the prodigal son returns

long time no see, huh?

Nehéz sóhajjal álldogálok a kapu előtt. Este hét óra van, vacsoraidő. A többi ház konyhájából az illatok hívogatnak, hogy a szomszédság minden egyes konyhájában tiszteletemet tegyem. Persze nem tenném, hiszen az elég nagy bárdolatlanság lenne. Jómagam pedig nem vagyok sem neveletlen, sem pedig pofátlan. A kettőt azért számos dolog elválasztja egymástól, de a gondolataimat legalább annyira nehezen kanalazom vissza a többi otthon hívogató melegétől, mint amennyire nehezen szántam magam erre a látogatásra. Nem esett nehezemre utánakérdezni a Szent Mungóban annak, hogy a Goldsmith lányok merre is laknak. Készségesen elárulta egy matróna, mintha nem is számítana semmi. Pedig egy idegennek nehezen adjuk ki a legféltettebb titkainkat és bizony a lakhely egy ilyen dolog, a véleményem szerint. Persze én nem vagyok sem sorozatgyilkos, sem pszichopata. Igazából a keresztlányomat jöttem meglátogatni. Meg talán a nagynénjét is. Bár a részéről a találkozás nem hiszem, hogy örvendetes lesz. Majd igyekszem magam meghúzni. Keveset beszélni. A mentegetőzés majdhogynem huszonkét év után alapból is felesleges. Ezek olyan sebek, amelyekre nincsen gyógyír és végtére is éppen itt az ideje szembenézni a saját magam döntéseivel, annak mindenféle következményével. Örökre nem menekülhet egy ember sem.
Magának a kilincsnek a lenyomása is mintha évekbe telne. Ahogy a kezem a kemény fémre siklik, az utolsó pillanatban még meggondolnám magam. Talán inába száll a bátorságom, de egy hátam mögül érkező fuvallat arra ösztönöz, hogy mégis induljak befelé. Semmi kutya, semmi észrevétel. A távolban már megpillantom a házat, de nem arról van szó, hogy mérföldeket kéne gyalogolni odáig. Számtalanszor eljátszottam már azzal a gondolattal, mi fog történni akkor, ha újra látom őket. Eleinte önző módon még magamban úgy játszottam a visszatéréssel, hogy majd én leszek az, akitől bocsánatot kérnek, hogy úgy magára hagyták, én pedig gáláns lovag módjára megbocsájtok, majd az életünk egy varázsütésre – vagy éppen mint az amerikai filmekben – rendeződik és mi egy nagy és boldog család leszünk. Fogalmam sincs, hogyan történhetett, hogy ez a forgatókönyv is lejátszódott a fejemben, de akkor biztos álomvilágban éltem. Mert erre valljuk meg az őszintét: nem sok esély lenne. Bőven a bejárati ajtó előtt topogok már. Igyekszem azért hangtalan lenni, hogy nehogy meghalljanak.
Sokáig nem álldogálhatok ott és nem akarom azt sem, hogy ők megelőzzenek. Nem tudom, hogy észrevettek-e vagy sem. Mindenesetre tényleg nem késlekedhetek sokat, nagyot nyelek, lenyomom a kilincset. Fogalmam sincs, hogy ez az a ház, amiben jártam már korábban, vagy egy teljesen másik. Két hete vagyok újra brit földön, nekem az USA, Japán és Kína után teljesen olyan az angol föld, mintha itt még mindig 1990 lenne. Szinte semmi nem változott számomra, miközben tudom, hogy minden megváltozott.
- Sziasztok. – ott állok az ajtóban, mint egy idióta bobby. Nincs a kezemen semmi, sem egy üveg bor, sem semmi ilyesmi, mert nem készültem arra, hogy ajándékot hozzak. Annak is örülök, hogyha Linda és Gwen nem fog engem innen kiebrudalni, az első percben. - Nagyot nőttél, mióta utoljára láttalak Gwen. – húzódik szelíd mosolyra az ajkam, de azt hiszem túl sokat beszéltem. Bár egy mondat azért még kicsúszik a számon. Talán ez már tényleg túl sok. - Jó látni, Linda. Egy napot sem öregedtél. – nem illik a hölgyek… akarom mondani nők korával élcelődni és Merlinre mondom ez nem is az, de legalább húsz éve nem láttam őt sem, akkor pedig… Nos ő még elég fiatal volt és én sem voltam annyira öreg, mint most. Talán tényleg kihúzhattam a gyufát.

Őszintén szólva, meg sem tudnám mondani, hogy mikor futott át utoljára az agyamon az a gondolat, hogy vajon mi lehet Isaiah-val. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy Gwen tartja e vele a kapcsolatot. Viszont már napok óta valami megmagyarázhatatlan és furcsa érzés kerít hatalmába, ahányszor egy magas barnahajú férfit pillantok az utca túloldalán. Nem igazán tudom megmondani, hogy mi lehet ez az érzés, de igazából a hideg futkosik a hátamon tőle.
- Csak úgy kíváncsiságból Gwen, de mikor hallottál utoljára a keresztapádról? – pillantok hátra a vállam felett, miközben a vacsorához szükséges fejessalátát mosom.
Biztos vagyok benne, hogy neki is meglepő lesz a kérdés, csakúgy ahogy engem meglep, hogy tényleg megkérdeztem. Főleg azok után, ahogy kiakadtam Isaiah-ra amikor utoljára találkoztunk.
Nem mintha bármi közöm is lenne ahhoz, hogy mit csinál az életével, de afelett nem mehetünk el szó nélkül, hogy tett egy életre szóló ígéretet a bátyámnak és a feleségének. Az ígéreteket pedig nem illik megszegni, főleg úgy nem, ha másoksorsa forog ezáltal kockán.
Bennem egy pillanatig nem merült fel, hogy cserben hagyjam az unokahúgom és a kisöccsét amikor bajban voltak. De Ő hol volt olyankor?
- Csak azért kérdezem, mert mostanában mintha nem kaptál volna tőle baglyot. Persze nincs hozzá túlsok közöm, szóval… - harapom el a mondat végét miközben beleteszem a szűrőbe a lecsepegtetett salátát.
Ekkor viszont újra elkap az a hideg bizsergető érzés ami mostanában szinte minden nap úrrá lesz rajtam és ahogy megfordulok az unokahúgom felé, egyből meg is értem miért.
Olyan képet vághatok, mint aki szellemet látott, ami valljuk be majdnem igaz is. Ritka, hogy ne tudjak megszólalni, vagy ne reagáljak egyből a történésekre. Viszont az, hogy Isaiah Graham teljes valójában ott állt az előszobámban az olyan hatással volt rám, mint egy jeges zuhany.
Nagyot nőtt? Ez most ugye csak valami hülye vicc? Talán ha nem tíz évente egyszer látnád a keresztlányod, akkor nem lepne meg ennyire, hogy idő közben felnőtt nő lett belőle. Merlin szerelmére, mégis mi a fenét keres most itt?
- Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám. – vágtam rá dacosan, miközben rezzenéstelenül álltam minden pillantását.
Ezek után ne merje nekem azt mondani valaki is, hogy nem jók a megérzéseim. Az más kérdés, hogy finomítani kell rajtuk, de akkoris. Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy valami nem stimmel.