Viviana Mendes

Nem: Nő

Kor: 46 év

Vér: Aranyvérű

Születési hely: Chelmsford

Iskola/ház: Roxfort / Hollóhát, majd St. Blasio Medimágia Tudomány Egyetem (USA) – Általános medimágus szak.

Munka: Bájitaltan tanár, Mardekár házvezető, kutató-gyógyító professzor. (Gyakori vendégelőadó a Docendo Discimus Mágusakadémia Medimágia karán)  


Családi állapot: Özvegy

Patrónus: Mogyorós pele

Pálca: Fűz, unikornisszőr mag, 10 és 1/4 hüvelyk, merev pálca

Amit szeretnek bennem

Az irodám ajtaja többnyire tárva nyitva áll bárki előtt. Diák vagy? - Akár a saját házam tanulója vagy, akár nem. - Gyere csak be! Szívesen meghallgatom kisebb nagyobb gondjaid, segítek a tanulásban, tanácsot adok egy nehéz helyzetben, és van néhány bátorító, vigasztaló, megértő szó is, ha bántana valami.
Tanár kolléga? Lépj csak be! Szeretnél beszélni az élet fontos dolgairól, aktuális politikai helyzetről, a tanítás jövőjéről? Netán tanácsra volna szükséged egy-egy problémásabb nebuló megnevelésében, vagy az indokolatlan háborgó szülők kezelésében? Nosza, itt egy kis különleges teakeverék, és narancsos-gyömbéres keksz is. Vegyél csak bátran!
Értékelem a szorgalmat, és kitartást. A megfelelően kitartó, és érdeklődő diákokat legjobb igyekezetem szerint próbálom felkészíteni az életre. Patronálni, mentorálmi őket. Ha szükséges, akár anyagilag is, mondjuk egy egyetemi ösztöndíj kijárásával. Elvégre ők képzik a jövő generációját.

Ami zavar bennem másokat

Ki nem állhatom a lustákat, kifogásokat hajszoló tehetetleneket, és a szakbarbárokat. Utóbbiak ellen úgy próbálok tenni, hogy a maximumot követelem meg a diákoktól. Vasszigorral hajtom be a tanagyag utolsó betűjét is a leggyengébben muzsikáló tanulón is. Sokaknak vannak rémálmai a röpdolgozataimtól, és vizsgáimtól. Aki pedig nem teljesít legalább egy minimum szintű elvárást, az nálam bizony meg fog bukni.
Ha pedig már itt tartunk, akkor igen! Ez vonatkozik a saját házam tanulóira is! Sőt! Főként rájuk! Elődeim egyik legnagyobb hibájának tartom, hogy nyíltan kivételeztek a Mardekár ház tanulóival. Mivel úgy vélték megúszásra játszhatnak (mind a tanulásban, mind a csínytevések kellemetlen következményeinek elkerülését illetőleg), ezért meggyőződésem, hogy számos diák nem is hozta azt, amit a képességei indokolttá tettek volna. Ez pedig a következetlen rossz házvezetés hibája volt! Nos, nálam ez semmi szín alatt nem fordulhat elő! Remélem, értve vagyok! Az iskola házirendje mindenkire egyformán vonatkozik. Így bárkit is kapok rajta bármilyen szabályszegésen, az független a házától, évfolyamától, apuci állásától a minisztériumban, bizton számíthat a megfelelő következményekre!
Természetesen nem szólok bele, vagy nem bírálom felül a döntését, ha netán az én házamból kapna rajta valakit valamin bármely kolléga. Hozzám aztán egy diák se jöjjön sírni, hogy megúszná a büntetőmunkát. Ugyanakkor ugyanezt várom el a többi házvezető kollégától is. Ha én szabok ki büntetőmunkát, akkor bizony nincs apelláta! Bárkit is érjen utol bármely házból. Fő a szigorú következetesség!

Életem története

A napvilágot egy hideg februári napon láttam meg Chelmsfordban, Viviana Hansen néven. Első gyermek voltam. Egy igazi kis agyon várt csoda. Apám sokat dolgozott. A minisztériumban a Varázsbaj elhárítási főosztályon dolgozott. Ennek ellenére, ha haza ért a munkából mindig volt ideje egy kicsit játszani velem. Varázsló sakkot, varázsló dámát, varázsló römit. Minden este ő takargatott be, és mesélt nekem meséket. Édesanyám volt a szigorúbb azt hiszem. Ő nem játszott velem, de sokat beszélgettünk. Elvárta már egész kis koromtól, hogy mindent tartsak rendben magam körül. Rend a lelke mindennek! Persze a pakolás közben is lehet ám viccelődni, és nevetgélni. Meg verseket tanulni. Édesanya sok verset tudott. És egész nap a házi munka közben ezekkel szórakoztatott. Nem mondhatnám, hogy elkényeztetett lány voltam, de azt sem, hogy nem.
Aztán megszületett a húgom. Ami nyilván felborította az addigi családi idillt. Nem titkolom eleinte kissé féltékeny voltam a kis vakarcsra. Aztán meg szimplán bosszantott, ahogy rajtam lógott. Elvette a cuccaim, és úgy egyáltalán. Mint minden testvérpár gyerekként szinte minden naposan hajba kaptunk valamin. Ugyanakkor senki se bánthatta, szólhatott rá egy rossz szót, vagy csak úgy nézetett rá csúnyán rajtam kívül. Ezt a mai szent napig a saját kiváltságomnak tekintem. Ez mit sem változott az évek, évtizedek alatt.
Időközben, ahogy cseperedtünk mindketten megkaptuk azt a bizonyos Roxforti levelet. Én természetesen a Hollóhátba kerültem. Nem lett túl sok barátom, de akikkel igazán jóban lettem azokkal a mai napig ápolom a barátságot. Én természetesen kitűnő tanuló voltam mind a hét évemben. Már az első években rájöttem, hogy mennyire érdekel a gyógynövénytan, és bájitaltan. A húgom, nos, ő kevésbé volt jó tanuló. Igazából talán féltékeny is lehetett, mert én voltam a kiváló tanuló, aki versenyeket nyer, és mindent jól csinál, a család büszkesége. Ugyanakkor szertelenebb húgomnak mindig volt valami kis húzása, amivel kikövetelte a szüleink figyelmét. Nem egyszer jött bagoly szegény szüleinknek az ő kisebb nagyobb szabályszegéseiről. Ezért én úgy éreztem bármennyire is jó vagyok, sosem kaphatok annyi figyelmet, és törődést, mint a húgi. Hát így teltek a Roxforti évek. De ahogy cseperedtünk, és egyetemre kerültünk utóbb csak kinőttük az ellentéteinket is…

Már egészen kis koromtól tudtam, hogy gyógyító akarok lenni. Így amikor eljött a pályaválasztás ideje nem voltak kételyek bennem. Természetes volt, hogy egyetemre megyek. Az kevésbé, hogy mivel megnyertem ötöd évben egy bájitaltan nemzetközi versenyt, hatod évben pedig egy másik gyógynövénytan versenyt is több külföldi egyetem is megkeresett, amikor végeztem az közép iskolával. Végül úgy döntöttem, hogy az Amerikai St. Blasio Medimágia Tudomány Egyetemre adom be a felvételi kérelmem. Természetesen tárt karokkal fogadtak. A szüleim, és a húgom kevésbé voltak lelkesek. Nem igazán értették meg, hogy mért nem jó nekem az angliai egyetem, ahova akár otthonról is bejárhatok. Vagy mért nem a Szent Mungóba jelentkezem ápolónak. De én úgy éreztem, hogy ez egy egyszeri vissza nem térő alkalom. Hány diáknak ajánlanak amerikai ösztöndíjat? Tudom én, hogy szörnyen messze van, mégis meg kellett lépnem. El kellett kezdenem önálló életem, önálló döntésekkel. Én döntöttem így, és egy másodpercig sem bántam meg. Ha előröl kezdhetnék mindent, akkor is így döntenék. Az egyetem tele volt új ismerősökkel, új élményekkel, sosem látott labor, és gyógyító felszerelésekkel, nagy tudású professzorokkal, akik egyszerre voltak közvetlenek, és rendkívül magas elvárásokkal felénk, ifjú gólyák felé. Noha majd minden héten írtam levelet a szüleimnek, azért el kell ismernem voltak szép számmal olyasmik is, amik nem kerültek bele ezekbe a levelekbe. Be kellett látnom nem is olyan egyszerű a temérdek buli, sörözés, koncert, hallgatói közösségi program, és a temérdek tanulnivaló, előadás, laborgyakorlat között egyensúlyt találni. Aztán később felsőbb években jöttek a kórházbeli gyógyítási gyakorlatok, az ottani vezető gyógyítók szigorú felügyelete alatt. Amit szintén nem volt egyszerű összeegyeztetni az akkori gólyák patronálásával, és egyetemi életbe való bevezetésével. Végül mégis csak dicsérettel kaptam általános gyógyítói diplomát. Mondanom sem kell, hogy anya és apa mennyire büszkék voltak.
Egyetlen bökkenő maradt. A szüleim minden áron azt szerették volna, ha a Szent Mungóban vállalok állást, és haza költözöm. Úgy gondolták talán most már vége ennek a világba kicsapongó hóbortomnak. Sajnos nekem erről más elképzeléseim voltak. Felajánlottak egy állást az amerikai ispotályban, ahol a szakmai gyakorlati évemet töltöttem. Ráadásul annyira megszoktam a független életet, és rengeteg barátra ismerősre tettem szert ott. Immár inkább tekintettem otthonomnak Amerikát, mint Angliát. Így hát kivettem egy egyszobás kis albérletet nem messze az ispotálytól, és maradtam Amerikában. Éltem a fiatal független egyedülállók gondatlan életét. Munka, színház, munka, baráti összejövetelek, munka, irodalmi est, munka, és még több munka. Aztán egy novemberi hűvös, esős napon behoztak egy fiatal jóképű aurort. Súlyos sérülései voltak. Ez volt életem első igazán komoly traumatus sérült esete. Amikor megkezdtem a sürgősségi beavatkozást, még a nevét sem tudtam. Három hónapig feküdt kómában. Én pedig három hónapon át szakadatlan figyelemmel ápoltam őt, noha alig tudtam róla valamit. Nem tudtam például, hogy szereti-e a komoly zenét, vagy inkább a könnyű zenéket, vagy olvas-e regényeket, krimiket? Mégis halk Vivaldi zenét idéztem a szobájába, és egy Sherlock Holmes kötetet kezdtem el felolvasni neki minden műszakom után. Végül három gyötrelmes hónap után felébredt. Lassan további három hónapos rehabilitációs kezelések után teljesen felépült, és makkegészségesen távozott az ispotályból, hogy újra munkába álljon. Minden gyógyító számára vízválasztó az első igazán súlyos esete. Akárhogyan is végződik, az dönti el, hogy gyógyító lesz belőle, avagy sem. Számomra ez különösen igaz volt. A fiatalembert Thomas J. Mendes-nek hívták. Ahogy felépült, nem sokkal rá udvarolni kezdett, ami végül egy évvel később a házasságig vezetett.
A házas élet fiatalasszonyként némiképp másabb volt, mint elképzeltem. Mégis boldogabb voltam, mint valaha. Aztán, hogy minden teljes, és kerek legyen megszülettek az ikerlányaink. Valódi kicsi csodák.

Na de ott tartottam, hogy megszülettek a gyermekeim. Az ezt követő évek békés családi idillben teltek. Amíg otthon voltam a kisbabáimmal fokozatosan érett bennem meg a gondolat, hogy tovább kéne képeznem magam. Amikor lányaim elég idősek lettek, hogy az Ilvermornyba, az amerikai mágusiskolába felvételt nyerjenek, akkor nekem is több időm maradt. Belevetettem magam a kutató-gyógyító tevékenységbe. Ekkoriban szereztem meg a professzori titulust is a Dél-Amerikai varázsnövények méreghatóanyagainak felhasználása a gyógyászatban című disszertációmmal. Sokat utaztam természetesen ekkoriban, és sokat kutattam. Valamint sok szakcikket is publikáltam egy nemzetközi gyógyító szaklapban. Nem sokára egyik kedves volt egyetemi professzorom megkért, hogy tanítsak a volt egyetememen. Így kerültem vissza az oktatás nemes világába, bár a kutatást sem hagytam fel teljesen. Ez a rengeteg munka, és utazás persze sok időt vett el. Ennek dacára mégsem romlott meg a házasságom. Voltak ugyan hullámvölgyek, mint minden házasságban, de szeretetünk kitartott. Elvégre a férjem is elfoglalt auror volt, a Nemzetközi Bűnüldözési Főosztályon. Viszont azok az idők, amiket sikerült elcsípnünk kettesben, mindig nagyon belsőségesek, és boldogok voltak. Folyton tudott új izgalmas dolgokkal megújulni a házasságom. Hát így éldegéltünk mi Amerikában. A szüleimnek is csak egyetlen bánata volt, hogy ritkábban láthatták az unokáikat, mint férjem szülei, akik nem messze laktak tőlünk.

Az élet sajnos nem csak idillből, és derűből áll. Az élet néha ad, és néha elvesz. A boldog évekért cserébe visszamenőleg vett el. Azon a bizonyos szeptemberi napon a férjemet. Mindig tudtam, hogy az auror szakma nem életbiztosítás. Ő is tudta. Mégis… Szörnyű hirtelen fájdalommal sújtott le a hír, mint derült égből a villámcsapás. Eltalálta egy átok. Az a bizonyos főben járó átok. A tettesek elmenekültek. Képtelenek voltunk felfogni ezt a fájdalmat. Még a temetése napján is. Aztán másnap sem hozott megnyugvást. Anyósom szíve szó szerint szakadt bele a fia elvesztése iránti fájdalomba. Infarktus érte, így alig egy héten belül kétszer temettünk. Apósomat ideg-összeroppanás érte utol. Jelenleg egy amerikai idős otthonban gondozzák. Azért időnként, amikor csak tehetem, felkeresem az otthonban. Viszek neki csokis kekszet. Az a kedvence. Az egyetlen talán kicsit jó hír, a sok tragédiában, hogy a lányaim nem gyermekként élték át mindezt. Immár 19 éves egyetemisták voltak. Fiatal felnőttek. Nem, mintha egy szülőt elveszíteni bármikor is könnyű volna.
Nekem azonban többé nem volt maradásom a közös házban. A túl sok közös emlékben. Összepakoltam, és mindent magam mögött hagytam. Visszaköltöztem a ködös Angliába. Nem sokára pedig állást kaptam itt a Roxfort tanári karában. A lányaim Amerikában maradtak. Ők ott nőttek fel. Számukra az az otthon. Noha szinte minden héten írnak levelet arról, amik történtek velük. Nekem pedig, mint jó anyának inkább akörül forog az aggódó szívem, amit nem írnak meg, mint ahogyan én sem írtam meg jó anyámnak sok mindent. Azt hiszem, csak most kezdem igazán érteni szüleim aggodalmait, amikor olyan messze mentem egyetemre. Ki gondolná, de az egyik lányom auror szakos, a másik gyógyító szakos lett. Most próbálják az önálló, független életüket kialakítani. Jól teszik, hiszen fiatalok. Nekem pedig marad ez a fa ládika, melyben hőn féltett Kincseim leveleit őrzöm hűséggel…
A tavalyi évben átvettem a Mardekár ház vezetését is. Ki gondolta volna, hogy az egykori visszahúzódó Hollóhátas nyeri el egy nap ezt a posztot. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondhatok, hogy amíg itt vagyok, addig mindent megteszek a házam tanulóiért. Nemrégiben jött az ötlet, hogy az órákon túl is tartsak az érdeklődőknek elsősegély tanfolyamokat, és a gyógyítás vagy bájitaltan iránt érdeklődőknek szívesen adok bármikor külön órákat és szakköröket is. Ez mellett már csak kivételes öröm, ha az itteni Docendo Discimus Mágusakadémia Medimágia karára is meghívnak vendégelőadónak.

Ha tükörbe nézek

Vajon hogy nézhet ki egy negyvenes leharcolt gyógyító és professzor? Szarkalábak, ráncok imitt-amott. Vöröses-barna haj, amihez az adott időszakomban kedvem van, kék szemek, és egy középkorú özvegyasszony hiúsága. Többnyire vagy laborköpenyben, vagy pedig közepesen elegánsan, vagy elegánsan alkalomhoz megfelelően öltözködöm. A diákoknak is igyekszem átadni, hogy ne szedett-vedett benyomást keltsenek, még az öltözködésükben sem. Egy tisztességes ruha, egy enyhe mosoly adhat megfelelő bizalmat gyógyító és beteg között. Vagy éppen a bájitalkeverő és ügyfele között. Ez pedig rendkívül fontos.

Családom

Jacob Hansen. Ma már boldog nyugdíjas. Egykor közepesen magas beosztású minisztériumi dolgozó volt, a Varázsbaj elhárítási osztályon. Szerette a munkáját. Most azonban édesanyámmal együtt Roxmortsban telepedett le egy szép kis házban. Fizetek egy bejárónőt is, aki takarít, főz, mos rájuk, sőt a gyógyszereikre is gondot fordít. Sajnos szüleimen egyre inkább elhatalmasodik az öregkori demencia. De így legalább akár hetente többször is meglátogathatom őket. Olyankor mindig játszok a mára morgós vénemberré lett apámmal egy parti varázslósakkot.

Amy Clar Hansen. Mára ő is boldog nyugdíjas. A Szent Mungó gyermekosztályán volt ápolónő. Manapság sütni szeret leginkább, nem kis gondot okozva ezzel a házvezetőnőnek. Mert sajnos az ő emlékező képessége sem a régi már. Ennek ellenére is oda van érte Michaela asszony, a házvezetőnőnk. Valami módon a legjobb barátnők lettek. Együtt keresztrejtvényeznek, kötnek, beszélgetnek. Ennek pedig szívből örülök.

Egy húgom van. Mary Clar Hansen. Manapság csak levélben tartjuk a kapcsolatot, illetve ünnepekkor, és családi összejöveteleken találkozunk. Úgy tudom Londonban él, és dolgozik. Néha-néha pedig ő is meglátogatja a szüleinket. Ámbár a Roxfortba hozzám már nem jön fel. Ennek ellenére is sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint bármikor korábban. Végül is a húgom. Szeretem.  

Thomas J. Mendes. Életem első és egyetlen igazi szerelme. Mai napig hangoztatom, hogy vele még 30 vagy akár 60 évet is képes volnék leélni, de rajta kívül más férfival egyetlen napot sem. A hiánya a mai napig maró űrként hat rám. Néha az irodám magányában még úgy beszélek hozzá, mintha ott volna, és hallgatna engem. Persze ez csak egy özvegyasszony önámítása. De azt hiszem, ennyit megengedhetek magamnak.

Ikerlányok. Dorina és Diana Mendes. Fiatal okos felnőtt lányok. Egyikük épp most szerzett Általános gyógyítói diplomát, a másikuk pedig minő meglepetés aurorként helyezkedett el, az Amerikai Aurorparancsnokságon. Büszke vagyok rájuk, és mindennél jobban szeretem őket. Leveleiket egy kis fa faragott dobozkában szinte ereklyeként őrzöm.

Apróságok

Fekete tea, könyvek, gyógynövények, és legyen bármily fura is, de fertőtlenítő, és jellegzetes kórház szag.

A gyermekeim elvesztése, és én csak tehetetlenül állok, és nem tehetek semmit sem ellene…

Unokák, minél több, egészséges imádni való csöppség, akik körülöttem gagyognak, és tipegnek… Mert hát ez az élet rendje… (de ezt el ne áruljátok a lányaimnak…)

Könyvek, színház, kertészkedés a saját XII. számú üvegházamba, ahova természetesen a tanulóknak nincs bejárásuk! Sőt magának Longbottom professzornak is csak akkor, ha kikérem a véleményét…

Igazságosság, egyenlőség, következetesség a nevelésben.  A szabályok betartása, és betartatása, mindenkivel egyformán.

Csalás bármilyen formája, bármiben.

Rumli, rendetlenség. Következetlenség. Kivételezés egyesekkel, ilyen olyan okra hivatkozva.  Romlott élelmiszer a hűtőben.

Természetesen a családom, főként ikerlányaim...

Nem, bőrszín, vallás, iskolai ház, foglalkozás, származás, szexuális identitás, kb. minden olyan dolog, ami miatt az emberek előszeretettel diszkriminálják egymást akár pozitív, akár negatív irányba…

Először is: A Lányaim. 2  gyönyörű, független, intelligens fiatal felnőtt nő. És az összes sikerükre természetesen.
Másodszor: Saját szakmai sikereim. Mind kutatóként, és egyetemi vendégprofesszorként, mind házvezető tanárként a Roxfort falain belül.

Nem engedném kilépni a házunk ajtaján azon a bizonyos reggelen a szeretett férjemet.  

Nyugdíjasan, egy karosszékben, egy pohár jó minőségű vörös bor, és jó könyvek mellett. Természetesen a családommal körülvéve, jó sok hangosan ricsajozó unokával…