Nem hiszem ,hogy ezt a pillanatot akartam átélni tavaly óta. Mármint csak nézz magadra őszintén Yanovich, tedd a kezed a szívedre (vagy legalábbis annak a helyére) és mondd szépen utánam: te nem érzed jól magad itt. Nem is olyan egyszerű, igaz? Bár olyan egyszerű lenne. Legalább tíz perce állsz ott csak szótlanul és bámulsz egy merev pontra. Adele Leeland nem volt olyan sok ideje része az életednek. Ezt nem csinálhatja veled. Persze, hogy igazságtalannak éreztem mindent. Mert ha a csillagvizsgáló toronyban nem szakítanak félbe, lehet, hogy most már egy pár lennénk. De az én szerencsém pont annyira jó a nőkkel, mint a gurkókkal. Nem azért, mert egy hatalmas ütővel akarom őket fejbe kólintani. Csak érdekes, hogy ahogy néha a pályán, úgy itt sem megy igazán a játék. Plusz, ha még el is találok valamit, biztos, hogy rossz helyre megy. Ez az én igazán nagy szerencsém. Legszívesebben egy karton cigarettát elszívnék. Már próbáltam mindent, próbáltam Levicorpust is ezen a szar lépcsőn, még rángattam is elkeseredésemben. De az én szerencsém már csak ilyen lehet. Hogy össze-vissza rángathatom ezt az átkozott lépcsőt, ez akkor sem megy sehova. Remek. És a legrosszabb az egészben, hogy ezt mindaz a szőke lány is végig nézte, aki velem ragadt itt a lépcsőn. Én Merlinre esküszöm, hogy próbáltam normálisan közelíteni szinte egész végig Ada felé, de először leblokkoltam. Aztán pedig győzött a fene nagy férfi büszkeségem és a tény, miszerint keményen átejtett a palánkon azzal, hogy hiába írtam neki bármit is, nem volt rá válasz. Long story short: legalább harminc perce itt ragadtunk a fene tudja hányadik emeleten egy mágikus lépcsőn, ami sem balra, sem jobbra nem mozdul. Ha valaki egyszer összeírja a Roxfort legnagyobb balfékének listáját, Rönó és jómagam biztosan vállvetve küzdhetnénk ezért a címért. És nem tudom, hogy melyikünknek lenne nagyobb jutalom, ha kevesebbszer nyerné el ezt a címet. Bár Yates-Newman legyen akármennyire is idegesítő néha, mégis a ház- és csapattársam. Kötelességem szeretni, a magam orosz módján. Ha már a jégszívnél tartunk, kedves Adele. Te hogy érzed magad azután, hogy elhittem, hogy komolyan érdeklődsz utánam és végül nem tartunk már sehová? - Szerintem ez nem lesz jó így. Ez a lépcső nem mozdul sehová. – jutok erre a rendkívül elmés megállapítás után, fél óra csendkirály óta. Most is csak azért szólaltam meg, mert már nagyon kínosnak éreztem, hogy úgy állunk egymással szemben, hogy én hallgatok, mint a kelta sírok a skót felföldön. Alapvetően nem igazán tenném ezt így. Azonban Ada egy olyan ember, akivel már van közös sztorink. És én őszintén szeretném, hogy vége legyen ennek az egésznek. De nem megy. Nem is olyan egyszerű, igaz, Ziggy? Gyáva vagy. Mindig az voltál és az is maradsz. Ezen nem változtat az, hogy keményebbnek mutatod magad. – Ezek a mondatok visszhangoznak a fejemben. Ha Ada olvasta volna a leveleimet, amiben a kétségeimről, az érzéseimről írtam neki, akkor tudná. De még az átkozott Messengeren sem volt képes írni. - Hol voltál egész nyáron? Nem hiszem, hogy ezt érdemeltem volna. – remélem legalább az meglepetés lesz neki, hogy helyesen tudok angolul beszélni. Ha ideges vagyok, akkor azért még akadnak gondok. Most inkább csak szomorú vagyok.
Három perc lecsupaszított pánik – ennyit engedek meg magamnak, száznyolcvan másodpercnyi kétségbeesést, korlát mentén idegesen végigfutó tekintet, riadt tapogatózást, mintha valahová elrejtettek volna egy irányítógombot, amire elég a megtalálás pillanatában rátenyerelnem, hogy tulajdonképpen átcsúsztassam magunkat a kettesben maradottság kínos atmoszféráján. Napokig sikerült messziről elkerülnöm Ziggyt, valahányszor megpillantottam a szemem sarkából – periferikus látásomon jelentősen javított a szégyenérzet –, irányt változtattam, üres tantermekbe, félig tömött mosdókba, lovagi páncélok takarásába slisszoltam, cseppet sem elegánsan, cserébe viszont száz százalékos sikerrátával. Ugyanezt az elkerülő manővert vetettem be, valahányszor Liv vagy Leo jelenlétét megéreztem – spirituális felhang nélkül –, hasonló eredményekkel. Mindenről kizárólag ő tehet. Egyszerűen nem kellene itt lennie, szándékosan más ritmust vettem fel, másféle beosztáshoz igazodtam, utolsóként reggelizem és elsőként vacsorázom, az útvonalak tiszták, kerülendő elemektől mentesek, neki éppen máshol kellene lennie – valaki mással, rándulok meg gyomortájékon enyhén, tényleg enyhén, megszokásból, vagy tudom is én. Már nem emlékszem, pontosan mitől estem majdnem hanyatt, a lépcső finom rántásától, ahogyan visszafogott sebességéből mozdulatlanságra váltott, vagy Ziggy tarkójának, vállainak, hátának felismerésétől. Csendesen adom fel, sóhaj vagy kommentár nélkül, leheveredek az egyik lépcsőfokra, tisztában vagyok a korlátainkkal, ehhez professzori vagy karbantartói segítségre lesz szükségünk, egyedül úgysem tudunk megbűvölni egy közel egy tonnás lépcsősort, szimplán képtelenség. Ziggy nyilvánvalóan későbbre halasztja a helyzet felismerésének és elfogadásának törvényszerű aktusát, egyelőre igyekszik rácáfolni a fizikára és mágiára, kissé oldalra döntött fej és finoman kutakodó tekintet kíséretében követem az eseményeket, amelyek bátortalan próbálkozásoktól egészen a dühös kilátástalanságig, majd – mielőtt találkozhatna a pillantásunk –, felütöm az ölembe húzott tankönyvet, találomra belelapozok. Négyszer próbálom elolvasni ugyanazt a bekezdést, és negyedszerre sem sikerül értelmeznem, ami nem a szövegértő készségem fejletlenségének, sokkal inkább Ziggy jelenlétének köszönhető. Ötödszörre is nekiugrom, könnyedén siklok végig az első mondaton, csak éppen amint egy szó végére érek, már el is felejtem. – Észrevettem – abban nem vagyok biztos, hogy a szájmozgáshoz hang is társult, hogy nem süllyedt vissza a torkomba, amit mondani szerettem volna, amit mondanom kellett volna, vagy nem tudom, nem tudom, mondhatok-e bármit neki, és ha mondhatok is, mondanom kellene-e. Ha eddig nem őrültem meg – amivel kapcsolatban fenntartásaim vannak –, most egészen biztosan meg fogok. Ziggy kérdése felkészületlenül ér, mármint sejtettem, előbb vagy utóbb valamelyikőjük jogos számonkérésben részesít majd, csakhogy úgy képzeltem, ez a bizonyos majd meglepően sokáig odázható, főleg a láthatatlan cikázásommal, a megközelíthetetlenségemmel, és mire lehetőséget adok a mintegy véletlen találkozásra, sikerül kitalálnom, hogyan válaszoljak érthetően és bocsánatkérően. Mert nem vagyok hülye, majdnem mindent tönkretettem magam körül, és egyikük sem érdemelte ezt tőlem. (Ami azt illeti, még én sem magamtól.) Tekintetem reflektorfényben ragadt őzeket idézhet, mozdulatlan és szinte ijedt, ahogyan megtalálja Ziggy arcát – a direkt kontaktustól apró ingerület szalad végig gerincem mentén. – Franciaországban – felelem kissé ostobán, zavart pislogások közepette, mielőtt visszafordulnék a bekezdéshez, hogy hatodszorra is a teljes bukás bizonyosságával belekezdjek. – Nem… – nem ezt érdemelted, így kellene folytatni, egyáltalán nem ezt érdemelted, ne haragudj, annyira sajnálom, helyette viszont: – … nem igazán értem, mire gondolsz.
Vendég
Szer. Szept. 15, 2021 12:45 am
and what about that night upstairs?
Minden kérdés értelmetlen. Pláne akkor, amikor ennyi idő telik el onnantól kezdve, hogy összefutunk. Jó fél év után először. Talán egy kicsit több is. Volt, amikor számoltam a napokat, hogy mióta nem láttam, máskor pedig már csak a heteket húzogattam unottan. Szinte szélvészgyorsasággal száguldott el ez a nyár is, én pedig sokkal közelebb nem kerültem a megoldáshoz. Miért vonzódom olyan lányok után, akik semmibe se néznek? Miért tartok még ki akkor is, amikor más már rég feladta volna? Amióta szánt szándékkal kerülöm ezen kérdések megválaszolását, elég sztoikus nyugalommal tudom szemlélni az életemet. Kívülről is. Belülről pedig már-már szinte ironikusan tudok nevetni saját magamon. Öt egész percig talán el is hittem ezt. Öt perc elég volt arra, hogy teljesen a fejem tetejére forduljak Adele látványától. Nem azért, mert elundorodtam volna tőle, sőt még azért sem, mert bármiféle negatív dolgot tapasztaltam volna irányába. Sokkal inkább azért, mert a saját hazugságom, amit napokon, heteken és később hónapokon keresztül táplátam magamba, úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. És valószínűleg azért, mert Ada, meg az utána érkező hurrikán ezt így intézte. Az élet pedig, mint a legjobb film rendezője, most is kiválóan osztotta a szerepeket. Én pedig az elsők között kerültem bele ebbe a drámába. Szappanoperába? Esetleg vígjátékba? Abból inkább az ironikusra szavaznék, köszönöm. Vagy pedig már én vagyok annyira nevetséges, hogy leginkább sírni tudnék magamon. Kötelező jelleggel. - És senkinek nem tudunk szólni, hogy mozdítson rajta. Kiváló. – még magam is megijedek a hidegség azon mértékétől, amellyel a szavakat formázom. Azt hiszem mindketten nagyon jól tudjuk, hogy én alapból nem ilyen vagyok. Sokkal inkább kedves és nyugodt embernek tartom magam, aki alapból jóindulattal áll mindenkihez. De nem várhatja el sem Adele, sem pedig én – vicces, ugye? – saját magamtól, hogy még most is mosolyogjak rá. Képtelen vagyok. Megbántva érzem magam és egy kicsit átbaszva a palánkon. Akkor pedig az önvédelmi mechanizmusom eltekeri a termosztátot a „Szibéria” fokozatba. - Ha én jól tud...om, oda is száll bagoly. Persze megint más a helyzet akkor, ha te nem is akar segíteni ezen. – egy pillanatra átfut arcomon a meglepődés, hogy ilyen stílust engedek meg magamnak. Mindenesetre rendezem gyorsan a vonásaimat, még mielőtt túlságosan sokat mutatnék meg a bennem morajló tengerből. Mert szívesen Leeland nyakába zúdítanék mindent. Tényleg, mikor is kezdtem magamban Leelandnak hívni? Olyan jó lenne, ha mindenről tudna. Csak azt szeretném, ha tudná: mennyit jelentett nekem, hogy végre valakit én is érdeklek. Úgy igazán. Hogy kíváncsi rám, hogy úgy képes hallgatni a szavaimat, ahogy senki más. Aztán persze lehet, hogy az egész hazugság volt. Hogy csak félreértelmeztem a jeleket. Vagy az is lehet, hogy csak ennyit érek. Szomorú lenne, ha én csak egy létra lennék. Mert ha tényleg így is van, akkor Adele letörte az első négy fokát. És fogalmam sincsen, hogy tud-e olyan magasra mászni, hogy az ötödiket elérje. Kit akarsz te átverni, Yanovich? Persze, hogy tud. - Ha tényleg nem érted a helyzetemet, nem tudok segíteni. Azt hittem többet érdemlek annál, hogy elhitesd velem, érek valamit. Ezek szerint tévedtem és csak arra volt jó ez egész, hogy kihasználd az érdeklődésem irántad. – bár megpróbáltam barátságosabban, kedvesebben mondani. Most még inkább elutasítóan hidegre sikerült ez az egész. Sokáig nem tudom takargatni a bennem rejlő feszültséget. Megmarkolom a kőkorlátot, szinte már belevörösödik a kezem. Rágyújtanék egy cigarettára, de azt hiszem ez nyílt terep lenne a dohányzáshoz. És már nem is dohányzom. - Csak egy valamit nem értek, Adele. Akkor miért én? Annyi ember mászkál az iskolában. Eljátszhattad volna ezt akárki mással. Csak azt sajnálom, hogy a tizenötödik levelet is ugyanolyan lelkesedéssel írtam meg, mint az elsőt. Már azt sem kellett volna. Ez az egész nem kellett volna. Észre sem kellett volna venned, soha. Maradtunk volna még egy évig olyan emberek, akik köszönni egymásnak folyosón, aztán ritkán találkoz egymással. – hát lehullt az álarc. Visszatértek az érzelmek a hangomba és fokozottan utat törnek maguknak. Néha visszább lépek a lépcsőkön, néha elfordulok, de az üres tekintetet és a hideg hanglejtést felváltották a szomorú szemek és a megbántott hangnem. Elvégre, örökké senki sem rejtheti el az érzéseit, Adele.
