Shawn & Suzette ~ Let's celebrate our victory my love!

A Holyheadi Hárpiák ellen játszottunk, hogy ettől egy kicsit rosszul éreztem volna magam? Egy pillanatig sem. Mind csupa szívós nő volt a csapat tagja, akiket nem kellett félteni, ezért bűntudat nélkül küldtem feléjük minden egyes eltalált gurkót ami az utamat keresztezte. Volt ami célba is talált elég rendesen, volt amit a játékosok sikeresen kikerültek, de nem aggódtam. Vagy legalábbis egy darabig nem, amikor Stanley-t eltalálták a karjánál egy kicsit mindenki elkeseredett. Nyilván a nőt kell bántani, lehet, hogy rájöttek a hajtók közül a csapatban neki van a legnagyobb bizonyítási vágya, ezért mindent megtesz azért, hogy a másik két hajtónak bebizonyítsa ugyanolyan tehetséges, mint ők. Bár így kétlem, hogy sikerülni fog neki. Néha odarepültem hozzá, hogy megkérdezzem minden rendben van-e, de amikor közölte, hogy érte nem kell aggódni, mert végig tudja játszani a meccset én hittem neki.
Ettől eltekintve persze mindenki aggódott egy kicsit és természetesen valamilyen úton-módon vissza akartuk adni a Hárpiáknak a szívességet. Támadtunk. Támadtunk akkor is, amikor ők nem számítottak volna rá, de olyankor is amikor igen. Elterelő támadásokkal nem igazán próbálkoztunk, azzal csak húztuk volna az időt és őszintén szólva már mindenki nagyon szeretett volna túl lenni ezen az egészen. Ügyes a Hárpiák fogója is, de a miénk ügyesebb, ez csak abból is látszik, mert a rajongók biztatására – láttam ám, hogy az én csodás feleségem indította el az őrület hullámot az irányunkba – semmi perc alatt összekapta magát és jeleskedett. Persze nem volt olyan könnyű, mint bárki gondolná, láttam, hogy vérre menő harcok folytak azért a cikeszért.
A csapat nevét kántálták, amitől csak még izgatottabb lettem, lettünk igazából. Meg akartuk nyerni ezt a meccset és sikerült is, alig néhány ponttal maradt le csupán a másik csapat.
Leizzadva, minden egyes izmomat érezve szálltam le a seprűmről, miközben integetni próbáltam a rajongóknak, nézőknek, ahogy tetszik. Kétlem, hogy a feleségemen kívül bárkinek is a kedvenc játékosa lennék, de ettől függetlenül még igyekszem mindenkiben jó benyomást kelteni. Éppen ezért amint lehetett megszabadultam az erős emberi szagoktól és felfrissültem. Hajszárító hiányában a hajamon most a csodálatraméltó képességemet használtam, senkit se fog zavarni, hogy nem egy szénakazal van a fejem tetején, a feleségemet meg pláne nem, ha újra viszont lát majd.
Ott várakozott, amikor kiléptem az öltözőből egy rakás idegennel együtt, akik biztosan nekünk szurkoltak, másképp nem lennének itt. Suzette azonban elég leleményes és amikor észrevesz ahogyan ő, úgy én is megrohamozom őt és fel is kapnám ahogyan az illene, de ehelyett most csak átkarolom és úgy viszonozom a csókját. Nem szeretném úgy viszontlátni magam az egyik címlapon, valami frappáns szöveggel, amit Rita Vitrol talált ki és hagyott jóvá a beleegyezésem nélkül. Nyilván ha lejárató szöveget akar a csapatról és rólam írni azt anélkül is megteszi, hogy mi tudnánk róla.
– Köszönöm, hogy ott voltál mellettem akkor és most ebben a pillanatban is. – semmi kedvem sincs elengedni őt, ezért amíg ő el nem húzódik tőlem addig az én fejemben sem fordul meg az, hogy másképpen cselekedjek és elengedjem őt az ölelésemből.
– Te is mesés voltál, nagyon odatetted magad a lelátón. Azt hiszem szükségünk volt egy kis biztatásra. – jegyzem meg az utolsó mondatomat, egy kicsikét halkabban.
– Volna kedved beülni egy gyorsétterembe? Kicsit nagyon megéheztem. Meg lehet, hogy innék is valamit. Bár akkor már ne gyorsétterembe menjünk, hanem valahová máshová. – egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy mit is javasolhatnék neki, hová mehetnénk. Nem akartam mindig ugyanoda menni, még ha ez volt a legkézenfekvőbb és a legkényelmesebb is. Ismertem a helyet, tudtam mit kérek, mi az amit érdemes kipróbálni és mit kell jó messzire elkerülni. Valami különlegesen gondolkodtam, aztán az eszembe jutott.
– Menjünk az Esszencia Étterembe! – ragyognak fel a szemeim egyből, amint beugrik a helyiség neve is végre. Kézen fogom Suzette-t és már indulnék is vele a helyiségbe amit emlegettem. Közben persze lelassítok, mert eszembe jut, hogy az ő véleményét meg sem vártam.
– Mármint csak akkor, hogyha téged nem zavar. Ha van más ötleted vagy máshová mennél akkor én alkalmazkodó vagyok.

Ő volt a mindenem, ez tagadhatatlan, ezért töltött el büszkeséggel az, hogy a közelemben volt mindig is. Már a Roxfort óta tudtam, hogy elválaszthatatlanok leszünk, bár ő inkább a pálya biztonságosabb oldalán maradt meg. Amit egyáltalán nem bánok, valószínűleg rendesen aggódnék érte, hogyha ez másképp lenne és rá kellene figyelnem, nem pedig a támadásokra.
– Ez biztatóan hangzik az elkövetkezendő évekre nézve. – magamhoz ölelem miközben ő a vállamra helyezi a fejecskéjét és simogatni kezdem a tarkóját, hogy egy kicsit magamat is megnyugtassam és őt is biztosítsam arról, itt vagyok.
– Mindig tudod mi az amit tenned kell, ez nagyon érdekes és szuper tulajdonság benned. Emiatt is szeretlek, többek között, de nem csak. – őszintén egy rakás más dolog miatt is, amit most inkább nem is említenék neki, szerintem mindketten jobban járunk.
– Jól tették, most még ne menjünk oda, szeretnék egy kicsit csak veled lenni. A győzelmet később is megünnepelhetjük. – vigyorgok el kissé tréfálkozóan, de inkább vicceskedő szándékkal, mint gonoszkodóval.
– Azt hiszem igen, nincs is olyan hű de messze és még akár a Shooting Star is beleférhet utána. Bár kétlem, hogy a többiek hiányolnának most engem. – megvédtem őket azoktól a gurkóktól amiktől lehetett, nem arról van szó, hogy nem. Csak most inkább Suzette-el lettem volna egy kicsit nem pedig a többiekkel, mármint a vihogó és őrjöngő csapattal, akik örülnek a győzelemnek.
– Nem hiszem, hogy a nővéred pont most lenne ott a gyerekeivel. – kacagom el a mondatom végét és eközben a hátsó kijáraton meglógunk a többiektől és mindenkitől is.
– Meglátod, hogy milyen szép hely! Zane-el és Jayden-el már voltam ott egyszer. A dekoráció szerintem tetszeni fog neked. – lelkesedem továbbra is a témától.
Ahogy haladunk és egy kicsit távolabb kerülünk a meccs színhelyétől szorosabban fogom meg Suzette kezét, eszem ágában sincs elengedni őt, főleg most nem, hogy mire is készülök valójában.
– Hoppanálásra készen állni, egy, két, há...- meg se vártam a végét, csak túl akartam lenni ezen az utazáson és megjelenni az Esszencia Étterem előtt.
– Mit szólsz hozzá? Kívülről is szép, na de belül… – egy kisgyerek lelkesedésével ámuldoztam a helytől, de valójában csak azt szerettem volna, hogyha ez a lelkesedésem és örömködésem át ragadna a feleségemre is. Nem olyan nehéz mosolyt csalni az ajkaira attól ha én is boldog vagyok és úgy is viselkedem. Az egyik gyertya lángja képes meggyújtani egy másik gyertyát is, ami szintén lángolni fog. Nos, ebben a hitben élve akartam tovább adni a lelkesedésemet Suzette-nek is.
– Menjünk is be, ne ácsorogjunk idekint. Lefogadom, hogy fázol egy kicsit te is. – felemeltem az összekulcsolt kezünket a számhoz és nyomtam egy csókot a kézfejére.
– Hová üljünk? Ablak mellé vagy közel a pulthoz, hogy hamarabb észre vegyenek minket? – kíváncsiskodom, miközben beljebb lépünk az étterembe.

Minden egyes nap feldobta a hangulatomat, nem is nagyon akartam ártani neki azzal, hogy esetleg szomorkodtam vagy stresszeltem a közelében. Pedig néha nem is tudtam, hogy rejtsem el magamban, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, egyáltalán el kell-e rejtenem. Szabad-e mindenről tudnia? Aztán mindig rájövök, hogy ha nem osztom meg vele a gondjaimat és azt ami éppen nyomaszt, akkor nem szabadulok meg a rossz érzéstől. Mert esküszöm néha az segít, hogy ő meghallgat és azt mondja, megint csak butaságok miatt aggódok és felejtsem el azokat, mert csupa értelmetlenség az egész. Hát nem ilyen nőre van mindenkinek szüksége? De! Az a legjobb, ha az a bizonyos nő, az ember felesége is méghozzá, hogy biztosabb legyen a dolog.
Eddig nem igazán akartam túlzásba esni ha nem otthon vagyunk, de annyira levett a lábamról, hogy legszívesebben… türtőztettem magam. Követelőzően imádni őt, otthon is tudtam. Most csak szimplán imádni akartam őt és magam mellett tudni őt. Ez teljesült is. Szerencsére.
– Tudom, hogy szeretsz. – elég magabiztosan szóltam, mert tudtam, hogy igazam volt, és még rengeteg mindent hozzá tehettem volna, de nem tettem. Inkább meghagytam neki, hogy így tegyen.
Suzette tényleg egy csodás nő volt, bolond volt az aki az ellenségének tartotta őt, de az már más kérdés.
– Erről beszélek, szükségünk vagy egy kis mi időre. – mert ugye az én időt nem mondhattam neki akármilyen vagányul passzolt volna most ide. Már régen nem csak rólam vagy kimondottan róla szólt az élet, hanem rólunk. Mindent igyekeztem, igyekeztünk úgy tervezni, hogy mindkettőnknek jó legyen, még akkor is ha ő az akadémiára járt, én meg az edzésekre, hogy még profibbak legyünk abban, amit épp „dolgoztunk”.
A csapattársaimat érintő megjegyzésén csak vigyorogtam egyet és leintettem, valószínűleg mindegyiküknek megvan a maga véleménye rólam, amit vagy elmondanak, vagy nem. Általában igen, mert ha „véletlenül” eltalálja őket egy gurkó az én esetleges hibámból, akkor azt szóvá teszik mindenféle gond nélkül, függetlenül attól, hogy a pálya másik végében voltam és Zane sokkal közelebb lett volna hozzájuk. Úgyis tőlem várják a védelmet. Nem kibújni akarok, csak a tényeket közlöm, hogy őt jobban szeretik, amivel semmi baj sincs, mindenkinek megvan, meglehet a maga preferenciája.
– Több mint valószínű, hogy azok lesznek. Nem minden nap kedvez nekünk a szerencse. – vagyis mostanában egyre többször, de azért nem szólnám el túlságosan magam, a végén még egy évnyi balszerencse fog a csapatomra zúdulni, amire egyáltalán nincs szükség basszus.
– Nagyon szomorú és csalódott lennél, hogyha megjelennének gondolom. – nem tudtam hogyan lehetnék ebben a témában együtt érző vele, valószínűleg sehogy sem, mert az én testvéreim még nem voltak abban az állapotban, hogy a gyerekeiket rám tukmálják megőrzésre, ha ők éppen nem értek rá.
Amint áthoppanáltunk egyik helyről a másikra, máris jobban lelkesedtem, attól, hogy Suzette is az lett. De komolyan! Amint beljebb mentünk és kerestünk egy helyet az ablak mellett, hogy bámészkodni tudjon az én drága feleségem, ki is húztam neki a széket, hogy leülhessen rá.
– Nem fogsz csalódni, van minden, amit szeretek. – áradoztam sóhajtozva, miközben én is leültem a székre és az étlapot kezdtem el lapozgatni amit az asztalon hagytak.
– Édes vörösbor vagy fehér száraz kezdésnek? – mondjuk meg sem néztem, hogy szolgálnak fel ilyesmit, de ez már mind lényegtelen.

Széles mosolyt húztam a számra, mert ha tetszett ha nem, akkor is el kellett ismernem, hogy a feleségemnek igaza volt. Túl jól ismert, amivel nem volt semmi baj sem, mert eléggé meglepődtem volna, hogyha nem egyre gondolnánk és nem ugyanaz az ötlete támadna mindkettőnknek. Komolyan mondom nagyon szerencsétlen lenne az életem, hogyha nem így lenne, egy csomót veszekedhetnék vele, meg minden. Szóval őszintén szólva teljesen boldog vagyok, hogy olyan feleségem van, mint Suzette.
Nem akartam túlságosan negatív lenni, ezért mindent megtettem azért, hogy boldoggá tegyem őt, ez vált az életcélommá amióta tudtam mit akarok tőle. Őt akartam a feleségemnek és meg is kaptam. Ez egy olyan beteljesült álom, amit sokáig fogok emlegetni még, ez holt biztos.
– Megleszünk kettecsként is, ne aggódj. – vigyorgok rá késsé kétértelmű mosolyommal, most épp valami jóra gondoltam, nem pedig hozzám mérten valami perverzre. Egy sikeres meccs után maradjunk annyiban, hogy csak romantikus kedvem lesz, nem pedig egyéb.
– Köszönöm, hogy így gondolod. – most már apróbb mosolyra váltok, nem mindig szeretek a teljesítményemmel dicsekedni, pláne nem a csapatéról, hogyha nem muszáj. Mindig is elfogult voltam a csapatommal pontosan ezért nem akarok véleményt nyilvánítani.
Bent az étteremben azonban már teljesen megváltozott a légkör is, nem volt annyira hideg, már nem kellett féltenem Suzette-t, hogy megfázhat emiatt.
– Ne, nem lenne jobb ha te mennél át hozzájuk? Tudom, hogy egy kicsit megerőltető de… esetleg nem ez volna a legjobb? – nem mintha túlságosan félteném a házunkat, csak azért mégis egy kicsit szeretném biztonságban tudni a holmijainkat.
– Tudom, de nem szoktam nagyon mellé lőni sohasem azzal kapcsolatban, hogy te mit szeretnél még azok mellett amit én szeretek csak. – jó tudom, nem ezzel kellett volna felé fordulnom most, de maradjunk annyiban, hogy perpillanat jobb kifogás nem jutott az eszembe.
Néztem ezután egy kicsit az étlapot, hogy eldönthessem mit szeretnék kérni, miután Suzette is rám bízta a döntést még inkább úgy éreztem, valami olyat kell választanom, amit biztosan ő is szeretne.
– Édes vörös bor lesz és mellé csipetkés cicege*. Mit szólsz hozzá? A neve ellenére nagyon finom és talál a vörös borhoz. – jegyeztem meg csendesen, még mielőtt furcsán nézett volna rám.

*Itt főételféle, a valóságban egyebet jelent.

– Ha engem kérdezel én azt mondanám, hogy nagyon megharagudnának. – természetesen csak viccelek, tudom, hogy nincs ez így. De imádok ezzel viccelődni. – Amúgy nem kell félned, szerintem nem vennék zokon ha ezt az estét most kihagyom és veled töltöm. Megértik, hogy nekem mindig te leszel az első. – ha meg mégsem akkor így jártak, de akkor ők lesznek a buták nem én. Megvolt mindennek az ideje és a helye is, a munkának és a szórakozásnak is, valamint a pihenésnek az életemben, de főleg annak, mert amikor pihentem úgymond, akkor mindig a feleségem mellett voltam vagy legalábbis a közelébe, kivéve ha nem az akadémián volt. Amikor ott töltötte az idejét és valami csoda folytán nem edzésen voltam, hanem itthon, akkor mindig nyugodtan haza vártam, nem kezdtem el elveszettnek érezni magam.
– Hiszek neked. – vigyorodtam el, gondolom, hogyha az ellentétét mondtam volna ennek, akkor megkaptam volna a magamét, de most az volt a szerencsém, hogy ezt most tényleg így is gondoltam. Mert hittem, hogy a megérzései velem kapcsolatban még jók.
A nővére gyerekeivel kapcsolatos véleményére csak bólintottam egyet. Ez olyan téma volt, amiről tudtam, hogy jobb nem beszélni sokat és amúgy sem szerettem volna most lehangolni őt és beárnyékolni ezt a pillanatot Alva gyerekeinek az árnyékával.
– Ízleni fog neked is, ne aggódj. – ha idejött a pincér, akkor elmondtam neki, hogy mit is kérünk tulajdonképpen. Már ismert, szerencsére nem akart autogramot kérni a fia születésnapjára tőlem, mert már egyszer megtette és az pontosan elég volt. Nekem legalábbis. Meg lepődtem rendesen, amikor az első alkalomkor ezzel fordult hozzám.
– Ránk fér egy kis pihenés, ebben egyet kell értenem veled. Szóval hogyha ez a terved ma estére, akkor engem egyáltalán nem zavar. Majd eszerint alkalmazkodom. – és igyekszem nem morgolódni, hogyha valami nem tetszik, mert képes vagyok rá, hogyha olyan hangulatba kerülők, de most próbáltam nem demotiváló lenni.
– Mit szólnál ha vennénk valami finomságot André-nak is? Hogy velünk ünnepeljen? – tudom, hogy hirtelen jött, de biztos vagyok benne, talán nagyobb kedvvel fogad majd minket, mint amivel fogadna alapból is.
Persze azt már nem tudtam eldönteni, hogy mit lehetne neki haza vinni és persze ilyenkor, ebben az időpontban honnan.