Helyszín: KattValami elhagyatott erdős rész Amerikában
A hopponálás jól sikerült, pont oda ahová azt akartam. Anyám egy régi búvóhelyére. Tényleg régi. Mesélt róla. Olyan tizenakárhány évesen itt rejtőzött el mindenki más elől, mikor tele volt a mindensége mindenkivel. Itt pihente ki a fáradalmait. A lelkét, a gondolatait. Eleresztettem Leát, S kicsit odébb kellett menjek, szívtam egy mély levegőt, majd a lány felé fordultam. Nem esett baja, nem vérzik, külsőleg jól volt. Ám a belső világa az ami jelenleg számít. Mi van ha honvágya van? Mi van ha most azonnal haza akar majd menni? Szívhatom majd a fogam, ha ez lesz a vége. De még nem tartunk ott és remélhetőleg nem is fogunk. - Mindent rendben? - teszem fel a kérdést, majd közelebb lépek, elveszem tőle a felpakolt táskát, elteszem közben a pálcámat. Az apja nem időzített valami jól, de léptünk. Most kicsit figyelnem kell majd mindenre is. - Hát szóval itt vagyunk. Az otthonomnak nevezett rejteknek...- vonok vállat, tulajdonképpen aminek nekem kellett az évek során, arra megtette. Igazából heti egy napot ha itt töltök. Bár ez így nem is teljes, hiszen kihagytam valamit, kissé zavaró ez a hiány... elmosolyodom, miközben az ablak felé tekintek. Az emlékek elárasztják az elmémet, szinte már fájnak ahogy össze passzíroznak. De ezt is túlélem. - Édesanyám ide bújt el a mindennapok fáradalmai elől. Évente kétszer eltöltött itt egy teljes napot és frissen üdén tért vissza. Itt sírta ki a vállán tengődő problémákat, mert senkinek sem mutathatta ki eme gyengeség. Kétszer követtem őt ide...- bővítettem kicsit a rejtekhely fogalmát, hiszen így a teljes a történet. Igaz, hogy minden egyes szó fáj, amit anyáról mondok, az elvesztésének fájdalma a mai napig kísért, nem szűnik meg. De mindezt nem mutathatom ki a leendő feleségem előtt, elég ha azt látja, hogy merev és törhetetlen fal vagyok mindennap. Az meg hogy hisz-e nekem, nos rá bízom. Az emlékeim zavarosak, lehet ez már nem is az én emlékem volt. A függönyt, mely tiszta, de kopottas, elhúzom, farengeteg, bokrok és a nagy csend, mely elér minket. Hamarosan reggel lesz, de teljesen nyugodt a hely akkor is. Hogy miért? Mert London kilométeres távolságban van tőlünk. Körül néztem párszor mikor letáboroztam itt, semmi különleges nincs. Működnek a bűbájaim, hogy a kíváncsi szemek elől eltűnjek egy kis időre. Nem találtak még meg, szóval ez is egy pozitívum. - Addig maradunk, míg el nem intézzük ezt az egész vagyonszerzési akciót. Aztán rád bízom a többit. Otthont kettőnknek...- fordulok Lea felé, majd kicsit odébb megyek, kinyitom a kétajtós szekrényt, csak be van dobálva néhány holmim, jelenleg nem zavar már ez sem. Régebben zavart volna ez, de most elég egy bűbáj és élére van vasalva minden. Anyám forog a sírjában, hogy ezt látja odafentről. Apám ha látná ezt, hát visszafogadna és nyakon vágva tagadna ki. Nevetséges ez az egész. Mozdulataim kapkodósak, az agyam kattog mindenen, közben az üzeneteimet várom, no meg figyelek az épület reccsenéseire is. Amúgy ez a szoba tiszta. Itt dekkolok legtöbbet, az ágy is ezt mutatja. Leát nem akartam ide hozni, ő jobbat érdemel, ráadásul ahogy ismerem hosszabb ideig nem bírná itt. Így igyekszem a dolgokat elintézni, hogy hamar a vagyonához juttathassam. Két életet éljek? Már így is nehéz, hát ha még megtudják, hogy ő is itt van? Terv kell gyorsan! Megmasszírozom az orrnyergem, behunyom a szemem, ideges vagyok, fáj a fejem, zavar támad a zűrben.
Hirtelen történt minden, nem igazán tudtam gyorsan felfogni a történéseket. Minden egy villanás volt szinte. Épp beszélgettünk, miről is? Mikor hirtelen kivágódott az ajtóm. A táskámat szerencsére pont fogtam, szorongattam, mikor Cal magához szorított. Rossz érzésem támadt, a gyomrom összerándult egy pillanat alatt, apám elborult, fekete tekintete halálra rémísztett. Nem lett volna időm elővenni a pálcámat, így gyorsan cselekedtem. Az ajtó melletti szekrényen volt egy kancsó, amiben tudom teli volt vízzel. Egyszerre, ahogy Cal magához vont, én a vizet apám arcába irányítottam. Ezzel a pálcából ki lőtt átka éppen hogy elkerült minket. Ez volt az utolsó amit láttam, mert a jól ismerős, és igencsak kellemetlen hopponálás érzése kerít hatalmába.
Megérkezünk, én pedig kapkodva a levegőt térdemre támaszkodom. Próbálom felfogni az imént történteket. Gombóc nő a torkomba, és nyomás a mellkasomba. Mély levegőket veszek, majd közben lassan felegyenesedek. - Megtettük... - motyogom magam elé. Tényleg megtettük. Elszöktem. Vajon miért gyűlnek könnyek a szemembe? Anyámért... apám, apám tekintete, amint az elborult mikor meglátott minket... Lehet, ha nem bódította el máshogy állt volna hozzánk, ha ránk nyit? Végülis "csak" eltűnt az ő szemébe... ha megtudná vissza tért, már nem lenne jó parti a számára? Lehet már dacból se. - Jól vagyok. Tényleg, csak... fel kell dolgoznom. - mosolyodom el rá. Nem akarom, hogy hibának érezze. Összeszedem magam, majd végig nézek a helyen. Megkell hogy valljam, kicsit másra számítottam. Egy romos házba érkeztünk, kissé félve nézek körül. A falak elég szépek, bár mintha nem igazán takarítottak volna mostanában. Zavaromban nem tudom mit mondjak hirtelen. Az tény és való, hogy nem ehhez szoktam hozzá. Összehúzom magam. Főleg azután nem igazán tudom mit mondjak, hogy elmeséli édesanyja ide járt. De gondolom akkoriban nem így nézett ki. - Nem akartad soha rendbe hozni? - kérdezem őszinte kíváncsisággal a hangomban. - Pont azért, édesanyád kedvéért. Főleg, hogy... neked is kellemesebb lett volna, nem ilyen körülmények között élsz itt. - bár tény, hogy nekem eléggé elkényeztet az ízlésem. Lehet ez nekem elhanyagolt, és barátságtalannak néz ki, másnak ez a természetes. Így kicsit félek a reakciójától. Remélem nem hatoltam ezzel a lelkébe. Tisztában voltam vele, ahova hirtelen menekülünk, az csak átmeneti hely lesz. Bólintok, még sok mindent meg kell beszélnünk, és szerveznünk. Amint kinyitja az ablakot, meg csap a hajlani szellő, mélyet szippantok belőle: Ez a szabadság íze. Semmi nyomást nem érzek a mellkasomba, semmi rossz érzést jelenleg. Csak, megkönnyebbülést, szabad érzést. Elmosolyodom. Még mindig alig tudom elhinni. - Igen az lesz a legjobb. Minél hamarabb el kell majd mennünk a Gringottsba. Feltételezem apám felfogja kutatni a szobámat. Őszintén megvallom ilyen helyzetre nem számítottam, fogalmam sincs, hogy van e pótkulcsa e a széfhez. - aggodalmasan nézek rá. Hiába terveztem el, mindig lehetnek buktatók. Én úgy tudom az a széf csak az enyém, az én örökségem, így gondolom csak én nyúlhatok hozzá. DE apám rafinált, ravasz, igazi mardekáros úr, aki mindenre gondol előre. Vajon ennyi pénzt, nem fog bebiztosítani ? Közelebb lépek hozzá, majd a kék szemeibe pillantok, szeretném ha tartaná a tekintetem. - Nagyon köszönöm, hogy megtetted ezt értem.
Furcsa lesz ez a pár nap, vagy hét, ne adja isten, hogy hónapok mind neki is és nekem is. Hogy miért? Neki azért, mert egy kis por van, nem ehhez a körülményekhez szokott (na nem mintha én annyira hozzá lennék szokva már) és hát ő ilyen hercegnőszerű. Én? Itt vagyunk ketten szinte a semmi közepén, évekig távolságot tartottunk, most meg... Szokatlan lesz az tény. Már most libabőrös a hátam, hogy ezentúl nem egyedül vagyok. Nincs bajom Athalea-val, szeretem, de hozzá szoktam már hogy egyedül vagyok a gondolataimmal. - Rendbe hozni? Athalea, nem itt akarok megöregedni...itt... itt csak éppen hogy csak lehunyom a szemem, állandóan úton vagyok...- nincs időm ilyesmire, ráadásul nem fogok ilyenekre vetemedni, hogy rendbe hozzam. Már az is csoda, hogy őt ide hoztam! Hozzáteszem nem ez volt az első gondolatom, de a Black kúria ma nem a barátságos otthonomat jelenti nekem! Cassiopeia lakására még nem megyek vele...sok okból nem tehetem. Figyelem őt, hallgatom, ám jelenleg más felé kanyarodik a figyelmem, hiába tűnik annak, hogy őt szuggerálom. Tervezek. Egy esetleges nem várt támadás ellencsapására. Ha olyan rafkós, az öreg, hát ennyiben biztos nem hagyja a dolgokat majd. Biztos lesz egy két szava hozzá. És nem úszom meg ezúttal egy ejnye bejnyével. Hónapokig Leával alig voltunk képesek beszélni egymással, de a végén beláttam, hogy a közös élethez talán nem is kellenek szavak. Csak közös álmok. Köszöni azt, amit érte tettem. De mi lesz akkor ha érte jönnek? Nem tudom, mit mondhatnék. Csak figyelek rá jelenleg. A gondolataim nem itt járnak. Nem is tudom, tényleg, mit mondjak. Csak nyelem magamba a végtelennek tetsző örömöt és haragot, de gyanítom, hogy már túl késő, már nem tehetek semmit azért, hogy ezt helyrehozzam. Bár ha épp bőrrel megúsznám, akkor tennék lépéseket a továbbiakban. - Büszke vagyok rád, hogy megtetted. Hogy képes voltál rá. Mert mindennek ellenére valóban a saját lábain áll, kitört abból a helyzetből, amibe belekényszerült, és talán ez fontosabb, mint a múlt megváltoztathatatlanságán töprengeni.
Vendég
Szomb. Aug. 07, 2021 8:31 pm
Lea & Cal
szökésben?
Én értem, hogy nem itt akar élni. De ő itt húzta meg magát, ide menekült. Beleborzongok a gondolatba is. Attól függetlenül úgy vélem legalább otthonosabbá tehette volna, pár pálca intés az egész. - Tudom, tudom. - De gondolom volt ennél nagyobb gondja, és elfoglaltsága is, minthogy a kényelmével foglalkozzon. Nem tudom miken ment keresztül, de remélem szép lassan megfogok tudni mindent. Ahhoz, hogy közös életet tervezzünk le kell zárnunk minden szálat. Neki az szindikátussal, nekem a szülőkkel. Kissé elmosolyodom kínomba: vajon melyiket lesz egyszerűbb megpuhítani. Persze tudom a választ. A szüleim dacára a szigorításukkal nem gonoszok, és nem szörnyetegek. Sóhajtok. A vagyonunkat mindenképpen megkell szereznünk. Anélkül semmire sem fogunk jutni, menni. Én pedig ezzel kapcsolatban versenyzek az idővel, mert kitudja apám milyen fajta óvintézkedéseket hajtott végre. Arra a kijelentésre, hogy büszke rám, csak csillogó szemmel tekintek rá. Komolyan úgy érzem mellette magam valamiért, mint egy idióta szerelmes tinédzser. Az emlékek hozzák ezt elő belőlem, és az hogy megtette azt amit kértem tőle, dacára, hogy veszélyes.
- Köszönöm, őszintén szólva nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. - mondom kissé feszülten. - Ugyan többször is eljátszottam a gondolattal, de ténylegesen soha nem hittem volna, hogy erre képes lennék. Édesanyám csak áldozat ebben az egészben, őt nagyon sajnálom. Apám is csak jót akar, persze a maga módján, ami nem egészen helyén való. - magyarázkodom, nem igazán szoktam szószátyár lenni, főleg nem mostanában. - De örülök, hogy megtettem. Egyszerűen úgy érzem, elég erősen. - itt a mellkasomra teszem a tenyerem. - Ezt meg kellett tennünk, valami miatt. Biztos megvan az oka. Ennek pozitívan kell véget érnie. - rég voltam ennyire határozott, rég voltam ennyire lelkes, és élettel teli. Ez az egész teljesen felpörgetett, és vagyok egyszerre kimerült. Nem tudnék aludni, pedig egész éjjel fent voltunk, de teli volt izgalommal. - Mi lenne, ha bemutatnád a házat, a helyet, és mesélnél? - mosolyodom rá kedvesen, miközben oda nyúlok a kezéért, és szorosan megfogom.
Csak figyelem minden egyes rezdülését, minden egyes szavát iszom. Valóban jó ötletnek tűnt? A biztonságot nyújtó otthonból ide az elhagyatott helyre érkezni velem? Túl nagy ez a meghozott áldozat megint. De ha már itt vagyunk, hát élvezzük ki egymás társaságát. Évekig nem tehettünk semmit sem. Na nem mintha az ő hibája lenne. Az én döntésem volt, ők itták meg ennek levét. Isszák most is. Ahogy a kezem megfogja, ahogy körbe nézne...görcsbe rándul a gyomrom. Nem a lànytól, hanem hogy mutassam meg ezt az egészet. - Jó. - egyezek bele végül, rövid hezitálás után lépek az ajtó felé, ahol a kilincset lenyomva, amaz nyikorogva tárja fel a mögötte rejlő helyet. Egy folyosó, régi szőnyegek a padlón, mely hosszúra elnyúlik. Három ajtó közül választhat. Egy balra van a folyosón, tőlünk 1,5 méterre, utána 1 méterre jobbra egy másik, mellette újabb 1,5 méterre egy következő ajtó. - Az étkező balra, jobbra egy mosdó, azután egy újabb folyosó majd lépcső... – rá bízom hogy merre akarna haladni, körbe nagyon ne nézzen, por van mindenütt, a lábnyomaimmal karöltve. A helynek annyi a hibája, hogy lakatlansága miatt csupa por és pókháló minden. De semmi rágcsáló járás nincs szerencsére. Olyan helyre nem is vittem volna, ahol káoszos lenne a helyzet. - Sok éven át egy lakója sem volt, nem sűrűn sétálok végig a folyosókon...mindenhol anyám kacajait hallom...azokat a boldog nevetéseket. Halucinálni is szoktam, látom őt nevetve szaladni itt végig. - könnyek gyűlnek össze a szemembe, ahogy vissza emlékszem pár elborult éjszakára itt és „szellemet” kerestem. Túlzottan lekötötte a figyelmemet az, hogy anyámat fókuszáltam, a mosolyára, majd a halála hírére. S egy elborult elme már csak arra tud koncentrálni. Történt ez velem is. Hamar letörlöm karommal a szemembe gyűlt könnyeket, majd nagy levegőt szívok. Nézhet akárki bolondnak, megtörtem lelkileg s testileg egyaránt, már nem ugyanaz vagyok, aki ő régen bele szeretett. Rosszabb lettem. Mindenkiben azt néztem hol ropanthatom össze, hol szúrhatom hátba és hol tehetem tönkre. Nem bízom a saját családomban, s ez feltehetően nem az én hibám. - Az emeleten meg csapdák vannak, ne lépj a lépcsőkre... - figyelmeztetem, okos lány, megérti, hogy nem egy egyszerű sétagalopp, hogy itt van már ő is. Számítottam rá hogy itt lesz, így az ő védelme érdekében is megléptem mindezt. - Fürödni pedig... az étkezőből nyílik egy ajtó... Zárható...szóval nagyon ne rendezkedj be.
Vendég
Szomb. Aug. 21, 2021 12:23 pm
Lea & Cal
szökésben?
Végül körbe vezet az épületben. Gondoltam jó ötlet lesz, feleleveníteni a régi szép időket, illetve én is megismerhetem, az élete egy darabját. Nem szólok közbe, csak fogva a kezét, megyek utána, benézünk egy két szobába, és automatikusan választok útvonalat. Nem tudom végül eldönteni jó ötlet volt e. De mégis megkellett ismernem azt a helyet, ahol egy ideig megkell húznunk magunkat, nem akarok rossz szobába menni, vagy rosszat tenni. Csak görcsbe rándul a gyomrom, ahogy mellettem megtörik, azaz erős férfi, aki eddig volt. Nehéz elképzelnem, ez tény, hogy miken ment keresztül, és mennyire szerethette az édesanyját. Lelkiismeret furdalásom lesz, azért, hogy ide kényszerültünk jönni, és hogy arra kényszerítettem szép szóval, hogy meséljen valamit, vezessen körbe. Csapdákra megtorpanok, majd felnézek rá, kissé értetlenül. - Miért vannak így csapdák? Vagy te emelted miután visszajöttél ide? Vagy valami oka volt, már régebben is? - kezdem azt hinni a felét nem tudom annak, ami ebben a házban, és a családban történt. De mesélnie kell, hogy világosan lássak, és segíteni tudjak, hogy megértő legyek. - Oh értem, nyugi nem terveztem, ez csak átmeneti. - főleg ahogy látom mennyire megviseli a hely minden centimétere, nem igazán akarok sok időt itt tölteni a szükségesnél. - Nem szeretnélek tovább kínozni. Köszönöm, hogy megmutattad a házat. - megállok vele szembe, mind a két kezét megfogom, úgy nézek fel rá. - Sok minden történt ma, mi lenne ha lepihennénk? Valóban minden olyan gyorsan történt, nem hinném, mikor ma reggel felkelt, úgy tervezte a napját, hogy megszökteti a mennyasszonyát. Kissé megbolygathattam a terveit, valami miatt amúgy is ott volt a kocsmában. Tudom, ez egyértelmű, hogy több van emögött, amit még elmondott. Viszont, már együtt vagyunk, így lesz ideje elmondani mindent, nem kell egy éjszaka, már hajnal alatt megbeszélni. Már úgysem engedem el, így lesz időnk mindent átbeszélni. Viszont ehhez frissnek kell lennünk, tiszta elmével mindent átgondolni, és gondosan megtervezni a továbbiakat.
Körbe vezetem Athalea-t a számára járható úton, a fejében kérdőjelek cikáznak, rengeteg kérdése akad. Ugyan nem kért meg, hogy ne járjak a fejében, hát megtettem. Zavart és nem igen akar itt lenni, amit el is hiszek. Rezzenéstelenül figyelem minden mozdulatát. Ahogy érdeklődve nézelődik, zavarban van a körülmények miatt. Nem ehhez szokott hozzá, én pedig nem szándékozom a kelleténél tovább itt tartani. Lassan és beletörődött türelemmel várok. És közben érzékelem Lea felől áradó fojtogató gondolatkavalkádot. Nyelni, lélegezni, de talán még pislogni is elfelejtek. Teljesen felesleges volt elmondani neki a csapdákat, hiszen szinte tapintható volt az egyre inkább eluralkodó csalódottsága, félelme, ami úgy korbácsolja a lelkemet, mintha tüzes vasat nyomnának a gyomromba. Megáll előttem, kezemet fogja meg, majd úgy néz fel rám. - Lea... Suttogom zaklatottan, és hatalmasat nyelek. Hát ez kellett nekem. Miért most vezették el hozzám Athalea-t, amikor tükörbe sem akarnék vagy mernék nézni, nem hogy neki, pont neki bemutatót tartani abból, mivé fajultam az évek alatt! Félek... Nem tudom, hogy mi fogad majd, ha még tovább menekülök, ha még tovább viszem magammal... Én... Mit tettem? Mit vártam? Semmit, mindent és túl sokat. Csak pislantok néhányat, és a fokozatosan felszínre törő vágyaimat úgy fojtom meg magamban, ahogy a kéretlen kutyakölyköket szokás. Rohannék, térdre borulnék előtte, újra megkérném a kezét, elmondanám neki, hogy minden jó lesz, jó leszek, megváltozom, hiszen mellette talán gyerekjáték volna. Elmondanám, hogy mindennél többet ér nekem, és ha nem lenne elég nyilvánvaló, kész vagyok bármit és bárkit eldobni érte. De nem. Csak állok, egy szobor ridegségével és talán beszédes szemekkel. Mit mondhatnék? Teperjem le? Adja oda azt, ami engem illet évek óta? Az álla alá nyúlok, hogy felemeljem fejét, hogy könnyebben ajkaihoz jussak, csókkal illetem, majd az ágy felé pillantok. Ha ő nem töri meg a csendet, hát én sem teszem, szinte már szenvedélyesen húzom végig a tenyerem a derekán, mielőtt elereszteném. Hagyom, had térjen nyugovóra, pihenjen kicsit, itt leszek mellette, nem fekszem mellé, ha nem kér még rá. Nem vagyok tolakodó, újra össze kell szoknunk. Ehhez nem csak ő kell, hanem én is. Ebben pedig partner leszek. Egy rövid időre - vagyis annak tűnt - lehunytam a szemeim, hogy pihenjek, hogy új erőre kapjak. Nem kaptam semmit, amiért kapkodni kellene bármiért is, így csak Athalea alvó arcát figyeltem. Nyugodt volt, végre én is, hogy vele lehettem. S ez talán sokat is számít...
Vendég
Hétf. Aug. 23, 2021 9:20 pm
Lea & Cal
szökésben?
Rettenetesen fáradtak vagyunk, soha nem voltam ennyire kimerült, mint most. Mégis arra kértem, hogy vezessen körbe ebbe az elhagyatott házban, és beszélgetésünk során látom rajta, egy máskor, máshonnan jött emlékek törtek elő belőle. Nem tudom mi tehette, lehet hasonló volt a házuk, vagy hasonló. De engem is kezd megtörni, hogy ekkoron oly erős férfi, most kezd széthullani. Sok infót kaptam róla, szinte mindent egyszerre, amire évek óta csak vágytam, hogy megtudhassam, és így is sok minden még mindig kérdőjel számomra. De nem akarom ma tovább kínozni mind a kettőnket. Bőven elég volt. Bemegyünk az egyik szobába, ahova már "beköltözött" Az ágy szép tiszta, és nagy kettőnknek. Nem fogok kényeskedni, ma úgysem fog történni semmi, nem is lennék ott lelkileg, és szerintem ő sem. Csak leülök az ágyra, és fáradtan megdörzsölöm az arcomat. - Szellemekre, de fáradt vagyok. Későbbre hagyjuk a tervezést szerintem. - egy fáradt mosolyt megejtek. Arra sincs erőm, hogy átöltözzek, majd ha felkeltem megmosakszom, és átöltözöm. Most csak aludni vágyom. Bár félek, mert mi lesz ha felkelek nem lesz itt? Vagy az egészet csak álmodtam ? Nem, a maiak túl intenzív érzések voltak, hogy álom legyen. - Jóéjt. - megszorítom még biztatásul a kezét, hogy itt vagyok vele. Szerintem úgy is alszom el, hogy nem engedem el. Álmomban ideges voltam, nagyon ideges. Apám dühös arcát láttam, anyám csalódott arcát, és szánakozását. Öcsém is csalódott bennem, miért nem beszéltem vele? Oh miért hanyagoltam el ennyire? Nem tudom... dobogó szívvel kelek fel. Cal még alszik mellettem, elég mélyen. Ajkamba harapok, egy darabig nézem, elmosolyodom. Mély halkan kikelek mellőle, és elmegyek megmosakszom, és átöltözöm. Éhes vagyok, rég nem ettem, de nem találok semmit. Nem tudom, ha tárol élelmet akkor hol. A környéken körülnézek, nem akarok elkóborolni, csak annyira, hogy ha Cal felébred vissza tudjak menni. A tegnapiak után nem akarom ráhozni a frászt, hogy eltűntem. Majd épp hogy a szememet nem bökte ki az étel. Pár pálca intéssel igyekszem felszeletelni egy kis kenyeret, nem tűnik frissnek, de nem is penészes, így felmelegítve pirítóst készítek, majd kidobálok pár dolgot, amit nem jó... hát sok minden. Pár zöldség még ehető állapotban volt. Majd a reggelivel leülök az ágy szélére. Nem ébresztem fel, félek, hogy megijedne, felriadnia. Azok után amiket mesélt nem is csoda. Csak eszegetek mellette, és muszáj vagyok elkalandozni azon, hogy mi lehet otthon... a szívem facsarodik össze...
Ébredésem nyugodtabb volt az eddigieknél, talán Athalea itt léte volna, hogy nem szétzilált légzéssel keltem. Ő már talpon van, jómagam azt sem tudom mennyi az idő. Így nem is hentergek tovább, összeszedem magam, később emberibb külsőt adok magamra, így fel ülök Lea mellé. Eszik. Legalább lecsúszik a kaja a torkán, ez jó hír, ennek örülök. - Mindent rendben? Sikerült aludnod valamennyit? - kérdezem őt figyelve, ahogy próbál a talpára állni ezen a szegényes helyen. Ide menekültem egy időre, de nem végleg, Athalea felnyitotta a szemem, lépnem kell. Nem hagyom, hogy tovább nehezítsem a jövőbeli életem. De mi lesz, ha a családomon csattan mindez vissza? Bár talán már mindenki képes megvédeni magát a csapásoktól, így feladhatom magam. Vagy haza is mehetek. Vagy folytassam mindezt? Már magam sem tudom melyik lenne a legjobb döntés. Majd lesz valami. Csak senki sem fog bennem bízni...nem mintha világéletemben bármiben is bíztam volna. Senkiben, soha, semmikor, semerre. Ezt a törvényt hoztam. Arisztokrata család sarjaként a sejtjeimbe íródott. Ezt az életet éltem, s fogom is mindig. - Aggódsz az otthoniak miatt? - kérdeztem fürkésző tekintettel. Persze pontosan tudom, hogy milyen elvárásai vannak velem szemben, de most úgy érzem, hogy készen állok mindenre és hogy ha kell, hát a világot is meg fogom hódítani. Persze néhány zavaró gondolat azért megkísérli kipukkasztani a feszesre fújt légváramat. Rossz érzések, az elmémben és a lelkemben ülő sötétség jelzik, hogy nem szűntek meg létezni. Csendben várják, hogy mikor üthetnek rést a pajzsomon, hangtalanul röhögnek a markukba, mert a bolondját járathatják velem. Eddig csak beszélgettünk. Rengeteget, ami azt illeti, és nem a kocsma előtt látott utoljára magamból kikelve, és valami azt súgja, hogy még számtalan alkalommal kell a tűréshatárom legszélére sodornia ahhoz, hogy fel tudjak lélegezni. S nem csak ő fogja megtenni. A család ezért van azt hiszem. De mint mondják, eb csont beforr, engem meg ráadásnak kemény fából faragtak. Mondanám, hogy jó a pedigrém, de az ősöket inkább hagyjuk... A (volt?) Menyasszonyom gondolatait próbálom kizárni az elmémből, ám mivel ezen képességeim magas szintűek, így elkapok ezt azt belőlük. S ezzel zűr támad a saját fejemben, szóval csak próbálom kizárni őt a fejemből. Sikertelenül. - Megoldódik minden, ne aggódj... - mintha ezzel mindent rendbe lehetne hozni....
Vendég
Kedd Aug. 31, 2021 7:50 pm
Lea & Cal
szökésben?
Aludtam valamennyit. Végre sikerült, de főleg a kimerültség segített, és a biztonság érzet, amit Cal közelsége nyújt. Nem akarok nyálas lenni, de valóban sokkal megnyugtatóbb mellette lennem, mint például otthon ülve a szobámba. Nyilván ott nagyobb biztonságban voltam, és semmi nem volt gondom. De fogolynak éreztem magam, egy bábnak. Tudom, végülis jó dolgom volt, semmi okom nincs a panaszra. Másnak ezerszer rosszabb sors jutott. De mégis mindenkinek a maga dolga a legrosszabb. A saját apám tartott fogva, és irányított. Csak az volt jó, és úgy ahogy ő és anyám elgondolta. Nem gondolkodhattam másként, nem tehettem, azt amit jól esett, mindenre engedélyt kellett kérnem. Mindezt úgy, hogy ha a kijelölt férfihez hozzá megyek engedelmes asszony legyek, mint a családom összes női tagja. Én minden bizonnyal a selejt fajáthoz tartozom, mert egy többször is lázadtam ezellen. Bár meg is volt az ára. Letelepszem végül a kevés étellel, amit össze bájoltam Cal mellé az ágyra. Aki nemsokára fel is kell, és csak mosolygom kócos ábrázatán. - Igen, végre. - mondom őszintén, majd az ő részét a reggeliből átnyújtom neki. Az hogy aggódom el az otthoniak miatt.... mély levegőt veszek, és a maradék kenyérhéját csak pöckölgetem a tányéron. - Anyámért igen. Apám elég agresszív tud lenni, ha valami nem úgy működik ahogy szeretné. Most pedig az egyetlen lánya megszökött, egy varázslóval, aki még meg is támadta. Remélhetem, hogy nem édesanyámon vezeti le a haragját. Apámat nem sajnálom, mert megérdemli. Megkéne tanulnia, hogy milyen évet írunk, és hogy már máshogy működnek a dolgok. - válaszolok teljesen őszintén. Ha neki nem mondom el, akkor ki másnak? Szerintem egyáltalán nincs már titkolni valónk, semmi értelme. Remélem ezt ő is belátja, és szép lassan mindent megtudok. - Remélem. Bár nem mondom, hogy teljesen felkészültem erre. Mindig is fantáziáltam arról, mi lenne, ha megszöknék, és voltak ötleteim. De most, hogy megtettem és itt vagyok.... nagyobb a felelősség, és a teher, hogy mindent jól kell csinálni különben elbukunk. - és nem, nem akarok visszamenni. Arról nem is beszélve, hogy Cal-t ezek szerint üldözik, és lehet én fogom elfogóit hozzá vezetni... soha nem bocsájtanám meg magamnak...
Minden szarságnak lehet adni még pofonokat, a tár kifogyhatatlan. Tudom, mégis újra meg újra ráébredek a legkülönfélébb módokon és helyzetekben, de a korábbi dacolásokkal és sértett duzzogásokkal ellentétben most csak némi beletörődés van. Elbasztam. Süt az egészből, olyan nagyon, hogy ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni. Elbasztam, mint talán még soha semmit-legalábbis nem ennyire. „Elraboltam” Rowle-ék leányát, holott már felbontották az eljegyzésünket. Bár ő se, de még én sem adtam fel, hogy egymáséi legyünk. Csak mertem remélni, hogy Lea apja nem csinál ostobaságot, mert ha igen, akkor az megint az én bűnöm lesz. - Nem akartam, hogy így végződjön Athalea. De nem gondoltam bele, hogy van akinek kevesebb türelme van bizonyos dolgokhoz. - esetünkben a jegyesség megtartásához az apja türelme is véges volt, így ez elúszott. Merem remélni hogy nem késő még elé állni a közel jövőben. Úgy tervezte a család, hogyha Lea kijárja a Roxfortot, akkor mondjuk ki azt a bizonyos igent és Ő lesz Mrs Black... Tudom a bűneimet, az összeset a legelső verekedéstől kezdődően a mai hajnalig bezárólag, sose vezettem róluk listát, de egyként buknak a felszínre, mintha a tenger megelégelte volna a belé vetett mocskot és mindent visszaöklendezett volna. Mázsás súlyúnak érződik minden szava, mintha ebbe ölte volna minden csalódottságát, veszteségét. Itt hagytam. Nem árultam el, de leléptem és gyűlölöm magam - ezért, meg azért is, mert minderre csak most jövök rá, most vagyok hajlandó felfogni. A legvégén. Nem mondom ki, nem mondhatom ki, hogy bocsásson meg, amiért ezt tettem vele. Bocsáss meg... Nem a kegyelme kell, nem lenne pofám ilyesmire apellálni, én csak azt szeretném, ha tudná, hogy: - Köszönök mindent! - emelem fel a fejem és nézek a szemébe, mikor elhallgat. Tökéletesen értem, hogy miért teszi, amit, hogy saját magának is fájdalmat fog okozni vele-minden nagyképűség nélkül állíthatom, mert ennyire már sikerült megismernem. Felé fordulok, tenyerem simitja az arcát, majd hosszú, fullasztó csókba invitáltam. Úgy fedeztem fel szája minden zugát, kóstoltam végig ajkait, mintha eddig pusztán sóvároghattam volna utána, s most, hogy végre megkaphatom, nem tudnék betelni vele. - Szerelek, Athalea. - súgtam szájába a tökéletesen leplezetlen valóságot.
