Ha az ember régóta és jól ismer valakit, akkor ki sem kell nyitnia a bejárati ajtót ahhoz, hogy tudja, ki áll a küszöbén. Már a lépcsőháznan visszhangzó léptekből tudtam, hogy Eric az, és ebben a tudatban csak megerősített, mikor kopogtatott - ugyanannyiszor, ugyanolyan erővel, mint máskor. Az elmúlt húsz évben mindez semmit sem változott, talán csak a lépcsőfokok párosával szedését hagyta el. Már nem volt örökmozgó kisgyerek, aki versenyezni akart a lépcsőházban és az utolsó fokokat egy kecsesnek alig nevezhető, nyaktörő ugrással csalta le, amiről hiába próbáltam lebeszélni annak idején. Felnőtt férfi volt, legalábiss ő szerette ezt hangoztatni, még ha a viselkedése gyakran nem is erre engedett következtetni, de ezt inkább a bátyám pozíciójának a számlájára írtam. Félreraktam a titkosított minisztériumi aktát, amin éppen próbáltam végigrágni magam, és egy pálcaintéssel kinyithatatlanná tettem a mappát, mielőtt kisétáltam volna az előszobába ajtót nyitni - nem feltételeztem, hogy Eric turkálna a homijaim között és bármi indíttatása lenne fellapozni egy minisztériumi aktát, de az Auguránvadász Projekt minden elővigyázatosságot megkívánt. Valóban nem tévedtem, Eric állt az ajtóban, teljes szőke valójában. Velem ellentétben neki jót tett ez a nyár, a kiruccanása Franciaországba, amiről nem volt hajlandó mesélni, mert vérig sértődött a ráállított aurorkolléga miatt - mint egy kibaszott hisztis tinifiú, aki nem fogta fel, hogy a brit mágiaügyi miniszter fiaként sosem volt teljes biztonságban és mindez csak az ő érdekét szolgálta. Én viszont minden voltam, csak kisimult nem. A drasztikus testi-lelki leépülésemet meg nem nevezett munkákra és a Lorival való szakításomra fogtam, ez pedig részben fedte is az igazságot. Tényleg nehezen vertem ki a fejemből Lori Fontaine-t, ébren tartott éjszaka a félelem, hogy információkat szolgáltat majd ki a családunkról a MACUSA-nak... és még inkább az, hogy talán valóban nem volt semmi esélyem egy boldog, őszinte kapcsolatra az életben. De ez csak a felszín volt, a gyilkosság, amire Russel kért - kényszerített - gyakrabban kúszott be a gondolataim közé, aljasan belém kapaszkodott a legkjelentéktelenebb apróságok láttán is, amik arra a nyomorult lányra emlékeztettek. De erről, akárcsak az Auguránvadász Projektről az unokaöcsém nem tudhatott semmit. - Tudtam, hogy jössz. Mondták a balfasz aurorjaim - közöltem vele teljes komolysággal. Amióta visszatért Londonba, nem követtettem titokban egyetlen emberemmel sem, de nem bírtam kihagyni a megjegyzést azok után, hogy a francia útja alatt és azóta sem tette túl magát ezen az óriási sérelmen. - Na, gyere be, te hisztigép és mesélj végre Franciaországról... Már szétrobban a fejem a sok melótól, tereld el a figyelmem. Félreálltam az ajtóból, hogy beléphessen az előszobába, majd áttereltem a nappaliba. Akármennyire is padlót fogtam az utóbbi időszakban, a lakásban most is katonás rend és tisztaság fogadta Ericet, bár valószínűleg ez nem lepte meg. - Maradt még kaja ebédről, ha éhes vagy. Ne izgulj, nem én csináltam, rendeltem pizzát. - A családunk alapvetően nem konyhatündérekből állt, de kétségkívül én álltam a dobogó legalsó fokán a konyhatudományt illetően. Egy pirítóst is képes voltam elbaszni, ezt pedig a gyerekek is nagyon jól tudták. - Szóval, hány francia lány nem volt meg? Még az unokaöcsém elbaszott hódításait is szívesebben hallgattam, minthogy kettesben maradjak a saját gondolataimmal. Bármiért is jött, hálás voltam érte - mert ellenben az apjával és Russellel, ő legalább felém nézett. Maurice és Russ az utóbbi időben néhány odaugatott utasításon kívül nem keresték a társaságomat, nehezteltek rám és büntettek a gyilkossági nyomozásért. Talán jogosan, tényleg elbasztam, jobban kellett volna figyelnem, akkor egyetlen újság sem cikkezett volna Russel kurváiról és nem Cassie Black jóindulatán múlt volna, hogy nem hallgattak le és vágtak Azkabanba egy tizenhét éves lány meggyilkolásáért. Vajon Eric szóba állt volna velem, ha minderről tudomást szerez?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Júl. 25, 2021 7:40 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
Alig vártam, hogy a családom némi teret hagyjon nekem, hiszen a hazaérkezésemkor Naomit és anyát is élménybeszámolóban részesítettem. Megkapták az ajándékjaikat, elmeséltem nekik mindent azt az egyetlen apró dolgot elhallgatva, hogy amikor este hazaértem, akkor volt szerencsém mondatfoszlányokat hallani apa és Russel bácsikám beszélgetéséből. Nem hallottam sokat, de a „Holden”, „kicsinálta” és „elcseszte” szavak nem hangzottak túlságosan is bizalomgerjesztően. Így egy gyors ölelés után elköszöntem Naomitól, majd a Holdennek szánt ajándékommal megléptem otthonról. Mondhatnám, hogy pusztán azért akartam átugrani hozzá, hogy elmeséljem neki az élményeimet, de ez koránt sincs így. Túlságosan is sokat járt az eszem az éjszaka folyamán, és unos-untalan arra a következtetésre jutottam, hogy apáék megint belekeverték őt valamibe. Így a megszokott tempómnál kicsit talán gyorsabban szedhettem a lépcsőfokokat, de félúton mégis csak lelassítottam, elvégre nem terveztem ajtóstul a házba rohanni. Az ajtaja előtt már a tőlem megszokott, unalmasan ráerős mozdulatokkal kopogtattam az ajtón, amíg Holden nem méltóztatott kinyitni azt. − Nocsak, a balfasz aurorjaid talán mégsem olyan reménytelenek. Ezúttal lehet, hogy a feladatra alkalmasakat találtál, ugyanis észre sem vettem őket – vigyorodtam el, miközben felemeltem a kezemben tartott ajándéktasakot, amelyben egy 1993-as évjáratú Dom Perignon P3 Plenitude Brut címkével ellátott bor lapult. Eleinte fontolgattam, hogy Russel bácsikámnak adom a bort, de végül arra jutottam, hogy ő beérheti egy hűtőmágnessel. Bár lehet Holdent is kiborítom majd az ajándékommal, de minden pénzt megér a tudat, hogy 2381 fontba kerülő bort ajándékoztam a másik nagybátyámnak. – Egyébként pedig egy kis szuvenír. Nem kell megköszönnöd – nyomtam a kezébe a tasakot, miközben beléptem a lakásba. Valahogy fel sem vettem a hisztigép jelzőt, csupán békésen kibújtam a cipőmből, és a cipőtartóra helyeztem azt. − Mondtam már neked, hogy nem kellene állandóan tönkretenned az idegrendszered, nem csodálom, ha esetleg migréned van. Mondd csak, őszülni még nem őszülsz? – fordultam vissza a nappaliból még mindig azzal a politikusat megszégyenítő műmosollyal, pedig a gondolataim teljesen máshol jártak. Ahogy Holdenre néztem, még inkább az az érzésem támadt, hogy valami nem stimmelt, de egyelőre nem terveztem lerohanni őt. − Pizza és bor? Nem hangzik kicsit… Prolin? – dobtam le magam a kanapéjára, bár nekem nem volt ellenemre a pizzázás sem. Ráadásul, ha valóban szüksége volt figyelemelterelésre, arra talán én voltam a legjobb személy a családunkban. – De felőlem ehetünk, ha nincs rajta ananász, vagy az az undorító penészes sajt – húztam el kelletlenül a számat, hiszen egyikért sem rajongtam kifejezetten. Akaratlanul is kirobbant belőlem a nevetés, amikor Holden arról kérdezett, hogy hány lánnyal bújtam ágyba. A fejemet csóválva, elnéző mosollyal pillantottam rá. − Eggyel sem voltam. Nem azért mentem – feleltem, és bár a többiek noszogattak, hogy csatlakozzak hozzájuk, egy ideje már nem volt ingerenciám arra, hogy folyton-folyvást alkalmi partnereket keressek. – Flörtöltem egy-kettővel, de nem volt több – vontam meg a vállamat, bár biztosra vettem, hogy Holden egy szavamat se fogja elhinni. Pedig bizony én is változtam: időnként jó, időnként rossz irányba, de már régen nem csináltam olyan dolgokat, mint amiket egyszer neki kellett eltussolnia. − Szóval, mi lesz azzal a pizzával? – érdeklődtem, miközben átvetettem a bal lábamat a jobbomon, és az egyik kezemet a karfán pihentettem. Lehetséges, hogy úgy ültem ott, mint egy kiskirály, de ha Holden bement a konyhába, akkor én is követtem volna őt. Úgy éreztem, még nincs itt az ideje a kérdéseimmel traktálni őt.
- Emlékeztetnélek, hogy volt olyan időszak az életedben, mikor évekig aurornak akartál öltözni halloweenkor. Fényképes bizonyítékom is van róla. Az, hogy Eric megjegyzést tett az aurorjaimra, a legkevésbé sem volt meglepő. A Franciaországból küldött levele után az lett volna megdöbbentő, ha nem talál meg minden alkalmat a kritizálásukra. Ellenben a kezében szorongatott bor már annál inkább megdöbbentett. Nem értettem a borokhoz, általában semmilyen alkoholos italhoz sem, ugyanis ritkán ittam. Nyilván, ha úgy adódott, akkor nem mondtam nemet egy doboz sörre vagy egy pohár borra, de alapvetően ennél többet csak évente egy-két alkalommal fogyasztottam és ez tökéletesen megfelelt így nekem. Éppen ezért volt kibaszott érthetetlen, Eric miért érezte úgy, hogy éppen nekem kell hoznia a francia útjáról egy üveg bort, amiről ordított, hogy az ára valószínűleg a havi keresetemnek a sokszorosa volt. - Inkább meg sem kérdezem, hogy mennyibe került - forgattam meg a kezemben rosszallóan a palackot. - Látom, több eszed nem lett külföldön sem. Kettőnk kapcsolatát ez jellemezte, amióta csak Eric elég idős volt ahhoz, hogy összetett mondatokat alkosson és értse az iróniát: szurkálódó megjegyzések, minden valós rosszindulat nélkül. Egy kezemen meg tudtam volna számolni az alkalmakat, mikor valóban meg akartam sérteni vagy dühös voltam rá, mert ahogy a húgára és az unokatestvéreire, úgy rá sem tudtam igazán haragudni. Pelenkás csecsemő kora óta ismertem Ericet, megkockáztatom, hogy kisfiú korában többet vigyáztam rá, mint a szülei, kettőnk viszonyát pedig valami testvéries kapocs jellemezte, aminek szerves részét képezte egymás folyamatos kritizálása is. - Őszülni legfeljebb miattad fogok idő előtt - forgattam a szemem. - És nekem még az is jól állna. Szerintem amíg dögös huszonéveseket szedek fel, akik mellesleg rád sem néznének, te kis takony, addig nincs miért aggódnom. Azt nem tettem hozzá, hogy tulajdonképpen tényleg találtam már magamon ősz hajszálat és a borostámon is kezdett meglátszani, hogy vészesen közeledtem a negyvenhez, de Eric lett volna az utolsó, akinek ezt bevallom, hiszen utána minden kibaszott alkalmat megragadott volna a felemlegetésére. Arról pedig végképp nem szerettem volna említést tenni, hogy amióta Lorival szétmentünk, tulajdonképpen nem csak dögös huszonéveseket nem szedtem fel, hanem senki mást sem, mert jelenleg nyakig merültem az önsajnálatban. - Én már csak ilyen proli vagyok - vontam meg a vállam. - És van egy rossz hírem: te is suttyó londoni prolik gyereke vagy, akár tetszik, akár nem. Amúgy nem, nincs rajta semmi gusztustalan szar, sima sonkás. Habár ugrattam az érdektelen lányokkal, valójában nem ilyen válaszra számítottam. Nem is olyan régen, egy ilyen kérdés után Eric valószínűleg nagy pofával számolt volna be arról, hány francia lányt vágott gerincre, az utóbbi időben viszont mintha kezdett volna benőni a feje lágya. Szerettem volna azt hinni, hogy egy tartós változásnak lehettem szemtanúja és volt is benne némi szerepem. Utóbbit valószínűnek tartottam, különösen egy bizonyos eset után. Mindent birkatürelemmel tűrtem, ami az unokaöcséimhez és unokahúgaimhoz kötődött, megtettem mindent, amire kértek, számíthattak rám bármiben, elnéztem nekik, ha a szüleikhez hasonlóan lábtörlőként kezeltek, de azt az egy alkalmat még az én gyomrom sem vette be. Akkor történt meg először és utoljára, hogy felemeltem a hangom Eric társaságában, a mai napig tökéletes pontossággal fel tudtam idézni, hogyan üvöltöttem az unokaöcsémmel és hogyan kentem fel annak a bérelt lakásnak a falára, ahol a barátaival "buliztak", hogy aztán közölhessem vele, mekkorát csalódtam benne és mennyire távol áll egy igazi férfitől. - Micsoda önmegtartóztatás... Eric Briggs, a jófiú, mindjárt el is hiszem - röhögtem ki. A pizza említésére átkísértem a konyhába, ahol valóban ott várta az ebédről megmaradt néhány szelet, mindössze egy gyors melegítőbűbájra szorultak csak. Persze nem lett olyan, mintha frissen hozta volna ki a futár - az átkokhoz jobban értettem, mint a háztartási varázslatokhoz, kár lenne tagadni -, de valószínűleg Eric nem is azért jött, hogy élete fine dining élményét szerezze meg az én apró, alig használt konyhámban. - Remélem, azért megfelel ez a proli pizza is - nyomtam Eric kezébe a tányért, mielőtt levettem volna a konyhaszekrényből két borospoharat. Nem akartam inni, de megbántani még kevésbé szerettem volna, tudtam, hogy muszáj lesz megkóstolnom az ajándékbort. - Illik majd a kannásborhoz, amit hoztál. Ha akarod, felöntöm neked kólával, úgy lesz csak igazán proli.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Aug. 04, 2021 2:19 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
− Tévedsz. Aurorparancsnoknak akartam öltözni – javítottam ki egykedvűen, olyan pókerarcot varázsolva magamra, hogy még az apám is megirigyelte volna. – Egyébként meg, kis szarosként is jobban végeztem volna a munkádat, mint te magad – szúrtam oda neki még utoljára, szimplán azért, hogy éreztessem vele, mennyire hiányzott nekem Franciaországból. Nem utolsósorban pedig előszeretettel dörgöltem az orra alá, hogy az emberei annyira életképtelenek voltak, már-már nekem okoztak fizikai fájdalmat vele. − Talán jobb is – terült szét egy széles mosoly az arcomon, hiszen ezt amolyan fricskának szántam apa és Russel számára. Az más kérdés volt, hogy talán Holden se értékelte annyira, de majd ha belekóstol végre, akkor nem fog annyira sírni a szája. − Ha nem tetszik, akkor visszaadhatod, és választhatsz a hűtőmágnes meg a gusztustalanul giccses, zenélő képeslap közül – nyújtottam a kezemet az üvegért. – Egyébként meg befoghatod. Ajándék kapcsán nem illik panaszkodni. Szerettem Holdent szekálni, bár most kifejezetten nem ez volt az elsődleges célom. Azt viszont láttam, hogy talán annyira nem is volt szarul, mint hittem, hiszen sértegetni még mindig remekül tudott. De azt is kinéztem volna belőle, hogy azért köszörülte éppen rajtam a nyelvét, mert titkolni akarta, hogy bántja valami. Az elcsípett beszélgetésből nem tudom miért, de a legrosszabbra gondoltam, viszont lehetséges, hogy csupán túlkomplikáltam az egészet. − Természetesen. Csak és kizárólag miattam, mintha olyan problémás lennék – tártam szét a karjaimat, bár nem mehettünk el amellett, hogy Kyle halála óta sokkal visszafogottabb voltam, mintha valaha. Mostanság Holdennek miattam kevesebbszer fájhatott a feje, a franciaországi kiruccanásomon pedig igazán megérdemeltem volna, hogy ne cseszegessenek. − Mintha rád néznének, te pedofil vén fasz – vágtam vissza. Ritkán káromkodtam, általában csak akkor, ha Holdennel egymás vérét szívtuk. – De ne aggódj, ha egyszer lecsuknak pedofilizmusért, akkor elég meggyőzően tudnék tanúskodni – vigyorodtam el, hiszen mindketten jól ismertük azt az otthoni mondást, hogy „Eric még a Wizengamot tagjairól is lebeszélné a nadrágot, ha úgy akarná”. Mert bizony kisgyerekként is eléggé meggyőző tudtam lenni, ezért le sem tagadhattam apámat, aki szintén úgy hazudott, mint a vízfolyás. Szerintem mára már ő sem tudta eldönteni, hogy minek volt valóságtartalma abból, amit kiejtett a száján. − Attól, hogy londoni suttyó prolik gyereke vagyok, nem jelenti azt, hogy nekem is úgy kellene viselkednem – süllyesztettem a zsebeimbe a kezeimet, miközben megvontam a vállamat. Imádtam kiforgatni Holden szavait, és játszadozni velük. Legalább megdolgoztatott azzal kapcsolatban, hogy miként vághassak vissza. – De most az egyszer, hogy lásd milyen nagylelkű vagyok, a londoni suttyó nagybátyámért kivételt teszek – húztam ki a kezeimet a zsebeimből. Arról nem is beszélve, hogy a sonkás pizzával egyáltalán nem álltam hadilábon, szóval hajlandó voltam leülni vele egy asztalhoz. − Röhögj csak, te paraszt. Attól még ez a valóság – forgattam meg a szemeimet, miközben megragadtam a kanapén lévő egyik díszpárnát azzal a szándékkal, hogy hozzávághassam. Először csak a kanapén ülve úgy tettem, mintha a fejem mögé tenném. Azonban nem voltam ostoba, tudtam, hogy akármennyire is öreg, de jó reflexei voltak, így megvártam, amíg egy kicsit is hátat fordított nekem, akkor vágtam utána. Mielőtt pedig háborús övezetté nyilváníthattuk volna a nappalit, átiszkoltam a konyhába, remélve, hogy ott nem fog az arcomba repülni egy díszpárna, tekintve, hogy sok volt a törékeny holmi. A pizzaszeletekre tekintve elhúztam a számat. − Ne rendeljünk inkább máshonnan? Van nálam pénz, és a közelben található egy elég puccos étterem… − kezdtem bele amikor a kezembe nyomta a tányért, csupán azért, hogy idegesítsem őt a viselkedésemmel. Meg hát, drága jó apám gondoskodott arról, hogy a húgommal mindkettőnknek hatalmasak legyenek az elvárásaink, az más kérdés, hogy a proli nagybátyámért hajlandó voltam sutba vágni mindent. Ettől függetlenül előszeretettel játszottam meg előtte a kényes ficsúrt, mert a reakciói felbecsülhetetlenek voltak. − Milyen kannásbor, te segg?! Ez egy 2381 fontba kerülő, igazán híres márkás vörösbor! Ha fel mered önteni kólával, akkor kiváglak a másodikról − szólaltam meg felháborodottan, ezúttal mellőzve mindenféle színészkedést, elvégre hatalmas pazarlás lett volna egy ilyen bort a hülyeségeire elpocsékolni. – Na, majd én megtanítalak téged arra, hogy hogyan tegyél különbséget a szutykos kannásborod és a minőségi között – sóhajtottam fel, miközben letettem a tányéromat az asztalra ugyanis nem voltam hajlandó a nappaliban enni, mivel nem volt illő. Étkező híján pedig maradt a konyha. − Hová tetted a dugóhúzót? Van neked egyáltalán olyanod? – segíteni akartam neki, de rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem ismertem a konyháját. Látszott, hogy semennyire nem turkáltam a cuccai között.
- Egy napot nem bírnál ki az aurorképzésen. Az ilyen elkényeztetett kis pöcsöket szoktam már első nap sírva hazaüldözni. - Habár csak cukkoltam az unokaöcsémet, valójában tényleg úgy gondoltam, hogy alkalmatlan lenne az aurorszakmára. A probléma a felettesei felé tanúsított feltétlen tiszteletnél és engedelmességnél kezdődött volna, ez egyszerűen ütközött Eric egész személyiségével. És azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy zokszó nélkül tűrte volna a számtalan sérülést, a komfortzónáján kívül eső szituációkat. A kviddics sem volt egy erőszakmentes sport, de más dolog egy csapatsport és az aurori kiképzés. - Ha te énekeltél fel valamit a képeslapra, akkor azt kérem. - Eric sok mindenben tehetséges volt, az éneklés azonban nem tartozott közéjük. Családi vonás, botfülű volt minden Briggs, bár Russelnél létezett az a mennyiségű Lángnyelv whisky, amitől ezt elfelejtette. - Nem panaszkodtam, csak nem kellett volna ennyit költened rám. Gyűlöltem a pénzszórást. A két bátyám annyi pénzt halmozott fel az utóbbi években, amit gyerekkorunkban valószínűleg elképzelni sem tudtunk. Anyánk nehezen tartott el egyedülálló szülőként három gyereket, és a helyzet még nehezebb lett az ő halála után, mikor ez a feladat egyedül Maurice-ra hárult, aki pályakezdő újságíróként nem kereste szarrá magát... finoman fogalmazva. A politikai pozíciójuk azonban nemcsak hatalommal járt, hanem bőséges bevételi forrásokkal is. Nekem nem tetszett a fényűzés, az egyszerű, de kényelmes életet szerettem, csakhogy ez senkit sem érdekelt a családban. Viszolyogtam a költekezésüktől, a számomra túl nagy háztól, az indokolatlanul drága holmiktól, Russel kurváitól... Utóbbitól a leginkább. Vajon ha Maurice és Russel sosem kapnak ekkora hatalmat a kezükbe, akkor most milyen család lennénk? Akkor is álmatlanul forgolódnék éjszakánként egy halott lány miatt? Kyle élne még? De ezeket a kérdéseket nem most kellett feltennem, nem akartam, hogy Eric bármit is lásson a jelenlegi lelki állapotomból. - A legutóbbi is huszonöt volt és jobban nézett ki, mint bármelyik csaj, aki valaha rád fog pillantani. Az egyenruha csodákra képes - vontam meg a vállam. Könnyebb volt Loriról úgy beszélni, mint egy futó, jelentéktelen kalandról, akivel tényleg csak azért bonyolódtam bele bármibe is, mert jó nő volt. A valóság persze ettől nagyon messze állt, szánalmasan és menthetetlenül beleestem Lori Fontaine-be, olyannyira, hogy észre sem vettem, ő mindvégig az arcomba hazudott és kihasznált. De ez is egy olyan pofon volt, amit nem feltétlenül Ericel akartam megtárgyalni. Nem érthette volna és hiába volt már huszonkét éves, nehezemre esett sok téren felnőtt férfiként kezelni. Pedig már milyen régóta nem az a kisfiú volt, akivel legovárat építettem annak idején... - Nagylelkű vagy. Áruld már el nekem, honnan vannak neked barátaid ezzel a sznob mentalitással? - Pontosan emiatt voltak barátai. Ki ne akart volna a mágiaügyi miniszter fiával lógni? - A valóság, persze... - horkantam fel. Sok mindent elhittem az unokaöcsémről, azt viszont nem, hogy mindvégig jól viselkedett a francia útja alatt. Főleg nem azok után, hogy sportot űzött a ráállított auror kijátszásából... Nem kerülte el a figyelmemet a kezébe vett díszpárna. Ezúttal talán nem is az aurorreflexeim segítettek, egyszerűen csak túl jól ismertem Ericet. Nem ért meglepetésként a felém repülő párna, legilimenciára sem volt szükségem hozzá, hogy amint hátat fordítottam neki, érzékeljem az aljas támadást. Ahelyett, hogy elkaptam volna a párnát, pálcát rántottam és egy jó erős pajzsbűbájjal visszarepítettem egyenesen Eric arcába. - Biztos elfelejtetted a sok drága francia bortól, de még mindig én vagyok a kommandó parancsnoka és egy ujjal is lenyomlak. - Visszasüllyesztettem a nadrágom zsebébe a varázspálcát, mielőtt követtem a konyhába iszkoló Ericet. Meglepett volna, ha nem kritizálja a pizzát. Gyakran nem tudtam eldönteni, hogy komolyan hisztizett valami miatt vagy csak az idegeimen akart táncolni, ez is egy ilyen alkalom volt. Nem tudtam felfogni, hogyan lehet valakinek problémája egy kibaszott sonkás pizzával. - Egyedül átsétálhatsz nyugodtan a puccos éttermedbe - forgattam a szemem. Az arcára kiülő felháborodás felbecsülhetetlen értékű volt, néhány percre teljesen elfeledtetett velem minden gondot, ami a vállamat nyomta. Nem tudtam volna megmondani, mikor nevettem utoljára annyira őszintén, mint most, ahogy Eric kifakadását szemléltem. Merlinre, de hiányzott nekem az a hülye szőke feje és még mennyire fog, amikor újabb fél évre elnyeli majd az Akadémia... - Miért, van közöttük különbség? Szőlőből van mindkettő, ugyanaz, nem? - adtam szándékosan az értetlent, mint akinek tényleg halvány elképzelése sincs arról, mi a különbség kétfajta bor között. - Nem tudom, emlékszel-e rá, de még tizenegy éve kaptál egy kedves kis levelet a Roxfortból és nos... tudod, varázsló vagy. Fogod azt a fadarabot, amit Ollivandernél kaptál és kinyitod vele a palackot. Vagy meghaladja a zseniális képességeidet egy dugóhúzó bűbáj?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Aug. 15, 2021 4:06 am
Holden & Eric
Brotherly bond
− Igazán rendes vagy, hogy ennyit nézel ki belőlem, de fel kell hogy világosítsalak: rohadtul nem ismersz – húztam ki magamat, miközben a tekintetemet az övébe fúrtam. Ha valamit nagyon akartam, akkor bármire képes voltam, erről ő is igazán meggyőződhetett volna az elmúlt húsz év kapcsán. Tény, hogy nehezen viseltem, ha bárki kontrollálni próbált, de még apának is fejet hajtottam, mert nem volt más lehetőségem. Az megint más kérdés, hogy én nem terveztem vásárra vinni a bőrömet, mint egyesek. – De való igaz, nem vágyok arra, hogy a saját testvéreim csicskása legyek, és a belső frusztrációmat a beosztottjaimon éljem ki. Ezt a szerepet meghagyom neked, úgyis annyira élvezed, hogy hiába koptatom a számat, meg sem próbálsz tenni tenni ellene. Megvontam a vállamat. Ha annyira bele akart gázolni az önbecsülésembe, és elkényeztetett kis pöcsnek akart titulálni, akkor el kell keserítenem, mert ez az elkényeztetett kis pöcs mestere volt annak, hogy bárkinek az életét és önbizalmát döntse. Felőlem folytathattunk volna órákig tartó vitákat arról, hogy melyikünk volt a nagyobb rohadék, de szinte biztos voltam benne, hogy én jobban elsajátítottam apám manipulatív, toxikus, mérgező viselkedését, így hát nyugodtan próbálkozhatott, mindig lapult egy kész válasz a zsebemben. Sokan ezért is utáltak, mert akármit vágtak a fejemhez, előástam róluk valamit, ami jobban odatett nekik. − Énekel a bánat. De az Örömódát zenéli, apró célzásként apám csodálatos, békés természetére – vigyorodtam el, mert Holden faszkodó viselkedésénél csak egy dolgot utáltam jobban: apám egész lényét. – Ne aggódj, anyáék ennél drágább ajándékot kaptak. Ha már apám lop-csal-hazudik, akkor egy kicsit megdolgoztatom már a pénzéért – vontam meg immár sokadjára a vállamat, mert előszeretettel költöttem a pénzét, titkon remélve, hogy egyszer lebukik majd. Úgy véltem, mostanában kicsit elszaladt vele a ló, ahogy Russel bácsikámmal is, mégsem tett ellenük senki semmit. Nem is nagyon tudtak volna. Szerintem Holdennel mi ketten lennénk képesek romba dönteni mindazt, amit ők ketten felépítettek, azonban Holden egy beszari alak volt, egyedül nekem pedig senki nem hitt volna. Szóval ott voltunk, ahol a part szakadt, és sehogy nem jutottunk előre. Meg aztán, nem kívántam volna a családom meghurcoltatását. Nem ők tehettek róla, hogy apámék nem voltak normálisak. Néha szégyelltem, hogy ennek a családnak a tagja volt, sőt időnként kifejezetten magamat is utáltam. − Feldughatod magadnak az egyenruhádat. Biztosra veszem, hogy a csaj is csak a munkád miatt akart volna tőled valamit, különben szóba se állt volna veled, ha van egy kis esze – vágtam vissza neki, bár sose mélyedtem el túlzottan a szerelmi életében, igaz, nem is érdekelt annyira, hogy rákérdezzek. Mégis röhejesnek találtam, hogy azt hitte a vénülő fasz fejével, hogy több esélye van a fiatal nőknél, mint nekem. Szerintem a franciaországi kiruccanásom óta elgurult a gyógyszere, vagy pedig tényleg igaz volt az a beszélgetésfoszlány, és tényleg nem volt rendben. − Némelyikük hasonlóan sznob, mint én – feleltem elégedetten mosolyogva. – Néhányukkal a roxfortos éveim során haverkodtam össze, és persze még mindig ott van a kamubarát kategória, akik azt hiszik, hogy mi mekkora spanok vagyunk, de tudom, hogy csak ki akarnak használni, ahogy téged a huszonéves kis nőcskék. Nem voltam vak. Pontosan tudtam, hogy kitől mit várhattam. Ők is egy szerepet játszottak a közelemben, mégis gyakran visszajutottak a fülembe olyan információk, amely kapcsán megbizonyosodtam róla, hogy valóban érdemes volt őket rövid pórázon tartani. − Nem értem mit vágod a pofákat. Megígértem, hogy nem lesz semmi az utazásom során, és nem is volt. Találkoztam egy régi ismerőssel, és ennyi. Arról nem tehetek, hogy egy kicsit húztam az inkompetens embereid agyát, de ezt már igazán megszokhattad volna tőlem – szóltam vissza a horkantása után, hiszen bármily meglepő volt, de valóban képes voltam viselkedni. Attól, hogy egyszer elkövettem valamit, amit a mai napig bántam, még nem kellett volna elkönyvelnie olyasvalakinek, aki ekkora kretén volt. Az arcomba kapott párnát csak halkan morogva hajítottam odébb, nem törődve azzal, hogy esetleg ledobok vele valamit. − Ó, bocsánat Mr Kommandóparancsnok, mindjárt leborulok a térdeid előtt! – emeltem fel a kezeimet, miközben bemenekültem a konyhába. – Egyébként meg nem sokáig lesznek ilyen jók a reflexeid, aztán majd menőzhetsz azzal, hogy mekkora király vagy – forgattam meg a szemeimet, hiszen valljuk be, azért Holdent se kerülte el az öregedés, és az idegrendszerének az állapotát tekintve, hamarosan úgyis be fogja adni a kulcsot, de remélem, előtte még apám bevág elé a sorban, mert jelenleg a pokolba kívántam őt is. − Már megbocsáss, de csak a prolik sétálnak – utánoztam le az ő viselkedését, miközben továbbra is azzal húztam az agyát, hogy mindenbe belekötöttem. Megérdemelte, ő kezdett el seggfejként viselkedni, amióta betettem a lábamat az ajtón. − Merlinre, ne legyél ennyire szerencsétlen, mert nem tudom mit csinálok veled! – szóltam rá élesen, miközben igyekeztem elfojtani a vigyoromat a nevetése kapcsán. Rég hallottam már így röhögni, talán szökőévente egyszer esett meg ilyen, vagy amikor éppen a csillagok kedvező állást mutattak a számára. − Tisztán emlékszem rá, de szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy nem fogom olyan proli dolgokra használni a pálcámat és a mágiát, hogy kihúzzak egy dugót. Szóval, ha kell, akkor forgasd fel ezt a szutykos konyhát, és keress egyet! Vagy ha annyira nagymenőnek érzed magad, mert te vagy a kommandóparancsnoka, akár meg is mutathatod szegény, szerencsétlen unokaöcsédnek, hogy a nagyemberek minként alkalmazzák a dugóhúzó bűbájt, ha már olyan csóró vagy, hogy egyre sem telik! – hallatszott a replikám, és ezzel egyidejűleg hátradőltem inkább a konyhai széken, jelezve, hogy ha eddig hajlandóságot is mutattam arra, hogy segítek neki, akkor azt gyorsan elfelejtette, mert innentől kezdve elvártam, hogy jó házigazda módjára kiszolgáljon, ha már házimanóval nem rendelkezett.
- Ó, dehogynem, Eric, nagyon is jól ismerlek. - Minden túlzás nélkül kijelenthettem, hogy nálam aligha ismerte bárki is jobban Ericet. A szülei után én tartottam először a karomban ráncos, ordító kis újszülöttként, ott voltam az első imbolygó lépéseinél, az első kimondott szavánál, elbúcsúztattam az első roxforti útja előtt, láttam már megannyi arcát az évek alatt, még azt is, amiről talán azt gondolta, hogy jól leplezi. Akármennyire is bizonygatta az ellenkezőjét, kurvára tudtam, milyen Eric, minden pozitív és negatív tulajdonságával, az életének minden fontos eseményével együtt. Éppen ezért nem lepett meg a következő néhány mondata... és éppen ezért esett mégis kibaszott szarul. - Halvány fogalmad sincs semmiről, úgyhogy vegyél vissza az arcodból. Akkor azért annyira nem koptatod a szádat, mikor te is profitálsz a nagybátyád csicskaságából, mi, Eric? Mikor kihúzlak a szarból, mert akkora puhapöcs vagy, hogy öntudatlan lányokat akarsz kúrogatni a haverjaiddal. Én nem felejtettem el azt a napot, remélem, hogy te sem. Úgyhogy fogd be a pofád és ne beszélj velem így, mert nem vagyok a kibaszott házimanód. Nagyon ritkán esett meg, hogy komoly vitába keveredtem az unokaöcsémmel. Egy kezemen meg tudtam volna számolni minden valós nézeteltérésünket, többnyire minden bunkóságára csak legyintettem egyet és elengedtem a fülem mellett vagy elvicceltem, mert így volt a legegyszerűbb. Nem szerettem a konfliktust családon belül. De volt, amit már én sem tudtam lenyelni, Eric pedig életében másodszor érte ezt el. Azok után, amire Russellék kényszerítettek, ez volt az utolsó kritika, amit hallani akartam. És főleg ennyire indokolatlanul, amikor én csak húztam az agyát, egy másodpercig sem akartam komolyan megbántani. Ő viszont nem viccelt. Elnéztem neki, a húgának és az unokatestvéreinek is nagyjából mindent, de volt egy határ, amit most Eric átlépett. Nem voltam a házimanója, nem voltam az egyik kretén kis barátja, aki hagyta, hogy verbálisan belérúgjon egyet, ha úgy tartotta kedve, hanem a kibaszott nagybátyja voltam, akivel nem beszélhetett így. Nehezen, de félretettem a sértettségemet, bár egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy egyszerűen ki kéne hajítanom Ericet. Ahogy Lori kidobta legutóbb Russelt, aki éppen így beszélt velem, mint most az unokaöcsém. De Lori nem volt itt, én pedig sosem lettem volna képes elküldeni az unokaöcsémet. - Szórhatnád értelmesebb dolgokra is. Árva gyerekek, környezetvédelem, mungós betegek, gazdátlan kiskutyák, faszom tudja... Több értelme van, mint ennek a bornak. - A két bátyám örömmel adakoztak, ha elég újságíró fotózta közben őket. Nem a jótékonykodás motiválta őket, hanem a választópolgárok megnyerése. Habár tulajdonképpen a végeredményen ez semmit nem változtatott, az éppen aktuális szerencsés így is megkapta a pénzt, amire rászorult. Végsősoron ez volt a fontos, nem? Tudtam, hogy nem kellett volna a szívemre vennem Eric szavait. Egyszerű faszméregetés volt ez, megesik, ha összezárnak két pubertáskoron túlesett férfit, túl komolyan sosem kellett venni az ilyesmit - most mégis rosszul érintett, hiszen Eric pontosan a legbizonytalanabb pontba taposott bele, amely azóta gyötört, hogy Lorival elváltak az útjaink. Nem fájt volna ezt hallani, ha nem éppen ez kavargott volna az én gondolataim között is: hogy én tényleg a kutyának sem kellettem, hogy senki sem állt szóba velem pusztán önmagamért. Hiszen a valóság éppen ezt igazolta, Lorit is csak az érdek motiválta és a korábbi párkapcsolataimat sem neveztem volna éppen sikeresnek. - Ja, mert én biztosan nem kellek senkinek csak úgy, az teljesen lehetetlen lenne, nem? - kérdeztem vissza, meg sem próbálva leplezni az őszinte sértettségemet. Habár azt én magam sem tudtam, mit akartam hallani Erictől. Soha nem értettem, hogy a két fivéremnek vagy éppen Ericnek miért feleltek meg ezek a tartalmatlan érdekkapcsolatok. Kevés embert tudhattam közel magamhoz, velük ellentétben, azok viszont mind valós, mély kapcsolatok voltak, az életemet is rájuk bíztam volna, ahogy fordított helyzetben ők is. Másnak nem láttam értelmét, kevés dolgot gyűlöltem jobban, mint a felszínkapargató, hazug emberi viszonyokat. - Remekül hangzik - vágtam egy fintort. - Csodálatos társaság lehet. Előbb kötném fel magam, mint hogy ilyenekkel töltsem az időmet. Arra már inkább nem is tettem semmiféle megjegyzést, hogy inkompetensnek nevezte az embereimet és büszke volt rá, hogy gyerekes módon meglógott előlük, mint egy kalandvágyó óvodás, aki elengedi az anyja kezét és majdnem vigyorogva kifut az útra a mugli autók elé, csak mert annyira önállónak érzi magát. - Ugyan, a régi mentorom félkézzel lenyomja még mindig az összes kis taknyost. Nem aggódom a reflexeim miatt. - Abban viszont igaza volt Ericnek, még ha nem is vallottam be, hogy az idők végezetéig én sem maradhattam a kommandó parancsnoka és nem is terveztem az maradni - már ha nem nyírnak ki idő előtt egy bevetésen, mert dicsőséges halállal nyugdíjba menni mindig egy tragikus, de nagyon is reális opció volt a kommandónál. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor már nem lesznek a reflexeim a régiek, amikor már nem leszek képes gyors döntéseket hozni és amikor nem fogok olyan könnyen felépülni egy-egy sérülésből, mint most. Sőt, ami azt illeti, így a negyvenhez közelítve is már jobban megviseltek fizikailag a bevetések, mint húszévesen, de egyelőre ez nem rontotta a munkavégzésem minőségét. Viszont tudtam, hogy harminc év múlva ezt már nem mondhatom majd el magamról, és bíztam benne, hogy akkor majd várni fog egy katedra és sok érdeklődő hallgató az Akadémia SVK tanszékén. - Igen? És te hogyan szoktál közlekedni, vannak rabszolgáid, akik cipelik azt a nagy seggedet az Akadémia folyosóin? - forgattam a szemem. Nem kellett különösebb érzék a statisztikakészítéshez ahhoz, hogy megmondjam, mi volt Eric egyik kedvenc szava. A proli. Legalábbis az én társaságomban biztosan szívesen dobálózott vele, mintha valaha is érdekelt volna, hogy annak tart. Maurice és Russel szerették elfelejteni, de én még mindig tisztában voltam vele, hogy akár tetszett nekünk, akár nem, mindhárman csóró londoni proligyerekeknek születtünk - és mikor Eric kis pelenkás volt, még akkor sem szórhatta a pénzt egyikünk sem. Olykor úgy tűnt, mintha mindez egy másik életben történt volna. - Na, figyelj és tanulj, te újgazdag kis takony - vettem el tőle a bort, hogy aztán egyetlen gyors pálcamozdulattal elegánsan kirepítsem belőle a dugót, pontosan Eric elé az asztallapra.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Szept. 20, 2021 7:50 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
− Attól, hogy pisisként ismertél, nem jelenti azt, hogy még mindig ugyanaz a személy lennék, mint egykor. Eltelt egy kis idő azóta, meg a legutóbbi találkozásunk óta is, szóval kérlek, ne játszd nekem azt, hogy mennyire jól ismersz – fontam össze a karjaimat a mellkasomon, hiszen lehet, hogy Holden ott volt az életem fontos fordulópontjainál, de mostanában beletemetkezett a munkájába, én pedig szintén elfoglalt voltam a saját világommal, így már nem beszéltem neki annyit az ügyes-bajos kis dolgaimról. Lelkizni pedig végképp nem voltam hajlandó, mert azzal elismertem volna a gyengeségemet. − Akkor te se kezelj engem úgy, mint egy gyereked, vagy valamelyik beosztottadat! – feszült meg az állkapcsom, ahogy összepréseltem az ajkaimat. Amikor felemlegette a baklövésemet, akaratlanul is olyan érzésem támadt, mintha kaptam volna tőle egy gyomrost. – Ezt úgy mondod, mintha te annyira szent lennél! De persze, ítélkezz csak felettem egyetlen rossz lépés miatt! És mondd csak, neked hány ilyened volt? Nyugodtan haragudhatsz rám azért is, mert így beszélek veled, hidd el, ha hatnának rád az észérvek, akkor nem lennék ilyen. De ha annyira ismersz, ahogy állítod, akkor azt is tudhatnád, hogy csak azt akarom, hogy végre kiállj magadért! – feleltem szárazon, hiszen akármennyire is szar alaknak tartott, talán én voltam az egyetlen, aki megpróbálta őt kirángatni ebből a szarságból. Elvégre, apámnak és Russel bácsikámnak tökéletesen megfelelt egy rángatható marionett-bábuként, Harper és Mason pedig nem nyaggatta annyit, amennyi időt és energiát én elfecséreltem rá. Esküszöm, nem állt szándékomban azért meglátogatni őt, hogy rajta köszörüljem a nyelvemet, de ha egyszer belém kötött, akkor nem álltam le addig, amíg békén nem hagyott. Márpedig, azzal, hogy felhozta azt a hülyeséget, amire ma már nem voltam több büszke, arra sarkalt, hogy támadásba lendüljek. − Megteszi azt apám is, igaz, közben a felét a saját zsebébe csúsztatja. Én csak elveszem tőle azt, ami nem is őt illeti – vontam meg a vállamat egykedvűen, máskülönben, nem értettem miért fájt neki az, hogy a családomnak kedveskedni akartam. Az árva gyerekek nem lesznek jobban attól, hogy apám lopott pénzét rájuk fordítom, ahogy a klímaváltozás sem fog megtorpanni, mert Eric Briggs pénzt adományozott az ellene küzdőknek. Nem láttam értelmét jótékonykodni, amikor elég hamar megtanultam apától, hogy a szent célra szánt pénz végül nem is ott köt ki. A haragom és a sértettségem csupán akkor csillapodott, amikor eljutottunk a barátnő-témáig. Ott a fejemet csóválva, csendesebben válaszoltam neki. − Csak azt nem értem, hogy miért huszonéves csitrikkel kezdesz, és miért nem a saját korosztályoddal. Én lennék a legboldogabb, ha találnál valakit, akivel jól kijössz. De ezt, bármennyire is csábítóak azok a fiatal lányok, nem fogják tudni neked megadni. Meg aztán, a te korodban, én nem is hajtanék rájuk, amikor nyilvánvalóan mindannyian csak ki akarják használni az idősebb partnerüket – feleltem sokkal komolyabban, és ha máskor nem, most az egyszer igazán elhihette volna, hogy tényleg a javát akartam. Azonban annyira ostobán gondolkozott a testvéreivel és a nőkkel való kapcsolatait tekintve, hogy úgy éreztem, az én feladatom lett volna felnyitni a szemét. − Némelyikből én is hasznot húzok. Ilyen világot élünk manapság. Érdekkapcsolatok mindenütt – vontam meg a vállamat, bár én se kifejezetten örültem ennek, de el kellett fogadnom, hogy azon a szinten, ahol a társadalmi hierarchiában álltunk, sajnos nem várt rám más, csupán ez. Én pedig nem voltam olyan ostoba, hogy kihasználhassanak, akkor már én tettem meg velük ugyanezt. − Az a régi mentorod – emlékeztettem finoman arra, hogy semmi nem garantálta azt, hogy abban a korban, majd ő is ilyen erőnlétet tudhat magáénak. Sőt, azon is csodálkoztam volna, ha egyszer eljutunk addig a pontig, hogy megőszülve és nyugalmazva láthassam őt, mert amilyen bicskanyitogató volt a családom, csoda, hogy eddig csak Kyle-t vesztettük el. − Nyilvánvalóan – vigyorodtam el, ahogy elképzeltem, hogy a haverjaim körbecipelnek engem az akadémián. Holden elég jó ötletet adott hozzá, lehet teszek majd egy kísérletet. – Egyébként kis távolságon én is sétálok, hosszabb távon már hoppanálok. Azt inkább nem is jegyeztem meg, hogy akár el is köthettem volna egy hippogriffet, vagy abraxant, csak hát a Mágiaügyi Miniszter fiaként nem mindig járt ki nekem a szórakozás. Legalább is, ezt biztosan lehozta volna a Reggeli Próféta, és akkor viszont apám haragjával kellett volna szembenéznem. − Zseniális vagy, te vén csont – tapsoltam meg drámai lassúsággal, amikor a dugó elém került az asztalra. Ezek után fogtam két poharat, és öntöttem mindkettőnknek a borból, aztán ismét helyet foglaltam az asztalnál. − Szóval, hol is van a pizzám? – próbáltam humorosabbra venni a figurát, miközben még mindig élénken visszhangoztak az elmémben azok a szavakat, amiket nemrégiben a fejéhez vágtam. Kicsit bűntudatom volt emiatt, de nem annyira, hogy bocsánatot kérjek tőle.
- Tessék, ha ennyire nem ismerlek, akkor avass be, milyen változásokon mentél keresztül - tártam szét a karom, bár továbbra sem hittem benne, hogy ekkora gyökeres változáson ment volna keresztül. Tartottam magam ahhoz, hogy nálam jobban aligha ismerte őt bárki is. Maurice biztosan nem, és talán ezen volt itt a hangsúly a sorrendiségben. A tulajdon apjának, akármennyire is utáltam ezt kimondani, hiszen szerettem és tiszteltem a bátyámat, halvány elképzelése sem volt arról, hogy kicsoda a fia és mire lenne szüksége. Amennyire sokat köszönhettem én Moe-nak, Eric olyan keveset... eltekintve az anyagi támogatástól, de nálam jobban senki sem tudta, hogy arra van a legkevesebb szüksége egy gyereknek. Mert amíg én gyerekként a két bátyám levetett gönceiben léteztem, de legalább támaszkodhattam rájuk és volt kihez fordulnom, addig Eric megkapott mindent, ami pénzben mérhető, de az apjára sosem számíthatott. Szerencsére rám igen, hiába tett most úgy, mintha fogalmam sem lenne az életével kapcsolatban semmiről és hiába sértegetett folyton. - Dehogy akarod. Lehet, hogy most kurva okosnak és jólelkűnek érzed magad, amiért osztod nekem az észt, de elárulom neked Eric, hogy ha nem tennék meg értetek mindent, akkor az apáddal és Russellel együtt már mindhárman az Azkabanban rohadnátok. Vess meg érte nyugodtan, ahogy akarsz, de kell valaki ebbe a kibaszott családba, aki nem egy önző fasz. - Dühös voltam rá, amiért éppen most jött ezzel a témával. Most, amikor ébren és álmomban sem hagyott nyugodni, amire Russelék kényszerítettek. Nem akartam erről beszélni, nem akartam hallani a kritikát, amikor ennyire undorodtam saját magamból és az egyetlen lelkiismeret-könnyítő érvem az volt, hogy legalább a családért tettem. - Most komolyan ezért vagy itt, hogy engem baszogass? Mert akkor akár haza is mehetsz, már kezd nagyon elegem lenni, hogy apáddal és Russel együtt úgy beszéltek velem, mint a kutyával. Igazából nem Ericre kellett volna haragudnom. Nem akart ő rosszat, ezzel én is tisztában voltam a lelkem mélyén. A maga módján nekem akart jót, bár nem ismerte a teljes helyzetet, legfeljebb felszínes elképzelése létezhetett arról, mi történt mostanság. De ő volt itt, ő papolt nekem az önmagamért való kiállásról, így hát rajta csattant minden frusztrációm is, bármennyire igazságtalan is volt ez - bár valahol az ő szavai is azok voltak. A rossz szándék hiányát támasztotta alá azzal is, ahogy a nőtémáról vélekedett. Értettem, hova akart kilyukadni, sőt, tulajdonképpen igazat is adtam volna neki, ha nem kapaszkodtam volna elkeseredetten abba, hogy nem én voltam a világ legostobább embere, amiért elhittem Lorinak, hogy őszintén érezhetett irántam valamit. Megalázó lett volna elfogadni, hogy az első másodperctől feltételeznem kellett volna Loriról, hogy ki akart használni. - Mert aztán a saját korosztályom sokkal jobb - horkantam fel. - Nézd csak meg, mi lett a vége Frida Scamanderrel is. Kihajított, mert Kyle... mindegy. Igazából lényegtelen. Pont erre jók a huszonéves csitrik, az ember nem is tervez velük hosszútávra, párszor gerincre vágod, aztán vidám búcsút vesztek egymástól, mindenki boldog. És őszintén szólva, én már senkivel nem tervezek ennél komolyabban. Faszom kivan az egésszel. Úgysincs időm semmire a munka mellett. Néha abban reménykedtem, hogyha ezt elégszer kimondom hangosan, akkor el fogom hinni és tényleg így fogok érezni. Mert jelenleg a valóság köszönőviszonyban sem volt azzal, amit most vázoltam Ericnek. Nem ágyba vihető csitrikre vágytam - ezt meghagytam Russelnek és korából adódóan Ericnek -, hanem stabil kapcsolatra, támogatásra, biztonságra, és leginkább hosszútávú tervekre. Aki csak kicsit is ismert, az tudta, hogy semmire sem vágytam jobban a családalapításnál. Mostanra viszont letettem róla, hogy ez valaha is sikerülni fog. Az apasághoz az unokaöcséim és unokahúgaim révén kerültem a legközelebb és ezt el kellett fogadnom végre. - És ez valahol elég szomorú, nem? Manapság semmi és senki nem őszinte. - Nem kellett hangosan kimondanom, anélkül is tudtuk mindketten, hogy ez a mi családunkra vonatkozott a leginkább. Maurice és Russel loptak, csaltak, hazudtak, éjjel és nappal. - Akkor mesélj, mit vizionálsz nekem - forgattam a szemem. - Tüdőrák? Nyomorék leszek? Vagy sörhasú vénember? Előbbi kettőre sok esély volt, amennyit dohányoztam és amennyi veszéllyel járt a munkám. Az elhízástól már kevésbé tartottam az állandó edzés mellett, és különben is voltak erőnléti feltételei a kommandós létnek, amelyeknek minden évben maradéktalanul megfeleltem. - Hoppanálsz? Aztamindenit, egy őstehetség vagy, nem is tudtam, hogy van ilyen lehetőség... - Eric bizonyos szempontból bánhatta, hogy nem muglinak született. Biztos voltam benne, hogy imádta volna, ha autóval cipelik a seggét. Elvettem az egyik borospoharat, belekortyoltam az italba - tényleg nagyon finom volt, friss gyümölcsös aromával és kellemes illattal -, de nem tettem rá semmilyen elismerő megjegyzést, nem akartam megadni ezt az örömet Ericnek és túlságosan élveztem a felháborodását a "proliságomon". Kivettem a hűtőből a maradék pizzát, egy gyors bűbájjal megmelegítettem, majd Eric elé tettem a tányért. - Remélem, megfelel, felség - fojtottam el egy halvány mosolyt.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Okt. 11, 2021 9:05 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
Makacsul összefontam a karjaimat magam előtt. − Példának okáért nem vagyok olyan felelőtlen és meggondolatlan, mint régebben voltam. Az egy dolog, hogy szórakozok az embereiddel, de tisztában vagyok vele, hogy mikor szorulok tényleges védelemre, és mikor nyűg a jelenlétük. Azt is kiemelném, hogy nem használok ki másokat úgy, ahogy régen tettem, továbbá tudom, hogy nehezedre esik elhinni, mert jó színész vagyok, de nem gondolom azt, hogy körülöttem forogna a világ. – Legalább is nem mindig forgott körülöttem, ezt pedig kénytelen voltam elfogadni. Sőt, sokkal jobban vágytam egy nyugodt életre és egy harmonikus családra, de hát feleslegesen magyaráztam volna neki ezeket, hiszen nem látott bennem mást, mint egy taknyos kölyköt. Vélhetően sosem fog komolyan venni, ezért sem erőltettem tovább a magyarázkodást. Különben sem számított túlságosan sokat, elvégre ebben a családban a férfiak nem foglalkoztak sem a rokonaikkal, sem pedig a feleségeikkel, vagy a gyerekeikkel. Már megszoktam, hogy ennyire elcseszett család voltunk, ettől független fájt nap mint nap szembesülni a ténnyel. Fájdalmas éllel a hangomban nevettem fel. Benne volt minden kínom és keserűségem, hiszen itt volt a tökéletes példa arra, hogy Holden valóban nem vett komolyan engem. − Tudod mit? Inkább rohadnék az Azkabanban, minthogy végignézzem, ahogy apám és Russel tönkreteszik a családot, beleértve téged is. Mert lehet azt hiszed, hogy ebben a családban te vagy egyedül önzetlen, vagy te vagy az egyetlen, aki gondol másokra, de ez koránt sincs így! Igazán levehetnéd a szemellenzőt, és ráébredhetnél arra, hogy jót akarok neked. Máskülönben át sem néztem volna hozzád! – emeltem fel a hangomat, pláne azok után, hogy eszembe jutott az otthon elcsípett félmondat, amely miatt komolyan aggódtam a nagybátyámért. Természetesen azonban én voltam az ügyeletes szemétláda, mert a szemébe mertem mondani azt, ami felett legszívesebben eltekintett volna. − Azért vagyok itt, mert érdekelt, hogy mi van veled. De bocsánat, hogy mindezt te „baszogatásnak” éled meg, és rajtam vezeted le a frusztrációdat, amiért nem tudsz mit kezdeni azzal a helyzettel, amiből kivergődni sem vagy hajlandó. Egyébként pedig nem foglak a hátadat simogatva szép szavakkal biztatni téged, hogy álljál ki magadért, hiszen mint látható, ez a módszer egyáltalán nem használ. – Az állkapcsom megfeszült az idegességtől, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy jól kettétöröm a fején az üveget, aztán valóban faképnél hagyom őt. Az viszont igen gyerekes lett volna a részemről, ezért megpróbáltam mélylevegőt véve uralkodni az indulataimon. Bőven elég volt az ő feszültsége, nem lett volna szabad felvennem a sértéseit. Azonban akárcsak én, ő is nagyon jól értett ahhoz, hogy olyan témákba tenyereljen bele, amik nekem is fájtak. − A saját korosztályod az állandóságot és a stabilitást keresi, ami valljuk be… Rád férne – folytattam valamivel higgadtabban, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a kellemetlen érzést, amely Kyle emlegetésével úrrá lett rajtam. − És mégis kinek akarsz hazudni, Holden? – engedtem le a vállaimat kérdő pillantással. – Ugyanis, pont te vagy az ember, aki felkent engem a falra, mert tiszteletlen voltam a nőkkel. Ne mondd nekem, hogy időközben meggondoltad magad, és felborult az egész értékrended. Ennél azért jobban kellene hazudnod, ha meg akarsz győzni. A fejemet ingatva mértem végig. Szerencsére, Holden nem tudott olyan jól hazudni, mint az apám, akitől én is ellestem egy s mást. Ráadásul, ismertem már annyira, hogy tudjam, nem teljesen voltak őszinték a szavai. − Hidd el, semminek nem örülnék jobban, mint annak, hogy abbahagyhatnánk ezt a felesleges színjátékot, de vagy ők kerekednek felül, vagy én – fújtam ki fáradtan a levegőt, hiszen borzasztóan kimerítő volt nap mint nap úgy cselekedni, ahogy elvárták. Belülről emésztettek fel apám elvárásai, amik miatt nem lehettem önmagam. Csak ezzel az az egy probléma akadt, hogy minél jobban meghúzta a határokat, annál jobban lázadni akartam a helyzetem ellen. − Vélhetően mindent egyszerre, kivéve a vénembert. Ha így folytatod, előbb-utóbb teljesen kicsinálod magad – vontam meg a vállamat flegmán. Nagyon igyekeztem, hogy visszanyerjem a hidegvéremet, bár Holden továbbra is folyamatosan próbára tette a türelmemet. Eléggé arra apellálhatott, hogy ha felidegesít, akkor itt hagyom. − Folytatod még a bunkózást, vagy hagyjam, hogy magányosan rohadj el ebben a pöcegödörben, és vissza se nézzek rád? – bukott ki belőlem a kérdés, hiszen bármennyire is törekedtem a békére a folyamatos inzultálása belőlem is kihozta a legrosszabbat. Ha pedig azt hitte, hogy ne lettem volna képes ignorálni őt hónapokon, vagy éveken át, akkor nagyon tévedett, mert ma éjszaka olyan dolgokat vágott a fejemhez, amit kötve hiszem, hogy most megérdemeltem volna. Inkább csak elborzadva vágtam egy grimaszt arra, ahogy belekóstolt a borba. Nem tettem semmilyen megjegyzést, elvégre most is olyan hullámzó volt a hangulatom, hogy bármelyik pillanatban elengedhettem volna ezt az egész beszélgetést. Le akartam zárni ezt a vitát, nem is akartam felülkerekedni már rajta. Nem is ezért jöttem, hanem azzal a szándékkal, hogy megbizonyosodjak róla, jól volt. Ennek ellenére még nagyobb seggfej volt, mint valaha, és egyre jobban gyanakodtam arra, hogy bizony nem félrehallás volt az a megjegyzés. − Tökéletes. Köszönöm – szólaltam meg először, miközben egy kicsit közelebb húztam a tányéromat. Mert bármennyire is hihetetlennek tűnt, jólnevelt voltam, és nem esett nehezemre megköszönni, ha valamit tettek értem. − Te is eszel? – érdeklődtem, miközben kinyúltam az első szelet pizzáért.
- És az meg sem fordul abban a szőke fejedben, hogy talán jobban meg tudom ítélni nálad, hogy mikor szorulsz védelemre és mikor nem? Bármilyen hihetetlen számodra, de értek a munkámhoz és ebbe beletartozik a ti védelmetek is. Nem jókedvemben küldöm utánad az embereimet, ha minimális felelősségtudat szorult volna beléd, akkor ezt kurvára képes lennél realizálni magadban. - Nehezemre esett elhinni, hogy valóban pozitívan változott etéren. Nem, az arroganciája és felsőbbrendűségtudata még mindig felülírta a józan ítélőképességét. Nem volt ezzel semmi baj az ő korában, bár nagyra értékeltem volna, ha az apjához hasonlóan nem kezel egy idiótaként, de azt nem várhatta el, hogy nagyokat bólogassak a tökéletesen irreális önjellemzésére. - A másik kettőt talán elhiszem, ha majd bebizonyítod. Mennyivel egyszerűbb volt Eric-el kiskorában, amikor legfeljebb azért kellett vele vitatkozni, hogy ne ugorjon le a mászóka tetejéről és feküdjön le végre aludni, mert túl kicsi még ahhoz, hogy sokáig fennmaradjon. Édes kölyök volt, bűnrossz, de a szó teljesen ártatlan értelmében, egyszerűen lehetetlen volt rá haragudni. Azt hiszem, ha Rebeccán múlt volna csupán a nevelése, akkor nem ilyen felnőtt lett volna az unokaöcsémből. De Maurice... neki más elképzelései voltak a gyereknevelésről. És bármennyire nehezemre esett beismerni, valójában nem volt csoda, hogy ennyi harag és keserűség gyűlt össze Ericben. - Nagyszerű, kibaszott hálás vagyok, hogy leereszkedtél hozzám és felém néztél - forgattam a szemem. - Semmire nem kell biztatnod, és nem tudom, ezt még hányszor és milyen megfogalmazásban kéne közölnöm veled. Nincs szükségem életvezetési tanácsokra, és lehet, hogy elnézem a faszságaidat, de ne felejtsd el, hogy még mindig kurvára a nagybátyád vagyok, nem valamelyik kis csicskád az akadémiáról, úgyhogy legyél olyan kedves és beszélj is velem úgy. Nem vagyok sem a haverod, sem a házimanód. Nem akartam ellőni a tekintélyelvű, "én vagyok a felnőtt, te a gyerek" kártyát, de kezdett elegem lenni a stílusból, amit Eric megengedett magának. Sok mindent elnéztem neki, ahogy Naominak és az ikreknek is, de Eric kezdett nagyon magabiztosan menetelni egy olyan határvonal felé, aminek az átlépését már én sem tűrtem el. Nem, még tőle sem - és Merlinnek hála ő volt az egyetlen a gyerekek közül, akit erre emlékeztetni kellett, Naomi, Harper és Mason tudták, hogy meddig mehetnek el. Elég tág volt a tűréshatárom, de Ericnek sikerült nagyon a szélére érnie. - Ezt mondd a korosztályomnak, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy rohadtul nem az állandóságot és a stabilitást keresik. - Ha Frida Scamander azt kereste volna, akkor nem hajít ki, mint macskát szarni. Persze előtte minden jó volt, nyugodt, biztonságos, átlagos, éppen amilyenre vágytam, de pont ezért volt a végén akkora a pofára esés. Ezt azonban nem Eric-el akartam megosztani, mégis ki beszéli meg a huszonéves unokaöccsével a párkapcsolati problémáit? - Azért van egy elég éles különbség aközött, amit te csináltál és egy közös megegyezésen alapuló viszony között. Tudod, úgy hívják, hogy beleegyezés. De ha nem látod a különbséget, akkor még maradj egy ideig a kezednél és a Playwizardnál, a nőket meg kerüld el, mert bőven van mit tanulnod. Nem volt fair tőlem porba alázni Eric férfiasságát, tulajdonképpen most semmivel nem szolgált rá. Nem tetszett, amit a fejemhez vágott és nem értékeltem túlzottan, hogy bele akart szólni a magánéletembe, de elég lett volna elhessegetnem a témát, anélkül, hogy szándékosan igyekszem megbántani. A következő megjegyzésére lemondóan megráztam a fejem. Utáltam a színjátékokat, mégis belekényszerítettem magam egy szerepbe, akárcsak ő. Sokáig úgy éreztem, hogy a túlélésem múlik rajta, hogy csak így juthatok előre a ranglétrán, így védhetem meg magam a lelki sérülésektől. Milyen bizarr, hogy erre pont Cassie Black cáfolt rá. Látott életem talán legsérülékenyebb, leggyengébb, legkiszolgáltatottabb pillanatában és mégsem élt vissza vele. Nem rúgott belém még egyet, nem használt ki, hanem önzetlenül segített. - Nem minden ember akar felülkerekedni. Tudom, hogy kurva ijesztő kilépni a biztonságos szerepből, de ha jobban belegondolsz... mi értelme az egésznek, ha közben baszottul egyedül maradsz? - Nyilván konkrétumok nélkül ez a kérdés inkább hatott értelmetlennek és rémisztőnek, mint bölcsnek. De nem beszélhettem Ericnek az elmúlt hetek eseményeiről, és ezúttal nem azért, mert ostoba gyerekként kezeltem. Egyszerűen nem keverhettem bele, ebbe egészen biztosan nem. Nem tehettem rá ilyen lelki terhet és nem is tudhatott róla semmit, nehogy egy esetleges újabb nyomozás után ő is nyakig üljön a szarban. - A szakmámmal jár - vontam meg a vállam. A vak is látta, hogy a saját testi épségem teljes mértékben hidegen hagyott - ahhoz meg csak egy kicsit kellett élesebb szem, hogy valakinek az is feltűnjön, mennyire magasról szartam a mentális egészségemre is. Aurorok és Briggsek között is gyakori vonás volt, tulajdonképpen statisztikai csoda lett volna, ha ennél jobban vigyázom magamra. - Tudod mit? Igazad van, tényleg megváltoztál: egyre szarabb a humorod - sóhajtottam. - Csak vicceltem, hülyegyerek. Komolyan, hisztisebb vagy Naomi legdurvább tinikorszakánál is. Ha megnövesztenéd a hajad és kisminkelnéd magad, komolyan azt hinném, hogy a húgod vagy és menstruálsz éppen. Ne vegyél már mindent magadra. Hosszú listát tudtam volna írni Eric hibáiról, de még hosszabbat a jó tulajdonságairól - bár sokan biztosan elfogultnak neveztek volna. Talán az is voltam, hiszen minden nézeteltérésünk ellenére úgy szerettem Ericet, mintha legalább a tulajdon kisöcsém lett volna. Azt viszont senki sem kérhette számon rajtam, hogy miért tartottam sok mindenben tehetségesnek az unokaöcsémet. Ugyanis Eric az volt, jó eszű, jó képességű kölyök, tudnia kellett volna, hogy sosem kérdőjeleztem volna meg komolyan, viccen kívül a kvalitásait. - Nem, én már ettem. - Alig hiányzott a pizzából, éppen csak pár falatot sikerült magamba kényszerítenem ebédre. Alig volt étvágyam, míg máskor egy kisebb seregre elegendő ételt magamba lapátoltam - szükségem volt rá az állandó fizikai megterhelés mellett -, mostanság az is nehezemre esett, hogy legalább naponta egyszer lenyomjak valamit a saját torkomon. Nekidőltem a konyhapultnak és szórakozottan elmerültem a hűtőre mágnessel felerősített cetlik - bevásárlólista, heti edzésterv, emlékeztetők - és régi gyerekrajzok, illetve egy-két fotó tanulmányozásában. Milliószor láttam már őket, nem okoztak semmilyen meglepetést, de kényelmesebb volt, mint Ericre nézni. Éreztem, hogy feszül közöttünk valami kimondatlan, okkal jött át hozzám éppen most. Csak bökte volna ki végre, hogy mit akart... - Figyelj... mondott apád valamit mostanában velem kapcsolatban? Tudod, nem beszéltünk napok óta, kicsit összezördültünk vagy valami olyasmi... Semmi komoly, de eléggé berágott rám ő is és Russel is. Szóval jó lenne tudni, hogy még mindig látni sem akar vagy... - Belekortyoltam a borba, anélkül, hogy befejeztem volna a mondatot. Vagy mi...? Maurice visszafogad a kegyeibe, mint egy jó házimanót? Igen, bassza meg, pont erre vágytam, akármilyen szánalmas.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Nov. 18, 2021 2:32 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
Szerettem volna beleverni azt a nyomorult fejét az egyik szekrénybe, hogy végre észhez térjen, ehelyett a fogamat szívva hallgattam a szónoklatát. Mert Holden ilyen volt. Imádta osztani az észt, de amikor neki magyaráztak, akkor a szavak süket fülekre találtak. Talán ez is egy volt a sok családi vonás közül, amelyet örököltünk. − Ha pedig beléd szorult volna némi emberség, akkor tudnád milyen kellemetlen leélni az életedet úgy, hogy aurorok vannak a seggedben! Tisztában vagyok vele, hogy miért küldöd őket utánam, de bocsánat, hogy szeretném néha úgy érezni magam, mintha nem mások rendelkeznének a sorsom felett, vagy csak egy pillanatig is elhinni, hogy akár egyetlen nyomorúságos napra is normális életet élhetnék! − vágtam vissza neki. Ökölbe szorítottam a kezeimet, felszegtem az államat, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne emeljem fel a hangomat. Holden nem tudhatta. Honnan is tudhatta volna? Az ő apja sose volt a Mágiaügyi Miniszter, sőt egészen fiatalon elveszítette őket. Fogalma sem volt arról, hogy milyen szar volt apám árnyékában élni. Tisztában volt vele, hogy úgy kellett ugrani, ahogy apa fütyült, de azt, hogy Naomival miken mentünk keresztül még ő sem tudta átérezni. Sosem kértem ezt az életet, mégis belekényszerítettek valamibe, amit sose kívántam. Tényleg szerettem volna alaposan fejbe vágni valamivel, ami talán helyére rázta volna az agyában félrecsúszott dolgokat, mégis tűrtem, ahogy sértegetett engem. − Akkor szúrd csak el a saját életedet, ha már ennyire nem vagy hajlandó megfogadni a jó tanácsokat. Merülj el az önsajnáltatásodban! – ignoráltam azokat a szavait, amelyek arra vonatkoztak, hogy beszéljek vele kellő tisztelettel. Neki is ki kellett érdemelnie ezt a stílust tőlem, ugyanis rohadtul nem volt igazságos, hogy lépten-nyomon belém kötött, holott semmi mást nem akartam csak egyszer az életben boldognak látni. Mérgemben talán a fejéhez vágtam volna, hogy „remélem, meg is fulladsz a depressziódban”, mégsem tettem meg. Kettőnk közül úgy tűnt, még mindig nagyobb önuralommal rendelkeztem. Lealacsonyodhattam volna én is egy szintre, mégsem tettem meg. Meg akartam mutatni neki, hogy különb voltam annál az embernél, akinek ő maga is gondolt. − Attól, hogy volt egy rossz tapasztalatod, az nem jelenti azt, hogy minden nőre igaz – feleltem némileg higgadtabban, bár valljuk be, Holden hiába volt jó ember, mégsem volt egy főnyeremény. Épp olyan szerencsétlenül elcseszett volt, mint bárki más ebben a családban, csupán az ő idegrendszerét még az aurori munkájára is tönkretette. Teljesen érhető volt az, hogy nem minden nő vágyott arra, hogy bármelyik pillanatban meggyilkolják a párját. − Nos, ha nekem van mit tanulnom, akkor drága bácsikám, neked is talán ideje lett volna magadba szállnod, és beismerni a saját hibáidat, mert egyáltalán nem vagy jobb nálam – léptem közelebb hozzá, és szándékosan hívtam így. Az esetek többségében sosem hivatkoztam rá a nagybátyámként, mert úgy véltem, hogy közelebbi viszonyt ápoltunk, mint én Russel bácsikámmal, de ennyire el akart marni magától, és tiszteletre vágyott – amelyet teszem hozzá, hogy a részemről csupán a családunk női tagjai és Mason kapott csak meg −, akkor ám legyen. Így is beszélgethettünk, vagy akár faképnél hagyhattam volna az idióta gondolataival. Csakhogy továbbra is itt álltam vele szemben, tűrtem a hülyeségeit – némelyiket jogosan vágta ugyan a fejemhez −, és kitartottam mellette még világi seggfej pillanatában is. − Szerintem te abszolút nem érted és nem látod, hogy miként működik ez manapság – ingattam a fejemet. Hiába volt neki olyan barátnője, aki egykorú volt velem, mégsem tudta, hogy a mai fiatalok még jobban szétszedték azokat, akik támadási felületet adtak nekik. De hát miért próbáltam neki ezt elmagyarázni, amikor szemmel láthatóan nem értette meg a problémámat? A fejemet ingattam. Túlságosan fáradt voltam ehhez a vitához, ahhoz pedig még inkább, hogy megpróbáljam megértetni Holdennel, mennyire untam már ezt az egész családi színjátékot. − Valóban, a szakmáddal jár, hogy megöleted, vagy mentálisan és fizikálisan leépítsd magad… Nyilván, ez teljesen normális – húztam a számat. Lehet, hogy egy arrogáns kis seggfejnek gondolt, de eléggé tisztában voltam azzal, hogy az aurorokat mennyire megviselték a munkájuk. − Még szerencse, hogy némelyik beosztottad ennél jobban odafigyel magára, és kezelésekre jár, hogy ne legyenek olyan idegroncsok, mint amilyen a parancsnokuk – jegyeztem meg zsebre tett kézzel, mert bizony voltak olyan pillanatok, amikor elbeszélgettem azokkal, akiket a védelmemre osztottak be. Nem mindig értékeltem a társaságukat, sőt kifejezetten bosszantó volt némelyikük túlbuzgósága, de akadtak egy-ketten, akiket eltűrtem magam mellett. Végsősoron, ők is csak emberek voltak, rajtuk keresztül pedig rálátásom nyílt arra is, hogy Holdennek milyen lehetett a munkája, ha már ő maga nem volt hajlandó beszélni az ügyes-bajos dolgairól. − Valóban szar lehet a humorom, ha az elmúlt nagyjából húsz percben mást se csináltál, csupán leosztottál minden olyan dologért, amilyen régen voltam. De tényleg, elég pocsék humorom lehet, ha nem volt kedvem nevetni ezen – sóhajtottam fel. Próbáltam elengedni a korábban elhangzottakat, sőt szerettem volna elfelejteni ezt az egész beszélgetést, de ezzel is, mint sok mindennel mással, kénytelen voltam együtt élni. Ahogy viszont a pizzára pillantottam, majd onnan ismét fel Holdenre, elkomorodott az arcom. − Ugye tudod, hogy szinte érintetlen? – ráncoltam össze a homlokomat. Ha lett volna hangulatom a további hadakozáshoz, akkor most addig piszkáltam volna, amíg nem láttam, hogy leült velem szemben enni, de volt egy olyan érzésem, hogy ez megint csak olaj lett volna a tűzre. Csendesen beleharaptam a pizzába, és amíg Holden óvatosan puhatolózni kezdett, eddig én lenyeltem az első falatokat. Szinte biztos voltam benne, hogy apáméknak köze volt hozzá, hogy ennyire pocsékul festett, ezért pedig nem tudtam eléggé gyűlölni őket. − Tudhatnád, hogy engem apa arra sem méltat, hogy bármit is megosszon velem – vontam meg a vállamat, ahogy ismét haraptam egyet a pizzából. Amíg hallgattam, megpróbáltam felidézni a korábban hallott beszélgetést, ami miatt úgy gondoltam, hogy át kell jönnöm. − De meghallottam, amikor arról beszéltek, hogy csináltál valamit, amit nagyon nem kellett volna, de nem vagyok teljesen biztos, hogy mire utaltak, így inkább nem emlegetem fel. Apám haragjától pedig feleslegesen tartasz, lehetséges, hogy pár napig hallgatással büntet, de mindketten nagyon jól tudjuk, hogy szüksége van rád, hogy elvégezd neki a piszkos munkát – feleltem a kérdésére, miután legyűrtem az első szelet pizzát, majd a poharamért nyúltam, hogy a borral leöblítsem azt. − Szóval, mit csináltál pontosan? – tettem vissza a poharat az asztalra. Ahogy felpillantottam, kiszúrtam a hűtőn lévő képeket és gyerekrajzokat a jegyzetei sokasága között. − Merlinre, mikor fogod kidobni azokat a vackokat? – utaltam a rajzokra, bár nem mondanám azt, hogy pocsékak lettek, sőt ha annak idején több figyelmet fordítottam volna ezen képességeim csiszolására, akkor talán jobban is menne. Mégis, hiába volt megbotránkozó a hangom, akaratlanul is nosztalgikus mosoly ült ki az arcomra.
- Utálhatsz, ahogy akarsz, de az nem változtat a tényeken. Nincs normális életed, hidd el, én lennék a legboldogabb, ha bármelyikünknek normális élete lenne, de a legtöbb, amit tehetek érted, a húgodért, anyádért és az unokatestvéreidért, hogy megvédelek titeket. És leszarom, ha ez neked kényelmetlen, Eric, leszarom, hogy mennyire fuldokolsz ettől, mert inkább haragudj rám és a helyzetedre, mint hogy téged is eltemessünk. Nem fogok még egy unokaöcsém temetésén ott állni, érted? - Mit nem tudott ezen felfogni? Miért nem volt képes felnőtt fejjel gondolkodni és belátni, hogy ez csakis az ő érdekét szolgálta? Komolyan ez kellett hozzá, hogy hangosan is kimondjam: ha nem vigyázol, neked is egy kibaszott kés fog kiállni a mellkasodból, mint Kyle-nak? - Persze, majd a huszonkét éved minden bölcsességével megoldod a problémáimat - horkantam fel gúnyosan. Már vitatkozni sem volt kedvem, egyszerűen nem láttam értelmét, hiszen Ericnek halvány elképzelése sem lehetett a problémáimról. Hogyan is lehetett volna, mikor ennél különbözőbb alig lehetett volna az életünk, hiába voltunk közeli rokonok? A legkevésbé sem akartam jelenleg Fridáról vagy Loriról beszélgetni, de igazából egyetlen nőről sem. Nyomorultul éreztem magam, magányosnak, nem szerethetőnek, akit újra és újra félredobnak, mint egy taknyos zsebkendőt. Igazat kellett adnom Ericnek, tényleg sajnáltattam magam, de ki ne tette volna a helyemben? Minden elbaszódott, de tényleg minden... - Akkor mondom máshogy: nem sok esélyt látok rá, hogy kifogok akár egyetlen normálisat is. Lassan negyven leszek, akármilyen szarul is hangzik így kimondva, ha eddig nem jött össze, most már egyre kisebb rá az esély. Kár erőltetni. - Azt pedig már inkább nem tettem hozzá hangosan, hogy valószínűleg nem is viseltem volna el, ha még egyszer darabokra törik a szívem. Egyszerűbbnek tűnt megelőzni az esetleges lelki sérüléseket, mert jelenleg nagyon is úgy tűnt, hogy minden kapcsolatom azzal végződött. - Drága unokaöcsém, leakadnál végre a katasztrofális szerelmi életemről? Elhiszed, hogy nem veled szeretném megvitatni a nőügyeimet? Nemrég még pelenkáztalak, baszd meg, hadd ne veled kelljen megosztanom a párkapcsolati nyűgjeimet... Eric kora és a közöttünk lévő kissé beskatulyázhatatlan rokoni kapcsolat valóban zavart valamennyire, de jelenleg nem ezért nem akartam beszélni vele a nőügyeimről. Senki mással sem szerettem volna, frusztrált a téma, a jövő kilátástalansága és a szűnni nem akaró gondolat, hogy rohadtul senkinek sem kellettem. Pedig nekem nagyon is szükségem lett volna valakire, bárkire, aki egyszerűen csak ott állt volna mellettem. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy nem érdemeltem meg ezt a boldogságot, azok után, amit tettem, pontosan ez járt nekem, a magányos gyötrődés. Hiába bizonygatta Cassie, hogy jó embernek tartott, engem nem tudott átverni ezekkel az ócska hazugságokkal. - Elhiszem neked, hogy így működik, szar világban élünk. Te viszont azt nem látod, hogy mi lesz majd veled húsz év múlva valós emberi kapcsolatok nélkül. Ne kövesd el ezt a hibát, mert kurva magányos leszel... - Ezt pedig biztosan nem kívántam neki. Szerettem volna boldognak látni, ahogyan Naomit, Harpert és Masont is. Lehettek egyáltalán azok, ebben a családban? - Azért nem minden ember akar kihasználni, csak azért, mert a mágiaügyi miniszter az apád. Hidd el, nem mindenki azért akar veled lenni. Egy arrogáns kis pöcs vagy, az tény, de attól még vannak, akiknek őszinte az érdeklődésük. De erre túl későn fogsz rájönni, ha továbbra is csak érdekkapcsolatokat kötsz. Elég abszurd volt, hogy éppen én tartottam neki monológot a lelki falak lerombolásáról, amikor nekem is legalább ennyire nehezemre esett közel engedni magamhoz másokat. Az utóbbi hetek és hónapok eseményei viszont sok mindenre ráébresztettek, többek között arra is, hogy Ericnek nem szabadott volna elkövetnie az én hibámat és elzárkózni mindenkitől. Úgy sosem lehetett boldog. - Kezelésekre? - röhögtem fel minden vidámság nélkül. - Ne gyere nekem ezzel a faszsággal. Van pszichomágus a parancsnokságon, mindenkinek kötelező látogatnia, nekem is. Szart sem ér, ugyan mit is érhetne? Szerzett egy diplomát, meghallgatja a hozzá küldött emberek lelki bajait, de nem érti. Senki nem érti, és nehogy azt hidd, hogy van róla bármi elképzelésed, csak mert beszélgettél néhány aurorral. Tudod milyen az, amikor hajnalok hajnalán behívnak és kurvára nem tudod, hogy egyáltalán hazamész-e még egyszer és ha igen, akkor egy darabban? El tudod képzelni, hogy milyen az, amikor hidegvérrel meg kell ölnöd valakit? Nem gondolkodhatsz, nem mérlegelhetsz, egyszerűen meg kell tenned, mert ez a parancs és amúgy is meg kell védened azokat az embereket, akiknek az épségéért te felelsz. Aztán hozzád vágnak egy kibaszott plecsnit, hogy kösz, amiért szolgálod és véded a hazát, hurrá, rakd ki a polcra a többi közé, büszkék vagyunk rád, mert legyilkoltál valakit, mint egy állatot. Erről hiába beszélsz bárkinek, Eric. Elmesélhetem ezerszer vagy leírhatom ugyanennyiszer, de semmit sem ér, mert még nem találták ki a kibaszott szavakat rá. Igazából nem vártam el, hogy megértse. Alig voltam nála idősebb, mikor először kerültem abba a helyzetbe, hogy ki kellett oltanom egy emberi életet, és azóta ijesztően rutinműveletté vált, egyre és egyre kevesebbet rágódtam a bevetések után - egészen addig, amíg Russel rá nem vett, hogy tegyem el láb alól azt a lányt. Azóta mintha minden szörnyűségnek a súlya egyszerre zuhant volna rám és éreztem, hogy maga alá temet ez a sok szar. Nem vártam el Erictől, hogy értse, talán nem is igazán neki szólt a kifakadásom. Azonban az, akinek igazán meg kellett volna hallgatnia, most biztosan nem ért rá mágiaügyi miniszteri teendői mellett. - Mert neked aztán rengeteg kedves szavad volt... - morogtam, de mást nem fűztem hozzá, mielőtt a végén még tényleg felállt volna az asztaltól, hogy faképnél hagyjon. Bár egyre inkább vágytam a nyugodt magányra és önsajnáltatásra, a lelkem mélyén mégsem akartam, hogy így érjen véget ez a beszélgetés. - Nem voltam éhes - vontam meg a vállam. Reménykedtem benne, hogy Eric nem kérdezősködik és csak elengedi a témát. Nem szerettem volna, ha megtudja, hogy az utóbbi időben az alapvető létfenntartás is szinte nehézséget okozott. Alig tudtam enni, aludni pedig végképp nem sikerült, rémálmok gyötörtek, ahogy lehunytam a szemem. Nagyot nyeltem. Csináltál valamit... Bassza meg, jól éreztem, tényleg nem ok nélkül látogatott meg. Mit hallhatott? Merlinre, nem tudhatta meg, nem bírtam volna elviselni Eric gyűlöletét, amit teljesen jogosan érzett volna az igazság megismerése után... Biztosan nem bírt volna a szemembe nézni, és megérdemeltem volna. - Nem csináltam semmit. Legalábbis semmi olyat, amivel neked foglalkoznod kéne - ráztam meg erőtlenül a fejem. - Komolyan mondom, Eric, maradj ki apád és Russel ügyeiből, amennyire csak tudsz. Nem szeretném, ha belekevernének valamibe. Idegesen belekortyoltam a borba, majd inkább egyetlen húzásra kiittam a pohár egész tartalmát, hogy addig se kelljen megszólalnom vagy Ericre néznem. - Nem fogom kidobni őket - hördültem fel, már-már olyan felháborodással, mintha az anyámat sértegette volna, még a helyzet súlya sem tartott vissza ettől. - Nekem tetszenek. Nem túloztam, tényleg nagyon sokat jelentettek nekem azok az ügyetlen kis zsírkrétarajzok, rajta a gyerekbetűkkel: boldog szülinapot, Holden és gyógyulj meg, alattuk pedig a kissé eltúlzott, színes figurák, amik sosem érdemelték volna ki a helyüket egy galériában, de nekem jobban tetszettek bármilyen rajznál. Akaratlanul is, néhány másodpercre ellágyult az arcom, ahogy arra a néhány rajzra pillantottam.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Nov. 30, 2021 8:12 am
Holden & Eric
Brotherly bond
− És mi van akkor, ha úgy gondolom, hogy Kyle járt a legjobban, mert megúszta ezt az összes szarságot? – Bármennyire is éreztem bűntudatot az unokatestvérem halála miatt, bármennyire is hiányzott az idióta feje, talán valahol irigyeltem azért, hogy levették a válláról azokat a terheket, amelyeket apám és Russel ránk pakoltak. Holden pedig játszhatta a szentet, hogy annyit tehet értünk, hogy megvéd minket, nekem egyáltalán nem erre volt szükségem. Arra sokkal inkább, hogy apám meghallgasson, bármilyen problémám akadt, és ne csak tetézze a problémáimat, azt is jobban díjaztam volna, ha miatta Naominak és anyának nem kellett volna ennyit szenvednie, de bizony azt tartottam volna a legjobbnak, ha nem apám pöffeszkedett volna a Mágiaügyi Miniszter székében. Csapnivaló családapává tette, és nem tudom hol volt az a pont, amikor már racionális döntéseket sem volt képes meghozni, ugyanis a mostani intézkedései nem nyerték el a tetszésemet. Mégis, ha hangoztatni mertem volna a véleményemet, akkor én lettem volna a világ leghálátlanabb kölyke. − Remélem tisztában vagy vele, hogy a magad harminchét évével nem viselkedsz érettebben nálam, ha a konzolod előtt ordibálsz néhány pisis mugli miatt. De azért köszönöm a belém és a képességeimbe vetett bizalmat – pillantottam rá szúrós szemekkel, hiszen továbbra is sértett minden egyes szavával, vagy talán az jobban bántott, hogy ennyire alábecsült ő is. − Régebben nem voltál ennyire zárkózott – szúrtam oda neki, hiszen fiatalabb korunkban sokkal közelebb álltunk egymáshoz, s most tessék: mást se csináltunk csak egymás fejéhez vágtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Mindkettőnk részéről roppant felnőttes volt ez a viselkedés. − Wow, te még nálam is jobban tudod sajnáltatni magad – ingattam a fejemet, ahogy arról panaszkodott, hogy biztosan nem találna magának partnert. Szerettem volna hozzátenni, hogy huszonéves csitrik mellett valószínű, hogy nem fogja megtalálni élete szerelmét, de így is túl sok bántó szó hagyta el a számat, amióta itt tartózkodtam. − Drága bácsikám, tekintve, hogy én vagyok a normális mércét legjobban közelítő férfi rokonod, ezért szerintem sokkal több értelme lenne velem beszélgetnek ezekről, mint a bátyáiddal, akik magasról tesznek mindenkire. El kell fogadnod azt is, hogy telik az idő. Én nem vagyok már gyerek, te pedig nem vagy huszonéves, aki az aurorképzőn tanul – feleseltem neki, hiszen ha belenézett volna a lakásában lévő tükörbe, akkor bizony szembesült volna azzal, hogy lassan ősz hajszálak vegyültek a hajába, vagy pedig ha engem nézett volna, akkor már nem a kölyök integetett volna vissza neki, aki egykor voltam. − Az iménti megszólalásod után, még úgy gondolod, hogy jogot formálhatsz arra, hogy te osztogass nekem életvezetési tanácsokat? – pillantottam rá szkeptikusan, hiszen ha ő nem volt hajlandó meghallgatni, vagy csak egy kicsit beavatni az életébe, akkor nem tartottam igazságosnak, hogy fordított helyzetben teljesen másképp reagált. − Csodálatos, a panellakó proli már jelzőket aggat rám – tártam szét drámaian a karjaimat, gúnyos éllel a hangomban, hiába fogadtam meg, hogy igyekszem minimálisra csökkenteni a sértéseimet, Holden mindig oda tudott szúrni valamivel, amire kénytelen voltam rákontrázni. A további szavaival kapcsolatban úgy tettem, mintha elengedtem volna a fülem mellett, azonban csak nem akartam elismerni neki, hogy tisztában voltam ezzel a jövőképpel és annak lehetőségeivel. − Rád férne, mert kétségem sincs afelől, hogy komoly problémáid vannak – vontam meg a vállamat, bár lehet Holdenen már csak az segített volna, ha valaki kitörölte volna az összes emlékét, és tiszta lappal egy új életet kezdhetett volna távol apámtól, Russeltől, de még tőlünk is. Nyilvánvalóan egyikünknek sem tett jót ez a környezet, de az ő életére különösen rányomta a bélyegét, hogy a testvérei ugráltatták. − Nyilvánvalóan, aki elutasítóan lép be egy pszichomágushoz, és vélhetően harapófogóval kell bármit is kihúzni belőle, annak nem használ semmit, hiszen ne menjünk el a tény mellett, hogy a saját családodtól is elzárkózol. Egyébként nem tudom milyen aurornak lenni, de azzal tisztában vagyok, hogy ők is emberek, a maguk hétköznapi problémájukkal. Te mikor beszélgettél úgy igazán bármelyik beosztottaddal? – vágtam vissza neki. Elismertem, hogy fogalmam se volt mindarról, amit elmondott, a hangjából érződő leplezetlen harag és tehetetlenség pedig alapján arra mertem következtetni, hogy már jó ideje nem rajongott a munkájáért. − Ha ennyire gyűlölöd, akkor miért rontasz a saját helyzeteden? Miért kínzod magad tovább, és szerzel újabb és újabb emlékeket, amely egy életre megnyomorítanak? Értem én, hogy mazochista vagy, és azt is, hogy valakinek el kell végeznie ezt a munkát, de senki nem mondta azt, hogy a te feladatod, vagy felelősséged lenne. – Ezen a ponton nem értettem vele. Ha valami ennyire tönkretette őt, akkor mégis mi hajtotta előre? Kétlem, hogy a ranglétrán akart volna feljebb jutni, Pottert egyébként se tudta volna onnan elmozdítani. Mégis kellett lennie valami nyomós oknak, hogy továbbra is kommandós volt. − Csupán azt adom az embereknek, amit tőlük visszakapok, vagy amit megérdemelnek – feleltem némileg higgadtabban. Ő is nagyon jól tudta, hogy mindent az érdekében mondtam, mert neki akartam jót, azonban az észérvek nem hatottak rá. Sose használtak egyik családtagomnál se. − Szóval megrendeltél egy pizzát, amikor nem voltál éhes, és szinte teljesen érintetlenül hagytad. Ha nem jövök át, akkor napok múlva meg a kukában landolt volna? – Valahogy nem állt össze a kép számomra, elvégre, ha valaki éhes, akkor eszik, ha pedig nem az, akkor nem dob ki feleslegesen pénzt az ételre. − Mikor ettél utoljára rendesen? – faggattam tovább, mielőtt még ő kezdett volna kérdezősködni apámékról. − Tehát információt vársz tőlem, de nem vagy hajlandó elmondani, hogy miért. Jól van – vontam meg a vállamat egykedvűen, amikor figyelmeztetett apám ügyeivel kapcsolatban. – Eddig se ártottam bele magam, csupán túl hangosan beszélgettek, amikor elhaladtam az ajtó előtt. Ez pedig tényleg így volt, de Holden óva intése elültette a fejemben a gondolatot, hogy talán mégiscsak utána kellett volna járnom ezeknek. Ha bármit előáshattam volna apámról, amellyel szabotálhattam volna szavazást, és elpártoltak volna mellőle az emberek, akkor talán leszállt volna a magas lóról. − Borzasztó az összes, te meg nem elég, hogy pocsékul hazudsz, de még szentimentális is vagy – ráztam meg a fejemet, s amint kiürült a poharamnak, töltöttem magamnak a borból. Némelyik rajzot felismertem a hűtőről, emlékszem, hogy akkor mennyire büszke voltam rájuk. Most azonban nem láttam bennük mást, mint ügyetlen, ronda firkákat. Nem gondoltam volna, hogy ennyit tud változni egy ember.
- Akkor úgy viselkedsz, mint egy hisztis tini, aki túldrámázza az életét. Nyilván te sem gondolod komolyan. - Sok mindent feltételeztem Ericről, sok szempontból aggódtam érte, de az öngyilkos hajlamok és halálvágy nem tartozott közéjük. Sokszor megfordult a fejemben, hogy az unokaöcsém egy időzített bomba, de abban egészen biztos voltam, hogy nem magának fog ártani - legalábbis nem tudatosan, legfeljebb közvetetten. Most sem hittem el, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Dühös volt - jogosan, bizonyos szemszögből -, sértett, talán kicsit elhagyatott is, de nem depressziós. Azt észrevettem volna, legalábbis ebben bíztam. - Hű, most igazán megsértődtem - forgattam a szemem. Nem érdekelt, mit gondolt a "konzol előtt ordibálásról", szerettem azon a mugli szaron játszani, és ha Eric gyerekesnek találta, azt nagyon magasról leszartam. Nem ő volt az egyetlen, aki nevetségesnek találta ezt a hobbit. - Vagy csak te voltál kisgyerek. A gyerekek máshogy látják a körülöttük élő felnőtteket. - Nem tettem hozzá hangosan, de átfutott az agyamon a gondolat: mint én a bátyáimat. Gyerekként rajongtam Maurice-ért, hősnek tűnt a szememben, aki megmentett engem valami soha nem megnevezett sors elől, ami akkor várt volna rám, ha ők nem vesznek magukhoz Beccával. Russel pedig a menő nagytestvér volt, aki először nyomott cigit vagy sört a kezembe, aki laza volt, és bár nem követendő példa, inkább csak valami elérhetetlen, tőlem nagyon távoli pont, mégis felnéztem rá. Viszont ahogy teltek az évek, egyre inkább láttam a hibáikat, egyre többször kaptam magam azon, hogy dühös vagyok rájuk és bizalmatlan vagyok velük szemben. Eric felnőtt - vagy valami hasonló -, ő sem láthatott már olyannak, mint kisfiúként. - Nem sajnáltatom magam, ezek tények - vontam meg a vállam. - Miért akarsz ennyire a nőügyeimről beszélni? Inkább foglalkozz magaddal és keress egy normális lányt, mielőtt kurvára egyedül maradsz te is. Bár csak azt akartam, hogy Eric elengedje végre a témát, valójában tényleg örültem volna, ha sikerül őszinte, egészséges kapcsolatokat kialakítania. Megérdemelt volna valakit, és ami még fontosabb, jót tett volna neki, ha az érdekbarátain kívül maga mellett tudhatott volna valakit, aki pozitív hatással lenne rá és aki tényleg feltétel nélkül, önmagáért képes őt szeretni. Ennyi kijárt minden embernek, Ericnek pedig különösen. Mert minden hibája ellenére jó gyerek volt, a hibái nagy részét pedig éppen annak köszönhette, hogy képmutatás és érdekkapcsolatok vették körbe szinte egész életében. Ilyenkor hányszor eszembe jutott, hogy talán tehettem volna valamit ellene... Vajon megakadályozhattam volna, hogy ilyen torz kép alakuljon ki benne az emberi kapcsolatokról? Azt, hogy panellakó prolinak nevezett, már csak elengedtem a fülem mellett. Hozzászoktam, hogy rendszeresen a fejemhez vágta és egyszer sem tudott megbántani. Én vele ellentétben kicsit sem szégyelltem, hogy honnan jöttem és nem is próbáltam úgy tenni, mint aki mindig a társadalom krémjéhez tartozott. Nem is akartam oda tartozni, tökéletesen megfelelt nekem a hétköznapi kis életem, az átlagos lakásommal, az átlagos holmijaimmal, a tisztességesen megszerzett fizetésemmel. Így is magasabbra jutottam a minisztériumi ranglétrán önerőből, mint azt az eredeti körülményeim alapján jósolni lehetett. - Nem zárkózom el senkitől. Most mondtam el, hogy nem értheted és minden szavaddal csak ezt támasztod alá. Nem is várom el tőled vagy bárkitől a családban, hogy megértsétek, de ne oszd az észt arról, mit hogyan kéne kezelnem. Azt pedig végképp ne merd kétségbe vonni, hogy ismerem-e az embereimet, mert képzeld el, Eric, hogy minden kibaszott nap beszélgetek "úgy igazán" velük. És fogalmam sincs, milyen embernek tartasz, ha ez számodra nem magától értetődő velem kapcsolatban, de nyilvánvalóan nagyon el vagy tévedve. - Ha valamivel meg tudott bántani, hát ez volt az. Sokat hibáztam életemben, sok kapcsolatot sikerült elrontanom, de egy valamiben megingathatatlanul biztos voltam: akikért én feleltem, azokért bármit megtettem és bármikor fordulhattak hozzám. Lehet, hogy nem én voltam a legkedvesebb ember az aurorparancsnokságon, lehet, hogy sokan féltek tőlem, de annyi biztos, hogy senkit nem hagytam a szarban és őszintén törődtem azokkal, akiket alám osztottak. Az pedig, hogy Eric számára ez kérdéses volt, nagyon rosszul esett. Mégis milyen embernek tarthatott engem? És miért gondolt ilyennek? - De, az én feladatom és az én felelősségem. Mert valakinek meg kell csinálnia ezt is, és tudod... kurva jó vagyok benne. Ez nem ego, nem önfényezés, hanem egy tény, jelenleg én vagyok az egyik legjobb és akik az én kezem alól kerülnek ki, később ők lesznek a legjobbak. Önzőség lenne, ha kilépnék. És amúgy sem tudnék megülni egy irodában, túl kevés lenne az inger. A pizza említésére csupán vállat vontam. Mégis hogyan magyarázhattam volna el neki, hogy alig maradt meg bennem az étel, amióta megtörtént az? És amúgy sem tudtam volna felidézni, mikor ettem utoljára jóízűen és egyszerre egy normális adagot, a napok összefolytak és az evés volt a legkisebb problémám jelenleg. Túl hangosan beszélgettek... Levert a víz ettől a félmondattól, hiába nem mondta ki, hogy mit hallott vagy vélt hallani. Nem akartam, hogy megtudja, egyik gyereknek sem szabadott volna tudomást szereznie erről, de Ericnek különösen nem. Még mindig gyötört a bűntudat, úgy éreztem, megérdemlek a tettemért bármilyen szörnyűséget, de Eric, az ikrek és Naomi bizalmának vagy szeretetének az elvesztése még így is megrémített. Vajon Eric mennyit tudott? Bármennyire is szerettem volna kideríteni, a kérdést elfojtottam magamban. Biztosan nem hallott mindent, akkor nem beszélgettünk volna most itt egy-egy pohár bor felett. És ennek így is kellett maradnia, Eric nem tudhatott semmiről. - Nem várok tőled információt, csak feltettem egy kérdést... Hidd el, Eric, nem neked akarok rosszat és nem téged akarlak tudatlanságban tartani, egyszerűen csak nem szeretném, ha belekeverednél valamibe, amibe nem kéne. És azt sem szeretném, ha máshogy néznél rám, mint eddig, csak mert... - babráltam idegesen a borospohár peremével. - Mindegy. Nem számít, ez már nem is aktuális. Csak vigyázz magadra és próbálj meg minél jobban függetlenedni apád és Russel ügyeitől. Ellöktem magam a konyhapulttól, képtelen voltam tovább beszélni erről, rettegtem tőle, hogy minden egyes másodperc közelebb taszít a kiboruláshoz, amit Eric előtt nem engedhettem meg magamnak. - Lehet, de attól még kint maradnak ezek a rajzok és ha hozzányúlsz bármelyikhez, akkor pont olyan pálcikaemberré átkozlak, mint amiket rajzoltál. És most kimegyek elszívni egy cigit, addig egyél. - Nem vártam meg a válaszát, csak otthagytam a konyhában, felmarkolva a cigarettás dobozt. Hatalmas megkönnyebbülés volt végre hátat fordítani neki, úgy éreztem, csak másodpercek választottak el attól, hogy átlásson rajtam és megtudja mit tettem.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Jan. 04, 2022 8:33 pm
Holden & Eric
Brotherly bond
− Végtére is, te aztán honnan tudnád, hogy milyen életem van? – vontam össze a szemöldökömet, hiszen biztos voltam benne, hogy neki nem kellett keresztülmennie mindazon, amin nekem kellett gyerekkorom óta. Ahogy pedig telt az idő, úgy egyre negatívabb gondolatok kerekedtek felül rajtam, illetve gyakran fordult meg a fejemben, hogy valóban robbantom a bombát, és tönkreteszem mind apám, mind Russel életét. Az egyetlen visszatartó tényező a családom többi része volt. A türelmem azonban egyre folytán volt. Nehezen viseltem apám irányításmániáját, vagy éppen azt hogy meg akarta mondani nekem, hogy mint tehetek, és mit nem. Holden nem volt annyira korlátok közé szorítva, mint ahogy én voltam. Összeráncoltam a homlokomat a flegma megjegyzésével kapcsolatban, hiszen továbbra is roppant felnőttesnek találtam a viselkedését, főleg akkor, amikor azt a vackot nyomkodta. − Ennél jobban már csak apám tud hazudni – utaltam arra, hogy mennyire átlátszó volt a megjegyzése. Ő maga sem tagadhatta le, hogy régebben nem volt ilyen. Nem akartam elhinni, hogy ilyen volt a múltban is. − Hagyjuk már, csak azt csinálod – forgattam meg a szemeimet, majd szemrebbenés nélkül hallgattam a további kedves megjegyzéseit. − Talán azért, mert én vagyok az egyetlen ebben a nyomorult családban, aki képes volt felemelni a seggét, és meglátogatni téged, mert tudtam, hogy nem vagy jól. S valóban, eléggé pocsékul festesz, enni sem ettél állításod szerint, de teszed a fejed, mintha minden rendben lenne. Legalább engem ne akarj átverni. – Mert átláttam rajtad. Átláttam rajtad, Holden, mert lehet, hogy nem árultál el nekem dolgokat, de pontosan felismertem, hogy mikor voltál a padlón. Csak te nem akartad elfogadni, hogy felnőttem, és még mindig gyerekként kezeltél. − Az én életembe pedig akkor lesz jogod beleszólni, ha te is úgy viszonyulsz hozzám, hogy megtehesd – vetettem oda, hiszen apámtól sem tűrtem el ezt a fajta viselkedést, pont azért, mert észosztáson kívül több figyelmet nem nagyon kaptam tőlük. Ez pedig nem jogosította fel őket arra, hogy megszabják az életemet. − Persze, senki nem értheti a nagy Holden Briggst! Csak az a baj, hogy nem is próbálod elérni, hogy megértsünk. Mert ugye aztán te is annyira tökéletes vagy, mint apám, hogy mindenkit és mindent jobban ismersz. De jól van, akkor tartsd meg magadnak a kis titkaidat meg a véleményedet, de akkor ne csodálkozz rajta, hogy előbb-utóbb a családban is mindenki tenni fog a fejedre – húztam a számat, mert kezdtem unni, hogy Holden úgy viselkedett, mintha az ő élete annyira érthetetlen, vagy elérhetetlen dolog lett volna. Ha ennyire el akart zárkózni, akkor mégis ki voltam én, hogy az útját álljam? − Mondod ezt úgy, hogy mindig akadnak nálad jobbak. Az pedig nem önzőség, ha egy idegroncs vagy, és inkább kilépsz, mert nem bírod tovább. Az viszont nem normális, hogy erre kényszeríted magad. – Nem is értettem, hogy miért akartam érvelni ellene, hiszen mondhattam bármit, csak egy kölyök voltam a szemében, akinek a szava nem ért semmit. Arra bezzeg jó voltam, hogy kifaggasson és puhatolózzon azzal kapcsolatban, hogy apámék mennyire voltak dühösek rá. − Mégis úgy viselkedsz. Elvársz mindent, de nem adsz semmit – forgattam meg a szemeimet, miközben felálltam az asztaltól. – Nem gondolod, hogy nem tudsz távoltartani ettől? Azt hiszed hülye vagyok, és nem hallok meg látok dolgokat? Egyetlen egy szavamba kerülne, és a Próféta firkászai máris interjúra invitálnának. Egyetlen interjú elég lenne ahhoz, hogy kiteregessem a szennyest, és hidd el, nem fogom ezt sokáig eltűrni. Figyelmen kívül hagytam az óva intő szavait. Nem érdekelt. Elég volt abból, hogy mindenki a sötétben tapogatózva akart tartani, és azt akarta, hogy hallgassak. − Nem fogok távol maradni tőle – jelentettem ki határozottan. Egyre kevésbé érdekelt, hogy én fogom romba dönteni a családom jó hírét. − Szerintem én meg hagyom, hogy a múltban ragadva ábrándozz. Csak aztán nehogy belefulladj a dohányfüstbe – szóltam utána, mérgem viszont letéptem a hűtőről a rajzokat, és szétszórtam őket a padlón. Ezután indultam csak a kijárat felé, felöltöztem, és olyan erővel csaptam be magam után az ajtót, hogy talán az egész épület beleremegett. Ilyenkor szörnyen gyűlöltem a családomat, és egyre türelmetlenebb voltam velük szemben. A zsebemből előhúztam én is a cigarettatartómat, hogy rágyújthassak, és hazasétálhassak, mert nem volt hangulatom hoppanálni.
