Az élet nagy kérdései, avagy tanuljunk meg terelni - Gild & Gildy

Vegyes érzéseim vannak az itthonléttel, de ez a nyár már csak ilyen. Amikor Phillyvel kitaláltuk, hogy hogyan kerülhetné el a nyári szünetre az anyját, akkor már nem volt visszaút attól, hogy mekkora őrültséget készülünk elkövetni. Ezzel tisztában voltam, hogy nem fognak örülni a szüleink – egyik sem -, de úgy éreztem, hogy annál komolyabb probléma nem lehet belőle, mint hogy megharagszanak. Phillyt márpedig megsajnáltam, ahogy belegondoltam, mekkora egy bestia az anyja. És ha már nem tudok neki segíteni abban, hogy hazajusson az apjához – azt hiszem őt említette egyszer, de már ebben sem vagyok biztos -, akkor felajánlottam neki szerény hajlékunkat.
Meg nem mondom, hogy melyikünk ötlete volt az, hogy a bőröndjét tegyük be az anyja szobájába, hogy aztán az enyémben kényelmesen elbújva hazajuttassam. Én személy szerint órákat töltöttem azért a könyvtárban, hogy kijegyzeteljek minden ehhez kapcsolódó varázslatot, hogy kényelmesen elférjen, hogy ne fulladjon meg és hogy abban átvészelje rendesen a hazautat. Ugyan arra még kidolgozott terveim nem voltak, két hónapon keresztül hogy bújtatom majd el itthon, de az első hetet sikeresen túléltük mindenfajta feltűnés nélkül. Amennyiszer csak lehet, visszatuszkolom a bőröndbe őt, mert senki, de tényleg senki, még Arya sem tud az ittlétéről. De ahányszor a szüleim dolgozni mennek és elég csak a húgomra vigyáznom, vagy még rá sem, akkor szabad a garázdálkodás a házban.
Amikor pedig itthon vannak, a kelleténél többször járok ki a hűtőhöz és igyekszem őt kicsempészni a fürdőbe, ahol… nos el kell viseljen engem, mert máskülönben ha én sem tartózkodnék bent, tuti gyanút fognának a szüleim. Esküszöm, hogy egyszer sem fordultam meg kukkolni! Belőlem ellenben annyit látnak, hogy sokkal hisztisebb és szégyenlősebb vagyok a kelleténél, mert még azért is patáliát csapok, hogy a folyosón tartózkodnak, amikor én ki óhajtok jönni a fürdőből. Nem is érdekel, hogy mit gondolnak rólam, annyi a lényeg, hogy eddig olajozottan működik a terv.
Most is épp a hűtőben matatok, amikor nem volt egy órája sem az ebéd és épp az egyik lábast igyekszem leemelni, amikor fordulás közben megpillantom apát. A csudába, miért van ő még mindig itthon? Úgy fordulok vissza és vágom be a lábast a hűtőbe, mintha egyébként nem szabadna többet ennem, ahogy a hűtőajtó is hangos csattanással csukódik be.
- Neked nem az akadémián kellene lenne? – azt már nem mondhatom, hogy órát tartani, mert kitört a nyári szünet és furcsán venné ki magát. De be szokott menni, még ha ilyenkor akkor is megy be, amikor akar. Különben is ő ott a főnök, nem? Meg kell írnia megint egy újabb gáz szöveget a tanévnyitóra. Hamar felocsúdok, hogy egyébként nem is kellene válaszra várnom, csak mehetnék vissza a szobámba. Legszívesebben beiramodnék és még apának feltűnő sem lenne, hogy kerülöm. De mi van, ha ez egyszer igen? Mi van, ha ő is a fejembe lát, mint Philly a múltkor? Nem akarom, hogy mindent kiolvasson, mert tudom, hogy egyébként eltúlzom a haragot az irányába és sokkal jobban éreztetem vele, mint kellene. De bolond, ezt kár vitatni. Kár, hogy az eszén már nehezebb túljárnom, mert sosem tudom, hogy mire számítsak tőle.