Karen Gwendolyn Nott

Hosszú, de hosszú meséket mondhatnék arról, hogy kicsoda Karen Nott, de ígérem, igyekszem rövidre fogni.
Gyermekként életvidám és eleven. Talán kissé csintalan is, akit még nem rontott meg a család által követett ideológia. Tiszta és ártatlan volt, egy érzékeny gyerek, akinek minden álmát szilánkosra zúzták azon a végzetes napon. Aznap, amikor aurorok elragadták tőlük az apját, minden jóság, amely Karenben volt, mintha megszűnt volna létezni. Nem maradt benne más csupán keserű, tehetetlen düh, és abba az irányba fordult, amelyet az édesapja is képviselt. Elismerte, hogy az aranyvérűek mindenki felett állnak, és a többi mocsoknak pusztulnia kell. Főként azoknak, akik miatt többé nem látta viszont az apját. Az elméjébe égett azoknak az auroroknak az arca, és azóta is átkozza őket.
A család költözni kényszerült. Ő pedig az ikertestvérével megkezdte a tanulmányait a Durmstrangban. A zord északi vidék nem nyújtott semmi jót a számára. Megtanulta, hogy csak az élheti túl, aki képes mindenkin felülkerekedni és aki  talpraesett. Kiirtotta magából a segítőkészség csíráját is, hiszen nem látta értelmét állandóan jóságosnak lenni. Bezárkózott, elhidegült a világtól, miközben a szívében tanyát vert a bosszúvágy.
Csakis a családja, csakis Gavin volt képes arra, hogy előcsalogassa belőle a jót. A gondoskodó testvért, a szeretőt, azt a gyengéd lányt, akivé talán válhatott volna. De a sors az erőszak útjára terelte a lányt. Nem hagyott neki más választást.
A Durmstrangból kicsapták, a Roxfortba épphogy elfogadták a jelentkezését a fivérével, így a tanulmányait ott fejezte be. S bár több rokon vette őt körül, csupán fenntartotta a látszatot, hogy jóban lenne velük, hiszen tudta jól, hogy annak idején senki nem sietett a segítségükre. Ezt pedig egy életre megjegyezte magának.
Végül a saját haragjától vezérelve csatlakozott a Sötét Nagyúrhoz, és elnyerte annyira a bizalmát, hogy a karján viselhette a Sötét Jegyet. Bosszút akart állni azokon az aurorokon, akik elindították ezt a lavinát, erre pedig csak akkor volt lehetősége, ha Voldemortot szolgálta. Továbbá hitt abban, hogy az eszme, amit a szülei is követtek, helyes volt és egy jobb világot hoznak el, ha a Sötét Nagyúr végre felemelkedhet.
Aztán ismét veszteségek sora érte. Látta, ahogy öt fivéréből kettő elesik a roxforti ütközetben, és annak is szemtanúja volt, hogy az ikertestvérét magával hurcolják.
A legkisebb fivérével épphogy el tudtak menekülni onnan. Azon az estén még inkább a sötétség karmaiba taszították Karent. Ha a legidősebb testvére nem vette volna el az emlékeiket, és biztosított volna nekik alibit, talán rájuk is biztos halál várt volna. Karenben azonban mindig is tombolt az élni akarási szándék, és mindent megtett volna, hogy megtalálja szeretett testvérét. Ha kellett, felforgatta volna az egész világot, hogy a nyomára bukkanjon. S így is tett.
Először Londonban, majd egész Angliára kiterjesztette az ismeretségi körét ezalatt a két évtized alatt. Közben viszont rengeteget szenvedett és küzdött, hogy egyáltalán vagyonra tegyen szert. Miután felépült a sérüléséből és bosszút állt a testvérei gyilkosain, kisvártatva egy régi barátnőjétől egy manó érkezett hozzá egy csecsemővel a kezében. Karen pedig emlékezett arra, mit ígért. Soha nem szegte meg a szavát, így részmunkaidőben dolgozott egy bájitalgyárban, miközben a sajátjaként nevelte fel a gyermeket és tanítgatta kisebb testvérét is. Felküzdötte magát a ranglétrán, sőt elérte, hogy átvehesse a céget. Ezek után már arra is volt kapacitása, hogy  ismét kutatni kezdjen a testvérével kapcsolatban.
Ez történt röpke húsz év leforgása alatt. Rengeteg miértet lehetne felhozni, megkérdőjelezni a cselekedeteit, azonban az bizonyos, hogy az élet nevelte olyanná, amilyen. Az élet tanította meg őt küzdeni és rendületlenül hinni magában, illetve a saját igazában. Ahogyan az élet nevelte őt arra is, hogy gázoljon át mindenkin, aki az útjába kerül.

Azon a napon úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, de ez minket Gavinnel nem gátolt meg abban, hogy megvívjuk a saját csatánkat.
A kanapéról a fotelbe ugrottam, miközben a kardommal hárítottam az ikertestvérem támadását.
− Csak ennyit tudsz? – nevettem fel, miközben láttam, hogy Gavin bosszús fintorral újabb csapásra lendítette a kardját.  Elhajoltam előle, átszökkentem a kávézóasztal felett, és a másik bőrfotelben landoltam.
− Nem ér, hogy folyton elmenekülsz! – vetette utánam magát. A nevetésem bezengte az egész házat. A szüleink apa dolgozószobájába zárkóztak, és valamiről pusmogtak, Frederic épp a legendás lényekről szóló könyvét mutogatta Alexnek még az étkezőben, amikor utoljára láttam őket, Lysander pedig anya kérésére az emeleten vigyázott a kis öcsénkre, Adrianre.
− Túl lassú vagy! Nem az én hibám! Tudod, Gavin, ha kicsit gyorsabb lennél, akkor talán lenne esélyed eltalálni is! – perdültem meg, félreütöttem a fakardját, és hasba szúrtam őt.
− Hé! Csaltál! – jajdult fel, miközben elejtette a kardját.
− Nyertem! – öklöztem a levegőbe, ugyanis legalább már fél órája küzdöttünk egymással, mire sikerült találatot bevinnem, bár így is volt egy olyan érzésem, hogy hagyott nyerni.  – Még egy kör?
Gavin megrázta a fejét. Utálta ezt a játékot, csakis az én kedvemért ment bele, hogy ma ezt csináljuk. Letettem a fegyveremet a kávézóasztalkára, és ölelésre tártam a karjaimat. Abban a pillanatban, hogy Gavin átölelt, kivágódott a bejárati ajtó.
Felsikítottam, ahogy idegenek masíroztak be az otthonunkba. Olyan erősen kapaszkodtunk egymásba Gavinnel, mint talán még soha. De az ismeretlenek nem minket akartak. Anya a hangok miatt kirohant hozzánk, de egy férfi durván a falnak taszította őt.
Apát a dolgozószobából rángatták ki. Megpróbált elmenekülni. Először ütést mértek az arcára. Ismét az sikolyomtól volt zajos a ház, aztán pedig elkábították őt.
A karjai alá nyúlva vonszolták ki a házból, anya ott állt teljesen lefagyva, és nem tett semmit. Ellöktem magamtól Gavint, és apa után szaladtam.
− Kérem! Kérem, ne vigyék el az apukámat! – kiáltoztam, és sikerült megragadom apa ernyedt kezét. Megpróbáltam visszahúzni őt, mire a korábbi férfi ezúttal engem pofozott fel.
Az ütés erejétől elvágódtam a járdán, és könnyes szemekkel néztem, ahogy elragadják az édesapámat.
Gavin és anya csatlakoztak hozzám. Gavin fogta meg a kezemet, hogy felsegítsen, anya pedig megnézte az arcomat.
− Anya! Mit csinálnak vele? Hová vitték? Mikor jön vissza? Miért nem csináltál semmit? – Az utolsó kérdésemet már-már sikítottam. Anya a karjai közé zárt engem és a testvéremet. Gyengéden megsimogatta a fejemet.
− Mert nem tehettem volna semmit, Karen. Ha közbelépek, talán engem is magukkal visznek – suttogta halkan, s csak utólag eszméltem rá, hogy nem az esőcseppeket éreztem az arcomra potyogni, hanem az ő könnyeit.


− Gavin! Kérlek, segíts a dobozokkal! – szóltam oda a testvéremnek, aki épp a közös szobánkban a saját térfelén pakolászott.
− Igen, Karen?
− Kérlek, vidd le őket a földszintre! Már majdnem készen vagyok a saját holmijaimmal. – Gavin bólintott, megragadta az egyik dobozt, a könyökével kinyitotta az ajtót, és leindult lefelé.
Már napok óta pakoltunk, hiszen a házat nem tudtuk fenn tartani, és anya szerint jobb ötlet volt egy kicsit távolabb költözni Londontól. Nekem mégis fájó volt látni, ahogy apránként minden tárgy, minden emlék eltűnt a polcokról, kiürültek a szekrények, és a házat megfosztották minden olyan tulajdonságától, ami miatt az otthonomnak neveztem. Még mindig bíztam benne, hogy viszont láthatom az édesapámat, és valami félreértés miatt hurcolták el, de amikor anyára pillantottam, tudtam, hogy egyedül maradtunk.
Beraktam az utolsó tárgyakat a dobozomba, és leragasztottam azt. Sóhajtva egyenesedtem ki, hiszen mindeddig a padlón gubbasztottam, és már igencsak kényelmetlenné vált ez a pozíció. Gavin visszatért, én feltápászkodtam a földről, és odaléptem hozzá.
Gavint ölelve nem aggódtam annyit. Abban a pillanatban, amikor a karjai körém fonódtam, és a homlokunk összeért, földöntúli nyugalom árasztott el.
− Segítsek neked pakolni? – suttogtam halkan, miközben a testvérem szemeibe néztem.
− Nem szükséges. Megoldom. Inkább Alexnek meg anyának kell a segítség – felelte fojtott hangon. Másodpercekre elvesztem a pillantásában. Nem akartam magára hagyni őt, de ha másnak jobban volt szüksége rám, akkor mennem kellett.
Apró csókot nyomtam a fivérem arcára, és lassan lefejtettem a kezeit a derekamról.
− Akkor megyek, segítek nekik. Nem tudom anyának mi a terve, de már utálom ezt az egész költözést… − morogtam halkan, mire Gavin megérintette az arcomat.
− Senki nem örül. Nincs választásunk, te is tudod…
− Tudom – vágtam a szavába egy halk sóhaj kíséretében. – De minden annyival egyszerűbb volna, ha apa még itt lenne.
Elhagytam a szobát, és a folyosón dobozokat, ládákat és zsákokat kerülgetve elindultam Alexander szobája felé.
Odabent teljes volt a káosz. Alex szinte semmit nem haladt, csupán az ágykeret szélén gubbasztva meredt maga elé.
− Alex – léptem közelebb az öcsémhez. Alexander nem mozdult. Felém se fordult, csupán a haja mögé rejtőzve meredt a padlóra. – Alex, mi a baj?
A testvérem továbbra se felelt, így a földre szórt ruháin, a parkettán feltornyozott könyvkupacokon keresztül átlépegettem, amíg el nem értem őt. Folyamatosan ignorált, csupán akkor emelte fel a fejét, amikor mellette guggolva megérintettem a karját. Amint megpillantottam az arcán legördülő könnycseppeket, elszorult a torkom.
− Mi a baj? – ismételtem csendesen, válasz gyanánt pedig lecsúszott mellém a földre, és átölelt.
− Szerinted… viszontlátjuk még apát valaha? – A hangja megremegett, én pedig mit meg nem adtam volna azért, ha láthattam volna azoknak az auroroknak a szenvedését, akik darabokra zúzták a családunkat.
− Nem tudom öcskös. Fogalmam sincs, csak remélni merem. De itt nem maradhatunk… Itt nem vagyunk biztonságban. – Próbáltam határozottnak tűnni, de magam sem voltam az. Csak gyengéden átöleltem az öcsémet, és hagytam, hogy kisírja magát.
Akkor még nem tudtam, hogy az következdő hónapokban nem most sírt előttem először. A költözés után anya annyira lebetegedett, hogy hamarosan bele is halt a betegségébe. Egy éven belül, mindkét szülőnket elveszítettük.


− Gavin! Figyelsz te egyáltalán?! – vágtam Gavin lábához azt a vaskos könyvet, amelyben anatómiai feljegyzések és képek találhatóak az emberi testről. Évek óta készültünk erre, hiszen ő nyúzott, hogy mindenáron el akarta sajátítani az animágiát, most pedig teljesen máshol járt az esze. Pontosan addig a pillanatig, amíg majdnem leszakítottam a porcát a könyvemmel. Láttam az arcán, hogy kizökkentettem valamiből, arról nem is beszélve, hogy talán fájdalmat is okoztam neki, de másképp nem tudtam magamra irányítani a figyelmét.
− Persze, csak elkalandoztam – emelte rám a tekintetét, mialatt közelebb csusszant hozzám az asztal tetején. Egy elhagyatott osztályteremben szoktunk gyakorolni, hiszen nem akartuk nagydobra verni miben mesterkedtünk.
− Ha lehet, akkor kérlek, ne is lankadjon a figyelmed, mert egy rossz mozdulat, egy kicsi figyelmetlenség, és ott a baj. Elsőkörben te szerettél volna animágus lenni, én pedig nem szeretném, hogy baj legyen ebből – hajoltam közelebb hozzá, és egy apró csókot nyomtam az ajkaira, ami gyerekkorunk óta teljesen megszokott volt.
A könyvre mutattam, az előttünk lévő oldalakon az emberi test csontozatát ábrázolták, és éppen ezt próbáltam megtanítani a testvéremnek is. Nem mondhatnám, hogy fogékonyabb lettem volna a dolgokra, csupán előrelapoztam mindig, igyekeztem előre elsajátítani információkat, hogy Gavinnek könnyebb legyen majd elmagyaráznom.
Ahhoz képest, hogy ő erőltette ezt az egész mizériát, én éjjel-nappal kutattam az átváltozás kapcsán. Talán egy-két éve gyűjtögettük már az információkat, amikor végre arra az elhatározásra jutottunk, hogy talán elég érettek vagyunk egy ilyesfajta varázslathoz.


A Sötét Varázslatok óra Lindgren professzor társaságában egészen addig volt élmény, amíg nem fordított a saját testvérem ellen. A professzor nagyon értett a dolgához, de az évek során kicsit elmentek neki otthonról. Karkaroff igazgató pedig nem szólt bele a tanítási módszereibe, elvégre úgy vélte, a Durmstrangban az életre neveltek bennünket.
− Gavin és Karen Nott! Ti jöttök! – mutatott ránk a pálcájával, majd a félkör alakú küzdőtér felé terelt bennünket. Megmarkoltam a pálcámat, és Gavinre pillantott. Szinte tudtam, hogy mire gondolt, hiszen én sem lennék képes bántani őt. Mégis elengedelmeskedünk, és egymás mellett léptünk ki a kis arénába, amelyet a többiek körbeültek.
− A mai napon tiétek a megtiszteltetés, hogy bemutassátok a Cruciatus-átkot a társaitoknak! Válasszátok ki, hogy melyikőtök lesz az elszenvedő alany. – Döbbenten meredtem rá. Ezt nem gondolhatta komolyan, s mégis, mivel mindketten hallgattunk, és nem mozdultunk, egyre jobban sürgetni kezdett bennünket. A végén már azzal fenyegetőzött, hogy ha mi nem választunk, akkor majd mindketten megérezzük magunkon az átkot.
Gavinre pillantott. Az ajkaim némán nemet formáltak. Nem voltam hajlandó megkínozni őt, s tudtam, ő sem volt képes rá. Mégis, amikor Lindgren ránk üvöltött, mindkettőnknek egyszerre fogalmazódott meg a válaszlépés.
− Crucio! – fordultunk a tanárunk felé, s mindketten felé lőttük az átkot. A korábbi pusmogás a többiek részéről elhalt, amikor a tanárunk elfeküdt a padlón.
Tudtuk nagyon jól, hogy ebből hatalmas botrány fog keveredni, sőt számoltunk a kicsapás lehetőségével is, mégis megtettük. Megtettük, mert számomra Gavin volt a legfontosabb dolog a világon, neki pedig én voltam a mindene, így emelt fővel hagytuk el a Durmstrang Intézetet mindketten.


Mivel Lysander volt a gyámunk, így neki kellett könyörögnie azért, hogy a tanulmányainkat befejezhessük a Roxfortban. A tettünknek az egyetlen pozitív hozadéka az lett, hogy Lindgren ellen vizsgálatot folytattak, elbocsájtották, sőt évekkel később megtudtam, hogy elmegyógyintézetbe is került az elborult elméje miatt. Mindezt a legidősebb bátyánk intézte el a temérdek teendője mellett, így megesküdtem neki, hogy amikor a Roxfortban megkezdjük mindannyian a tanulmányainkat, nem fogok bajt okozni.
A Mardekáros klubhelyiségben ültem, épp Edgar Allan Poe novelláskötetét olvasgattam, amikor egyik évfolyamtársam beállt elém.
− Nott? – szólított meg talán kicsit bizonytalanul, hiszen amikor ráemeltem a pillantásomat, meg tudtam volna ölni. Megzavart olvasás közben, micsoda bunkó!
− Mit akarsz? – csúsztattam a könyvjelzőt az oldalak közé, mert volt egy olyan sejtésem, hogy egy hosszú beszélgetésre számíthatok.
− Gyere utánam, kérlek. – Gyanakodva méregettem, de feltápászkodtam a fotelből, Adrian felé pillantottam, aki elvolt magában a háttérben. Talán valami lányt hajtott el a közeléből, én pedig követtem a srácot, aki az imént megszólított.
Kihívott a folyosóra, amely bár kongott az ürességtől, mégsem volt neki elég megfelelő, így előhúztam a pálcámat, a hónom alá csaptam a könyvemet, és ugrásra készen követtem őt egy régi tanterembe, ami az alagsorban helyezkedett el.
− Nem akartalak túlságosan is messzire rángatni, de a mai világban nem tudhatom, hogy kiben lehet megbízni – fordult felém, s bebizonyítsa a szándékait, a saját pálcáját letette egy poros asztalra. Nem volt itt rajtunk kívül senki, így én is lejjebb engedtem a védelmemből. – Csupán tudni akarjuk, hogy melyik oldalon álltok. Figyeltünk bennetek. Téged és a fivéreidet.
− Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekesek lennénk – jegyeztem meg szkeptikusan, bár még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit akart tőlünk, mégis a tény, hogy figyeltek, elborzaszt. – Milyen oldalról beszélsz?
− Nem tudom mennyire követed a híreket, de a Nagyúr emberei ismét szervezkedni kezdtek. – Elmosolyodtam. Több se kellett, hogy tudjam, mégis mire akart kilyukadni. Elvégre, tudtommal, neki is letartóztatták egy rokonát azzal a gyanúval, hogy halálfaló volt, és apámat is elhurcolták tőlünk. Sok-sok éve kiszakadt a családom a halálfaló berkekből. Lysander talán tudatosan is próbált távoltartani minket, hiába szerettem volna felkeresni őket, most mégis ők jöttek el hozzánk.
− Tisztában vagyok vele. Egyre gyakrabban kerülnek be furcsa hírek a muglik újságai közé is. – Lazának akartam mutatkozni, így nekidőltem a falnak, miközben ő továbbra is finomkodva folytatta a magyarázást.
− És mit szólnátok ahhoz, ha esélyetek lenne megválasztani, hogy melyik oldalon akartok küzdeni? – Kicsit érdeklődve előrébb dőltem. Végül a beszélgetésünk egészen hosszúra elnyúlt, de sikerült meggyőznie engem.
Hetekkel később találkoztam Halcyon Yaxley-vel Roxmortsban, aki okklumencia órákat adott nekem, továbbá felkészítettek arra, hogy mi is jelent halálfalónak lenni. A szüleim nyomdokaiba akartam lépni, meg akartam bosszulni az ő halálukat, és egy olyan világnak akartam a részese lenni, amelyben a mi kezünkben volt a gyeplő. Fiatal és naiv voltam.


Halcyon ott volt a teremben, amikor Gavinnel együtt megkaptuk a Sötét Jegyet. Sem Alexet, sem Adriant nem terveztük belekeverni ebbe. Ez a mi kettőnk ügye volt.
Soha nem éreztem még olyan büszkeséget, mint azon az estén, amikor a bal karomra felkerült a Jegy. Gavinre pillantottam, az arcom ragyogott a boldogságtól, hiszen úgy gondoltam, a szüleink nyomdokaiba léptünk. Mindig is úgy véltem, hogy nekünk kell megvívni azt a csatát, amelyet ők nem tudtak befejezni. Az az éjszaka egy ünnepélyes pillanat volt számunkra.
Bebizonyítottuk a rátermettségünket, mert amilyen feladatot ránk bíztak: legyen az célpontok elrablása, vagy pedig emberek megkínzása, megtettük. Én teketóriázás nélkül, Gavinnek talán kellett egy kisebb löket hozzá. Gondolkozás nélkül hajtottam végre a parancsokat, hogy minél feljebb küzdhessem magamat a ranglétrán, addig, amíg rám is teljes értékű halálfalóként tekintettek.
Az egész beavatási ceremónia után a többi újonc elvegyült a tömeggel, Halcyon pedig hozzám lépett. Megkért, hogy vonuljak egy kicsit félre vele, így megkértem Gavint, hogy várjon rám.
− Mi a baj? – kérdeztem a barátnőmet, miközben óvatosan megérintettem a karomon díszelgő Jegyet. Még mindig fájt egy kicsit.
− Szeretnék tőled kérni valamit, Karen. Nem itt, nem most, de amint van lehetőséged, gyere el az otthonomba kérlek.
− Miről lenne szó?
− Majd beavatlak a részletekbe. Most nem tehetem…
Néhányan furcsa pillantásokat vetettek kettőnkre, így Halcyon egy hirtelen ötlettől vezérelve megölelt, hogy hátba veregessen.
− Üdv a köreinkben! Örülök, hogy köztünk tudhatunk benneteket, a Sötét Nagyúr mindig értékeli azokat a gyermekeket, akik visszatalálnak hozzá!
− A szüleim is ezt akarták volna – szálltam bele egy kicsit a játékába, amikor leesett, hogy miért csinálta ezt. – Köszönöm, viszont, ha megbocsátasz, akkor lenne egy kis elintéznivalóm.
Halcyon bólintott, én pedig visszatértem Gavin mellé, ugyanis nehezen viseltem, ha nem láttam őt. Talán ez akkor érződött a leginkább, amikor a Teszlek Süveg őt a Griffendélbe, engem be a Mardekárba osztott be.
− Minden rendben? – érdeklődött.
− Persze. Csak megkért, hogy látogassam meg.


Időnként örültem, hogy Alexandert és Adriant a Roxfortban tudtam, így lemaradtak azokról az eseményekről, amelyeket Gavinnel elkövettünk. Ők nem voltak a részesei annak a káosznak, amely éppen eluralkodni kezdett a világon.
A mai éjszaka azonban csendes volt, azt az apró vitát leszámítva, amely Gavin és köztem történt, hiszen el akart kísérni engem, annak ellenére, hogy Halcyon kifejezetten csak engem várt. Köztes megoldásként megbeszéltük Gavinnel, hogy a birtokuk kapuján kívül marad, amíg én nem végzek odabent.
A barátnőmék otthonra hatalmas volt. Tudtam, hogy három gyermeke volt, azonban azt nem vártam, hogy amikor belépek a szalonjukba, akkor gömbölyödő pocakkal vár majd. Holott feltűnt, hogy mostanában igen keveset mutatkozott, és olyankor is eltakarta magát, de nem gondoltam volna, hogy azért, mert várandós volt.
− Karen! Merlinre! – Olyan hirtelen akart felpattanni a helyéről, hogy talán kicsit meg is szédülhetett, épphogy elkaptam a karjánál.
− Vigyázz magadra!
− Tudom, tudom… Ne haragudj. Csupán ez tényleg nagyon fontos lenne. – Ezek után felvázolta, hogy a gyermekről csupán a férje, a házimanójuk és a Nagyúr tudnak, és szeretett volna engem arra kérni, hogy bármi is legyen, de védjem meg a megszületendő gyermekét.
Halcyon az évek során a barátommá vált. Talán az egyetlenné, akiben megbíztam, hiszen tőle tanultam el az okklumenciát is, és sok ideig egyfajta mentorként viselkedett velem szemben. Nem tudtam volna megtagadni a kérését.
− Ha szeretnéd, megesküszök rá – jelentettem ki határozottan. Amikor Halcyonra pillantottam, láttam valamit a tekintetében. Mintha előre tudott volna valamit.
A férje csatlakozott hozzánk, hiszen szükségünk volt még egy emberre, aki megesket bennünket. Alig láttam valamit, csupán néhány gyertya pislákolt, amikor megkezdtük.
Gyengéden megragadtam Halcyon jobbját, miközben az ő ujjai is a kezem köré fonódtak. Még sosem volt részem ilyesmiben, de hallottam már róla.
− Karen Gwendolyn Nott, megesküszöl, hogy vigyázni fogsz a fiamra, ha mi képtelenek lennénk felnevelni őt? – pillantott rám Halcyon. Hangja halk volt, épphogy kivettem a szavait.
− Esküszöm – válaszoltam határozottan, miközben a férje pálcájából nyalábok törtek elő, amik összekötöttek bennünket.
− Esküszöl, hogy felneveled őt, és megadsz neki mindent, amire egy gyermeknek szüksége lehet?
− Esküszöm.
− Esküszöl, hogy ha kell, akkor az életed árán is védelmezni fogod őt? – Halcyon zaklatottnak tűnt, ahogy az esketni kezdett. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, de a válaszom ettől függetlenül ugyanolyan határozott maradt.
− Esküszöm.
Percekig csend telepedett közénk. Senki nem szólt semmit, s bár láttam rajtuk, hogy akadna mondanivalójuk számomra, mégis megtartották maguknak. Mivel többet nem tartottak a társaságomra igényt, halkan elköszöntem, s távoztam.
Az a megérzésem támadt, mintha Halcyon ténylegesen tudta volna, hogy valami történni fog velük a jövőben, mégsem próbált tenni ellene. Lassan végigsétáltam a kikövezett ösvényen, amíg el nem értem a kapuig. Ott egy pillanatra megtorpantam, és visszatekintettem a házra. Az egyik helyiségben még mindig pislákolt valami fény.
− Karen? Mit akartak tőled? – bukkant fel Gavin mellettem, de hirtelen nem tudtam mit válaszolni neki.
− Csak egy szívességet kért – böktem ki, miközben elindultunk egymás mellett. Fogalmam se volt, miként avathatnám be ebbe az egész helyzetbe, s mire elmondtam volna neki, addigra már lehetőségem nem adódott rá, hogy megosszam vele a titkaimat.


Ott voltam. Furcsa érzés volt két fivéremmel állni Voldemort oldalán, miközben tudtam, hogy a két kisebb testvérem odabent volt. Parancsba adtam nekik, hogy bármi történjen, bármit hallanak, bárhová akarják vinni őket, zárkózzanak be, bújjanak el, meneküljenek, de semmilyen körülmények között ne akarjanak harcolni.
A maszkom takarásából Fredre és Gavinre pillantottam, amikor felhúzták előttünk a védelmi falat. Esélyük nem volt. Ők is tudták, mégis valami botor hit vezérelte őket. Akkor láttam utoljára a testvéreimet épen és egészségesen. Ahogyan a burkot áttörték, mindenki belevetette magát a csatába. Igyekeztem Gavin közelében maradni, de amikor a harcolók között megláttam az öcsémet, tudtam, hogy itt hatalmas bajok lesznek. Alex az elsők között esett el. Telibe találta egy gyilkos átok, mégpedig az egyik halálfaló társamtól. Magamban felüvöltöttem, és utána vetettem volna magamat, ha nem viaskodtam volna én is valakivel.
Az öcsém élettelenül hullott a földre, én pedig meg sem érinthettem őt, nem köszönhettem el tőle. A kezem megremegett, nem tudtam koncentrálni. Fogalmam sincs mi történt pontosan, mert a következő másodpercekre csak homályosan emlékeztem. Eltalálták a pálcámat, az darabokra tört a kezemben, én pedig a kábító átkot kaphattam be.
Belassulva láttam, ahogy Fredre rádöntöttek egy oszlopot, de nem tudtam figyelmezni, egyszerűen beszélni képtelen voltam. Hiába próbáltam odabotorkálni hozzá, képtelen voltam megmozdítani az oszlopot pálca nélkül. Fred csontjait és szerveit összeroppantotta a ránehezedő súly.
Ezek után pedig Gavin esett el. A hátán érte egy találat, a pálcája kiesett a kezéből, őt pedig valaki magával hurcolta. Mire botladozva utána eredtem, nyomát se leltem. Az egyetlen dolog, amit megkaparintottam a káoszban, az az ő pálcája volt.
Innentől kezdve nem érdekelt többé a Sötét Nagyúr, sem pedig a nézetei, az elvei, amikért küzdeni akartam. Csak az utolsó kisöcsémet akartam biztonságban tudni. Látni akartam, hogy életben van még. Bevetettem magamat az épületbe, és addig kerestem-kutattam, amíg rá nem leltem Adrianre egy seprűtárolóban elbújva.
− Adrian! Végre! Menned kell innen! – zártam a karjaim közé, s mielőtt ellenkezhetett volna, magammal vittem őt. Messzire az épülettől, ahol még mindig folyt a harc. Láttam, ahogy Longbottom magára vonta néhány halálfalónak a figyelmét, én viszont berángattam a kapálódzó Adriant abba a kis melléképületbe, ami a vadőr kunyhója közelében állt.
− Itt maradsz velem? Kérlek, maradj velem! – Az öcsém hangja kétségbeesetten csengett, a szívem szakadt meg, hogy magára kellett hagynom őt.
− Nem tehetem. El kell tüntetnem a nyomainkat… Nem fogjuk megnyerni a csatát… Fred… Alex… Gavin… − Könnyek csorogtak végig az arcomon, remegő hangon az öcsémre pillantottam. Talán még sose látott ennyire zaklatottnak. Mély levegőt vettem. – Ide figyelj, Adrian! Muszáj életben maradnunk! Mindent megteszek azért, hogy ne essen sem neked, sem nekem bántódásom. Ezért olyat kell tennem, amiért haragudni fogsz rám. El kell vennem az emlékeidet ezzel kapcsolatban. Nem tudhatod, hogy mikbe keveredtünk Freddel és Gavinnel.
- Mi van velük? Mit csinálsz? – Még több könny gyűlt a szemembe, de képtelen voltam elmondani neki.
− Majd… Később. Kérlek, hadd vegyem el az emlékeidet, különben te is bajba kerülsz. Esküszöm, mindent elmagyarázok, ha nem áll fenn veszély! – könyörögtem neki, miközben félig az ajtót figyeltem, hogy biztosan ne törjön ránk senki. Nem volt sok időm, és Adrian nem tette könnyűvé a dolgomat.
− Ne hagyj itt! – kapaszkodott belém Adrian. Az egész testem rázkódott a zokogástól, ahogy lefejtettem magamról Adrian kezeit.
− Szeretlek, öcskös. Mindent azért teszek, hogy túléljük. Sajnálom… − suttogtam az utolsó szót, s mire ismét megragadhatta volna a ruhámat, elvettem a halálfalósággal kapcsolatos emlékeit, és egy kis időre elaltattam őt. Egy csókot nyomtam a homlokára, és mielőtt Voldemortot megsemmisítették volna, én kétségbeesetten siettem vissza Londonba, miközben azért fohászkodtam, hogy Adriannek ne essen baja.


Egy régi ismerősöm, Shannon pálcaboltjába érkeztem. A sérüléseimből és a sokktól kifolyólag alig bírtam talpon maradni, mégis tudtam, hogy ezeket a dolgokat nem halogathattam. Gavin pálcája még mindig ott volt a kezemben, csoda, hogy egyáltalán varázslásra tudtam bírni. Abban hittem, hogy a köztem és Gavin között lévő erős kötelék miatt voltam képes használni a varázspálcáját.
A sötétben némi fényt gyújtottam, és elbotorkáltam ahhoz a részhez, ahol Shannon a pálcafákat szokta formálni. Az ott lévő satu pedig pont elég széles volt ahhoz, hogy a kezem beleférjen. Annyira még tiszta volt az elmém, hogy magam köré vontam egy csendburok bűbájt.
Remegve tűrtem fel könyékig a taláromat, miközben a karomat a satuba fektettem, és annyira szorítottam meg, hogy ne tudjam kirántani onnan.
Gyűlölettel pillantottam le a bal alkaromon lévő Jegyre, amelynek a létezését is meg kellett szüntetnem. Az arcomon patakokban folytak a könnyeim, ahogy felidéztem a testvéreimmel történteket. Még mindig bűntudatom volt, amiért otthagytam Adriant, de nem hozhattam magammal. Az túl feltűnő lett volna.
Kimondtam a varázsigét. Először a pálca megmakacsolta magát, de lassan teljesen elnyertem az uralmat felette, először a bal karomat égettem össze. Üvöltöttem, sikítottam és zokogtam a fájdalomtól. Azt hittem, belehalok, s tudtam, még egy kör várt rám.
Amikor letettem a pálcát az asztalra, és remegő ujjakkal engedtem a satu szorításán, amint kiszabadult a kezem, a padlóra zuhanva sírtam. Az égett hús szaga egy életre beleitta magát az orromba, mégis pár perc múlva talpra küzdöttem magam, hogy ugyanezt a varázslatot elvégezzem a másik karomon is.
Teljesen megsemmisülve, legyengülten csuklottam össze. Szükségem volt egy kis időre, hogy biztonságosan tudjak hoppanálni.
Gavin pálcáját eltéve tértem haza. Otthon már annyira erőtlen voltam, hogy Lysandernek kellett elvinnie a kanapéig.
− Karen! Mi történt veled? Hol vannak a többiek?! – Erőtlenül pillantottam fel a bátyámra. Az ajkaim remegtek, képtelenek voltak szavakat formálni. Lysander nem nyaggatott, azonnal nekiállt kezelni a sebeimet, hozott nekem egy kis vizet, olyan tíz perc telt el, mire képes voltam értelmesen válaszolgatni neki.
− Meghaltak. Alex és Fred…
− És Gavin és Adrian?
− Gavint elrabolták – elcsuklott a hangom. – Adrianről gondoskodtam.
− Mibe keveredtetek Karen? Ezerszer elmondtam, hogy ne csináljátok ezt! Nem látod, hogy ez tette tönkre a családunkat?! – Sose láttam még Lysandert kiborulva, de azon az éjszakán nagyon csúnyán összevesztem vele.
− Lys… Vedd el az emlékeimet. – A bátyám döbbenten meredt rám. Felsóhajtottam, és feltápászkodtam a kanapéról. – Vedd el az emlékeimet. És össze kell itt törni mindent. Kérdezni fognak… Gavinről… Kell egy mese…
A bátyám vonakodott még egy hazugságtól, és bár irtóra haragudott rám, önmagára és mindenkire a jelen helyzetben, mégis szeretett annyira, hogy megvédjen. Amneziátor volt. Tudta jól miként működött ez, ezért is mertem rábízni magamat.
Amikor az aurorok felkerestek minket, addigra mindketten kisebb-nagyobb sebekkel borítva, egy romba döntött házban vártuk őket. El kellett adnunk a mesénket. El kellett adnunk nekik, hogy apámra hivatkozva aurorok menedéket kértek tőlünk, de mindezt megtagadtuk. El kellett adnunk, hogy elrabolták a testvérünket, és azt is, hogy mi történt a karjaimmal.


Sokáig eltartott az egész hercehurca, de nem kaptam vissza az emlékeimet addig, amíg le nem zárták a nyomozást. Tanúskodnom kellett az egész Wizengamot előtt, hogy megtámadtak minket, továbbá a szüleink és Fred miatt törtek be hozzánk és rabolták el Gavint, Lysandert teljes átvilágítás alá helyezték, és engem sem kíméltek a kérdéseikkel. Hosszú egy időszak volt, de végül visszanyertem az emlékezetemet, amikor már biztosan békén hagytak minket. Azon a nyáron Adrian is visszakapta az emlékeit, amiket elvettem tőle.
Napokig hiányoztam a munkahelyemről, ugyanis olyan erővel éltem át a múltbéli eseményeket, hogy csak az ágyamon fekve zokogtam. Csendes éjszaka volt. Adrian és Lysander aludtak már, de én képtelen voltam, így lebotorkáltam a konyhába egy kis vízért.
Miközben pohárért nyúltam, kopogtatást hallottam. A pálcámhoz kaptam, és óvatosan megindultam az ajtó felé, de amikor kilestem a kukucskálón, nem láttam semmit.
Óvatosan ajtót nyitottam, ekkor vettem észre a sérült manót, aki egy szürkés csomagot szorongatott a kezei közt.
− Kisasszony… Karen Nott? – nyöszörögte a házimanó. Bólintottam, miközben körbepillantottam az utcában, és gyorsan betereltem a lényt a házba. Megesküdtem volna rá, hogy a csomag megmozdult.
− Elnézést Miss Nott… Nem akartam csak úgy magára törni… − dünnyögte a manó, ebben a pillanatban bukkant fel a lépcső tetején az öcsém.
− Adrian! Légy szíves, hozz valamit, amivel lekezelhetem a vendégünket – fordultam felé, miközben a manót átvezettem a nappaliba, és hellyel kínáltam. Nyújtottam a kezemet a csomag irányába, de nem akarta elengedni.
− Miss Nott… A barátnője, a gazdám küldött. Azt mondta, maga évekkel ezelőtt megesküdött arra, hogy megvédi a gyermeket… − A manó még mindig zavartnak tűnt, a sérülései pedig elég mélynek és csúnyának. Adrian segítségével némi alkohollal fertőtlenítettem a sebeit – erre a zajra már Lysander is megébredt −, a manó pedig folytatta a beszédet. – A család meghalt. Mind a három gyönyörű gyermek… A gazdáim…
A házimanó zokogni kezdett. Nem tudtam miként nyugtassam le, de amikor a családot emlegette, azonnal Halcyon jutott eszembe, már ezer éve nem hallottam felőle.
− Mi történt velük? – próbáltam megőrizni a hidegvéremet, miközben a manó belefújta az orrát a rongyos ruhájába.
− Az úrért jöttek, de mindenki meghalt. Csak a kisbaba… Csak őt tudtam megmenteni. – Nyújtotta át a bebugyolált babát, ugyanis eláztatta őt a könnyeivel. A gyermek mellől egy levelet húztam ki. Szinte azonnal felismertem a pecsétet.
A levél kicsúszott a kezemből, és a földre hullott. Le kellett ülnöm a babával, hogy feldolgozzam mindezt. Közben Adrian felvette a borítékot, és megkértem, olvassa fel a levelet. Az üzenetet valóban Halcyon írta, arra kért, hogy a negyedik gyermekét, Solomon Yaxley-t a sajátomként neveljem fel. Emlékeztetett az eskümre is.
− Gavinnek fogom hívni – suttogtam halkan, miközben gyengéden megérintettem a gyermek arcát.
Lysander végignézte az egész jelenetet, s talán dühös volt rám a meggondolatlan cselekedeteim miatt, de sem a babát, sem pedig a manót nem küldte el tőlünk.


Hosszú éveket töltöttem azzal, hogy az utcán járva megfigyeltem az embereket, és kitapasztaltam, hogy kitől és honnan lehet megbízható információkat szerezni. Amióta visszakaptam az emlékeimet, szüntelenül kutattam Gavin után. Mindenkivel kapcsolatba kerültem: legyen szó utcai csavargóról, minisztériumbeli alkalmazottról, teljesen mindegy volt. Hamarosan azt vettem észre, hogy miközben felküzdtem magam a munkahelyi ranglétrán, addigra odakint, a valóságban egy hatalmas kapcsolatihálóba csöppentem. Rájöttem arra is, hogy lennének olyan emberek, akik szívesen gyűjtenek információkat, míg mások fizetnének érte.
Így kidolgoztam egy tervet. A bájitalgyár tulajdonosa, amelyben én is dolgoztam, igencsak öreg volt már. Örökösei nem voltak, így keményen dolgoztam azért, hogy a bizalmába férkőzzek, és rám bízza a cégvezetését, ha esetleg történne vele valami. Sajnálatos módon el is távozott az élők sorából úgy két évvel azután, hogy rám ruházta a tulajdonjogot. Mondhatni, behálóztam az öreget, de a halálára szükségem volt ahhoz, hogy folytathassam a terveimet.
Ugyanis azokat, akiket alkalmaztam volna a saját, önös érdekeimre, bizony szintén meg kellett fizetni, a bájitalgyárból befolyó plusz összeget pedig simán fordíthattam volna arra. Hosszú és kemények évek munkája volt, mire megalapítottam az Eyes of London nevű szervezetet, ami eredetileg a fővárosra korlátozódott le, végül az évtizedek során kicsit nagyobb teret nyertünk magunknak. Mivel mindig is semlegesek maradtunk, ezért egyik alvilági csoportnak sem voltunk igazán az útjában.


− Gyerünk! Állj fel! – csaptam a bottal Gavin combjára, aki vöröslő arccal levegő után kapkodott a padlón térdelve.
Nyári szünet volt. Ilyenkor pedig megtanítottam mindenre, amit én is tudtam, hiszen megígértem Halcyonnak és magamnak is, hogy ezúttal nem bukok el, és a gyereket túlélésre tanítom majd. Gavin sok mindent elsajátított már. Mesterien tudott hazudni – bár nekem és a nagybátyjának nem mert, mert tudta, hogy az büntetést von maga után −, ügyesen bújt szerepekbe, diszkréten kihallgatott mindenkit, megtanítottam mérget keverni, varázslópárbajozni, és most azon volt a sor, hogy kétkezi harcban is remekeljen.
− Anya! Kérlek. Csak öt perc szünetet! – támasztotta a botjának a végét a padlónak, hogy azt használja mankónak.
− Szerinted, ha megtámadnak téged, és te fáradt leszel, akkor majd hagynak neked időt pihenni? – hangzott a válaszom, és egy határozott mozdulattal kirántottam a botot alóla, ő pedig ismét elvágódott a padlón.
− De mire jó ez? – pillantott fel a földön fekve, miközben fölé magasodtam.
− Mert megígértem, hogy mindenre felkészítelek, és ha már csinálsz valamit, akkor azt teljes erőbedobással csináld, vagy sehogy. Állj fel! – Szigorú voltam vele. Egyesek szerint talán túlságosan is szigorú, de megtanult mindent, amit kellett. Ráadásul, mások nem látták, amikor gondoskodtam róla, amikor vigyáztam rá.
Ők csak azt a kezet látták, amely üt, de azt nem, amely simogatja. Mert megdicsértem őt, ha jól csinált valamit, igyekeztem a legigazságosabb lenni vele, de tudtam, nem engedhettem hosszú pórázra. Alexnek is ez lett a veszte. Gavin pedig így megismerte a saját képességeit és határait.
Elégedetten figyeltem, ahogy felkászálódott a földről, felvette a botját a támadást indított felém. Hárítottam a támadást, de ez nem gátolta meg abban, hogy ne intézzen újabbakat ellenem. Talán fél órája küzdöttünk egymással, mire végre sikerült eltalálnia az oldalamat. Elégedetten engedtem le a botomat.
− Most már tarthatunk öt perc szünetet.


A dolgozószobámból nyílt egy titkos helyiség, ahol a merengőmet és az embereim által hozott információkkal teli emlékeket tároltam üvegcsékben. Épp egy ilyen emléket helyeztem apró fiolába Adrian és Gavin társaságában, amikor kopogtattak az ajtómon.
Bezártam a szobát, helyet foglaltam az íróasztalom mögött, Gavin a könyvespolcnak támaszkodott, Adrian pedig leült a velem szemben lévő székbe.
− Szabad! – szóltam ki, mire az egyik Zsebpiszok közben lakó fiatal fiú lépett be rajta.
− Elnézést kérek Mrs Nott…
− Miss Nott – javítottam ki ridegen. A fiút nemrégiben vettem a szárnyaim alá, ez mégsem volt bocsánat az általa elkövetett hibára. A kezeit idegesen tördelve lesütötte.
− Elnézést kérek, Miss Nott… Az Ön által megadott helyen voltam éppen, amikor akaratlanul is elcsíptem egy beszélgetést két fiatal lánytól.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá, hiszen ennyi információ alapján nem értettem, hogy miért lenne két kamaszlány beszélgetése olyan eget rengető dolog.
− Az egyikük az utcában lakó fiatal lány, úgy tűnik, ő is elég jó megfigyelő. A másikukat eddig nem láttam errefelé, de szakaszott mása magának… Fiatal. Orosz akcentussal beszélt, és Önt kereste… − dadogta, hiszen minél jobban bámultam őt, annál inkább zavarba jött. A meséje viszont engem döbbentett meg.
Adriannel és Gavinnel összepillantottunk. Mégis ki volt olyan merész, hogy az én megjelenésemmel akart szórakozni, és kutatott utánam?! Intettem a fiúnak, hogy elmehet. Megköszöntem a fáradozását, majd amint becsukódott az ajtó, felálltam a helyemről, és az ablakomnál ülő hollópárhoz léptem.
− Fiúk, lenne egy feladatom számotokra… Keressétek meg ezt az imposztort, és hozzátok ide! Nem kell finomkodni vele – villant a tekintetem, ahogy arra céloztam, hogy nem volt ellenemre, ha kárt tettem benne.
Gavin mosolyogva ellökte magát a polctól, Adrian is felállt, miközben én a hollómat simogattam.
− Egyébként Adrian, immár minden a te ténylegesen a te kezedben van. Én csak résztulajdonos vagyok – pillantottam az öcsémre, utalva a bájitalgyárra, amit annak idején megszereztem magamnak. Már nem volt kapacitásom vezetni azt is, így az egyetlen személy kezébe adtam, akiben megbíztam. – A lánynak magam járnék utána, de sajnos levelet kell írnom egy kedves olasz családnak, hogy meginvitáljam a családfőjüket egy kellemes vacsorára.
Adrian és Gavin magamra hagytak, én pedig visszaültem az asztalomhoz, hogy valóban megírjam az említett levelet, hiszen muszáj volt felvennem a kapcsolatot mindenkivel, akivel üzleti lehetőségem nyílt.

Magabiztos. Elegáns. Rideg. Kegyetlen. Ragadozó.
Ezek az első gondolatok, amik mások eszébe jutnak, amikor megpillantanak engem. Középmagas vagyok, a bőröm olyan fehér, mint a frissen hullott hóé. Fekete hajkoronámat anyámtól örököltem, azonban a szürkéskék szemeim apámé. Az arcomon nyomott hagyott a sok évnyi szenvedés és küzdelem. Ritkán látnak mosolyogni, de ha valaki így lát, az egy eléggé vészjósló jel. Csupán a fogadott fiam és az öcsém mellett tudok valamelyest ellazulni, velük szemben a tekintetem ellágyul és a tartásom sem olyan merev és kimért, mint általában.
A mozgásom lassú, ráérős, hiszen tudom jól, hogy az embereket mennyire tudja feszélyezni ez a fajta fenyegető, köröző fellépés. Az öltözködésemet tekintve nem követem a divatot, sosem voltam annak a híve. Azonban kedvelem a sötét színeket, illetve a csipkét és az elegáns holmikat. Mára már megengedhetem magamnak, hogy állandóan ilyen holmikban mutatkozzak.
Az alkarjaimat még a legnagyobb melegben is felfedem, hiszen annak idején a balomból kiégettem a Sötét Jegyet, a jobbomat pedig elővigyázatosságból égettem meg. A hegek mai napig érzékenyek tudnak lenni. Nem is viselem jól mások érintését, főleg nem a karomon, de többek között ez volt az ára a saját ballépésemnek.
A Durmstrangban és halálfalótanoncként eltöltött éveim során volt időm megedződni. Többfajta harcmodorra is megtanítottak, bár nyilván ma már nem vagyok olyan formában, mint húsz évvel ezelőtt voltam. Ettől függetlenül nem szabad lebecsülni a képességeimet, mert még így is veszélyes tudok lenni.
A bal lapockámon tetoválás található. Vérmágiának köszönhetően (a véremet a tintába keverték), így az apró hollók, amelyek a családtagjaimat jelképezik kifakulnak a halálukkor. Mivel a Gavint szimbolizáló holló még mindig koromfekete, ezért tudom, hogy valahol életben van. Ugyanez a tetoválóművész tetovált bele az egyik madár szárnyába egy egyes számot, hiszen a bázisunkra csakis akkor lehet bejutni, ha valaki rendelkezik egy ilyen számmal ellátott, mágikus tetkóval.