Sleeping is so hard when you can't stop thinking

◈◇ Sleeping is so hard when you can't stop thinking ◇◈

Az üzlet előtti szemetesbe dobtam az elszívott cigarettacsikket - ma már ki tudja hányadik volt -, mielőtt beléptem volna az ajtón. A fejem felett halkan megszólalt a szélcsengő, jelezve az érkezésemet. Bár nem tartózkodott rajtam kívül egyetlen vásárló sem odabent, ahogy az utcán sem találkoztam egyetlen ismerőssel sem, mégis jobban örültem volna, ha észrevétlenül léphetem át a küszöböt. Tudtam, hogy irreális és értelmetlen ennyire kellemetlenül éreznem magam egy egyszerű boltban, de ettől még nem érintett kevésbé rosszul. Mindig is büszke voltam arra, hogy a problémáimat egyedül, külső segítség nélkül tudtam megoldani, mindent szigorúan kézben tartottam, mostanság azonban az irányítás mindenhol volt, csak nálam nem. A kontroll visszanyerésében pedig nem segített sokat, hogy képtelen voltam aludni - és éppen emiatt voltam most itt, bármennyire is nehezemre esett beismerni, hogy szükségem volt valamire, tulajdonképpen ezen a ponton már bármit elfogadtam volna, ami biztosíthatott nekem legalább pár óra békés, álomtalan alvást. Korábban a világ legnagyobb faszságának gondoltam az efféle tüneti kezelést, és valószínűleg a végigforgolódott, rémálmokban úszó éjszakákat is egyszerűen gyengeségnek könyveltem volna el. Azonban mostanra eljutottam odáig, hogy a büszkeségem és a meggyőződéseim szart sem értek. Aludnom kellett. Muszáj volt megoldást találnom, mert a kialvatlanságból eredő problémáim kezdtek túlmutatni az egyszerű fáradtságon, az én pozíciómban pedig ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem kockáztathattam mások biztonságát, akár az életét is, pusztán azért, mert én elkúrtam a saját életemet és ennek a mázsás súlya minden éjszaka rám zuhant, ahogyan becsuktam a szemem. És az igazat megvallva, már rohadtul untam az aggodalmas, kéretlen kérdéseket is. Jól van, parancsnok úr? Betegnek tűnik... Gyakran úgy éreztem, hogy ha még egyszer valaki kiejti a száján, akkor összetörik minden összekapargatott önkontrollom és közlöm vele, hogy "nem, baszd meg, nem vagyok jól". De végül sosem tettem, valahogy mindig sikerült tartanom magam.
Épp csak egy lépést tettem a pult felé, mikor a hátsó helyiségből felbukkannó eladó láttán megtorpantam. Mindenre számítottam, csak ismerős arcra nem - persze honnan is tudhattam volna, hogy ki dolgozik az üzletben, mikor szökőévente szorultam csak rá bármilyen gyógyszerre vagy bájitalra. Magát Nicolette Bradshaw-t pedig, ugyanis ő állt a pult mögött, sosem kérdeztem a néhány futó találkozásunk alkalmával, hogy pontosan hol is dolgozik. Talán ő, talán Elias említették, hogy bájitalokkal és gyógynövényekkel foglalkozott, de hogy hol, az sosem került szóba.
- Helló - ráztam le magamról a másodperc törtrésze alatt minden tétovaságot és fáradtságot. A tőlem megszokott magabiztossággal léptem a pulthoz. Ehhez mindig is értettem, önbizalom látszatát erőltetni magamra akkor is, ha a lehető legmesszebb álltam tőle. - Nem is tudtam, hogy itt dolgozik. Elias említette, hogy bájitalokkal foglalkozik, de azt nem, hogy pontosan hol.
Az aurorparancsnokságon, ha a ritka munka nélküli percekben szóba is jöttek személyes témák a kollégák között, azért túl mélyen sosem merültünk el egymás magánéletében. Ha Elias Bradshaw-t tavaly nem marja meg egy vérfarkas az egyik bevetésünk alatt, akkor valószínűleg azt sem tudtam volna, hogyan néz ki a felesége. És feltehetően mindhármunk boldogabb lett volna, ha akkor hajnalban nem találkozunk a Szent Mungó folyosóján Nicolette Bradshaw-al, miközben a férjét ellátták a medimágusok.
- Igazából nem tudom, hogy konkrétan mit keresek - néztem át a válla felett a mögötte sorakozó fioláktól és színes folyadékokkal teli üvegektől roskadozó polcokra. - A bájitaltan sosem volt a legerősebb tárgyam, az az igazság...
Miért nem egy ismeretlen eladó dolgozott itt? Bárki, akiben egy kósza gondolatot sem ébresztett, hogy az imént betért vásárló mit kért tőle, csak becsomagolta volna az árut, elvette volna a pénzt és közben nem agyalt volna azon, hogy mi a faszért kellett Holden Briggsnek, a varázsbűn-üldözési kommandó parancsnokának altató bájital. Miért éppen egy beosztottam feleségének kellett itt lennie, miért vert még ezzel is a kurva sors? De nem csinálhattam hátraarcot, hogy vásárlás nélkül távozzak innen, még ennél is kínosabb lett volna. És nem mehettem haza anélkül a bájital nélkül, nem tölthettem el még egy éjszakát úgy, ahogy az utóbbi hetekben az összeset.
- Szóval... kéne nekem valami, ami segít az alvásban. Bármi, csak üssön ki néhány órára. Semmi álom, semmi agyalás, csak nyugodt alvás. - Kerültem a tekintetét, magamban pedig fohászkodtam érte, hogy ne akarjon beszélgetni, erről végképp ne.

◈◇ Sleeping is so hard when you can't stop thinking ◇◈

Túlzottan lefoglalt a saját lelki nyomorom ahhoz, hogy eszembe jusson a nyilvánvaló: szerencsétlen nő halálra fog rémülni az érkezésemtől. Bármelyik auror házastársa a legrosszabbat sejtette volna, ha váratlanul, komor ábrázattal megjelenik nála a párja valamelyik felettese és alapvetően ez is volt a logikus reakció. Sajnos kerültem már olyan helyzetbe, amit szegény Nicolette Bradshaw vizionálhatott most, tudtam milyen odaállni egy feleség vagy férj elé és közölni vele, hogy az, akivel összekötötte az életét meghalt bevetés közben. Nagyon sajnálom, a Minisztérium hálás a hazának tett szolgálataiért, őszinte részvétem, remek ember volt és hősként halt meg. Mintha ez vigasztalt volna bárkit is. Azonban most szerencsére - bár az én szemszögemből a valós forgatókönyv sem volt túlzottan pozitív - nem ez történt, legjobb tudomásom szerint Elias Bradshaw éppen egy kupac minisztériumi akta felett ült a kommandó irodájában és jelentést írt Potternek. Legfeljebb az veszélyeztette, hogy megöli az unalom.
- Természetesen. Bassza meg, ne haragudjon, nem akartam halálra rémíteni. Elias remekül van, már amennyire papírmunka közben remekül lehet az ember. - Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy vajon lesz-e valaha olyan nő, aki majd engem is így vár haza. Ahogy jelenleg álltak a dolgok, a válasz egy határozott, borzalmas nem volt. Amennyire dübörgött a karrierem, éppen annyira hevert romokban a magánéletem.
- Akkor sajnos nem járt sikerrel, mert úgy tűnik, én zaklatni fogom - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. A legkevésbé sem őszinte mosolyomról nem ő tehetett, lényegében értékeltem a próbálkozását, amiért oldani próbálta a helyzetet, egyszerűen csak nem futotta tőlem többre. Nehéz volt megmondani, mostanában mikor éreztem utoljára felhőtlen örömet, amikor nem úgy kellett magamra erőszakolnom még egy átlátszó vigyort is.
Nicolette Bradshaw a kevéske eddigi találkozásunk során szimpatikus, kedves nő benyomását keltette - ha a hétköznapokban valójában nem is volt egy bűbájos személyiség, akkor én azt az oldalát nem ismertem és csupán annyiba láttam bele, hogy a férjét nagyon szerette, velem pedig mindig mérhetetlenül szívélyesen viselkedett. Bár ez akár szólhatott annak is, hogy a férje munkája tőlem függött, a vérfarkasharapás óta fokozottan. Én intéztem el, hogy Elias megtarthassa az állását, bár eszem ágában sem volt ezért bármit is várni Bradshaw-éktól.
- Hiába gyakori, sajnos az én pozíciómban nem megengedhető és muszáj gyors megoldást találnom rá. - Mert most már megőrülök. Ezt viszont nem tettem hozzá hangosan, így is pont elég kényelmetlen volt számomra ez a szituáció, nem tehettem még nyilvánvalóbbá a nő számára, hogy csak egy hajszál választott el az összeomlástól ezekben a napokban. - Igen, valami ilyesmi a helyzet. Sok gondolat és sok esemény, túl sok is.
Magát a problémát semmi nem oldhatta meg. Bármennyire is akartam, nem tudtam kiverni a fejemből annak a halott lánynak az arcát, a bűntudat napi huszonnégy órában velem volt, ahogyan a rettegés is, hogy minden kiderül. És ott volt még Lori is, a tátongó űr, amit maga után hagyott és bármennyire szerettem volna elfelejteni őt, hiszen miután átbaszott, egyetlen gondolatot sem kellett volna rá pazarolnom... de ez nem volt ilyen egyszerű. És Harper, a kedvenc unokahúgom, akit szép lassan felemésztett az a kurva betegség... Nem, ezekre a problémákra nem létezett megoldás, én csak a tüneteket akartam elnyomni.
- Beérem annyival is. Nem várok csodát magától és a bájitaltól, csak néhány óra nyugodt alvást. - Néhány hónapja még a pultba vertem volna a saját fejem, amiért ilyen szánalmas megoldáshoz folyamodtam. Most pedig egyszerűen beletörődtem, hogy már nem maradt más lehetőségem. - Azzal nem lesz probléma. Nincs időm több függőségre, minden rossz szokásokra szánt percemet kitölti a dohányzás.
Szar vicc volt. Azért újabb mosolyt erőszakoltam az arcomra, hátha ettől majd kevésbé néz rám aggodalmasan.
A pultra támaszkodva vártam, hogy visszatérjen a bolt hátsó helyiségéből. Fáradtan dörzsöltem meg az arcomat, bármit megadtam volna néhány órácska alvásért. Csak el akartam tűnni kicsit a saját életemből, semmire sem gondolni, semmit sem érezni... Túl sok volt mostanában minden.
- Azt megköszönném. Tudja, az én pozíciómban jobb, ha senki nem tud... nos... erről. Senki sem bízza szívesen az életét egy olyan parancsnokra, aki látszólag nincs a helyzet magaslatán. Félre ne értsen, természetesen a férje és a többi kolléga a legjobb kezekben vannak, minden tőlem telhetőt megteszek érte, hogy minden nap hazatérjen magához. De érti mire gondolok - vontam meg a vállam.

◈◇ Sleeping is so hard when you can't stop thinking ◇◈

- Ne haragudjon, bele sem gondoltam, hogy halálra fogom rémíteni. Pedig eszembe juthatott volna, sajnos volt már részem néhány hasonló látogatásban. - Nem kértem túl gyakran bocsánatot, bár ebben a szituációban kivételesen könnyű volt megtenni, nem egy komoly hibát kellett beismernem. Hiszen tényleg nem akartam megrémíteni szegény nőt és a másodperc törtrésze alatt elsápadó arca őszinte sajnálatot ébresztett bennem - és sóvárgást egy hasonló emberi kapcsolatért, ahol valaki aggódik értem is, de ennek még a gondolatát is félresöpörtem.
Bármikor máskor viccelődve rávághattam volna, hogy auror vagyok, csak annak kell féltenie tőlem az életét, aki elkövetett valamit, ez azonban az utóbbi időszakban minden volt, csak igaz nem. Ártatlant öltem, egy ártatlan lányt, mert a bátyám arra kért - lófaszt kért, rám parancsolt, én meg teljesítettem, mint egy engedelmes házimanó -, ezek után a szó szoros értelmében ez még viccnek is szar volt.
Legszívesebben közöltem volna vele, hogy az életem jelenleg leginkább egy delíriumos rémálomra emlékeztetett, nem volt ehhez szükségem bájitalfüggőségre. Ezt azonban még magammal is nehezen vitattam meg, nemhogy egy tulajdonképpen idegen emberrel, akinek nyilvánvalóan megvoltak a saját problémái. Egyről még én is tudtam... Soha nem volt egyszerű egy vérfarkas feleségének lenni, a mostani politikai klímában még kevésbé. Amiről a bátyám és a támogatói tehettek, én pedig csendben bólogattam hozzá, mint mindenhez, amit a testvéreim tettek. Elias és köztem persze sosem merült fel ez a téma, jobb volt így mindenkinek, felesleges lett volna feszegetni, amin változtatni úgysem lehetett. Kisegítettem őt és a feleségét, ha ezzel nem is törlesztettem a rengeteg diszkriminációt, ami a mágiaügyi miniszteri székben ülő fivérem miatt érte, legalább egy kicsit akkor is megkönnyítette az életüket.
- Elég szarul hangzik, még szerencse, hogy ez a veszély engem nem fenyeget. Mindenre van most szükségem, de több álomra biztosan nem. - Bármit megadtam volna egy álomtalan éjszakáért. Nyugodt, valósággal és rémképekkel keveredő álmoktól mentes alvásra vágytam, semmi másra.
Ki gondolta volna, hogy egyszer majd pont valakinek a hálája fogja megnehezíteni a helyzetemet... Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha most Nicolette Bradshaw nem érzi úgy, hogy kedvességgel, sőt, egyenesen törődéssel tartozik nekem. Pusztán azért, mert nem hagytam elveszni a férjét a süllyesztőben, noha az lett volna akkor a könnyebbik út. Nem vártam érte semmit, nem viszonzásért tettem, hanem azért, mert ez volt a helyes cselekedet. Bár gyakran megvádoltak vele, hogy lelketlen voltam, egy büdös paraszt vagy egyenesen kegyetlen, de a valóság az, hogy nagyon is törődtem a körülöttem élőkkel, ebbe beleértve a beosztottaimat is. Elias Bradshaw remek auror volt, jó bajtárs és amennyire én ismertem, jó ember is. Nem érdemelte meg, hogy egyetlen balul elsült bevetés tönkretegye az életét... és nem mellesleg a kommandó is megérezte volna egy ilyen tapasztalt kolléga hiányát.
- Örülök, ha így gondolja, még azután is, ami történt. Jobban örülnék, ha más biztosítékot adhattam volna róla. - Nem az én hibám volt, legalábbis közvetlenül biztosan nem. Ha tudtam volna, hogy vérfarkas is lesz a helyszínen, talán sosem történik meg a tragédia. De nem tudtam, és aznap több emberemet is elveszítettem, Bradshaw pedig éppen csak megúszta egy darabban. Nem voltam hibás, de megakadályozhattam volna a történteket, ha aznap akár csak egyetlen esemény is másként alakul. Ezen azonban már felesleges volt rágódni, nekem is, Eliasnak is és a feleségének is. Ez egy ilyen szakma volt, ezt vállaltuk, és feltételeztem, hogy Nicolette is tudta, milyen veszélyekkel jár a férje munkája.
Az ötlete váratlanul ért, hosszú másodpercekig meredtem rá döbbenten és értetlenül. Nem túl gyakran hívtak el bárhova is. A családomon kívül nem sok embert tudhattam közel magamhoz. Mindössze egyetlen barátom volt, másokat képtelen voltam közel engedni magamhoz és az az igazság, hogy nem is akartak közel kerülni hozzám. Az emberek általában nem kedveltek, nem voltam elég kedves, elég kommunikatív, elég szórakoztató és könnyű társaság.
- Nem kell köszönetet mondania - ráztam meg határozottan a fejem. - Semmit nem tettem, amit meg kéne köszönnie. Magától értetődő volt, hogy közbenjártam Elias érdekében, remek auror, a kommandó szegényebb lett volna nélküle. És ez a dolgom, irányítani az embereimet és vigyázni rájuk, ez pedig sok mindenre kiterjed.
A parancsok kiadása legtöbbször könnyebb volt, mint a megóvásuk.
- De köszönöm, azt hiszem, elfogadom a meghívást. - Ezúttal már egy őszintébb mosoly kúszott az arcomra, még ha nem is volt teljesen örömteli. - Mindig is katasztrofálisan tehetségtelen voltam a konyhában, úgyhogy nem utasíthatok vissza egy emberi fogyasztásra is alkalmas vacsorát.

◈◇ Sleeping is so hard when you can't stop thinking ◇◈

- Nem találkozom túl gyakran aurorfeleségekkel, úgyhogy ezt nem tudom megítélni. És azt hiszem, elég félreérthető lenne megkérdezni, hogy nagyot dobban-e a szívük és ájulásközeli állapotba kerülnek-e, mikor meglátnak. - Csak egy szar viccnek szántam, oldva a szituáció okozta feszültséget. Kevés dolgot találtam elfogadhatatlanabbnak a hűtlenségnél, így mindenre vágytam, csak a kollégák feleségeire nem. Amióta Lori elhagyott - pontosabban kihajítottam, de ez részletkérdés - igazából semmilyen nőre nem vágytam vagy gondoltam, ez a teher hiányzott most a legkevésbé az életemből. Amúgy sem volt soha túl nagy sikerem a párkapcsolatokban. Elkezdeni őket könnyű, megtartani magam mellett valakit már annál kevésbé. Nem véletlenül mentem haza az ürességtől kongó lakásomba, a negyvenhez közelítve, örök agglegényként. Nekem ez jutott, fényes karrier, otthon aggódó feleség és gyerekhad nélkül. Habár voltak napok, mikor a parancsnoki jelvényt kérdés nélkül elcseréltem volna egy boldog családra, ezt azonban sosem hangoztattam.
- Nagyszerű, pontosan erre van szükségem. - Semmi szarozás, csak üssön ki minél gyorsabban a főzet, ennyire vágytam. Mikor voltam utoljára ennyire kialvatlan? Valamikor a húszas éveim elején, mikor egyszerre végeztem az Akadémiát és az aurorképzést, a hajnalba nyúló tanulás, az órák összehangolása és a készülés teljesen felőrölt olykor. De azt az időszakot legalább élveztem, nagy reményekkel vágtam bele a felsőoktatásba, úgy éreztem, a lábaim előtt hever az egész világ és bármi lehet belőlem. Vicces, hogy huszonévesen madarat lehetett volna fogatni velem, ha valaki közli velem, hogy harminchárom évesen kineveznek majd a Varázsbűn-üldözési kommandó parancsnokává, hogy harminchét évesen én fogom vezetni a Minisztérium egyik titkosított projektjét, neohalálfalókra vadászva. De most, felnőtt fejjel... nem, nem éppen a boldogság és elégedettség volt az, amit éreztem az életem alakulásával kapcsolatban.
- Nem szeretek azon kattogni, hogy "mi lett volna, ha", a mi szakmánkban ez nem vezet jóra. Talán láthattuk volna előre a veszélyt, talán nem, most már lényegtelen. Egyedül az számít, hogy Elias túlélte és továbbra is hasznos tagja a csapatomnak. - Mostanság a kelleténél többször ostromoltak meg ilyen gondolatok, hogy mit tehettem volna másképp, hogyan előzhettem volna meg, hogy hirtelen ez a sok szar a nyakamba zúduljon... De minden alkalommal beigazolódott, hogy ez szívfájdalmon kívül nem vezet sehova.
- Higgye el, az én főzőtudományomnál vagy a mirelit pizzánál biztosan jobbat alkot. - Azt már hozzá sem tettem, hogy mindent örömmel megettem, amit elém tettek, pusztán a gesztus kedvessége miatt. Úgy neveltek, hogy becsüljek meg mindent, amit kapok és ne válogassak.
- Egyelőre nem tudok biztosat mondani, mostanság sok a váratlan munka a Minisztériumban. De tényleg köszönöm a meghívást. - Nem tettem hozzá, de talán magától is sejtette, hogy nem túl gyakran volt részem ilyesmiben.
Hálás, de erőltetett mosollyal nyugtáztam csak a burkolt ajánlatát, nem tudtam, hogyan illene egyszerre megköszönni és finoman elutasítani, hiszen ahogy senki más segítségéből, úgy az övéből sem kértem. Azonban az udvariassági köröket nem is kellett lefutnunk, ugyanis a hátsó raktérhelyiségből hirtelen csattanás hallatszott, majd dühös szitkozódás, belerondítva a beszélgetésünkbe. Reflexből pálcát rántottam.
- Más is dolgozik ma vagy...? - Amennyiben nemmel válaszolt, készségesen átnéztem volna a raktárat. Utoljára taknyos kezdő aurorként foglalkoztam olyan piti ügyekkel, mint egy bolti lopás vagy betörés, de nyilván emiatt nem akartam alacsonyabb beosztású kollégát iderángatni.