Harry James Potter

Harry Potter számtalan olyan dolgot élt át az életében, amit senkinek nem lett volna szabad. Lélektörő nehézségek sokaságát állta ki, teljes erővel haladva előre akkor is, sőt, leginkább akkor, mikor mindenki más reményt vesztett.
Azt azonban soha sem gondolta volna, hogy Voldemort legyőzése, megannyi olyan pillanat után, mikor csakis egy hajszálon múlott az ő és sokak mások élete, sőt, saját maga feláldozása, a halálból való visszatérés súlyos kötelékének szorítása, számtalan elviselhetetlen, leírhatatlan, éles, hasító fájdalom után lesz még egy olyan akadály, amibe igazán beleütközhet; ám ahogy a folyamatosan mocorgó, türelmetlen, morcos James Sirius Pottert próbálta az étkező asztalnál tartani, általános matematikát magyarázva neki, miközben az előbb említett fáradhatatlanul próbálta meggyőzni arról, hogy mennyire rosszul van és / vagy megígérte nagyanyjának, hogy segít neki és / vagy Freddel van találkozója és / vagy hogy igazából mennyire kár elpazarolni a kinti napsütést erre, mikor kviddicsezhetne is, miközben a másik szobából a kis Lily Luna ritmikus, mézédes, dobhártyát szaggató sikításával próbálta tudtukra adni, hogy igen, ő is létezik — nos, Harry kezdte átértékelni a legyőzhetetlen akadályok fogalmát.
Ujjai fáradtan futottak végig hollófekete, bár helyenként már őszbe hajló tincsein, egy pillanatra tehetetlenül nyugodva tarkóján, mielőtt kihúzta magát a konyhaszéken. Szemüvegét levéve egyszerű, szürke pólója aljával kezdte el törölni a lencsét. Tekintete komótosan siklott végig kézfején, alkarján, a póló feltűrt ujjának redőijéig, számba véve a bőrén sorakozó sebhelyeket. Pár kivételével a nyomok gyakran változtak, most épp egy kifejezetten csúnya vágás ékeskedett csuklóján, gyógyulófélben. Az évek alatt azonban ezek a jelek kinézetének természetes részévé váltak, testén végigfutó fehér vonalak térképként jelölve életének megállóit.
Visszaillesztve szemüvegét az orrára Harry sóhajtott. Elkapva fia tekintetét megcsóválta a fejét, bár alig volt képes leplezni szája sarkában rejtőzködő félmosolyát.
– Hozd a seprűdet, és anyádnak egy szót se. Érthető? Na, futás! – James szemei felcsillantak, és széles vigyorral pattant fel a székről, és egy pillanat múlva már egy ajtó csapódását lehetett hallani. Harry mosolyra húzódó ajkakkal nézett fia után, majd lassan ő is felkelt a székéből.
– Hallottam ám – érkezett a hang Harry háta mögül, és ahogy visszapillantott válla felett, Harry megpillantotta a folyosó falának dőlő feleségét, karjai keresztbe fonva mellkasa előtt. Ujjaival zavartan vakarta meg a tarkóját, ahogy bocsánatkérő mosoly terült el az ajkain, mint akit azon kaptak volna, hogy épp rosszban sántikál. Kissé meghúzva a vállát, mintha teljesen tehetetlen lett volna az ügyben, Gin szemforgatását követve közelebb lépett hozzá, ajkait lecsukódó szemekkel a nő arcához nyomta, majd egy hosszú, nyugodt pillanat után követte Jamest az udvarra.

– Ez nem rólad szól!
– De nem erről van szó! – Harry hangja élesen csattant a konyha falai között, de nem csend vagy meglepetés fogadta, mivel igazat megvallva már vagy tíz perce ment a veszekedés. Vagy csakis egy? Harry nem tudta volna megmondani.
– Dehogynem! Mindig erről van szó! Mikor fogod már fel, hogy én nem te vagyok?! – Vörös fej, feszült izmok, és egy pillanat múlva már csapódott is a bejárati ajtó a hevesen távozó Al mögött.
Harry ökle a következő pillanatban fájdalmasan találkozott az előszoba falával. Egy pillanatig csak a saját lélegzését hallotta, a hirtelen rátörő indulattól vér dobolt a fülében.
– Tudod... – szólalt meg Gin a háta mögött, ám Harry azonnal félbeszakította.
– Mi az?! – Fordult meg felcsattanva, ám mikor tekintete találkozott feleségéével, Gin szemei a pillanat tört része alatt hűltek ki, lesújtó pillantást vetve férjére, akibe azonnal fájdalmasan mart a bűntudat. Harry sóhajtott, higgadtságot erőltetve magára, ujjaival frusztráltan túrva hajába. – Bocsánat – mondta ki végül, megadva magát, majd egy másodperccel később – kivárva, hogy Gin megöli-e őt a felcsattanás miatt – közelebb lépett a nőhöz.
– Tudod – kezdett bele ismét a másik –, az önfejűséged fog a sírba vinni, Harry. Néha igazán kinyithatnád a füledet. Albus csak...
Harry elfordította a fejét, állkapcsa merev, nem akarva felesége szemébe nézni. Már most mardosta a bűntudat a két perccel ezelőtti veszekedés miatt, de még mindig, így is, képtelen volt elengedni. A legrosszabb az egészben az volt, hogy ő úgy érezte, mindent megtett. Hisz hónapok óta próbálkozott! És süket fülekre talált minden levele, minden nyitása. Harry kezdte úgy érezni, hogy felesleges próbálkoznia, és ez a keserűség beleivódott a mindennapjaiba is. Felesleges próbálkoznia, hisz bármit tett is, nem volt elég, Al mindig hátat fordított.
Inkább megrázta a fejét, és ellépett Gin mellette, visszalépve az étkezőbe, majd a konyhába, ahol egy pohár vizet kezdett el tölteni magának. A környezetében mindenki mindig annyira várta az iskolaszüneteket, hogy a gyerekekkel tölthessen időt, de Harry képtelen volt ilyen felhőtlenül tekinteni erre. Néha szimplán egyszerűbb volt napjait a munkájába ölve töltenie, majd feleségéhez hazatérni éjszaka, mint hogy azt kelljen látnia, Al hogyan nézett rá, mikor megpillantotta a peronon.
Harry képtelen volt lerázni magáról azt az érzést, hogy ami Allal történt, az élete legnagyobb hibája, és hogy örökre bánni fogja. Ginny, Ron és Hermione, Molly, Fred vagy akárki más mondhatott bármit is korról, időről meg változásról, ha egyszer Harry emlékezett arra, ő milyen volt ugyanennyi idősen: a Dursley család létezése megkeserítette az életét, és minden velük töltött pillanatát eladta volna csakis egyetlen percért a Roxfortban. A gondolat, hogy a saját fia ugyanígy érez iránta olyan mélyen sajgott, ahogy azt szavakba önteni sose lett volna képes. Szerencse, hogy Gin szavak nélkül is tökéletesen értette őt.
– Hé – lépett oda hozzá, ahogy Harry lerakta a kiürült poharat a pultra, míg másik keze görcsösen markolta markolta a bútor peremét. – Megyek, beszélek Albusszal. Menj ki Jameshez addig, nagyjából most kell visszaérnie.
Harry elkapta felesége csuklóját, és közelebb húzva magához ajkait a homlokához nyomta. – Köszönöm – mormolta bőrére a szót, de nem csak ezt jelentette. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
– Tudom – felelte Ginny, és egy pillanatra egy mosoly árnyéka suhant végig Harry arcán. Nemsokára csukódott felesége mögött az ajtó, és Harry lassan körülnézett az üres étkezőben.

– ...Harry? Harry! – Gin hangja lassan kúszott be a gondolatai közé, mintha mély álomból ébredve, csak nehézkesen sikerült volna visszatérnie az élők sorába.
Harry az ebédlőasztalnál ült, reggeli fekete és pirítós az asztalon, a Reggeli Próféta előtte. Feje zúgott, gondolatai ködösek, ahogy elfordította a fejét, és nagyokat pislogva felnézett Ginre, akinek kezei számotkérően ültek a derekán. Harry megjegyezte magában, mint ilyenkor mindig, hogy a nő mennyire is hasonlított Mollyra.
– Igen? – kérdezte végül némi fáziskéséssel.
– Már megint nem aludtál normálisan? Esküszöm, hogy kitekerem a nyakadat, ha megtudom, hogy megint nem jutottál el az ágyig és az asztalnál aludtál el... Egyáltalán hánykor értél haza? – vonta fel a szemöldökét számonkérően, és Harry kissé behúzta a nyakát, mikor meglátta veszélyesen csillogó szemeit.
Ártatlannak szánt mosollyal nézett rá, ahogy ujjaival a tarkóját vakarta zavarában.
– Hát, az úgy volt, hogy... – kezdte, ám megijedve felesége haragjától inkább menekülőre fogta. – Igen, lefeküdtem rendesen! Esküszöm! – Elfordítva a fejét tekintete visszatévedt a hírlap éppen olvasott oldalára, és arckifejezése elkomorult.


Ingerülten lapozott az újságban, próbálva megfeledkezni az imént olvasott cikkről. Mintha a Próféta tudna bármiről is. Fogalmuk sincs, mi folyik a háttérben, és mennyi mindent is csinál Harry a háttérben.
– Harry, ne a villáddal akard a kávédat megkeverni... Merlin szerelmére! – forgatta meg a szemeit Ginny, fújva egyet, ahogy visszalapozott az újságban, hogy ő is a cikkre pillanthasson, azonban ahogy szemei végigfutották a sorokat, undorodva lökte vissza a lapot Harry elé.
Harry ujjai közé szorította az orrtövét, hogy kicsit felébressze magát, majd keze borostás állát simította, ahogy megszólalt.
– Ma se várj rám... – kezdett bele, ám a másik reakcióját hallva feltartotta a kezét. – Dracóval kell találkoznom. Jelentés – fejezte be a mondatot, ám figyelmét inkább a reggelijére fordította utána.
Egy ideig csendben folytatta az evést, kerülve felesége pillantását, bár szinte biztosra vette, hogy pontosan tudja így is, mi jár a fejében. Néha azon gondolkodott, hogy Gin titokban született legilimentor, amilyen pontossággal volt képes olvasni Harry gondolatait — bár ebben az esetben, be kellett vallania, hogy nem volt olyan nehéz. Korábban, a döntés meghozata előtt hosszú hetekig ették a gondolatok, álmatlan éjszakákat, rémálmokat, és órákon keresztüli forgolódást biztosítva neki. Bár Gin biztosította, hogy jó döntést hozott, talán még inkább idegesítette a gondolat, hogy valójában megbízott Malfoyban. Legalább is ebben a dologban, tette hozzá gyorsan gondolatban.
– Ha tudna róla, biztos vagyok benne, hogy értékelné... – kezdte felesége óvatosan.
– Nem Albusért csináltam – felelte Harry gyorsan, mint aki számított a szavakra. – Malfoy tökéletesen illett a feladatra a családi helyzete miatt, és...
Nem fejezte be a mondatot, de nem volt rá szükség, a másik nem feszegette a témát, inkább nyugodt elégedettséggel fogyasztotta a saját reggelijét, ami, maga valójában, talán még idegesítőbb volt, mintha tovább erősködött volna.
Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a kis mosolytól az ajkain most is szaltót vetett Harry gyomra.

Harry sóhajtott, ahogy felkelt, és a készülődés befejezése után indulásra készen állt a küszöbön. Gin azonnal odalépett hozzá, rosszallóan megjegyezve, hogy félregombolta az ingét, és elkezdte átgombolni, miközben Harry kézbe vette az utolsó pirítóst az asztalról, hogy útközben fejezze be, ha már most nincs rá ideje. Közben számba vette, hogy mennyi dokumentumot kell még ma lezárnia, és hány értekezleten kell megjelennie, és ahogy felesége megpróbálta kicsit lesimítani tarkóján felálló haját, a homlokára csapott.
– Ó, Lily levele! – monda egy frusztrált sóhajjal.
– Már feladtam – felelte Gin nyugodtan, ám egy pillanatra mintha aggódás csillant volna a szemeiben, ahogy kutató tekintettel nézett férjére. Harry elfordította a tekintetét. – Harry, biztos minden rendben v-? – Ám befejezni már nem tudta, ahogy férje egy csókkal elhallgattatta.
– Mondtam már, hogy feleslegesen aggódsz, oké? – mosolygott feleségére. – Minden rendben van.
Sietségében alig húzta magára a kabátot, és már fordult volna ki az ajtón, a félig megevett pirítóssal a kezében, mikor Gin megköszörülte a torkát mögötte. Fél karjáról lelógó kabáttal fordult vissza, lábával kitámasztva az ajtót, majd hitetlenül becsukta a szemét meglátva, hogy mit is tartott a nő a kezében: nem mást fogott, mint Harry pálcáját.
– ...úgy szeretlek.
– Tudom.

Harry James Potter emlékekben él.

















Ó, hogy Harry Potter?
A helyedben én a csokibéka
kártya elolvasásával kezdeném.