One should not attend even the end of the world without a good breakfast

Hétf. Júl. 26, 2021 12:05 pm

Giu & Ale

No sibling is perfect, we argue, we fight, but in the end, we are family.

Sok mindennel lehetett vádolni, ez tagadhatatlan, azzal azonban a legkevésbé sem, hogy jó alvó lennék. Valahogy sosem sikerült eljutnom igazán a mély alvási fázisba, mintha valami távol tartott volna tőle, holott biztos voltam benne, hogy senki sem piszkálta meg az elmémet - e téren legalábbis -, hiszen nem lett volna értelme. Arról nem is beszélve, hogy ez a helyzet nem állandó volt, csak meglehetősen gyakori. Számszerűsítve ötvenből mondjuk negyvennyolc, negyvenkilenc alkalommal biztosan megesett.
Ennek a problémának köszönhetően pedig - már ha lehetett egyáltalán problémának nevezni - felébredtem a testvéreim és Lucy által keltett legapróbb neszek mindegyikére. Rutinból már nem is foglalkoztam a legtöbbel, képes voltam megkülönböztetni az álmos csoszogást; az éjszakai, hűtőhöz való settenkedéstől, ahogy a reggeli készítés hangjai sem voltak ismeretlenek. Most mégis találtam benne valami különöset.
Bárki is volt a konyhában, egyszerűen nem akart onnan kirobbanni. Hűtött nyitott, hűtőt csukott. Szekrényt nyitott, matatott, szekrényt csukott. Elejtett valamit. Olaj sercegett. Meg sorolhatnám még a végtelenségig, hogy mi történt. Én pedig bárhogy és bármerre fordultam, akármennyire is nyomtam a párnát a fejemre csak nem akarta abbahagyni.
Ennek nyomán elégedetlenül és az átlagosnál kicsit morcosabban rúgtam le magamról a takarót elengedve az alvást. ~~(Vagy legalábbis azt az állapotot, amit én annak neveztem.)~~ Lassan, álmosan és nyűgösen botorkáltam ki, hogy aztán egy olyan látvány táruljon elém, amire valahol számítottam. Lássuk be: nem sok ember akadt ebben a háztartásban, aki tudott valóban főzni - anélkül, hogy magára robbantsa a fél konyhát - és képes volt ezt ilyen korán meg is tenni. ~~(Ámbátor hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem néztem az órára, csak érzésre tippelem, hogy korán van. Jobbnak láttam így, mielőtt kiderül, hogy aludtam vagy két órát, nem többet.)~~
- Hát te? - pillantottam elnyomva egy ásítást, elfelejtve a köszönést, hol a nővéremre, hol pedig arra a rengeteg élelemre, amit felpakolt itt, az ebédlőben. Mintha csak egy hadsereget várt volna reggelire. Általánosságban bátran ki mertem jelenteni, hogy jó agyam volt, ahogy azt is, hogy Giu után talán én voltam a második legokosabb ebben a kvintettben, de ha nem is, Cirot egészen bizonyosan kilométerekkel előztem. Ennek ellenére, bárhogy is törtem a fejem, talán a kora reggeli ébredés utóhatásaként szolgáló tompaság miatt, fogalmam sem volt arról, hogy mi miért történik itt.
- Ciro még alszik és azt tekintetbe véve, hogy mikor ért haza, szerintem délutánnál előbb nem teszi tiszteletét, de az estét is megkockáztatom - szerencsére, így volt némi szabadidőm, már ha lehetett annak nevezni azokat az üresjáratokat, amikor éppen nem a rám bízott feladatot láttam el. - Vagy valamikor lemaradtam valamiről és vendégeket vársz? - érdeklődtem mintegy mellékesen, valójában csak azért, mert én is ennek a lakásnak a lakója voltam. Ha beleszólni ugyan nem is kívántam a nővérem dolgaiba, jogom azért volt ahhoz, hogy tudjam: milyen embereket hívott ide.
Ezen a kettőn kívül pedig más opció hirtelenjében nem jutott eszembe, hiszen Kikka és Bruno még iskolában voltak.

@giulia a. marchetti

Kedd Aug. 10, 2021 10:47 pm

Ale & Giu

A fél éjszakát végig hánytam, majd harminc percig vérzett az orrom. Ezt leszámítva egyébként két rémálmom volt abban a három órában, míg aludtam, és összességében úgy éreztem magam hajnali ötkörül, mikor kimásztam az ágyból, mint egy mosogatórongy. Azzal indítottam, hogy eltakarítottam az éjszaka megmaradt mocskát – félájultan valahogy nem sikerült minden foltot észrevennem – majd megpróbáltam némi hidegvízzel emberibbé tenni az ábrázatomat. Mondanom sem kell azt hiszem, hogy sikertelenül, a tükörből ugyanaz a zombi nézett vissza rám, aki kettő körül, mikor beszédelegtem az ágyamba.
Na de nem hagyhatom, hogy mindez kedvem szegje, összekontyoltam hát egy olyan madárfészek-szerű izébe a hajam, tréninggatyát és Ciro egyik kinőtt pólóját magamra húztam, és kivándoroltam a konyhába. A póló amúgy jó sztori, szerintem utoljára tizenhat éves korában hordta a bátyám – ez az egyik utolsó darab volt, amitől megszabadult, mikor elkezdett kényes lenni a gönceire, és olyan újgazdagos stílusban öltözködni. Nem mondom, nagyon passzol hozzá az Armani öltöny, de én szívesne emlékszem vissza azokra az időkre, mikor még farmeres kissrác volt. Szóval a pólót azóta én őrizgetem, lassan az elejére nyomott minta már nem is látszik, de mivel még nem lyukas, nincs szívem kidobni. Ilyenkor tök jól jön.
Merthogy azt találtam ki, hogy reggelit fogok csinálni, mégpedig a kedvenc kis öcsikémnek. Mármint annak, amelyik itthon van, mert a másik kedvencem még Roxfortban mereszti a fenekét, kedvenc kishúgommal együtt. A lényeg a lényeg, hogy Ciro nem igen fog felkelni reggeli időben, két rémálom közt hallottam, mikor hazaesett, és elég későn (vagy korán?) volt ahhoz, hogy tudjam, délig alszik ma. Na de ez engem nem tántorít el, mert legalább Ale itt van, és őt boldoggá tehetem.
Készül a bundás kenyér, pirítós, kis zabkása és amerikai palacsinta. Na meg persze fő a kávé, és a tea. Minden elkészült étel speciális, bűbájjal ellátott frissen tartó tálakon pihen, így nem baj, hogy az öcsém nem kel fel velem ötkor, bármikor támolyogjon is le, akármit választhat, minden olyan lesz, mintha fél perce került volna az asztalra.
Épp az utolsó palacsintákat sütöm, amikhez persze már ott díszelegnek a különböző feltétek az asztalon, mikor tényleg megjelenik a kissé morcos Ale. Nem is vártam mást, ő mindig kicsit morcos. – Jó reggelt kedvesem – villantok rá bűbájos mosolyt, hiszen én tényleg őszintén örülök a társaságának. – Nem várom se Cirot, se vendégeket, mindösszesen gondoltam megleplek egy kis reggelivel, de nem tudtam mit ennél szívesen, így hát… - kissé zavartam vakargatom meg a tarkóm, ami azt eredményezi, hogy tökéletesen elfelejtkezem az előttem sercegő palacsinátról, ami így kissé szenes lesz. Oda se neki, egy még nem a világ. – Szóval csüccs le, és válassz bármit nyugodtan – kínálom hellyel, miközben a feketévé sült palacsintát vakarom ki a serpenyőből. Eddig jól indul a reggelem, elégedett vagyok.

Pént. Okt. 15, 2021 3:46 pm

Giu & Ale

No sibling is perfect, we argue, we fight, but in the end, we are family.

Már-már kényelmetlenül hosszúra nyúló másodperceken keresztül vizslattam a nővérem mosolyát, vékony, a konyhasziget mögül kilátszó alakját, majd pedig a pultra felhalmozott ételeket. Kerestem a trükköt a történetben, vártam a folytatást, hogy de…, ez azonban nem érkezett. Giu csak a maga mosolygós optimizmusával figyelt, próbálva palástolni a szeme alatt virító, kész kávé színét idéző karikákat.
- De miért? Mi történt, hirtelen? - kérdeztem némi tanakodás után, képtelenek bizonyulva arra, hogy elrejtsem a döbbenetem minden morzsáját. Mégis furcsa, már-már életidegen volt a szituáció. Nagy általánosságban ő és Ciro szoktak együtt reggelizni, ebédelni, vacsorázni vagy úgy egyáltalán bármit csinálni, ha lehetőségük adódott rá rá. Lakást is csak ketten néztek, mintha nem öten lettünk volna testvérek, csak ők.
Ha nem a nagyi és a családi biznisz pénzelt volna bennünket, az itt tartózkodásunkat és tulajdonképpen mindent, amit vettünk vagy csináltunk, akkor éltem volna a gyanúperrel, hogy ki akarnak tenni és ez egy amolyan búcsú reggeli, ahol Giu közli velem a szomorú hírt, majd ad valami nevetséges ultimátumot. De mint mondtam: nem sok rációt láttam ebben az elméletben, főleg mert - ha eltekintünk a pénz kérdéstől - biztos voltam benne, hogy a bátyám szíve szerint napjában legalább hatszor kirakott volna a lakásból, különféle ostoba, az ő szociopata fejében bizonyosan nagyon hangzatosnak és igaznak tűnő indokok miatt, ennek ellenére még itt voltam.
Végül, jobb és kellemetlenebb megoldás híján, hiszen mégsem hagyhattam itt a nővéremet, ha már ennyit dolgozott, az meglehetősen nagy modortalanság lett volna, helyet foglaltam a pult elé vett bárszékek egyikén.
- Egy kis zabkását kérek… azt hiszem - méregettem bizonytalan bizalmatlansággal a felsorakoztatott ételek hadát. Palacsinta, bundás kenyér és pirítós. Hiába néztek ki jól, hemzsegtek a gluténtól. Valójában a zabkása mentességéről sem voltam meggyőzve, de annak legalább alapvetően nem volt alkotóeleme, csak szennyezékként kerülhetett rá csomagolás közben. Nem mintha az kellemes mellékhatásokkal járt volna, de még mindig élhetőbb verziónak tetszett, mint egy szelet kenyér bármilyen formában. - Van itthon gyümölcs ízesítésnek? Banán, eper, ilyesmi? - pillantottam a nővérem irányába, miközben felemelkedtem a székről, hogy magamhoz vegyek egyet a kikészített mélyebb tányérok közül. Persze, eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen - és a lehető legbiztonságosabban - azt mondom, nem vagyok éhes, de sanda gyanúm volt, hogy a Giu egészen biztosan addig szekált volna, amíg nem adom be a derekam. Nem is értem miért lettem ilyen fontos hirtelen, erre a reggelre. Már azt a tényt leszámítva persze, hogy Ciro a lóbőrt húzta, Lucy fene se tudja hol csámborgott éppen, Burno és Kikka pedig házon kívül voltak.
- Milyen volt az éjszakád? - Talán kissé provokatív kérdésnek tűnhetett ez, de nem annak szántam, most legalábbis. Inkább egyfajta bújtatott jelzés volt részemről. Én se aludtam túl jól, ha nem is teljesen éberen, de félálomban végig asszisztáltam a testvérem szenvedéstörténetének egyes fejezeteit, mégsem keltem fel hozzá. Azt figyeltem meg, nem szerette ha az állapotával foglalkozunk, vagy arról kérdezzük - noha sose hajtott el minket valójában, inkább csak mintha terelt volna - így arra a következtetésre jutottam, hogy a rosszulléteiről is hasonlóképpen kell vélekedhetett, inkább megtartotta magának. Persze, tehettem volna úgy, mintha tényleg minden rendben volna, de nem láttam értelmét, hiszen ha nem vagyok ébren hajnalban, a megjelenése is kellőképpen beszédes lett volna.

@giulia a. marchetti

Hétf. Jan. 24, 2022 10:00 pm

Ale & Giu

A mosoly marad, hiába néz rám ennyire vádlón, hiába keres valamit, amibe beleköthet, amit sértésnek vehet, vagy amit felhasználhat ellenem. Néha kicsit túlgondolja a dolgokat abban az okos kis morcos fejében, de hát mindenkinek kell valami hiba, nem? Én sem vagyok tökéletes, az lenne csak vicces, ha egy ilyen lebaltázott családban bárki is tökéletes lenne, vagy legalább közel állna ehhez a fogalomhoz.
- Semmi nem történt hirtelen, csak gondoltam megleplek – ismétlem el az előbb már elhangzó szavaimat egy vállvonás kíséretében. Most mi ebben olyan rossz? Hát az ember már nem mutathatja kis szeretetét testvére felé? Rögtön megvádol valamivel, mintha én olyan lennék. Én vagyok ebben a családban, aki nem olyan. Jó, egy kicsit talán mégis, de hát Merlin szerelmére, csak Marchetti vagyok, valahogy épp ésszel meg kellett élnem a felnőtt kort.
- Remek választás – csillannak fel szemeim. Én különösen nagy zabkása rajongó vagyok, mostanában legalábbis. Eléggé gyorsan változik az ízlésem, ezért nehéz megmondani, hogy mikor mi esik jól. Nagyban függ mondjuk attól is, hogy a gyomrom épp mennyire szeretné feladni a szolgálatot, vagy éppen mennyire működik együtt. Nem vagyok elég gyors, mire a tányér után nyúlhatnék, már a kezében van, szóval kérdésére válaszolva inkább a gyümölcskosár felé nyúlok, ami eddig takarásban volt, a hátam mögött. Alma, banán, barack és körte van benne, egész jó választék szerintem egyébként. – Szerintem banánnal a legfinomabb amúgy. – Persze aztán úgyis azt választ majd, amit akar, de ha nem tudna dönteni, akkor lehet, hogy ezzel inspirálom. Ki tudja.
- Pocsék – vonom meg vállaimat. Nincs ezen mit ragozni, szerintem az egész ház tudja igazából, mert vagy hallották a félreérthetetlen hangokat, vagy látták, hogy egész éjjel égett a lámpa a szobámban. – Te tudtál aludni? – Nem lennék meglepve, ha azt mondaná, hogy nem.