Idegesen járt fel-le a lábam az asztal alatt, aminél közel negyed órája ültem. Nem akartam késni, pedig minden vágyam volt nagyon hamar letudni ezt az egészet. Hiányzott Holden, rettentően hiányzott, mégsem vártam túlzottan, hogy most lássam. Már előre láttam magam előtt a színtiszta gyűlöletet a tekintetében, amivel rám fog nézni, érzem a feszültséget, ami megtölti majd a levegőt és hallom a kedvestől nagyon messze álló szavait. Azt hiszem, a legtöbb ember egyetértett volna velem abban, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet, amit csak meghozhattam, de szükséges volt. Brendan Byrne olyan információkkal rendelkezett, amikről tudtam, hogy Holden közel tizenöt éve keresi őket. Megértettem, hogy ennyire akarja őket, hiszen az anyjáról volt szó, akit bevittek egy kihallgatásra és soha többet nem került elő. Én is kiborulnék, ha ez történne velem. De én megtaláltam, teljesen véletlenül futottam bele Corban Yaxleybe, de rábukkantam, és vele együtt az iratokra is, amik minden pénznél többet értek. Mégsem akartam nagyot szakítani belőle, ebből nem. Azt hiszem, utólag visszagondolva szánalmasnak fogom tartani a próbálkozásaimat, ahogy igyekeztem jobbá tenni azt, amit teljesen elrontottam. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem várhatok el semmiféle megváltást, legalábbis nem másoktól. A saját bűntudatomat és önutálatomat azonban talán némileg helyre tudom hozni vele, és jelenleg ez is elégnek tűnt. Csak tennem kellett valamit, mert elveszítettem a kontrollt az életem felett, és már nem tudtam tovább ezt csinálni. Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mereven bámulva az asztallapot és rajta a korsó sört, amihez még hozzá sem nyúltam, mert csak akkor vettem észre Holdent, amikor már leült velem szembe. - Szia -néztem fel rá. Szerettem volna hozzátenni, hogy hiányzott, hogy annyira nagyon hiányzott, de a nyelvemre haraptam. Nem lehettem ennyire szánalmas, így is nagyon kínos volt már az is, ahogy kikönyörögtem tőle levélben egy találkozót. Borzalmasan festett. Nem tudtam, mi történt vele, rajtam kívül persze, mert nyilván én történtem, de biztosan nem csak ennyi lehetett a háttérben. Azaz reméltem, hogy van más is, mert nem tudtam volna mit kezdeni a tudattal, hogy én egymagam juttattam ide. De nem volt okom a panaszra, én is hasonlóan rosszul festettem, mivel ide is a legutóbbi munkámról jöttem. Azóta nem tudtam abbahagyni az egyikből a másikba ugrást, hogy itthagytam Angliát. A halántékomon hatalmas zúzódás volt, amit még a hajam sem takart rendesen, az arcomon karmolásnyomok, amik egy grifftől származtak, a kezemre pedig kesztyűt húztam, hogy ne látszódjon, mennyire megégettem. Itt ült egymással szemben két testi-lelki nyomorék. - Nem akarom rabolni az idődet, van ennél jobb dolgod is, úgyhogy a lényegre térek. Azt hiszem, megtaláltam Corban Yaxleyt. -Kellően halkan beszéltem, hogy kettőnket leszámítva senki ne hallja, éppen ezen segített a kocsma alapzaja is.
Hatalmas túlzás, egyenesen hazugság lett volna azt állítani, hogy túlléptem Lori Fontaine-en. Ha éppen nem a gyilkosságon kattogtam, akkor csak ő járt a fejemben - nemcsak az árulása, hanem a boldog percek is, sőt, főként inkább azok. Tudtam, hogy minden vele töltött pillanat egy hatalmas hazugság volt és nem kellett volna ennyire kurvára hiányoznia neki is és a boldogságnak, amit mellette éreztem, de a saját érzéseimnek nem parancsolhattam úgy, mint egy osztagnyi aurornak... bár többször megpróbáltam már életem során. Nehéz, mondhatni lehetetlen volt nem Lorira gondolni, mikor a legjelentéktelenebb apróságokról is ő jutott eszembe. Az odaégetett tükörtojásról, a lakásomban felejtett és váratlanul felbukkanó holmijairól, a fotókról, amiket csak bevágtam egy fiókba azzal a céllal, hogy majd egyszer, egy jobb napomon kidobom őket, a hűtő alá félig becsúszott papírcetliről, rajta a kedves üzenettel, hogy melegítsem meg az ebédet, amit nekem főzött, de igazából még a kibaszott bútorok is mind rá emlékeztettek. Azt a tényt viszont sikerült elfogadnom, hogy kettőnk között mindennek vége szakadt és ha minden szerencsésen alakul, soha többet nem kell őt látnom. Csakhogy semmi nem alakult szerencsésen, ehhez pedig lassan ideje lett volna hozzászoknom. Az életem jelenlegi állása alapján bárminek nevezhettem magam, csak szerencsésnek nem. Romokban volt minden, amit valaha is fontosnak tartottam... A bátyáim még mindig haragudtak rám, amiért nem voltam képes nyom nélkül kiiktatni nekik azt a szerencsétlen lányt. A saját alkalmasságomat és egyáltalán jogomat az aurori jelvényem viselésére minden egyes reggel megkérdőjeleztem, mikor beléptem a Minisztérium épületébe, mert egyszerűen nem érdemeltem meg azok után, amit műveltem. Harperrel közölték az orvosok, hogy legfeljebb tíz éve van hátra, én pedig kurvára nem tehettem érte semmit. És mindennek tetejébe Lori elérte, hogy képtelen legyek akár csak gondolni is egy párkapcsolatra, a bizalom mások felé teljesen kiveszett belőlem. Mégis mennyire volt szánalmas, hogy a legközelebbi kapcsolat, amit egy nővel ápoltam jelenleg, Cassie Blackkel alakult ki az életemben? És mindennek a közepén érkezett meg Lori levele. Megfordult a fejemben, hogy olvasás nélkül a szemétbe vágom a borítékot, de képtelen voltam megtenni. Úgy csaptam le a levélre, mintha attól vártam volna a megváltást, pedig tudtam a lelkem mélyén, hogy csak fájdalmat fog okozni nekem, bármit is akart Lori. Ennek ellenére belementem a találkozásba, magamnak pedig azt hajtogattam, hogy pusztán azért, mert végre alkalmam nyílt volna normálisan lezárni a kapcsolatunkat és elküldeni őt a faszba. Még akkor is elhittem, hogy ez lesz a forgatókönyv, mikor egyenesen a Minisztériumból érkezve beléptem a Három Seprűbe. Nem volt időm átöltözni, az egyenruha láttán többen felpattantak az asztaluktól és eliszkoltak, pedig a legkevésbé sem érdekeltek a piti illegális ügyeik. A Zsebpiszok köz alja csürhéjét meghagytam a járőröknek. Nem volt nehéz észrevenni Lorit a cseppet sem díszes társaságban. Megtorpantam egy pillanatra, csak néztem őt, ahogy ott ült a tisztának alig nevezhető kocsmaasztalnál és nem bírtam kiverni a fejemből a képet, amikor január elején, innen csupán néhány sarokra félrészegen magyaráztam neki egy pubban, mi is az az Xbox. Egy valamiben biztos lehettem: ez a nap nem végződhetett úgy, mint az a kellemes januári este. Leültem vele szemben, köszönés nélkül. Nem kértem italt, a legutóbbi többnapos alkoholban tocsogó önsajnálatom után még egy sörre sem vágytam, és különben is szolgálatban voltam. De nyilván ez Lorit lepte meg a legkevésbé, a kapcsolatunk jó pár hónapja alatt egy kezén meg tudta volna számolni, hogy hányszor látott inni. Az ital helyett csak rágyújtottam egy cigarettára, szinte már csak amolyan kényszercselekvésként. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy tegyek valamilyen megjegyzést a külsejére. Még csak nem is sértőt, sokkal inkább aggodalommal telit, ugyanis nagyon szarul nézett ki és ez nem rá vallott. Sosem szégyellte a munka közben szerzett sérüléseit, láttam rajta régi és friss hegeket, de egyetlen egyszer sem került ilyen állapotba. Végül mégsem szóltam semmit, nem az én dolgom volt, hogyan ölette meg magát egy átoktörői munka közben. Nem mintha bármi jogom lett volna kritizálni, amikor az elmúlt hetekben a teljes étvágytalansággal vegyes álmatlansággal küzdöttem. Az éjszakáimat rémálmokkal küzdve forgolódtam végig, napközben pedig egy falat is alig ment le a torkomon, hiába hajszoltam túl magam a munkahelyemen és a szabadidőmben is. Látványosan lefogytam, már többen szóvá tették, és csak remélni mertem, hogy Lori nem szeretne beállni közéjük a sorba. Az ő szánalmára volt a legkisebb szükségem. - Igen, kurvára van ennél jobb dolgom is. Ha azért rángattál ide, hogy megint előadd a szegény kihasznált áldozatot, akkor... - Hiába vágtam a szavába ingerülten, félúton elakadtam a mondattal. Corban Yaxley. Lori azt állítja, hogy megtalálta Corban Yaxley-t. Ez csak valami rossz vicc lehet. - Te most szopatsz engem? Szerinted annyira idióta vagyok, hogy ezt elhiszem neked és majd hálásan a nyakadba borulok, vagy mi a fasz? Komolyan, Lori? Bármilyen hazugságot kitalálhattál volna, hogy szóba álljak veled és te pont ezzel próbálkozol? - álltam fel az asztaltól ingerülten. - Jó, én erre egy kibaszott percet nem vagyok hajlandó pazarolni. Te komolyan egy pszichopata picsa vagy. Nyilván hazudott. Nem volt rá reális esély, hogy éppen ő megtalálja Corban Yaxley-t, akit több állam aurorjai sem találtak meg.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Júl. 23, 2021 1:39 am
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Kifejezéstelen tekintettel bámultam Holdenre, de a fejemben a gondolatok hangosabban és gyorsabban zakatoltak mint egy szteroiddal kezelt Roxfort Expressz. Annyira rosszul nézett ki, olyan borzalmasan festett, hogy a gyomrom görcsbe rándult tőle. Az első, ami eszembe jutott az volt, hogy bassza meg, nem vagyok itt, hogy főzzek rá, és máris nem eszik. Aztán amikor a szemébe néztem és megláttam a sötét karikákat, hogy bassza meg, nem vagyok itt, és nincsen senki, aki megnyugtatja éjszaka és átöleli, ha rémálmok gyötrik. Úgy éreztem, mintha a legfontosabb kötelességemet hagytam volna hátra, amikor az utasítására utoljára kitettem a lábam a lakásán. Túl kellett volna lépnem rajta, nem kattogni a kapcsolatunkon és elfogadni, hogy ez már teljesen menthetetlen. Meg is próbáltam, isten legyen rá a tanúm, hogy megtettem. Ott volt kezdetnek a legidősebb Byrne csemete, jó falat volt, de a fél fogamra sem elég. Akadtak a női munkatársaim között is partnereim, akik legalább arra a fél órára elfelejtették velem a szerelmi bánatomat. De nem mentem sokra azzal a harminc perccel, amikor jelenleg azt éreztem, hogy harminc év sem tudna segíteni rajtam és a fájdalmamon. - Nem akarok semmit előadni, ne aggódj -válaszoltam neki a pillanatnyi beállt csendben, ha már ilyen remek lehetőséget biztosított rá. -De örülnék neki, ha nem szakítanál félbe, mert a végén a nyelveden találom elnyomni a cigarettádat. -Sosem zavart, hogy dohányzott, ilyen apróságokon nem tudtam fennakadni. Azonban azt nem állt szándékomban hagyni neki, hogy rám tiporjon, ennek érdekében pedig kérdés nélkül képes lettem volna a cigi parázsló végét a szájába adni. Nem volt szükségem erre. Felvontam a szemöldököm, amikor a rövid döbbenet után rögtön jöttek a szókapcsolatok, amikből sütött, hogy a kedvenceivé váltak az elmúlt hetekben. Pszichopata picsa, hazug kurva… Cáfolnám, de kár lenne, amikor van benne igazság. - Van bizonyítékom -feleltem megőrizve higgadtságomat. A kezem megrándult, ahogy a hamutartó felé akartam nyúlni, hogy utána a fejéhez vágjam, de sikerült megálljt parancsolnom magamnak. -Egy nevem is van, ami azt hittem, érdekelne, de ha nem, hát nem. Biztos nem ugyanarra a Leonie Flemingre gondoltunk. -Soha nem mondta el, hogy hívták az anyját, nem is kérdeztem, nem is volt fontos. Halott volt, nem segített senkin az, ha a teljes nevét rikoltoztuk az utcákon. Amikor megszereztem azt a papírt és végigfutottam rajta a neveket, akkor kezdtem csak el a kutatómunkát és derítettem ki némi külső segítséggel, hogy ki volt a Briggs fivérek anyja. A szívem szakadt bele, amikor újraolvastam a lapot és megláttam rajta a nevet, majdnem sírtam. Most viszont nagyon hasznos információként tekintettem csak rá. - Egyébként elhiheted, hogy nekem is a legutolsó lenne, amit akarok, hogy szóba kelljen állnom veled. Ha nem jön ez a szar, soha többet nem látjuk egymást, még a másik temetésén sem. Ne gondold azt, hogy ennyire különleges vagy. -Nem tudom, miért mondtam ezt neki és miért így, de ki akartam mondani. Inkább csak magammal akartam elhitetni, hogy ez a helyzet, hiába tudtam nagyon jól, hogy esélyem sincs az érzéseim ellen.
Ignoráltam az ócska fenyegetőzést, bár tudtam, hogy azon kevesek közé tartozott, akik tényleg kikapták volna a számból a cigit és rajtam nyomták volna el - és nem is olyan régen még kurvára imponált, hogy nem egy elesett, szende virágszál volt, akit a széltől is óvni kellett. Ha magamban végiggondoltam, tulajdonképpen mindig a határozott nőket kedveltem, bár egyik korábbi párkapcsolatom sem emlékeztett igazán Lorira. Ha egyetlen tényleg fontos nőt kellett volna kiemelnem az életemből, az Frida Scamander lett volna, ő pedig aztán minden volt, csak gyámoltalan nem. Nem tudta magát átvágni egy átkokkal teli piramison és nem sok izgalmas kalandba keveredett a világ különböző egzotikus pontjain, mert nem volt átoktörő, csak egy egyszerű jelmezkészítő a Helios Színházban, és elsősorban egyedülálló anyuka - ebben végképp különböztek Lorival, aki a gyerekvállalást nagyon határozottan elutasította -, de vonzott az önállósága és rendíthetetlensége. És milyen szánalmas, hogy mostanában egyre gyakrabban eszembe jutott, mi lehetett volna kettőnk között Fridával, ha nem baszódik el minden egyik napról a másikra. Most biztosan nem ültem volna itt a Foltozott Üstben, átkúrva, megalázva és teljesen összetörve. Nem akartam itt maradni, valószínűleg semmivel nem is tudott volna itt tartani azon az egy néven kívül, amit végül kimondott. Lefagytam, hosszú másodpercekig csak álltam az asztal mellett és vegyes érzelmekkel bámultam Lori arcába. Sosem mondtam neki anyám nevét. Nyilván nem, hiszen nem élt, nem volt kit bemutatnom, az emlékeim között pedig egyszerűen csak Anyaként létezett - és különben sem emlegettem túl sokat, fájó pont volt, nem töltött el nosztalgikus örömmel, ha róla mesélhettem. Persze akárhonnan kideríthette volna a nevét, de ezt még én sem feltételeztem róla, nem, ennyire egyszerűen nem lehetett beteg... - Mi van vele? Nagyra értékelném, ha nem sejtelmeskednél, hanem végre kinyögnéd, hogy mi a faszt akarsz. - Visszaültem a székre. Ki kellett volna sétálnom innen, a saját amúgy is romokban heverő lelki békém érdekében, de képtelen voltam rá. Hiszen az anyámról volt szó, ha csak minimális esély létezett rá, hogy Lori megtudott valamit, amit nekem ennyi év alatt sem sikerült, akkor nem hagyhattam veszni ezt a lehetőséget. Anya miatt nem. Megérdemelte, hogy végre pontot tegyünk ennek az ügynek a végére. És azt hiszem, én is megérdemeltem, hogy tudjam, mi történt vele és ha úgy adódik, tisztességesen eltemethessük végre. Csak ennyire vágytam, semmi többre. - Egy másodpercig sem feltételeztem, hogy különlegesnek tartasz. Te pedig azt ne gondold, hogy szeretném, ha annak tartanál. Nem akarok tőled semmit, és ne hidd, hogy te olyan különleges és pótolhatatlan voltál. Ez az egész nem szólt többről, mint hogy jól esett néhány hónapig egy fiatalabb nőt dugni.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Júl. 23, 2021 1:25 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Valóban nem voltam az a fajta, aki üresen fenyegetőzik. Nem állt volna messze tőlem, hogy megtegyem és a szájában oltsam el az izzó cigarettavéget, sőt, ennél rosszabbakat is tettem már életemben. Persze nem vele, Holdennek nem tudtam volna így ártani - sokkal szörnyűbb volt az, amit megtettem vele, nem ért fel hozzá semmilyen fizikai fájdalom. Emiatt pedig egész életemben mardosni fog a bűntudat, ha nem is fejezem ezt ki és nem hozom a tudtára. Úgysem hatná meg, én pedig nem is várom el tőle, hogy tekintettel legyen rá. Nagyon is jól tudom, mennyire nem érdemlem meg. Láttam az arcán a változást, ahogy az érzelmei a feje tetejére álltak és bizonyára azon is elgondolkodott, hogy engem átkozzon halálra, amiért ezt emlegetni merem. De türelmes voltam, megvártam, amíg fejben megvitatja ezt magával és eldönti, mit és hogyan akar folytatni ezek után, ha egyáltalán akar bármit is. Azért eltöltött némi elégedettséggel, hogy visszaült és hajlandó volt meghallgatni, vagy legalábbis azt megvárni, hogy elkezdjem elmesélni a történéseket. - Én semmit nem akarok, csak közölni akartam veled, hogy mit tudtam meg, telibe szarom, hogy neked ez fontos vagy sem. De jól van, elmondok mindent. Ha közbepofázol, felállok és hazamegyek, mert nem akarok ezzel ennél többet foglalkozni és a szellemes megjegyzéseidre sem vagyok kíváncsi. -Meg sem vártam, hogy reagáljon rá valamit, inkább azonnal belefogtam a mesélésbe. -Nem sokkal azután, hogy hazamentem, kaptam egy megkeresést egy melóra. Nem volt legális, de engem ez soha nem zavart -legalább annál veszélyesebb és izgalmasabb lesz a feladatom -, a megbízót pedig Brendan Byrne-nek hívták. Brit akcentus, nem olyan, mint a tiéd, sokkal arisztokratikusabb. Jó vágású, ötvenes férfi, hatalmas villában él a feleségével, a gyerekeivel, házimanókkal és neki dolgozó varázslókkal. Az első nekem szánt munkájára küldött velem párat az emberei közül, biztosan a nehézségek miatt, amiket a munka jelentett. Ezek az emberek pedig nagyon szerettek beszélni, pláne, ha kicsit be is voltak rúgva és akkor magyaráztak arról, hogy Brendan Byrne valójában nem más, mint Corban Yaxley. Biztosan azt gondolták, hogy nekem ez nem fog mondani semmit, és ami azt illeti, egy évvel ezelőtt még tényleg nem is jelentett volna, de hát… azóta történtek dolgok. Utána a családdal maradtam egy darabig, próbáltam információt és bizonyítékot szerezni, ami nem volt egy egyszerű feladat, de végül csak sikerrel jártam. Brendan Byrne valóban Corban Yaxley. A táskámért nyúltam, hogy előszedjek belőle egy gondosan feltekert pergamenlapot, amit Holden felé nyújtottam. - Ennyit tudtam észrevétlenül megszerezni, a többi nem is az én dolgom. Vedd ezt egyfajta jóvátételi kísérletnek. Hogy innentől kezdve mit kezdesz ezzel az információval és hogyan lépsz fel Byrne ellen, az csak rajtad múlik, én megtettem, amit lehetett. Felálltam az asztaltól, készen arra, hogy elmenjek. Ennyivel elintézettnek és lezártnak tekintettem a dolgot, nem akartam több időt pazarolni rájuk. Úgysem volt rám kíváncsi.
Bár nem volt szokásom mások szavába vágni, most mégis hatalmas késztetést éreztem rá - pusztán azért, mert rám parancsolt, hogy ne tegyem. Nem is olyan régen még ittam volna minden szavát, mert egyszerűen szerettem hallgatni, bármiről is beszélt, most mégis a puszta jelenlétével feldühített. Mégis végig kellett hallgatnom, eleget tenni a felszólításának, mert az információk, amiknek a birtokában volt, többet értek a személyes sértettségemnél és egómnál. Nehezemre esett nem kikérni magamnak, amikor kihangsúlyozta, hogy ez a Brendan Byrne nevű figura nem úgy beszélt, mint én. Pedig nem volt ebben semmi meglepő, én nem voltam arisztokrata, Londonban nőttem fel egy átlagos családban és az akcentusom is éppen ezt tükrözte - Lori nem véletlenül szórakozott rajta olyan jól a kapcsolatunk vidámabb hónapjai alatt vagy meredt rám értetlenül, mikor egy büdös szót nem értett abból, amit elmorogtam az orrom alatt. Akkor csak a szememet forgattam, most viszont zavart a különbségtétel, mintha még ezzel is arra akart volna emlékeztetni, hogy idióta módon elhittem, őszintén érdekelhetek egy Fontaine-t. Minden stimmelt. Corban Yaxley most járhatott az ötvenes évei közepén, abban senki sem kételkedett, hogy bárhova is szökött a háború végén, a pénze nagy részét kimentette - a Gringotts koboldjai annak idején tájékoztatták róla az aurorokat, hogy Yaxley már a roxforti ostromot megelőző hetekben nem kis összeget és nem kevés családi ereklyét vett ki a széfjükből, bár így is annyi galleon maradt még ott, amit valószínűleg én életemben nem láttam egyszerre -, így biztosan nem okozott gondot neki egy villa fenntartása a hozzá tartozó házimanókkal és alkalmazottakkal. Persze ez önmagában passzoló leírás volt nagyjából minden aranyvérűre, önmagában nem tekintettem volna elég bizonyítéknak egészen addig, amíg Lori a kezembe nem nyomta a pergamenlapot, rajta egy hosszú névsorral és a hivatalos minisztériumi bélyegzővel. Úgy kaptam ki a kezéből a papírt, mintha az életem múlt volna rajta. Mohón futottam végig a sorokat, egyetlen név után kutatva. És ott volt, az F betűnél ott volt anyám neve. Hosszú másodpercekig csak meredtem rá, noha meglepetést nem okozott, hiszen tudtam mikor idézték be kihallgatásra, ahonnan aztán sosem tért haza. De ezt a dokumentumot nem szerezhette meg Lori akárhonnan. Egyszerűen nem létezett, hogy hazudott Yaxley-ről. - Hol van most Yaxley? - szegeztem Lorinak a kérdést, amikor tudatosult bennem, hogy le akar lépni. - Hova menekült az az állat? Le fogjuk vadászni, személyesen én akarom megtenni, de tudnom kell, hol van most. Nem kergettem hiú ábrándokat, tudtam, hogy nem jutnék csak úgy a közelébe, egy egész aurorosztag nem lenne elegendő ahhoz, hogy egyszerűen besétáljak a villájukba és letartóztassam, vagy még jobb, megöljem Corban Yaxley-t. Pedig bármit megadtam volna érte, hogy lássam azt a náci gecit elvérezni a lábaimnál. - Tudni akarok mindent, amit kiderítettél róla és a családjáról - kaptam a karja után. A mondat egyszerre hatott elkeseredett könyörgésnek és odaugatott parancsnak, én magam sem tudtam eldönteni, pontosan minek szántam.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Júl. 24, 2021 11:16 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Pár másodpercig néztem csak az arcát, miután kikapta a kezemből a papírt és elkezdte végigfutni a sorokat. Nem akartam látni a reakcióját, amikor megtalálja rajta az édesanyja nevét, hiába tudta jól, hogy ott lesz, akár azért, mert én mondtam, akár azért, mert már huszonöt évvel ezelőtt is egyértelmű volt az infó. Most mégis ott lesz a kezében a tényleges, tárgyi bizonyíték, nem csak a tudat, hogy mi történt akkor. Akármilyen is volt a kapcsolatunk, tudtam, hogy beleszakadna a szívem, ha látnám a reakcióját. Úgyhogy inkább csak a táskám után nyúltam, hogy tovább menjek. - San Franciscoban él a családjával egy gondosan őrzött, bombabiztos villában -választoltam, miközben a táskámban kutakodtam néhány sarló után, hogy ki tudjam fizetni a sört, amihez hozzá sem szagoltam. -Ha rám hallgatsz, nem próbálod meg levadászni, még egy erre szakosodott csapattal is alig lenne esélyed. Brendan Byrne egy nagyon intelligens, nagyon óvatos ember, szinte teljesen érinthetetlen. Én is pusztán a szerencsémnek köszönhetem, hogy ezt az egy lapot ki tudtam menekíteni. Ledobtam az asztalra a sarlókat és az ép vállamra vettem a táskámat, hogy lelépjek, mert a munkám ezzel bevégeztetett. Gondoltam én, de Holden szorítása a karomon megállított benne, bár lehet, inkább a hangja volt az, ami megtorpanásra késztetett. Lenéztem a kezére, aztán lassan körbefuttattam a tekintetem a kocsmán. - Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb hely rá -jegyeztem meg óvatosan, de a szavaim ellenére visszaültem a székre. -Elmondom, amit tudok, és amit biztonságos. A többit vagy megoldod magadnak, vagy nem itt adom elő. -Elvettem egy szalvétát és a pálcám végével (jobb ötlet híján) elkezdtem rárajzolni egy kezdetleges családfát. -Brendan Byrne, ötvenhat éves, jelenlegi foglalkozása szerint múzeumigazgató. Az első feleségéről nem tudok sokat, csak annyit, hogy sok éve meghalt. Ebből a házasságából van az első fia, William Byrne, harminchárom éves, az amerikai hírszerzés operatív részlegén dolgozik. Benga nagy állat, olykor testőrt játszik az apjának és mindent tud az ügyleteiről. Brendan második felesége egy Boot, vele három gyereke van, mindegyik kiskorú, Medea tizenhat, Emmett tizennégy, Odette pedig hét éves. Nem sok port kavarnak, szerintem semmit nem tudnak az apjuk dolgairól, a nő intelligenciája pedig alulról verdesi egy postaládáét, nem jó semmire. Van még egy testőre Byrne-nek, egy indián, tőle tartanék, nem vagyok biztos benne, de lehet, hogy elementalista. Az indiánok sokszor azok. Nem mellesleg abraxanokat tartanak otthon. -Többet tudtam, jóval többet, de nem itt és nem most adhattam ezeket elő.
San Francisco. Tehát Amerikába menekült az a pöcs. Ezelőtt semmilyen információ nem jutott el a brit aurorokhoz Corban Yaxley hollétét illetően. Keresték '98 óta, de ha valaki a nyomára is bukkant, az biztosan nem ért vissza a Minisztériumba a hírrel - megölték, amneziálták, megzsarolták, fasz se tudja, de annyi biztos, hogy nem tudtunk semmit az öreg Yaxley-ről. Egyszerűen eltűnt a föld színéről a fiával együtt, hiába volt talán a legkeresettebb ex-halálfaló. A Lestrange-ek az Azkabanban ültek, már amelyik túlélte a roxforti csatát, Malfoyék tisztára mosták a nevüket, a Carrow testvérpárt, Antonyin Dolohovot és Rookwoodot elfogták, csak Corban Yaxley nem került elő soha Tudjukki legbelsőbb köreinek tagjai közül. Csupán azért volt benne biztos szinte az egész aurorparancsnokság, hogy Yaxley még élt, mert a fia és a kompromittáló minisztériumi akták is felszívódtak. És most kiderült, hogy mindvégig ott volt az egész világ szeme előtt, élte tovább az életét gazdag aranyvérűként az Egyesült Államokban, hatalmas villában, új feleséggel, új kölykökkel, egy kibaszott múzeummal... - Senki sem érinthetetlen - ráztam meg a fejem dühösen. - Tudodkit is meg lehetett ölni, akkor az egyik seggnyalóját sem lehetetlen. Nem fogja vígan leélni a hátralévő életét San Franciscóban a kurva villájában, ebben biztos lehetsz. Ha beledöglök, akkor is le fogom vadászni, mint egy állatot és a dementorok között fog elsorvadni az Azkabanban. Vagy ha rajtam múlik, akkor megkapja a dementorcsókot, amit már huszonhárom éve meg kellett volna kapnia. Egy erre szakosodott csapat... Rizikós, de nem lehetetlen. És történetesen ismertem egy nagyon jó aurort, aki talán még nálam is jobban akarta látni Corban Yaxley kiterített holttestét. Jerry Preston gyűlölete a Varázsbűn-üldözési Főosztály egykori vezetője felé éppen annyira személyes indíttatású volt, mint az enyém, akkor is, ha ezt nem akarta beismerni. Az öreg Yaxley átbaszta, évekig tanította és mentorálta Jerryt, úgy tett, mintha a társadalomért munkálkodna, előadta a jó aurort, Preston pedig hitt neki - és el tudtam képzelni, milyen érzés volt szembesülni vele, hogy Yaxley valójában mindvégig hithű halálfaló volt. Még ha nem is hangoztattam túl gyakran, úgy néztem fel Jerryre, ahogy az apámra sosem tudtam, és a szívem is megszakadt volna, ha ekkorát kell csalódnom benne. Éppen ezért voltam benne biztos, hogy egy társam már lenne a vadászatban, méghozzá egy olyan társ, akire az életemet is bármikor, kétely nélkül rábíztam volna. Feszült figyelemmel hallgattam, ahogy Lori vázolta a Byrne család tagjairól összegyűjtött információk egy részét. William Byrne lehetett az a fiú, akit megszöktetett magával a háború végén, nagyjából velem egyidősnek kellett lennie, minden stimmelt. - Az első felesége öngyilkos lett. Felkötötte magát a családi birtokon, a gyerek találta meg. Jerrytől tudom. - Éppen csak pár mondat erejéig szakítottam félbe, bár a történetnek ez a kiegészítése is inkább hangos gondolkodás volt, mint Lorinak szánt megjegyzés. Jelenleg még arról is megfeledkeztem, hogy gyűlöltem őt, a kavargó gondolataimat kivétel nélkül Corban Yaxley és az anyám halála töltötték ki. Mikor befejezte a család ismertetését, elvettem tőle a szalvétát és rákoppintottam a pálcámmal, mire a betűk és vonalak eltűntek róla a kíváncsi szemek elől. Egy újabb bűbáj ismét láthatóvá tette őket, de jelenleg senki másnak nem kellett tudomást szereznie róla. Lázasan pörgettem végig magamban a lehetőségeket, gondolat-és tervfoszlányokat, egyáltalán azt, hogy mit kéne kezdenem ezekkel az információkkal. Abban biztos voltam, hogy nem hagyhattam felhasználatlanul őket. De nem cselekedhettem dühből, most nem... - Menjünk egy csendesebb helyre, tényleg mindent tudni akarok - álltam fel az asztaltól. Az irodámat akartam felajánlani, de a Minisztériumban a falnak is füle volt, túl sok ex-halálfaló őrizte meg a pozícióját. - Gondolom, ráérsz feljönni hozzám.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Júl. 25, 2021 1:10 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Vitába kellett volna szállnom vele, amiért megint ilyen önfejű hülye volt, de nem tettem meg. Már semmi közöm nem volt hozzá és az ostoba döntéseihez. Pedig még emlékeztem rá, hogy amikor kibasztam a bátyját a lakásból és elmesélte, mit kényszerítettek rá, akkor megbeszéltük, hogy bármi gond van, nekem mondja el először, és ketten együtt mindent megoldunk. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy most már biztosan nem fogja elmondani nekem, ha valami hülyeségre készül, nem fogom tudni lebeszélni róla, utána pedig a szarból sem tudom majd kirángatni a seggét. - Voldemort egy bolond volt! -vágtam rá szinte súgva, mert ugyan én nem féltem a névtől, nem kellett, hogy a fél kocsma ránk figyeljen. -Az egész uralma arra épült, hogy hatalmas varázserővel volt megáldva és féltek tőle az emberek, mellette egy őrült volt, akinek nem véletlenül kellettek a megfontolt, eszes emberek a Minisztériumba. Byrne nem tudom, milyen varázsló, még sosem voltam a pálcája túlvégén, de van pénze, van hatalma, van esze, és tekintélye is, minden normális ember egészségesen tart tőle. Hülyének nézhetsz, amiért ezt mondom, de szerintem sokszor veszélyesebb, mint Voldemort valaha is volt. -Biztos voltam benne, hogy visszaszól majd, mert én nem voltam itt, nem éltem át a pusztításokat, nem láttam, milyen világ volt itt akkoriban. De nem is érdekelt, mert külső szemlélőként racionálisabban láttam az egészet. Voldemort soha nem jutott volna oda, ahová, ha nincsen néhány Yaxley-féle ember, akinek hasonló az ideológiája mint neki, de legalább nem csak őrültként gyilkolt össze-vissza, hanem mellette vezetett és szabályozott is. Meglepetten felvontam a szemöldököm Holden megjegyzésére. Nem gondoltam volna, hogy ilyen részleteket ismer, de még Jerry neve sem magyarázta meg nekem mindezt. Az öreget is talán kétszer, ha láttam, szóba eddig nem elegyedtem vele, mert túlságosan mufurcnak tűnt. - Hát, ez legalább megmagyarázza, hogy Williamnek miért olyan fájó pont az életében. Nem volt hajlandó sokat beszélni az anyjáról, terelte a témát. Ebből sejtettem, hogy meghalt, de azt már nem, hogy éppen így. Pár másodpercig rezzenéstelen arccal néztem rá. Eszembe jutott, amikor először valami hasonlót kérdezett tőlem, ugyanígy egy kocsmában ültünk, csak sokkal részegebben és még inkább kanosan. Sokmindent megadtam volna érte, hogy most is ugyanez legyen a helyzet, de ez talán már soha nem fog bekövetkezni. - Rá -sóhajtottam lemondóan, elfogadva a tényt, hogy nem szabadulok meg innen minimális információ adásával. És már előre kezdtem félni tőle, hogy éppen ugyanarra fog kényszeríteni, mint nemrég a MACUSA is tette: kémkedésre. Nem akartam még egyszer átélni ugyanazt, de nem lesz választási lehetőségem.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki veszélyesebb legyen Tudjukkinél. Tudtam, racionálisan felfogtam, hogy Neki, Akit Nem Nevezünk Nevén, voltak gyengeségei és végzetes hibái, amik végül odáig vezettek, hogy egy tizenhét éves fiú, egy egyszerű lefegyverző bűbájjal küldte át a túlvilágra. Azonban a gyerekkori beidegződések ellen nem tudtam tenni, ahogyan a korosztályom egyetlen tagja sem. Még mindig nem mertem kimondani a nevet, zavart, ha más megtette, félelmet keltett bennem a Sötét Jegy látványa és nem tudtam elképzelni, hogy az egykori halálfalók rosszabbak lehetnek a mesterüknél. Pedig a lelkem mélyén én is tudtam, hogy ez lehetséges. - Ne mondd ki a nevét - szóltam rá reflexből. - Hogy milyen varázsló Corban Yaxley? Tíz teljes hónapig Imperius alatt tartotta Pius Thicknesse-t, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjét, akit aztán beültettek a mágiaügyi miniszteri székbe. Tíz teljes hónapig. Előtte auror volt, Jerryt is tanította az a geci. Ilyen varázsló Corban Yaxley, Lori, és éppen ezért nem maradhat szabadlábon. Leszarom, ha veszélyesebb Tudodkinél - és kurvára ne mondd ki még egyszer a nevét -, az a munkám, nem is, a kötelességem, hogy az ilyen pszichopata faszkalapokat elfogjam. És Yaxley lenne az utolsó, akit futni hagynék. Azok után, amit tett és amit én... Elhallgattam. Pedig Lori előtt, bármilyen volt is most a kapcsolatunk, nem maradt titkolnivalóm. Legalábbis nem ez. Tudta, mit tettem, ahogy azt is, hogy utána mennyire meginogtam a karrieremet illetően. Nem éreztem úgy, hogy maradt bármi jogom jelvényt és egyemruhát viselni, mert egy auror nem tehet olyat, amit én műveltem. De most talán lett volna lehetőségem törleszteni... Azt a lányt nem támasztotta fel, de tettem volna valami jót. Merlin faszára, Cassie a fejét fogta volna ettől a logikától, éreztem... - Látom, nagyon jól ismered Williamet... - fújtam ki ingerülten a cigarettafüstöt. Nem kellett volna elöntenie a féltékenységnek. Nekünk, kettőnknek már semmi közünk nem volt egymáshoz, felőlem aztán magával Corban Yaxley-vel is kefélhetett, az ő dolga... De mégis dühített, bizonygathattam magamnak akárhogy, mennyire túlléptem rajta. Elnyomtam a hamutartóban a cigarettacsikket, felálltam az asztaltól és szó nélkül elindultam a kijárat felé. Mennyire ironikus, hogy hosszú hónapokkal, egy ehhez nagyon hasonló szituációban egymásba gabalyodva botorkáltunk ki egy kocsmából, alig bírtam levenni róla a kezem és türtőztetni magam, amíg felértünk a lakásomra... most pedig hozzáérni sem bírtam. Nem együtt hoppanáltunk, amint kilépett ő is az utcára, nélküle távoztam. Tudta, hova menjen, megoldotta nélkülem is. Csak a bejárati ajtónál vártam meg. A lakásban ugyanaz fogadta, mint amikor utoljára itt járt - éppen csak a közös képek és emlékek tűntek el.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Aug. 05, 2021 10:36 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Nem tudtam magamba fojtani egy gúnyos horkantást, ahogy rám szólt. Mintha egy ostoba kisgyerek lennék, aki sosem tapasztalta, milyen érzés félni és mi olyan veszélyes, hogy rettegjen is tőle az ember. Pontosan tudtam, de egész biztosan nem egy bolond, halott varázsló lesz az, akitől majd berezelek. - Miért, mi lesz, ha kimondom? Megjelenik a szelleme és átlebeg rajtam? Ne legyél már nevetséges. -Talán nem kellett volna így reagálnom rá, de egyszerűen hidegen hagyott, hogy ő mitől félt gyerekkorában. Voldemort már nem létezett, meghalt, vége volt, legfeljebb az ibolyákat hervaszthatja el a teteme fölött. -Akkor még inkább ér az, amit mondtam neked. Kurvára nem kéne Yaxleyval baszakodni, mert még annyi esélyed sem lenne ellene, mint a kígyóképűvel szemben. Hozzá is egy iskolányi kölyök és egy seregnyi auror meg szektás geci kellett, hogy bármire menjenek, gondolod, hogy Brendan Byrne kisebb falat lenne? Pláne azokkal az emberekkel, akikkel körbeveszi magát… Nem titkoltam jól, hogy már attól előtört belőlem az aggodalom felé, hogy csak beszéltünk erről az egészről. Nem akartam, hogy baja essen, pedig nagyon úgy festett, hogy nem leszek képes megállítani semmiben. Talán akkor sem lettem volna képes rá, ha a kapcsolatunk nem úgy végződik, ahogy, de ezt már úgysem fogjuk megtudni. Igazából nem is volt fontos, csak tudni akartam, hogy Holden megőrzi a hidegvérét és nem rohan tátott szájjal a faszerdőbe. - Igen, jól ismerem Williamet, meglehetősen közelről. Nem is gondolnád, mennyi mindent kikotyognak a férfiak kefélés után. -Pontosan tudta, milyen az. Nekem pedig nem volt elég kést döfnöm belé, még meg is kellett forgatnom, mert nem tudtam mást kezdeni az érzéseimmel. Egyszerűbb, ha azt hiszi, legalább annyira utálom őt, mint amennyire ő engem, bármekkora nagy hazugság is volt. Szó nélkül követtem ki az épületből, majd a lakásához hoppanáltam utána. Nem tudtam, milyen érzés fog a hatalmába keríteni, amikor belépek az ajtón, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy vödör hideg vízként ér, amit valaki nagyon vicces a nyakamba borított. Annyira ismerős volt az illat, mintha végre hazaértem volna oda, ahol igazán biztonságban és nyugalomban éreztem magam… pedig ez nem az a hely volt, már régen nem. Fájdalmasan vágyódtam vissza hónapokkal ezelőttre, amikor ide belépve az első dolgom lett volna Holden nyakába ugrani, megcsókolni és magamoz szorítani. Nagyot nyeltem, miközben beljebb léptem a lakásban, egyetlen könnycseppet sem akartam kiengedni magamból, ahogy semmi mást sem. Majd ha már egyedül leszek. - Mi mindent szeretnél hallani? Konkrét kérdéseket kérek, nem akarok a kelleténél tovább itt maradni -álltam meg a nappaliban, le sem akartam ülni. Nem kellett még több rossz érzés a lelkemnek.
- Tudod mi a nevetséges? Hogy idejössz a kurva kényelmes kis amerikai életedből, a kibaszott pénzes, aranyvérű pereputtyodtól és van pofád röhögni rajtam, mintha lehetne bármi fogalmad... akármiről. Az egész életről. Mert neked semmi nem számít és semmi nem szent és minden annyira könnyű... - fakadtam ki. Hogy mert nevetségesnek nevezni, éppen ő, akinek az egész élete annyira baszottul egyszerű volt és aki annyira jól tudta, hogy mit jelentett nekem az a rettegett név? Hogyan űzhetett belőle gúnyt? - Nem érdekel, értsd már meg, hogy leszarom mennyire veszélyes Yaxley. Nem maradhat szabadlábon, nem árthat több embernek. Nem hagyhatom, hogy megtegye. Értelmetlennek éreztem tovább magyarázni. Ha ennyire nem tartotta tiszteletben a Tudjukkivel kapcsolatos élményeimet és a kapcsolatunk hónapjai alatt ennyi empátiát sem talált magában ahhoz, hogy megértse mit jelentett nekem anyám halála, akkor nem volt miről beszélnünk egymással. Ha azt gondoltam, hogy ennél jobban nem tud felidegesíteni, megalázni, a lelkembe tiporni és egyszerűen csak jó nagyot belém rúgni, akkor tévedtem. Sikerült fokoznia, de még mennyire, hogy sikerült... - Nagyszerű. Azt hittem, csak egyszeri alkalom volt, hogy kurvát játszottál, de látom, túl sokat feltételeztem rólad. Remélem, az öreg Yaxley-nek is hagytad, hogy megbasszon, úgy hallottam, fénykorában elég szapora volt. - Idegesen kifújtam a füstöt, majd dühtől remegő kézzel újból felemeltem a cigarettát és mélyet szívtam belőle. Nem kellett volna érdekelnie, mit számított ez már? Mit számított, kivel feküdt le? Nem volt ő már nekem senkim sem, soha nem is kellett volna beengednem az életembe, örülnöm kellett volna, hogy végre megszabadultam tőle... És mégis felőrölt a féltékenység. A kocsmából kiérve legszívesebben felrúgtam volna mindent, ami csak az utamba került. Hogy is hihettem, hogy jó ötlet volt eljönni ide? Bárcsak valaki lebeszélt volna... De ugyan ki, amikor kurvára egyedül voltam? A testvéreim alig akartak velem szóba állni a gyilkossági nyomozás óta. Gennek el sem mertem mondani, hogy Lori megint megkeresett, nem akartam a szarságaimmal zavarni. Más barátom nem volt, a kollégákat nem engedtem közel magamhoz, új nőre pedig nem vágytam. Cassie Black volt az egyetlen, aki jelenleg átlátta a zavaros életemet, de már az a két éjszaka is sok volt, amit egymás lelki bajainak kitárgyalásával töltöttünk, nem kereshettem többet a gondjaimmal és végképp nem kerülhettem hozzá közelebb. A lakásba érve ledobtam a nappaliban a zubbonyomat, mielőtt leültem volna a kanapéra. Lorit nem kínáltam hellyel, nem érdekelt, hogy álldogál-e a szoba közepén vagy leül ő is. - Már évek óta tudomása van a hírszerzésnek neohalálfaló és neogrindelwaldista mozgolódásról Európában és Amerikában is. Egy-két szánalmas kiskatonán kívül senkit nem fogtunk még el, a szart is kivertem abból a néhányból is, de lófaszt sem mondtak. Szerintem nem is tudtak volna mit. Yaxley-nek is köze van hozzá, igaz? Az a geci is nyakig benne van és a múzeumigazgató családapa csak elbaszott álca. Tudni akarok mindent az illegális ügyeiről, nyilván beleláttál, tudom, hogy nem legális munkát végeztél neki. Ha nem mondasz el mindent, akkor esküszöm, hogy beviszlek illegális ereklyevadászatért. És kurvára tudni fogom, ha elhallgatsz valamit vagy kamuzol, mert ha esetleg elfelejtetted volna, még mindig értek a legilimenciához.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Aug. 08, 2021 8:51 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Igyekeztem kifejezéstelen tekintettel nézni rá, de nem tudtam rendesen leplezni az arcomon ülő elégtételt, amiért ő is szarul érzi magát. Nem kellett volna így hozzáállnom, csak magam alatt vágtam a fát, ha még valaha is volt valamennyi esélyünk a békülésre. A probléma ott van, hogy el sem hittem azt, hogy lenne bármi esélyünk. Így nem maradt más, csak a fájdalom átélése és éppen emiatt a fájdalom adása. Mert mi mást tehetnék, milyen más ellentéte van a szeretetnek, ha nem ez? A helyzet az, hogy nem tudtam, mert soha életemben nem szerettem még embert rajta kívül. - Kihisztizted magad, Barbie baba? Örülök neki. Ha meg akarod öletni magad, hát menj, én aztán nem foglak megállítani benne. -Még én sem hittem el, amit mondtam. A lelkem mélyén tudtam, hogy ha kell, lekötözöm, csak ne essen baja, mert azt nem tudtam volna elviselni. De nem baj, amíg ő nem tud róla, addig minden rendben van. Nem kell, hogy gyengének lásson. Elmosolyodtam a szavaira, de megrándult az arcom. Azt hittem, tűrni fogom majd, hogy rajtam köszörüli a nyelvét, talán így is lett volna, ha nem úgy teszi, ahogy és nem azokat a szavakat használja, amiket. Nem is bírtam végighallgatni. Egy gyors mozdulattal átnyúltam az asztalon és a hajába markolva olyat rántottam rajta, hogy a feje hatalmasat koppant az asztalon. Felálltam a jobb fogás érdekében és nagyon határozottan rátámaszkodtam, hogy ne tudjon felemelkedni onnan. Ő tudhatta volna a legjobban, hogy velem nem jó baszakodni. - Ha még egyszer kurvának mersz hívni -súgtam a fülébe, egész közel hajolva hozzá. -Esküszöm neked, hogy összeroppantom a kibaszott koponyádat és egy redvás tolókocsiban fogod leélni az életedet, nyáladzva, egy muskátli értelmi szintjén. Azt te sem szeretnéd, igaz? Tudtam volna még folytatni, de feltűnt a hatalmas csend, ami körülvett minket és felpillantva azt láttam, hogy az egész kocsma minket bámul. Inkább elengedtem Holdent és hátrébb léptem tőle. Igen, éppen ideje lesz lelépnünk innen, ez is bőven elég nagy feltűnés volt. Karba tett kézzel ácsorogtam a nappali közepén, idegesen, várva, hogy minél hamarabb el tudjak menekülni innen. Nyomasztottak az emlékek, az érzéseim és az, hogy mennyire nem kellett volna itt lennem. Miért nem hagytam annyiban az egészet? Nagyon jó kérdés. Már én magam sem voltam biztos a válaszban. - Tényleg? Akkor akár kezdhetnénk is azzal, nem? -kérdeztem vissza gúnyosan. -Vagy fosol, hogy Williamnek nem akkora mikropénisze van mint neked és ezt meglátnád? -Nem volt mikropénisze, de férfi volt, ennél jobb verbális kasztrálás nem létezett. -Benne van, persze. Nem tudom biztosra mondani, de sokmindent feltennék rá, hogy ő a vezetőjük, vagy legalábbis az egyik közülük. Sokat emleget egy Mulcibert, aki itt él Angliában, vele szoros kapcsolatot tart, úgyhogy gondolom, ő is része ennek az egésznek. William szintén az apját követi mindenben, ami nektek nagyon szuper lesz, ugyanis ő is egy kibaszott hírszerzési ügynök, még azt is tudja, milyen állagút szartál ma reggel. Hallottam más neveket is, de nem ismertem fel mindegyiket és nem is tudom, melyikük része csupán a fedőbiznisznek és melyiknek van ténylegesen köze ahhoz a szervezethez.
Ki gondolta volna még pár hónappal ezelőtt, hogy ide fog kifutni a kapcsolatunk? Gyűlölködés, egymás szándékos megsértése és mérhetetlen sok keserűség... Amikor nem is olyan régen, a napnak ebben a szakaszában mindketten hazaértünk volna a munkából, Lori összeütött volna valami vacsorát, hogy utána az este hátralévő részében kényelmesen elnyúljunk a kanapén és csak csendben élvezzük egymás társaságát egy film vagy egy könyv mellett - vagy esetleg a hálószobában, egymás karjaiban, kizárva a külvilágot. Mindez most annyira távolinak és lehetetlennek tűnt. Nem éreztem abból a békességből semmit, ha Lorira néztem nem töltött el sem nyugalom, sem otthonosságérzet, sem vágy, csak csalódottságot és tátongó űrt éreztem. - Nem is kért rá senki. - Nem féltem attól, hogy esetleg megölnek. Ez mindig benne volt a pakliban, attól a naptól kezdve, hogy beadtam a jelentkezésemet az aurorképzőbe. Nem rémített meg a dicsőséges halál gondolata, az utóbbi időben még annyira sem, mint ezelőtt. Mert bevetés közben megdögleni legalább tényleg dicsőséges lenne, még tennék valami utolsó jót, ha már annyi mindent elkúrtam... Egyedül a gyerekek miatt aggódtam. Hogyan boldogulnának az unokahúgaim és unokaöcséim felnőtt segítség nélkül? De más nem keltett bennem rossz érzést, voltak napok, mikor megváltás lett volna, ha minden véget ér egyetlen benyelt átokkal. Talán túl fáradt voltam, talán a történtek után is túlságosan elengedtem magam Lori mellett, de nem reagáltam időben. A keze a hajamba markolt - nem úgy, mint pár hónapja -, a fejem pedig hangosan csapódott neki a koszos asztallapnak. Ellenszegülhettem volna, okozhattam volna neki fájdalmat, hiszen lehetett bármilyen gyakorlott és edzett, én voltam nagyobb, én voltam nehezebb és ennél fogva én voltam az erősebb is. De nem tudtam megtenni, bármi is történt közöttünk, képtelen voltam kezet emelni rá és bántani. Ahogy a keze lesiklott a fejemről, felálltam az asztaltól. Közelebb húztam magamhoz Lorit, egy másik időben és helyzetben talán ugyanígy markoltam volna a ruhája anyagát, csak éppen ekkora harag nélkül, de az nem itt és nem most volt. - Most mondom el először és utoljára - szegeztem a bordáinak a varázspálcámat úgy, hogy rajtunk kívül senki ne láthassa a mozdulatot, ő viszont biztos érezze. - Ha még egyszer kezet emelsz rám, felváglak, mint egy kibaszott parizert. Az anyád nem fog felismerni, mikor kiszednek a Temzéből darabokban. Tudod, hogy képes vagyok rá. Kurvára tudod. Hogyne tudta volna... Azon kevesek közé tartozott, akik ismerték a gyilkosság részleteit. A gyilkosságét, amit én követtem el és ami miatt Lori távollétében majdnem Azkabanba kerültem. Vajon tudott róla? Kételkedtem benne, hogy Cassie említette volna neki. Nem mondta ki hangosan, nem tett rá célzásokat, de valamiért úgy éreztem, hogy bármennyire is bizarr ezt kimondani, Cassie Black kettőnk közül nem engem ítélt el a kapcsolatunk lezárásáért.
Bármit megadtam volna érte, hogy Lori befejezze végre a gyerekes sértegetéseit. Tudtam, hogy csak a lelkembe akart tiporni, nem voltam már önbizalomhiányos tinifiú, akit mély depresszióba lehetett taszítani a farokmérete degradálásával, de nem akartam hallani, ahogy összehasonlított William Byrne-el. - Nem tudom mit kéne tennem, hogy felfogd, kibaszottul nem érdekel, hány halálfalóval keféltél, amióta Merlinnek hála eltűntél az életemből. Biztosan nagyon büszke vagy rá, ha ennyit emlegeted, de engem hidegen hagy. Nem érdekel milyen csodálatos hímpéldánynak tartod William Byrne-t, mert az én szememben ő nem ember az egész családjával együtt, csak egy degenerált állat. Úgyhogy légyszíves, kímélj meg a részletektől. - Hogy a faszomba ne érdekelt volna... De ezt ő nem tudhatta meg. Éppen, ahogy sejtettem: Corban Yaxley volt a szervezet feje, ha nem is egy személyben, de biztosan ott ült a vezetők között. A Mulciber név említése már annál izgalmasabb volt... - Aha, szóval Mulciber... Napoleon Mulciber, igaz? - A nyakamat tettem rá, hogy ő. Az a kibaszott pedofilképű sunyi geci a Mágikus balesetek főosztályáról... - Mi a fedőbiznisz? Részben mágikus tárgyak, gondolom, ha átoktörőt kerestek.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Aug. 12, 2021 7:29 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Már akkor megbántam, amit tettem, amikor véghezvittem. Nem kellett volna bántanom, nem akartam bántani… de mégsem tudtam mást tenni. Annyi érzelem és gondolat kavargott bennem, amiket képtelen voltam kezelni, hogy a szokásosnál is ingerlékenyebb voltam. A fájdalomra pedig nem tudtam mást reagálni, mint azt, hogy én is fájdalmat okoztam annak, aki a sajátom tárgya és okozója volt. Merlinre, de visszatekertem volna az időt, csak pár hónapot, arra az időre, amikor még minden rendben volt. Akkor sokkal óvatosabb lennék és nem hagynék semmit kiderülni. Akkor még most is minden szép és jó lenne, amilyenre vágytam. Megtorpantam, ahogy visszarántott magához, csak egy pillanatra hunytam le a szemem, sajnálkozva, hogy ez a mozdulat most nem olyan volt, amilyet már jól megszoktam tőle. Csak akkor néztem fel, amikor megéreztem a varázspálcát az oldalamba fúródni. Pislogtam párat Holden szavait hallgatva, aztán felemeltem rá a tekintetem. - Tudom, persze, hogy tudom. Csak egy valamit mondj meg: ezúttal hány hétig leszel holdkóros utána és mennyi időre süllyedsz mélydepresszióba? Mert akkor érdemes úgy időzíteni, hogy még legyen elég szabadságod rá. -Megpaskoltam az arcát, mielőtt kiszabadítottam volna magam a szorításából. Nem akartam túl sokáig a közelében maradni, így is elég rosszul éreztem magam tőle. Idegesen toporogtam egyhelyben, látványosan kényelmetlenül. Nem mertem a jól ismert bútorokra nézni, igyekeztem kizárni a fejemből a lakás illatát és csak arra az egy feladatra koncentrálni, hogy mindent elmondjak neki, amit tudni akart. Kezdett elviselhetetlenül nagy lenni a múltbéli tetteim terhe a nyakamon. - Degenerált állat, mert ártatlanokat ölt? Érdekes ez az álszentség, nem? -Nem állítottam, hogy nincsen igaza, nem véletlenül igyekeztem megtartani a távolságot Brendantól. A fia nem volt vészes, annak ellenére, hogy ki volt az apja és hol dolgozott, nagyon könnyen ki lehetett belőle csikarni infókat, ha kellően megpuhította az ember. És még én vagyok a szar kém… - Azt hiszem, nem tudom -vontam vállat. -Szerintem soha nem emlegették a keresztnevét, vagy ha igen, nem jegyeztem meg. Valami házasságot tervezgettek, Byrne lányát akarják hozzáadni Mulciber fiához. Többet nem igazán tudok, csak hallottam, ahogy William kifejezte nemtetszését. -A következő kérdésére nem válaszoltam azonnal, csak az arcát fürkésztem. Bármit tehetett volna velem, ha elmondom neki, hogy pontosan milyen illegális balhét vittem le jó pénzért. Odáig nem volt gond, hogy sejtette, mennyire dolgoztam hivatalos kereteken belül, de a részletek ismerete már egy másik kérdés. De talán most nem fogja jobban érdekelni annál, amit Yaxleyékről tudok mondani neki. -Szerintem a múzeum az elsődleges fedősztori, de mellette feketepiaci kereskedelemmel is foglalkoznak. Műtárgyak, elátkozott tárgyak, mágikus képességekkel rendelkező dolgok… Nekem legutóbb Görögországból kellett egy táblát megszereznem, amire egy jóslatot véstek.
Bármennyire akartam elhitetni vele és saját magammal is, hogy jó érzéssel töltött volna el bántani őt, valójában még a gondolat is elborzasztott. Mikor lettem ekkora érzelgős puhapöcs? Miért kellett még most is ragaszkodnom hozzá, amikor nyilvánvalóan nem érdemelte meg és ő maga megvetésen kívül semmit nem érzett irántam? Mert nyilvánvalóan ez volt a helyzet, ha csak kicsit is érdekeltem volna, akkor nem mondja, amit most mondott - mert ez sokkal szívtelenebb vagy fájdalmasabb volt az asztallapnak csapódó arcomnál. - Neked az már úgyis mindegy lesz, nem? És hidd el, azt a névtelen kis kurvát lehet, hogy sajnáltam, de miattad egy percig sem érezném rosszul magam. - Újabb és újabb hazugságok. Ha tudta volna, hányszor eszembe jutott egyetlen nap során, hogy mennyire kibaszottul hiányoztak a hosszú beszélgetéseink, a törődése, az érzés, hogy nem egy üres, hideg lakásba kellett hazamennem, még akkor is, ha tudtam mekkora hazugság volt ez az egész. És emiatt képtelen voltam bántani, még magamat sem hitegettem azzal, hogy képes lennék megtenni. Legalább azt elmondhattam, hogy a bensőségesnek vélt kapcsolatunkon kívül más után nem sóvárogtam, és még az sem a személyének szólt, csupán vágytam rá, hogy legyen mellettem valaki. Tőle viszont már nem akartam semmit és erről akkor bizonyosodtam meg végérvényesen, amikor ott álltunk mindketten a nappalim közepén, körbevéve a számtalan közös emlékkel, amelyek ahhoz a kicseszett szobához kötődtek és egy másodpercig sem vágytam arra, hogy felelevenítsem őket. Hozzá sem tudtam volna érni Lorihoz, ebben teljesen biztos voltam abban a másodpercben. - Gondolhatsz rólam, amit akarsz, megvethetsz, ahogy akarsz, de kurvára tudod te is, hogy egyáltalán nem hasonlítok ahhoz a gecihez. Ha egy kicsi hasonlóság is lenne kettőnk között, te már rég nem élnél és most nem beszélgetnénk arról, hogyan fogom vásárra vinni a saját bőrömet azért, hogy végre megkapják a nekik járó igazságot azok az emberek, akiket Yaxley és a haverjai megöltek. - Nem, ezt még ő sem gondolhatta komolyan. Amit tettem, az megbocsáthatatlan volt, de csak az vezérelt, hogy megvédjem a bátyámat. Én nem akartam megtenni, nem akartam senkinek ártani és végképp nem hittem azt, hogy amit cselekedtem, az helyes volt. Yaxley és a többi halálfaló ellenben... - Ha Napoleon Mulciberről és a fiáról van szó, akkor itt akarja kiházasítani a lányát. Nem Amerikában, hanem itthon... - gondolkodtam hangosan. Persze ez önmagában semmit sem jelentett, talán Yaxley-nek nem voltak nagyobb tervei ezzel, megeshet, hogy tényleg csak egy aranyvérű vőlegény kellett, a régi haver fia pedig pont kapóra jött. Azonban Corban Yaxley, ha hihettem a róla szóló történeteknek - márpedig Jerrynek minden szavát elhittem -, nem olyan ember volt, aki bármit is véletlenül vagy "csak úgy" tett. Nem is olyan régen még közöltem volna vele, hogy nem normális, amiért ilyen munkát vállalt. Egyenesen dühös lettem volna a meggondolatlansága miatt. Most már azonban semmi közöm nem volt hozzá, a legalitás pedig teljesen hidegen hagyott. Akadtak égetőbb kérdések annál, hogy mennyire volt törvényes elvinnie azt a táblát Yaxley-nek. Faszt se érdekelte, amúgy sem ilyen piti ügyekre terjedt ki a munkám, mint egyetlen átoktörő nem éppen legális bevételei. - És magáról a szervezetről mennyit tudsz? Tagok, székhely, felépítés, kiterjedtség, hogyan hívják magukat, van-e valami faszom jelük, mint régen a Sötét Jegy, bármilyen apróság is fontos lehet. - A hideg is kirázott, ha elképzeltem, hogy egyszer megint megjelenhet az égen a Sötét Jegy.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Aug. 23, 2021 11:49 pm
Holden & Lori
in my desperate endeavor
Tudtam, hogy nem kéne ilyeneket a fejéhez vágnom. Hiszen nem bízik meg bennem, nem tudja, hogy soha, senkinek nem mondtam el, ami történt és nem is áll szándékomban a jövőben sem ezt megtenni. De nem tudta, én pedig egy percig sem hibáztathattam emiatt. Hiszen én tettem tönkre a kapcsolatunkat, aminek a tudatával valószínűleg soha nem fogok megbékélni. - Jól van, fiam, nagyon kemény vagy. Majd ha leereszkedtek a golyóid, próbáld újra, mert ez elég gyatra próbálkozás volt. -Valójában nem lehettem biztos benne, hogy tényleg nem ölne meg. Hittem benne, hogy így van, reméltem, hogy nem ismertem ennyire félre, mégis… nem lettem volna meglepve, ha megteszi. Pusztán azért nem, mert megérdemeltem volna. Kifejezéstelen tekintettel meredtem rá, ahogy próbált meggyőzni arról, hogy egyáltalán nem hasonlít William Byrne-re. Magának bizonygatott csak, mert engem nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Azt hiszem, nem véletlenül mentem vissza másodszor és harmadszor is Williamhez, mert volt benne valami, ami Holdenre emlékeztetett és kapaszkodtam ebbe az érzésbe. Egészségtelen? Kétségkívül, de a legkevésbé sem érdekel. - Szóval azt mondod, hogy ez különbözik attól, amit ők csinálnak? Bármit képes lennél megtenni a saját elveidért, azért, hogy azt, amit igazságosnak vélsz, megvalósítsad. Még ölni is képes lennél érte és ne most próbáld meg ezt tagadni. Ugyanolyan vagy mint ők, csak más elveket vallasz. Ne vedd ítélkezésnek, én leszarom, hogy ki miért háborúzik, mindenkit egyaránt szar embernek tartok, aki képes hadjáratot indítani mások ellen csupán azért, hogy neki legyen igaza. Homlokráncolva néztem rá, ahogy hangosan gondolkodott. Nem értettem, mi jó származik abból, hogy itt akarja kiházasítani a lányát, ez lehetett akár csak egy régi jó kapcsolat stabilan tartása is. De nem szóltam bele, nem állt szándékomban ennyire belefolyni a gondolataiba. Ha tanácsot akar kérni egy valódi aranyvérűtől, keressen valaki olyat, aki hajlandó is segíteni neki. - Gondolod, hogy napközis programokat tartanak mindenkinek “Legyél te is neonáci” szlogennel? -horkantam fel. -Nem tudok részleteket. Bár szoktak beszélni mitológiai lényekről, erősen kétlem, hogy ez teljes egészében az irodalomhoz köthető, a szövegkörnyezetből ítélve biztosan nem. De ez minden, nem folytam bele mélyen a dolgaikba. Félmondatokból és véletlenül elkapott foszlányokból raktam össze ezt a képet is.
Igazából nem értettem, Lorinak miért volt ennyire fontos, hogy újra és újra belém rúgjon egyet. Felfogtam, hogy kettőnk kapcsolata neki semmit sem ért, egy másodpercig sem volt komoly és valószínűleg a legcsekélyebb vonzalmat vagy szimpátiát sem érezte irántam... de ezt miért kellett? Miért játszotta a sértődöttet, miért baszogatott, amikor inkább csak örülnie kellett volna, hogy véget ért a viszonyunk és végre szabad volt? Komolyan, mi a fasszal érdemeltem ki, hogy amióta csak betettem a lábamat ebbe a kurva kocsmába, azóta egy jó szava sem volt hozzám? Egyedül ő okozott nekem fájdalmat a hazugságaival, itt csak nekem volt jogom sértettnek és dühösnek lenni... Vagy egyszerűen csak egy ilyen szánalmas senkinek tartott, hogy máshogyan nem is tudott beszélni velem most, hogy nem kellett megjátszania magát? Igen, valószínűleg ez volt az igazság. Ha nem is boldogan, de ezt el tudtam fogadni. Hozzászoktam már, hogy az olyanok, mint ő, semmibe vettek. Nem voltam több, a fivéreimmel együtt, egy felkapaszkodott félvérnél. Akárhogyan tepert Maurice és akárhogyan játszotta a világ császárát Russel, attól még csak vért izzadó újgazdagok voltak, akik minden igyekezetük ellenére sem nyerhettek teljes bebocsátást az elitbe. Ők nem fogadták ezt el, de én igen. Ostobaság volt azt hinnem, hogy Lori esetleg kivételt tenne. Fontaine volt, rokonságban állt még Blackékkel is, ugyan mire tartott volna engem? Tegye csak, nézzen le, de azt nem voltam hajlandó elnézni neki, hogy Corban Yaxley-hez és az elbaszott ivadékaihoz hasonlított. Mert nem voltam olyan, mint ők, akárhogyan is próbált párhuzamot vonni. Az én harcomnak és elveimnek köze sem volt ahhoz az elborult világnézethez, amit ők képviseltek. - Ez nem arról szól, hogy igazam legyen. Hanem arról, hogy azok a náci gecik ne árthassanak többé senkinek. Igen, ölnék is érte, ha kéne és egy másodpercig sem lenne bűntudatom, ha felkoncolhatnám Yaxley-t vagy valamelyik követőjét. Eddig sem volt. Ha nem látod a különbséget, akkor nem csak egy érzéketlen, önző picsa vagy, hanem végtelenül ostoba is. - Nem, Lori sok minden volt, de ostoba biztosan nem. Pedig mennyivel könnyebb lett volna az életem, ha sosem tudta volna elhitetni velem a hazugságait... - Biztos kódnevek és kódolt kifejezések. - Beleillett volna a képbe, hiszen akiket eddig sikerült elfognunk, sosem tudták kikotyogni a többi neohalálfaló nevét. Sokan megtették volna, a kommandónál és a hírszerzésnél is értettünk hozzá, hogyan csikarjunk ki információt valakiből. De ők tényleg nem tudtak nevekkel szolgálni, valószínűleg azért, mert halvány fogalmuk sem volt róla, valójában kikből állt a szervezet. - Jó, kezdetnek ennyi elég lesz - álltam fel a kanapéról. - Elmehetsz, néhány napon belül keresni fogunk Prestonnal. Nem is fáradtam vele, hogy a mondat ne hasonlítson egy aurortanoncoknak odaugatott "oszolj, lusta csürhére". Ő is úgy beszélt velem, mint a kutyával, akkor számítson a viszonzásra, bassza meg.
Csakhogy semmi nem alakult szerencsésen, ehhez pedig lassan ideje lett volna hozzászoknom. Az életem jelenlegi állása alapján bárminek nevezhettem magam, csak szerencsésnek nem. Romokban volt minden, amit valaha is fontosnak tartottam... A bátyáim még mindig haragudtak rám, amiért nem voltam képes nyom nélkül kiiktatni nekik azt a szerencsétlen lányt. A saját alkalmasságomat és egyáltalán jogomat az aurori jelvényem viselésére minden egyes reggel megkérdőjeleztem, mikor beléptem a Minisztérium épületébe, mert egyszerűen nem érdemeltem meg azok után, amit műveltem. Harperrel közölték az orvosok, hogy legfeljebb tíz éve van hátra, én pedig kurvára nem tehettem érte semmit. És mindennek tetejébe Lori elérte, hogy képtelen legyek akár csak gondolni is egy párkapcsolatra, a bizalom mások felé teljesen kiveszett belőlem. Mégis mennyire volt szánalmas, hogy a legközelebbi kapcsolat, amit egy nővel ápoltam jelenleg, Cassie Blackkel alakult ki az életemben?
