Mi sem természetesebb annál, mint egy kemény munka után legurítani egy megérdemelt hideg, kevésbé habos sört. Vagy bort, kinek mi. Sokszor megesik, hogy a hajtásból nem lehet csak úgy kiszállni, hogy tudom, amikor beteszem a lábam angolföldre, nem pihenni jövök, hanem feladatok sorát elvégezni, amihez az én szakértelmem is okvetlenül szükséges, mert cseppet sem veszélytelen része jön a bevetéseknek. Ha valaki azt hinné, hogy a mi drága kis varázsvilágunkban nincsenek robbantgatások és hasonló taktikus, teljesen elborult megoldások a közbiztonság meggyengítésére, akkor az bolond vagy erős tagadásban él. Még csak felénk próbálkoznak a piti kis bűnözők a mindenféle új eszközzel - főleg ha mugli módszer - teret nyerni. Csak hogy én se unatkozzak. De bolond az, aki azt hiszi, hogy engem nem képeztek mindenre ki. És az még nagyobb bolond, aki azt hiszi, hogy majd pont a kollégáimat fogom kitenni mindenféle olyan veszélynek, ami inkább az ő testi épségüket veszélyezteti, mint az enyémet. Pedig most már azért vigyázhatnék magamra. - A sikeres akcióra. – emelem a korsót Briggs felé egy elégedett mosollyal, mielőtt beleinnék. Én személy szerint megünneplem az összes bevetést, aztán vagy csatlakozik hozzám valaki, vagy nem. De az elmúlt napokban annyira pörögtek az események, hogy nem volt időm azzal foglalkozni, fáj-e a fejem az időeltolódás miatt, aludtam-e eleget és ez csak egyet jelent, ma amikor eljutok az ágyig, délelőttig ne is lássak mást. Mindenki megérdemel egy türelmesebb és derűsebb Jaxont egy új nappal kezdve. Egy új nappal, amivel ismét el kell játszanom, hogy megérkezek, hacsak nem tervezek egy alapos beszámolót az elmúlt napok eseményeire. De nem tudom, hogy ezt a muglik gyomra bevenné-e, különben sem szeghetek törvényt. - Holnap megérdemeljük mind, hogy az akták közelébe se kerüljünk. – mert az kizárt dolog, hogy elkerüljük az irodát, vagyis nem vagyok százas, de most a magam nevében nem beszélhetek. A speciális ingázásaim miatt az én pihenőim mindig úgy jönnek ki, ahogy hazaérkezem, mert így kértem, hogy vegyék figyelembe. Az Államokban ellenben egy perc napot sem töltök el pihenéssel, hisz nincs érkezésem, a családom itthon van és nekem ők az elsők. - Bár téged ismerve úgyis azt fogod bújni. Mondd, miért ilyen fontos neked ez a bevetés? – persze válasz nélkül is tudom a megoldást. Tudom, hogy miért teszi, de nem értem a miértjét. Hisz már rég nem kavarnak. Vagy… tévedek? Holden nem az a fajta fickó, aki csak úgy magától mesél, bár civilben közel sem olyan seggfej, mint bent szokott lenni, akkor is inkább következetesnek mondanám. Fene a pofáját, én bírom a stílusát. Akkor is, ha nyers tud lenni, akkor is ha az elvárásai kirúgják a plafont. De könnyen vagyok, hogy az én munkámmal sosem volt elégedetlen. A hely éppenséggel tökéletes ahhoz, hogy itt bármit megtárgyaljunk, mert ennél kiesőbb helyet nem is találhattunk volna, ahol annyira már nem is a muglik mászkálnak, de nem is gondolná senki, hogy majd két auror fog beesni ide hosszasan beszélgetni, de az is lehet, majd mindketten nézzük az utalunkat - ez teljességgel ki van zárva, mert nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmerengjen magában az életén. Ugyanakkor nem fogom sürgetni, mert a hirtelenségnek sokszor tudjuk milyen következményei vannak.
Jól ismertem az embereimet, szoros munkakapcsolatot ápoltam egytől egyig mindegyikükkel, de a magánéletemet élesen elkülönítettem mindentől, ami a Minisztériumban zajlott és csupán nagyon kevesen nyerhettek mindkettőbe betekintést. Jobban szerettem, ha egyértelműen elvált egymástól a kommandó parancsnoka és Holden Briggs, az átlagember - ugyanis a közhiedelemmel ellentétben tökéletesen hétköznapi, már-már unalmas életet éltem, mikor éppen nem halálközeli élményeket gyűjtöttem egy-egy kommandós bevetésen. Bár sokan azt gondolták, hogy a kommandón belüli tekintélyemet egyszerűen a beosztottaim folyamatos terrorizálásával vívtam ki, valójában nem ez volt a helyzet. Persze, magasak voltak az elvárásaim, nem bújtattam cukormázas köntösbe a mondandómat és mindenki nagyon jól tudta, hogy mennyire nem finomkodtam terepen sem, de a tiszteletüket és bizalmukat nem félelemmel vagy a megalázásukkal nyertem el, hanem bizonyítottam nekik mind a bevetéseken, mind akkor, ha hozzám fordultak valamivel. Ettől függetlenül azonban igyekeztem távolságot tartani, megmaradni pusztán a rendíthetetlen parancsnoknak, nem pedig Holden Briggsnek, a saját magánéleti zűrjeimmel, gyengeségeimmel és a személyiségemnek azon elemeivel, amik biztosan nem járultak volna hozzá a komoly auror imidzséhez. Kivételek azért akadtak, még ha nem is sok, köztük Jaxon Lewis-al - valószínűleg, ha egy másik ember önként és dalolva vállalja, hogy kockáztatja a saját testi épségét érted és az egész csapatodért egy esetleges robbanásban, akkor könnyebben megbízol benne. Vagy fasz se tudja, de kedveltem Jaxont, remek auror volt, civilben pedig az a fajta, aki egyszerűen nem bonyolítja túl az életet. Habár ezúttal nem pusztán a szimpátia vett rá, hogy bólintsak egy határozottat a felvetésére. Ritkán fordult elő, hogy munka után bárhova is elmentem ünnepelni az osztaggal, évente igyekeztem egy-egy alkalmat szervezni, ahol beültünk közösen valahova, építve a csapatszellemet, de ettől eltekintve jobban szerettem az otthonom magányában, könyvek és videojátékok társaságában örülni annak, hogy ezaz, ezt a melót is túléltük. De nem most, amikor annyira hidegnek és üresnek éreztem a lakást, én pedig nem bírtam elviselni a magányt. Túl sok lehetőséget kínált arra, hogy olyasmiken kattogjak, amiken kurvára nem kellett volna. Az Auguránvadász Projektnek hála egyre kevesebb időm volt arra a nyomorult, meggyilkolt lányra gondolni napközben, de az álmaimban így is éppen eleget kísértett. Aztán ott volt Lori, akivel mostanság még komplikáltabbá váltak a dolgok, pedig azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet - és valószínűleg nem is lett volna, ha nem bukkan fel újból az életemben és nem lesz szerves része a Projektnek. Nem tett jót a lelki békémnek az utóbbi hetek se veled, se nélküled vergődése. Ha San Franciscóban volt, halálra aggódtam magam érte. Ha visszajött Londonba, akkor öltük egymást, ezen pedig nem segített, hogy alkalmanként a frusztráció levezetéseképpen más értelemben is egymásnak estünk, utána pedig látványosan tovább gyűlöltük egymást. El volt baszva ez az egész. És ki ne felejtsem Harper diagnózisát, ami a nap legváratlanabb pillanataiban jutott eszembe és vette el a maradék életkedvemet is. Egyszóval faszom kivolt, és a saját mentális egészségem érdekében kerültem a szabad perceket. - Persze, aztán Potter és Granger teljes egyetértésben baszogatnak majd, hogy hol vannak már a jelentések... - szívtam egy mélyet az imént meggyújtott cigarettámból. - Nektek azért jár a pihenőnap. Valójában nem bántam, hogy a nyakamba zúdult egy csomó papírmunka, addig is elfoglaltam magam. - Mindegyik bevetés fontos - vontam meg a vállam. A mai éppen ugyanolyan volt, mint az összes többi. Más helyszínen, mást tartóztattunk le minden alkalommal, de az évek alatt mindez rutin lett. - Baszhatjátok, ha félvállról veszek majd valamit. Tudtam, hogy a kérdése nem erre vonatkozott, éreztem a mögötte megbújó, kimondatlan célzást, ahogyan ő is nagyon jól tudta, hogy az utóbbi hónapokban még magamhoz képest is elmebeteg módon sokat dolgoztam és ennek kivételesen nem a maximalizmus vagy a karrierépítés volt az oka. - Látod, elengedlek a hamburgerzabáló amerikaiakhoz, aztán visszajössz ilyen lerombolt munkamorállal. Mi lesz a következő, azzal is meggyanúsítasz, hogy nemcsak magamat, hanem titeket is túlhajszollak? - Nem ő lett volna az első, aki ezt mondja, bár tőle lepett volna meg először, ha panaszkodik. Még szerencse, hogy tudtam, erre sosem fog sor kerülni és az előző kérdését egyáltalán nem ez motiválta. Egyszerűen csak szerettem cseszegetni az amerikai melóival, noha nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem sült krumplit enni jár ki az Egyesült Államokba. - És mi jót csináltál a nagy Amerikában? A végtagjaid még megvannak, az a te munkakörödben jó jel... Mondjuk nem rossz a rokkant nyugdíj, úgy hallottam. Biztos akad nő is, akinek bejön, ha tologathat... - tereltem egyetlen határozott huszárvágással más irányba a beszélgetést, belekortyolva a sörömbe. Mások valószínűleg nem találták volna viccesnek ezt a beszélgetést, de ha az ember a Varázsbűn-üldözési kommandónál dolgozott, hamar átértékelte a végtagvesztésből és egyéb sérülésekből eredő morbid humort.
