Isaiah Graham

Nagyon vegyes megítéléssel rendelkeznek a pszichomágusok – nálunk, mugli születésűeknél pedig a pszichológusok is. Az elme kutatása mindig egy kényes terület szinte minden ember számára és azt tartják az emberekről, hogy bizony azért mentek ilyen pályára, mert magukat szeretnék előbb diagnosztizálni, hogy aztán másokon segíthessenek. Az a helyzet, hogy én nem ilyen vagyok. Valószínűleg a tökéletes pszichomágus archetípusa vagyok, ugyanis kiválóan tudok hallgatni. Ez a legnagyobb erényem, szinte sosem vágok közbe az emberek mondanivalójába, akár órákat is képes vagyok figyelni úgy, hogy a másikra függesztem tekintetemet.

Jó problémamegoldó képességekkel rendelkezem, könnyen tudok tanácsot adni másoknak. Nevezzük talán szakmai ártalomnak, de azért van nekem a munkám mellett is hétköznapi életem, ahol nem diagnosztizálhatok senkit, ahol csak egyszerűen Gem vagyok. A barátaim általában egy jókedélyű, felszabadult embernek ismernek, aki eléggé tisztelettudó és kifinomult ahhoz, hogy ne mondjon olyat, amit nem kéne és csak akkor beszéljen, ha hasznos dolgot tud hozzátenni a társalgáshoz.

A munkámban következetes vagyok, hajlamos vagyok órákat, akár fél napokat is túlórázni, rengeteg időt bent tölteni az irodámban, nagyon sokáig fel-alá járkálni és magamban beszélni. Éppen ezért nem foglalkoztatok asszisztenst, minden ügyemet saját magam intézem, mégsem tűnik úgy, hogy összefutnának a fejem fölött a hullámok. Ebből következik, hogy bizony a szerelmi életemre nincsen elég rendesen időm, sőt szinte semennyire. Jó ideje már alkalmi kapcsolataim sincsenek, annyira beleéltem magam a munkámba. Lehet mondani, hogy megszállott vagyok de az általam kedvelt dolgokhoz, vagy emberekhez hosszú ideig ragaszkodom.

Ez nagyon jól beleillik egy mostani jellemrajznak rólam.

Nem mindig voltam ilyen.

Voltam én is felelőtlen, meggondolatlan. Fiatal koromban, úgy mondjuk húsz évvel ezelőtt eléggé nem így vélekedtem a világról, ahogy most. Akkoriban súlyos hülyeségben szenvedtem, amit úgy hívtak, hogy „sehol nem tudok megmaradni a seggemen elég ideig” szindróma. Emiatt számtalan kapcsolatom bánta a hirtelen döntéseim következményét. Akkoriban kicsit felelőtlenebb is voltam, ígértem olyat is, amit nem kellett volna, és nem törődtem igazán azokkal a barátaimmal, vagy a barátaimnál közelebbi emberekkel, akikkel kellett volna. Akkoriban a halál is megijesztett még, ezért gyávaságból felégettem magam mögött mindent, amit talán nem kellett volna. Szomorú dolog ez, de a múltbéli hibáink talán azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.
A rossz napjaimon nem igazán vagyok társasági ember és akkor bizony nem tudom azt sem hova tenni, hogy az emberek nekem mondják el a magánéleti problémáik nagy részét, sem azt, hogy függőkön kell segítenem, azt pedig főleg nem, ha egy öngyilkosságot elkövetett varázsló, vagy boszorkánycsalád tagjaival kell foglalkoznom. Ezek megviselnek, ilyenkor álalában nagyon sokat beszélek, magamból teljesen kifordulva felpörgök, össze-vissza beszélek és néha hülyeségeket is csinálok.

Lehajtott fejjel állok a romok mellett. Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő, nem tudom, hogy a lassan elülő poron keresztül egy barát, vagy ellenség száguld felém. Csak azt vagyok képes felfogni, hogy a lábam mellett fekvő Percy már nincs többé. A gondolatok szüntelen cikáznak a fejemben és amikor odaér a másik háztársam, meg sem hallom a szavait. Csak arra tudok gondolni, hogy a kislánya, aki a legtündéribb teremtés, akit valaha láttam – és a szerelme, akinél jobb embert keveset ismerek, ezután majd mit érezhet. Első sorban Jenna az, akinek pokol lesz az élete, de a kislány sem lesz ugyanaz az ember, ha egyszer majd megtudja és megérti, hogy az apjának hol és miért kellett meghalnia. Hős, ez minden kétséget kizár, hiszen az élete árán is megvédte a gyermekének az anyját, de ez rengeteg kérdést felvet. Megéri a háború? Megéri az áldozat? Megannyi olyan kérdés, amelyre minden válasz fájó.
Azt hiszem megkeresem Jennát. Végigsimítok a barátom arcán még egyszer utoljára, majd szédelegve, botladozva elindulok, hogy fél óra keresgélés után végre ráakadjak a szótlanul ücsörgő nőre.
- Gyere Jenna. Menjünk haza. – bár magam sem mozdulok jó ideig és a nőt sem tudom egykönnyen indulásra bírni, de végül sikerül. Zaklatott állapotban ugyan, de sikerül hoppanálni haza, ahol minden annyira üres. A csend válaszol a bennem zajló kérdésekre. Még Gwen sírása is annyira távoli, hogy már csak akkor realizálom, hogy itt van előttem a keresztlányom, amikor Jenna a kezembe adja. Elsőnek fel sem tűnik, hogy mennyire hasonlít is az édesapjára, de abban biztos vagyok, hogy legalább tizenötperc kell ahhoz, hogy a bűntudat mardosni kezdjen. Az élet igazságtalan, hiszen megígértük egymásnak a csata elején, hogy nem szakadunk el egymástól. Ennek ellenére mégis sikerült, hiszen nekem másfelé kellett mennem egy időben. Már csak arra értem vissza, hogy élettelenül fekszik a földön. Igazságtalan az élet. Ha még csak ennyi lett volna a számlámon, úgy érzem akkor talán egy fokkal nyugodtabb lettem volna. De úgy, hogy még össze is szólalkoztam vele azért, hogy mit keres itt a csata előtt, miért nem otthon van a családjával… Duplán rosszul érzem magam. Talán tripla annyira.


Pedig én próbáltam eltitkolni azt, hogy mardos a bűntudat, amiért nem én voltam ott Gwen apja helyett. Klisésen hangzik, de így van. Sokat beszélgettünk a halálról, arról, hogy a háborút tekintve vajon mikor jön el a vég, és költözünk fel az égi Roxfortba. Ennek nem így kellett volna történnie. Az összepakolt cuccaim jelzik, hogy a bűntudatommal nem tudtam elszámolni. Inkább elmegyek innen, mert az emlékek annyira kísértenek, hogy fogalmam sincs, hova menekülhetnék Angliában előlük. Egész egyszerűen csak nem szeretnék itt lenni. Félek, hogy még mélyebbre süllyedek a depressziómban.
Nagyot sóhajtok, mikor a tértágító bűbájjal ellátott bőröndbe az utolsó pólómat is kilépek a lakás ajtaján, egy pálcaintéssel eloltom a villanyt, majd a reptérre indulok, hogy a gépemet elérjem. Szeretem a mugli módszereket, ezzel utazni olyan megnyugtató. Van időd legalább gondolkodni az ilyeneken.
Amerikában is lehet tanulni, nem igaz?



Szóval a „Kedves Gwen…” megszólítás azért ide nem lesz elég, azt hiszem. A legutóbbi levelem jó ideje volt a keresztlányom felé, de azt hiszem amit most fog kapni, az bizony elég nagy meglepetés lesz. Jó ideje nem is találkoztunk már. Azt hiszem az elkövetkezendő időben annyit fog látni, hogy végén talán még meg is fog unni.
A kérdések egyre csak nőnek bennem. Ennyi idő után? Van még egyáltalán jelentősége? Értelme? Hiszen felnőtt nő lett belőle és pont akkor nem voltam ott vele, amikor igazán kellett volna. Annyi mindenkit cserben hagytam, azt hiszem. Jennát. Lindát. És kettejük közül előbbitől még bocsánatot sem tudok kérni, amiért szinte menekültem onnan. Utóbbi pedig már nem is akar látni.
A „Nemsokára meglepetésben lesz részed!” rövidke üzenetnél döntöttem. A pikantériája az, hogy ezt már újra angol földről küldtem a keresztlányomnak.

A tékozló fiúból férfi lett. És most hazatért, mert haza kellett térnie. – így hangozna valami hangzatos monológ egyébként a mugli filmekben. Kár, hogy ez nem ott van, hiszen a szégyen váltotta fel a gyászt. De ezúttal szembenézek vele, hogy le tudjam győzni.

Arcomat már közepesen erősen támadták meg a ráncok. Fiatalabb koromban igényesebb voltam magamra, szinte mindig borotválkoztam, rövidebben hordtam a hajamat. Manapság már inkább meghagyom ilyen félhosszúra, arcszőrzetként meg a mindennapokban szakállat viselek. Azóta nem használok bűbájt rá, mióta egyszer a fél fejemet leégettem egy bűbájjal. Nincsen nyoma, de inkább maradok a mugli módszereknél ilyen téren.

Az öltözködésemre a mai fiatalok azt a szót használnák, hogy boomer. Mármint a mugli fiatalok, kevés varázsló gyereke ismeri ezt a szót. Az óceán túlpartján azért igen, nyugodjon meg mindenki. Szóval a talárt már szerintem a Roxfort óta nem láttam magamon, igyekszem egy negyvenes férfinak megfelelően öltözködni, bár ha éppen a kapuzárási pánikos időszakomat élem, akkor előfordul, hogy olyan nadrágban vagyok, ami szűkebb, vagy éppen a bokám is kint van belőle. Meg mellé olyan cipőkben, hogy a húsz évesek biztosan ujjal mutogatnak rám a hátam mögött, hogy „ki ez a barom?”, de valószínűleg egy vállrándítással elintézem.

Sosem voltam egyébként egy duci gyerek, felnőttnek sem voltam túlsúlyos. Inkább mondanám magam átlagos testalkatúnak. 185 centi vagyok, kitudjahánykiló. Kedvelem a kék színt, olyan nyugtató hatása van, épp ezért az dominál a ruhatáramban.