Egész életemben büszke voltam arra, hogy mindig tudtam, mit akarok, hogy milyen célok állnak előttem és hová visz az utam. Már gyerekként is egyértelmű volt, hogy hatalmas kalandor leszek, olyan, akinek a nevét még száz év múlva is emlegetni fogják. Nem volt előre kijelölt ösvény előttem, amit követnem kellett, ugyanakkor keresgélnem sem kellett, hogy merre menjek. Határozott voltam, ismertem magamat és egyértelmű volt, mi tenne elégedetté. És most itt álltam, London kellős közepén, kezemben egy táskával, aminek a belseje mágikusan ki volt tágítva, hogy mindenem beleférjen, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Szeretném azt mondani, hogy sírni lett volna kedvem vagy hogy éppen menthetetlenül zokogtam egyedül, de nem lenne igaz. Nem éreztem ekkor még semmit, csak megmagyarázhatatlan ürességet, mintha egy dementor megragadta volna a lelkemet és kitépte volna belőlem. Ennyi maradt bennem, a nagy semmi, mellé pedig egy csipetnyi kilátástalanság, amilyennek a jövőmet láttam. Mert nem akartam elképzelni Holden nélkül. Összemosódtak a percek, a mozdulatok, ahogy álltam egyhelyben hosszú percekig, az is, amikor elhoppanáltam, mintha nem is én tettem volna mindezt, csak hagytam volna, hogy egy bábmester irányítson előre. Vajon ilyen lehet az Imperius átok is? Nem tudom, de a kép akkor tisztult ki előttem, amikor a tompa kutyaugatás kiszakított ebből az állapotból. Cotswoldsban voltam, a Dearborn család kapujában, ami még engem is meglepett. Semmi közöm nem volt hozzájuk, csak néhányszor találkoztunk, amikor Holden elhozott magával. Mindig ugyanaz történt, Holden és Gen összecuppantak, mint két párzó meztelen csiga, mi pedig Henryvel beszélgettünk és szidtuk őket, hogy miért is kell nekünk itt lennünk, amikor ők úgyis csak egymással vannak elfoglalva. Nem itt kellett volna lennem. De mire ezek a gondolatok végigfutottak a fejemen, kinyílt a bejárati ajtó és egy bokáig érő kis görcs sprintelt vadul csaholva felém. Csak ő, egyedül, a többi kutya nem volt itthon, ami csak egyet jelenthet: Gen sincsen. Ennek örültem, nem mintha itt akartam maradni, mégis megnyugtatott a tudat. Ha megtudja, mi történt, hogy én mit tettem, darabokra szed engem. Felemeltem a tekintetem a mikroméretű kutyáról, hogy aztán a trollméretű gazdájával nézzek farkasszemet, aki biztosan kijött megnézni, miért ugatnak ennyire. - Én… nem tudom, miért vagyok itt -nyögtem be első mondatként, ami nagyon rosszul hangzott. De igazából semmi más nem lett volna ennél jobb megoldás. -Bocsánat, nem kellett volna idejönnöm. Már megyek is. -Azzal hátat is fordítottam, hogy menekülőre fogjam. Merlinre, miért nem tudok beleugrani egy kurva mély gödörbe?[/b]
Vendég
Csüt. Aug. 26, 2021 4:08 pm
Gyilkoska Instagram profilját már megint ellepték az idióták. A legutóbbi fotója alatti százhuszonegy kommentből - a képen éppen bemászott a családi baglyunk kalitkájába és büszkén trónolt a kihullot tollak tetején - legalább harminc idegesítő gazdák könyörgése volt, hogy Gyilkoska kövesse be őket, további húsz állatkínzást kiáltott (mert nyilvánvalóan abban a kis ketrecben tartottuk szegény kutyát), legalább tizenöt felhívta a figyelmemet a különféle betegségekre, amelyeket Gyilkoska a madaraktól kaphatott el, néhány pedig a külsején élcelődött. A többiek a szokásos rajongói voltak, akik sosem szalasztottak el egyetlen lehetőséget sem Gyilkoska méltatására. Az ilyen embereket szerettem, tragikus, hogy a családunkban egyedül Katie értékelte rajtam kívül kellő mértékben a kis csivava jótékony hatását az életünkre. Gen látványosan gyűlölte, Chrispy pedig... ő azt hiszem, azt gyűlölte, hogy Gyilkoska Instagram-sztár lett és néha segítenie kellett a profilja szerkesztésében. Christopher persze ezt úgy adta elő, mintha egyedül semmit nem oldottam volna meg, ami nyilvánvalóan távol állt a valóságtól, hiszen ebben a szent percben is egyedül görgettem a kommenteket és csak néhány szívecske csúszott be véletlenül oda, ahova eredetileg nem terveztem tenni. Elismerem, a képek feltöltésében tényleg gyakran kértem a segítségét, de valójában csak próbáltam közös időt tölteni a fiammal - ha nagyon akartam volna, biztosan megoldom egyedül is. Még nem próbálkoztam vele, de nem lehetett akkora hatalmas ördöngösség... Bár most tényleg jól jött volna a jelenléte, ugyanis bárhogyan igyekeztem, nem tudtam a negatív kommentekre válaszolni, mindig félrement a dühös, legalább négy-öt bekezdésnyi replikám, pedig remek érvekkel támadtam, mint egy vérbeli jogász. Csakhogy Chrispy éppen a szamojédeket sétáltatta, Katie pedig az egyik kis barátnőjénél volt pizsamapartin. Gen nálam is kevésbé értett a mugli technológiához és különben sem kértem volna tőle ilyesmit, minden alkalommal olyan dühös lett az internet és a mobiltelefonok puszta említésétől is, mintha legalább az anyját neveztem volna egy vemhes randalórnak. Nem mintha itthon lett volna, beszippantotta a munka, még mindig az irodában robotolt a két nap múlva esedékes tárgyalására készülve. Azonban arra már nem volt lehetőségem, hogy újból nekifussak egy ideges válasznak a legújabb állatvédőkért kiáltó komment alatt, ugyanis Gyilkoska leugrott mellőlem a kanapéról és őrülten csaholva megindult a bejárati ajtó felé. A kutyaajtón keresztül kiiszkolt a kertbe és ott folytatta az ugatást, a másfél kiló tömény agressziójával. Ez csak egyet jelenthetett: látogatónk érkezett, és biztosan nem a család valamelyik tagja ért haza. Feltápászkodtam a kanapéról és kibicegtem az előszobába - már csak egy hét volt teliholdig, szokás szerint kezdett sajogni a harapás után maradt heg. Valamelyik szomszédunkra számítottam, azonban helyette Lori Fontaine-el találtam szemben magam. Hányszor találkoztunk eddig, kétszer-háromszor? Többször biztosan nem, Merlinnek hála Holden már ritkábban rontotta nálunk a levegőt, mint régen. Lorit viszont meglepően kedveltem, már az első alkalommal könnyen megtaláltuk a közös hangot és nem fért a fejembe, hogy egy ilyen nő mégis mit keres egy ekkora tapló mellett, aki még kész vénember is hozzá képest. Most azonban egyedül volt itt és szemmel láthatóan valami nagyon megviselte. - Ha Holdent keresed, akkor nincs itt - ráztam meg a fejem, bár az értelmezhetetlen mondatai után közel sem voltam benne biztos, hogy tényleg őt keresi. - Történt valami? Gyilkoska még mindig nem maradt csendben, ezért inkább felvettem a földről. - Nem jössz be inkább? Gyilkoska nem fog megenni, esküszöm. Vagyis... remélem, igazából nem tudom megígérni.
