boundaries | N&E

Ismét összekészítettem az alapfelszerelést tartalmazó táskámat a teliholdat megelőző nap reggelén. Váltóruha, törülköző, gyolcs, sebfertőtlenítő a biztonság kedvéért, szigorúan illóolajmentes szappan - ne forduljon fel a gyomrom az erős szagtól -, minimális mentaízzel rendelkező fogkrém - a markáns íztől ne szaladjon össze rosszízűen a nyál a számba -, fogkefe, egy nagyméretű, vastag szövésű takaró, párna, külön kis zsákban szárított jamgyökér a hányinger csökkentésére egy speciális gyógynövényszirup mellett, arra az esetre, ha mégse bírnám rávenni magam a lenyelésére. Két holddal ezelőtt fizikailag képtelen voltam rá, a számig emeltem az üvegcsét, mikor a hirtelen ingerre felelve ki kellett ürítenem a gyomortartalmam. A hideg izzadtság is kivert tőle, az íze sokáig megült a nyelvemen öblögetés után is, de akkor legalább képes voltam leerőszakolni a torkomon. Két palack víz, valamint egy vekni kenyér kikapart bele került még a táskába. A fogaim túl érzékenyek órákkal a visszaváltozást követően ahhoz, hogy képes legyek rágásra alkalmazni őket és hiába zavar az élesztő jól kivehető íze, azzal megbirkózom jobb opció híjján. Muszáj ennem valamennyit, ha egyszerre nem is tudok sokat. A szervezetem nagy mennyiségű energiát éget el, utánpótlás nélkül még lassabban regenerálódna, még jobban elhúzódnának a másnaposságnál mérföldkövekkel rosszabb élménynek nevezhető napok,még később zökkenhetnék vissza az új normálisnak nevezett életembe. Legvégül a legfontosabb, a farkasölőfű-főzet, amihez nem jutnék hozzá, ha a parancsnok nem járt volna közre az ügyemben. A Minisztérium, mint munkavégzéshez szükséges eszköz jegyzi, közvetlenül az egyenruha alatti sorban. A havi kijelölt adag átvételénél mindig elnyomom a felelősségvállalás hiányáról alkotott véleményem, arra koncentrálok, ami helyette van és az sem nekik köszönhető.

A fehér mementó még nem volt fenn az égen teljes, kövér valójában, de a láthatatlan ereje húzta, feszítette a bőrömet, a csontomba égető, fájdalmas érzést hozott magával az emelkedése. Értelmetlen bármilyen nemű fájdalomcsillapítással bajlódnom, egyik készítmény sem eredményez érdemi enyhülést és a zsibbasztó dózis csak még elviselhetetlenebbé tenné tiszta elmével átvészelni az időt, melyet a négylábú testébe zárva kell eltöltenem. A mellékhatásokról nem is beszélve; súlyosan megülné az ilyenkor érzékeny, üres gyomrom, ha túl lennék gyógyszerezve és közel túladagolással megegyező végeredménye lenne a próbálkozásnak. A visszaváltozás után nagyon is emberi szervezettel rendelkezem, ami nem alkalmas plusz fizikai kitételre, a megfelelő szer kikísérletezésére sem vágyom a vele járó hullámvölgyekkel. Órákra ki vagyok ütve a kimerültségtől, gyenge vagyok, épp eléggé belegebedek ilyenkor és ráadásul jobban viselem most, mint hónapokkal ezelőtt. A különbség csekély; minimálisan előbb kapok erőre, nem olyan gyakran kap el hirtelen szédülés, ha sikerült felkaparnom magam a földről.

A használaton kívüli birtok egy ismerősömhöz tartozik. A főépüetre ráférne egy alapos renoválás, a gazokat le kellene nyírni, a beköltözött állatokat kitelepíteni, a kerítést megjavítani, sok minden ráférne, mire visszahozható lenne a régi fénye. Az első alkalmakat itt töltöttem, később döntöttem az erdő szélén található kisház mellett. A közvetlen mögötte lévő kút, a friss vízforrással jobb választás, mégha a pince része nem is olyan tágas. Ez a részlet úgysem lényeges, nem élvezném jobban, ha széltében és hosszában is rohangászhatnék benne...  
A farkasra reagáló határbűbájt első dolgom volt az érkezésemkor felhúzni. Hiába a főzet, ezt a biztonsági óvintézkedést nem hanyagolom el. A bizalmam nem feltétel nélküli a Minisztérium irányába, ha a szigorításaikat egy általuk kontrollált eseten akarják indokolttá tenni a publikum számára, nagyon is jó helyen tennének keresztbe. Zseniális húzás lenne részükről, látom lelki szemeim előtt a hírlapok címszalagjait a báránybőrbe bújtatott farkasról, ami még a nyújtott segítség ellenére is megvillogtatta megbízhatatlan természetét, szükség van a korlátozások keményebb átdolgozására. Ha radikálisabb módszerekhez akarnának nyúlni, a helyükben ezt tenném és ez az egyik fő oka annak az otthonomtól távol vészelem át a telihold időszakát. Kompromisszumok nélkül, egyedül, ha nem tartanak rám külön igényt a kommandónál. A kialakított rutinnak köszönhetően, ami az utóbbi alkalmakkor találta meg végsőnek tűnő állapotát, a helyzethez mérten nagyobb nyugodtsággal vagyok túl az egészen, hogy nem kell másra tekintettel lennem vagy figyelnem rá. Megvannak a saját limiteim és kell ez az abberált szünet, hogy ne azok végét tapossam.
Fáradtan csavartam magam köré a hozott pokrócot és dőltem neki a kőfalnak. A hűvös levegő, a hátam mögötti támasz hideg érintése csípte a bőröm egy ideig, mielőtt hosszabban lehunytam volna a szemeim, észrevétlenül beleestem volna az álmatlan eszméletlenségbe. A kényelmetlenséget okozó tényezők hamar semmissé váltak és fogalmam sincs mennyi ideig magamhoz tértem. Az időérzékem jócskán össze van zavarva; percekről vagy órákról van szó, azt nem tudom megítélni a tagjaimban lévő zsibbadásból vagy mint máskor, a kipihentség érzetéből, lévén erről szó sincs. Be vagyok lassulva a külvilág pontos érzékeléséhez.

A kimerültség elnehezítette a tagjaimat. Ébren voltam, de sokáig ugyanott maradtam a falat támasztva és a légzésemre összpontosítottam a szemben lévő kőborítás egy pontját bambulva. A feltámadó szomjúságom volt az, ami elsőként ösztökélt a feltápászkodásra, ne ragadjak ott hosszabb ideig normális hőforrás nélkül. A bőröm forró, a testhőmérsékletem magasabb az átlagosnál, de ilyenkor ez számít normálisnak; később lenyugszik a vérem, az izmaim égése enyhülni fog. A hozzám közelebb eső sarokban pihennek a cuccaim, az asztalon a mostanra megüresedett üvegek, amik utánpótlásra szorulnak és a lepelbe csomagolt kenyér, amit egyenlőre figyelmen kívül hagyok, holott nem kellene, az idejövetel előtt vásárolt ételnek is mindössze a felét fogyasztottam el. Rágondolni se bírok jelenleg arra evésre adjam a fejem, előbb folyadékra van szükségem, az arcomat se lenne rossz megmosni, megszabadulni a bőrömre száradt izzadtság ragadó érzésétől. Rám fér némi felfrissülés, a komfortérzetem ezáltali növelése. A vastag anyagot a földön hagyom, a manuális összehajtásával nem babrálok, mint máskor tenném és azután se foglalkozok vele a babérpálca kartávon belülre kerül. A fali tartóikban pihenő két gyertyát lobbantom lángra a kitapintását követően, a sötét ugyan kellemes volt a szememnek, de mostantól jobb, ha látok is valamit. Ez a fénymennyiség elviselhető, még nem bántja az érzékeny retinámat.

Az egyik törülközőt megszokásból tekerem a derakam köré, a másikat a vállamon vetem át, ahogy lassú léptekkel felfelé indulok a lépcsőn, aminek nagyjából a második fokánál meg kell állnom egy hosszabb szemhunyásra. Kicsit szoknom kellett volna az ülő helyzethez képest most magaslatinak számító levegőt, a fejem látja kárát a kihasznált lendületemnek, amiért nem álltam meg a tipikus rosszullét hiányán felbuzdulva. Alaposan átdözsölöm az orrnyergemet a pár másodperces leállás alatt, majd folytatom a felfelé vezető utam a javulás pillanatában, hátrahagyva a határbűbáj hatósugarát a feljárat tetejéhez érve. Fogalmam sincs mire számítsak, mennyire lesz világos odakint, milyen magasan áll a nap, ha már fent van egyáltalán; az órámat nem ellenőriztem. Az ajtót elővigyázatosságból nyitom résnyire, ne vakítson meg az esetleges fényár, de kisebb szusszanással veszem tudomásul a pirkadatot. Már amennyi beszűrődik az ablak üvegén keresztül.
A megkönnyebbülésem azonban hamar tovaillan, ahogy éppen kilépek a bejárati ajtón. A környéken élő állatok kivételével nem számítottam társaságra, így egyetlen lehetőség jelenik meg a gondolataim között a jelenlétével kapcsolatban; baj van. A meglepődés, döbbenet elegye rajzolódik ki a megfáradt vonásaimon, feljebb tolja a homlokra a szemöldökeim, jobban elkerekíti a sötétebb karikával rendelkező tekintetem.
- Mi történt? - A hangom karcosabban hagyja el a torkom, aprót köszörülök rajta a kérdés befejeztével. Sosem tartózkodtam otthon telihold idején, sem a közelében, így most először láthatja ezt a leharcolt formámat, de amint jobban lehetőségem nyílik a kékjeimet végigfuttatni rajta sérülés, árulkodó jel után kutakodva, meg kell állapítsam, egyben van, de nyúzottabb a külseje.

A legutolsó interakciónkat nem nevezném kellemesnek, inkább az ellenkezőjének. Tökéletesen értettem a passzív-agresszív célzását az elől hagyott vacsorával, a tekintetében kimondatlanul megülő vád sem kerülte el a figyelmem, a hangjának hűvös, valójában dühöt tartalmazó éle sem. Kiment a fejemből. A sajgó fejemből. Alapvetően szóltam volna, de az adott pillanatban azt sem tudtam megmondani arról feledkeztem meg küldeni akartam vagy arra elküldtem-e és egyszerűen abban a hitben maradtam, pálcasuhintással útnak eresztettem a levelet. A magyarázkodást félretettem. Mind arról, hogy a holdnak már most hatása alatt vagyok, mind arról, hogy a munkából kieső napjaim miatt előre kell dolgoznom, ha az lehetőséges az adott ügyben vagy utólag pótolnom a kieső idővel járó feladataim. Ha nem is egyenes arányosságban, csak megközelítően. Kegyesebb elbánásban nem részesülök, pont,  hogy szigorúan ellenőrzik a hatékonyságom, amiért nem csak az én nyakamat tapossák, Holdenét is bármikor készek. A mérgén vagy a kidobható vacsora tényén viszont nem változtat az egyikre, másikra emlékeztetném és körítés nélkül tálalom a bocsánatkérésemet a hiábavaló előkészületéről, a késésről, a jelzésről, amit nem kapott meg. Sajnáltam, ez tényleg így volt és nem akartam veszekedni. Se kedv, se energia nem volt hozzá és nem is gondoltam volna odáig fajul az eset. Valószínűleg már akkor nagyon lassan forgott az agyam... Félbeszakítás nélkül hallgattam végig a mondandóját, rezzenéstelen arccal. Több sebből véreztek a szavai.
- Őszintén sajnálom, hogy mindezt el kell viselned. Amikor tisztán látod majd miért csinálod és hajlandó vagy kétoldalú beszélgetést folytatni, szólj. - Sok mindent elviselek, sok minden felett képes vagyok szemet hunyni és tudtam megbántottam, akartam-e vagy se, rajtam múlt-e vagy se. A hangom nem hordozta az övééhez hasonló tónust, higgadt volt. Tekintettel voltam rá, de ezt nem tudtam kettőnk helyett csinálni. Semmilyen értelemben nem lettem volna képes rá és túl fáradt voltam ahhoz másként nyúljak a szituációhoz, mást tanácsoljak, mondjak. Én sem vagyok több, mint egy ember, mégha előfordul nem is mutatom ki. Az érzelmeinek lábtörlője sem.

Vele ellentétben a nyári éjszakákra jellemző hűvöst kevésbé érzem és nagyjából ebben kimerül a jelenlegi állapotom összes pozitívuma. Ismerem a testtartását, lerí róla, hogy fázik, valamint a finoman fejét felütő feszélyezettsége a pálcája tartásában és a világoskék szempárjában. A megállapításhoz a 'nagy' megfigyelőképességemre sincs szükség, ránézésre is egyértelmű, elvégre róla van szó. A megakadó hangja ismét ezt erősíti meg bennem. Türelmesen várom a folytatást, de a zavar apróbb, árulkodó jeleit eközben kirajzolódnak az arcomon. Mintha tökéletesen közvetítené a válaszán nonstop kattogó agyam, mert nem egy maréknyi, egyetlen másik okot sem tudok elképzelni a jövetelére. Sose hoztam ide vagy mondtam jöjjön, a címet megadtam, elmeséltem két épület található rajta, azok megközelítőleges elhelyezkedését végszükség esetére, ha mindenképp fel kell keresnie, mert baj van. A felelete előtt éppen ezért átfutott rajtam az aggodalom. Tudvavaló számára nem vagyok jó passzban ilyenkor, gyakorlatilag használhatatlan vagyok, így arra a gyorsan tovatűnő másodpercre komolyan elnehezítette a mellkasom az érzés, ami most az értetlenségembe olvad bele.
Ő csak... mi?
Követem a kettőnk közti távot lerovó lépéseit, onnan nézek vissza a szembogaraiba, melyekből nem olvastam ki a mellkason vágó végkimenetelt. Kellemetlenül érint az ütés az belevitt erő hiányának ellenére is, ez a túlérzékenység számlájára írható. Alig és ösztönösen húzódom el pár hüvelyknyire, látványra felér egy kisebb dőléssel, de a kiülő grimaszból, a megfeszülő izmaimból talán sejtheti ez miért történik. Szemmel láthatóan nem neheztelek rá sem ezért, sem másért. A kibukó sajnálatát tudom mire vonatkozóan érti, a helyet és időt viszont nem tartom megfelelőnek hozzá. Hosszabban szusszanok egyet, tisztában vagyok vele nem akar rosszat és miért vágta a fejemhez mindazokat a régóta érlelt mondatokat azon az estén. Fel kell tartsam egy ponton a kezem, jelezve ezzel, hogy hagyja abba, álljon meg egy lélegzetvételre.
- Mondtam ilyet, hogy utállak? - Egy visszahangzó nemre vagy fejrázásra várok, mielőtt ismét magamhoz venném a szót. - Nem, ahogy aznap este azt sem, mi szerint fontosabb a munka nálad vagy mindig te vagy, aki nem ért meg. - A tisztázás végett leszögezem, visszaidézem hozzá a szavait, mielőtt még jobban belegabalyodik a fejébe vettekbe. Ez a probléma forrása. Ez volt akkor is, meg se hallotta volna tőle a bocsánatkérésem és nem, nem azt vártam úgy tesz utána, mintha mi sem történt volna, ne lettem volna hibás. Küldhettem volna értesítést, ezért fejeztem ki magam ahogy. Az arcélemhez nyúlok, erősebben dörzsölöm végig.
- Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy meg is halld, ami valóban elhagyja a szám és ne azok alapján reagálj, amik sose tették. Láttam rajtad rosszul esett az este, mi értelme lett volna azt lekicsinylő magyarázkodással indítanom? Nem változtatott volna azon hogy érzed magad. - Tisztelettel beszéltem vele akkor is, most is. A fejrázásomat visszafogom, a kút felé fordulok és a szempárommal bökök felé, hogy tartson velem az irányába. Szomjan halok, borzasztóan irritál a bőrömre ragadt izzadtság, szükségem van a felfrissülésre. A két vödröt még előzőleg feltöltöttem azonnal rendelkezésre álljon.
- Nem haragszom, én is sajnálom úgy alakultak a dolgok. - Az elmaradt vacsora, a veszekedés, az elhatárolódása. Közvetlenül hozzá intézem, mielőtt leguggolnék a hideg, tiszta vízhez és belemeríteném a kezeim az arcom megmosásához. Előtte ránézek, látni szeretném rajta valóban meghallotta-e nem csak meghallgatta, azt követően merítkezem meg. Először, másodszor, harmadszor már rövidebben, gyorsabban befejezem be a mozdulatsort, a megkönnyebbültségtől sóhajtva végül.
- Én azt hittem a legtöbb dolgot átbeszéltük, ha valami kimaradt volna... kérdezz. - A lehetőséget szándékosan ajánlom fel. Nem szeretem ismételni magam, leginkább a számomra kellemetlen dolgokkal kapcsolatban nem. A legfontosabbakat persze megosztom vele, de nem akarom mindig emlékeztetőként ott lebegjen a fejem felett, sajnálatra emlékeztetve őt.
- Ismersz, nem harapok. - Viccnek rossz, gyenge, de ahhoz talán elég oldódjon tőle. Első ízben azért, mert tudom bánja a dolgot, másodban, de nem utolsóként a sorban egyszerűen nekem is könnyebb lenne általa.

Lomhán ingattam a fejem. Már előbb is sejtettem sehová nem fog vezetni a beszélgetés, miután előre eldöntötte a végkimenetelét és a stílusát, ezen a ponton újabb megerősítést kaptam felőle. A miértek nem érdekelték, így nem csúsztattam őket az orra elé kéretlenül. Lehet változtatott volna a hozzáállásán, felismerésében csillapodik, de a tökéletes ellenkezőjére nagyobb esélyt láttam és vannak azok a konverzációk, amiknek jobb időt hagyni, mielőtt ismét elővennék őket. Látva, hallva a véleményét ezt is ebbe a kategóriába soroltam. A türelmemet nem akarom elveszíteni vele szemben, hogy olyat szegezzek neki, ami mélyre megy. Féken tartottam a nyelvem, az utolsóként levont következtetésénél fordultam utána mindössze egy szimpla kérdéssel.
- Miért teszel szavakat a számba? - Egy záró, elengedő érdeklődés továbbra is állva a szikrázó tekintetét, később nem állítottam meg a lépteiben. Szemtanúja voltam annak az egyik vendégszobát választotta éjszakai tartózkodásához és elfogadtam a döntését, amit én sose hoztam volna meg. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem tettem volna meg a helyében, de nem egy és ugyanaz a személy vagyunk.

Némán megingatom a fejem az elhangzó bocsánatkérésére. Mindenem sajog még, nem akarok ennél is jobban ráfókuszálni azzal hosszabbra nyújtom a felejthető jelenetet. Továbblépek helyette, remélve Nicole hasonlóan maga mögött hagyja, ha azt látja nem ütközök meg a dolgon. A leglényegtelenebbek egyikének tartom mi történt pár másodperccel ezelőtt, ezer másik foglalkoztat helyette és az túl legyünk rajtuk, minél előbb.
- Ezek egyikét sem tagadom, de nem haragszom. Az este? A pillanatban egy kicsit igen. Most? Nem, nem vagyok haragtartó és tisztában voltam vele a sértettség szólt belőled. - Szépíteni nem fogok azon, amivel a jelek szerint tisztában van és már másodjára ismer be, mert ha így tennék azzal saját magam köpném szemen, de nem hangsúlyozom ki vagy emelek ki részleteket, hogy rátegyek még egy lapáttal a nyilvánvaló szégyenérzetére. Elhangzott, ami elhangzott, sajnálja, látja a problémát, nekem ennyi elég, kezdésnek jó.
Az alvás említésénél enyhe kérdőiséggel emelkedik felemásan a szemöldököm. Aznap este ő volt az, aki arra a döntésre jutott nem kívánja megosztani velem a fekhelyét, beleszólási jognak se hagyott helyet a gyerekes kirohanásával, az utolsó hozzá címzett szavaim a hátáról pattantak le. A saját kedélyeit borzolta addig a pillanatig és a körülményeket figyelembe véve megterhelőnek tartom idáig jött megvitatni a történteket, pont most. A főzetnek köszönhetően a pincehelyiséggel nincs gond, nem kattanok be a falak közé zárva és hiába nem vagyok közvetlenül a természettel körülvéve, önmagamban sem teszek kárt. Az egyszer történt meg, a legelső alkalommal, mikor még nem állt rendelkezésemre a keverék. A fájdalmon enyhít, sokkal jobban leszívnak az átváltozás előtti és utáni napok az általános irritáltsággal karöltve. Okkal vagyok távol.
- Azt tudom mindig megvársz és ha nem vagyok otthon rosszul alszol. Ilyen esetekben nyúlsz te is a teához, nem így van? - A munkából adódóan ritkán, nem havi gyakorisággal fordulnak elő ilyen éjszakák, míg a telihold idején jellemzően háromszor vagyok távol. A visszakérdezéssel finoman utalok rá máskor mi a bevett módszere, amiről olybá tűnik elfeledkezett.
Várhatott volna, míg hazatérek, pihenek annyit normálisan összeszedjem magam és ne kelljen megosztanom a figyelmem, első sorban ne ilyen állapotban kelljen, amikor a víz lenyelése után pár másodpercig abban sem vagyok biztos az lent marad-e. Arcmosás közben az éjjelt jéghidegre lehűlt vízre, a frissítő érzésre koncentrálok, hogy a megkönnyebbülésből merítve jobban összeszedjem magam. A türelmem véges időket él, nem szeretném kiütközzön, formázás nélkül vágjam hozzá a gondolataimat.
- Persze, de ez se nem a hely, se nem az idő hozzá. - Nem tekintek fel hozzá, újból arcot mosok, alaposan átdörzsölöm a tenyeremmel a képem, amiről tudom, már előzőleg is eltávolítottam a piszkot, a rászáradt verejtéket, most arról van szó egyszerűen jól esik. Az érdeklődését hallva állok meg, az államról csöpögő vízet a vállamon lógó törülközőbe törlöm. Jót akar, ezt mantrázom magamban a mélyebb levegővétellel egyidőben, mielőtt a kék szempárba tekintenék.
- Megmaradok, segíteni... - Kezembe veszem a törülközőt, egy szekundumnyi gondolkodási időre van szükségem. - Ha kisegítesz majd az egyik vödörrel megspórolok egy kört. - A másik telire mutatok, végül leitatom a cseppekbe gyülemlő nedvességet javát magamról. A babérpálca szemmel láthatóan nincs nálam, tulajdonképpen lecipelhetném a vízet, de addig sem feszeng az őt kényelmetlenné tevő tehetetlenségtől, elmondhatja tett valamit. Valójában nincs szükségem arra, amit felajánlottam.
Egyszerű bólintással veszem tudomásul azonos lapon vagyunk és egy vérszegény mosolyfélét küszködik ki a fizimiskámra az övére felelvén. Nem a hárpiaságról van szó, de nem javítom ki vagy szaporítom a szót a témában. Megfontolt lassúsággal állok fel a guggoló pozícióból, a szemem sarkából csípem el egy részét az egyensúlyzavarának, de az agyam automatikusan társítja a dolgot a korábbi lábról lábra dőlöngésének. A nyirkos fű megcsúszhatott a talpa alatt, amire a fáradtsága is biztos rásegített. Azt, hogy nem aludt nem vettem szó szerint. Feltételeztem minimum pár órányi pihenéssel gondoskodott magáról, bár a hangulattól markánsan eltérő poénkísérlete alapján megkérdőjelezem a dolgot. A sajátom nem konkrét viccnek szántam, hanem puhításnak, oldódásnak ne álljon teljes görcsbe a gyomra a feszültségtől. A méregetésével, a vigyorával nem foglalkozom, egyáltalán nem ideillő az utalgatás az ízlésemnek és az arcát kémlelem, konkrétabban a szemkörnyéki részeket.
- Mennyit pihentél csütörtök este óta? - Gondterhesen húzódik össze a szemöldököm. A kedélyállapotom nem volt magas röptű eddig sem, ezúttal végképp alacsonyan száll, ahogy az aggodalom becsatlakozik a képbe. A bejárat felé terelem egy irányadó mozdulattal, az első lépést követően mégis a falnál köt ki támasztékot keresve benne. Moccanni nem tudtam elég gyorsan felajánljam a karom, ami amúgy sem sok segítség lett volna, míg a falig eljut...
- Miért nem vigyázol magadra? - Költői kérdésnek szánom, választ nem várok rá. Odabent van egy szék, közvetlenül az ajtó mellett, azért indulok, hogy kihozzam neki és helyet tudjon foglalni rajta visszanyerve a stabilitását. - Mire van szükséged? - Korlátozottak a lehetőségeim, nagyon azok, de amíg nem tudom pontosan mi a baja, nem ismeri be szemhunyást sem aludt addig még kevesebbet tudok tenni érte.

A 'szívesen' és a 'nincs mit' kifejezés nem minden esetben használható egy köszönetnyilvánításra, van, hogy semmit sem tett a személy, akinek a gesztust címezik, így nincs mit köszönni. Megingatom a fejem a verbális reakció helyett, gyakran váltom ki ezzel a sokak által zsigerileg begyakorolt válaszfeleletet; ez is egy ilyen eset és nem hiszem a tények felismeréséért, figyelembe vételéért járna bármilyen hála.
A nyers megfogalmazás helyett sikerül finoman körítenem, megcsapva egy jó adag reménykedéssel, hogy ha a hátsó ajtón is kopogtat a mondanivalóm, de eljut hozzá, leesik mire célzok valójában és mély, rezignált légvétellel konstatálom másik irányba megy el. Egy hosszabb másodpercre lehunyom a szemem, benedvesítem a szám.
- Most miért nem fogyasztottál akkor belőle? - Vele ellentétben nem köszön vissza mosoly az arcomról. Semmi új nincsen a jelenlegi helyzetben, semmi olyan, amiről ne lenne tudomása és újkeletű lenne, ami hozzászokást igényel a távollétemben. A hangomat nem itatja át vád, higgadt, türelmes marad annak ellenére kifejezetten zavar a gondolat nem húzódik más a jövetelének háttérben, mint a saját bűntudatának enyhítése. Megőrzöm az érdeklődő, nyugodt a tónusom és hiába nem viszonzom a felfelé ívelődő szájszélét, az ábrázatom nem fagyosan fogadja az övét, amíg nem fordulok a víz felé.

Az irritáltságomat tovább borzolja a kényelmetlen, levakarhatatlan érzés a bőrömön, amin pár dörzsölő mozdulat sem fog változtatni. A rá való tekintettel sem húzom el hosszan a folyamatot és megelégszem mindössze az arcom megtisztításával. Az egyetértését szimbolizáló hallgatása alatt veszek magamhoz pár kortyot, a gondolatnak, pedig rögtön megálljt parancsolok, mi szerint, ha tisztában van vele ez az egész helyzet semmilyen szempontból nem ideális, miért kellett... Tsss. A bevett mantrámra koncentrálok; jót akar, segíteni és kipréselek az agyamból egy lehetőséget, hogy egy árnyalatnyival hasznosabbnak érezze magát. A kezébe felvett vödör láttán lemerevedek arctörlés közben, félbemarad a procedúra az idő töredékére.
- Nem szó szerint gondoltam cipeld. - Jelentőségteljesen bökök az ujjai közt most már lazábban tartott pálcájára. A fizikai jólétét a külsőségek alapján nem tudnám tökéletesen megsaccolni, nem is sikerül, mert a fáradtságát nem veszem oly mértékben számításba, mint azt a későbbi pillanat is igazolni fogja. Egyszerűen sokkal praktikusabb a pálcahasználat a víz szállításához, nem kell se a súllyal, se az egyensúllyal vagy a fül fogásával bajlódnia. A bajok szép lassan öltenek nagyobb formát, kezdve a rosszul megítélt megingásával, a humora rossz oldalának megcsillogtatásával és ezek már megkövetelik a komolyabb odafigyelésem. Ismét függetlenül a saját állapotomtól.
Jól van és a kijelentését mosollyal kívánja erősíteni, ami nem javít a helyzeten; az ellenkező hatást éri el vele. Ez a különbség kettőnk között, az egyikünk nem csak hitegeti a másikat a hogyanlétével kapcsolatban és képes egyben tartani magát ennek megfelelően.
- Attól még azt hazudod jól vagy, igazából nem leszel. - Messze nem vagyok olyan ostoba higgyek neki vagy biztatásnak hasson a próbálkozása. A ferdítéseket nem szeretem, az elfedéseket sem, ha nem tudja valaki az elejétől a végéig hihetően előadni azokat és kis túlzással, de a vak is megmondaná nincs a toppon. Még egy ok amiért jobb lenne bemenni, kézmozdulattal kezdeményezem a kimondatlan javaslatot, semmit sem sejtve róla a küszöbig sem jutunk el. A falat hamarabb éri el, mint a kezem érhetné őt és a megbillenésével a vödörből kifröccsenő víz egy része jéghidegen csapódik a lábamra; ez képezi a legkisebb problémám.
A számonkérést tükröző kérdésem elhangoztával nyújtott léptekkel indulok az egylégterű házba egy székéért, amin helyet foglalhat, mielőtt a lábai teljesen feladják a szolgálatot. Közvetlenül mellé teszem le, hátlapjával a falnál. A határozottságán legszívesebben szárazon felnevetnék kínomban, félreérthetetlen jelét adva annak mennyire nem értek egyet az álláspontjával, de előbbre való tartom azt megossza mire van szüksége ahhoz jobban legyen. A kis fejingatásokkal kezdem, pár után szélesedik az ívük, végül a hüvelyk- és a középsőujjamat a szemöldökeimre gyűröm. A tűrőképességem alacsonyabb a szokásosnál, a nyomás kifejtésétől, pedig kijjebb tülekednek az erek a kézfejemen. Vissza kell fogjam a nyelvem, ne az első eszembe jutó gondolat öltsön formát. Röviden kifújom a tüdőmben lévő levegőt, leeresztem a karom, a tekintetét fürkészem.
- Az egyetlen, aki most aggodalomra ad okot minden egyes lépésvel az te vagy Nick és pontosan azért, mert nem vigyázol. Meg se próbáld kimagyarázni, ne sértsd meg ezzel az intelligenciám, kérlek. Nézz magadra. - A szemkontaktust nem szakítom meg, hogy tetől talpig végigmérjem az állapotát. Tagadásban él, ha képtelen be-, felismerni a mondanivalómban rejlő tényeket, mert nem tippeket durrogtatok, nem feltételezésekkel dobálózok vagy azt vetítem ki szerintem mi történik. Tálalás nélkül is világosabb a napnál a felállásunk, miközben az erős hányinger érzete is megcsap, nem hagyva más választást az elnyomásán kívül.
- Szeretnéd kimondjam? - A veszekedés nem kenyerem, de a hideg vérmérsékletem nyomokban fellelhető és ha kell, elétárom az objektív véleményem, minimális kendőzésekkel, csiszolásokkal megfogalmazás terén. Frusztrált vagyok, gondterhelt, van egy határ, aminek közvetlenül az ajtaja előtt állok és nem vagyok száz százalékig biztos benne azaz egy lépés nem billentene át haragosba.