Erősen szuggeráltam a gyűrűt az ujjamon, miközben csak elvétve pillantottam fel a körülöttem elhaladó varázslókra és boszorkányra. A Zsebpiszok közben ugyan cserben hagyott, viszont határozottan elégedett vagyok vele, hogy most, itt az akadémián már tökéletesen el tudtam kalauzolni magamat vele, és nem kellett másoktól segítséget kérnem. Nem akarnám, hogy megint olyan szituációba kerüljek, mint a múltkor, azt még a mai napig nem sikerült feldolgoznom. Az olyan hiperaktív típusú emberek nem jók az én idegrendszeremnek. Csak remélni merem, hogy sose többé nem találkozunk majd. - Elnézést! - kiabálok utána a nőnek, aki a tanárinak tűnő helyiségből lép ki. Kor és öltözet alapján egy professzorral van dolgom, így próbálok a lehető legtiszteleteljesebbnek tűnni, ahogy az orosz akcentusomat is elnyomni. - Jó napot... - ahogy utolérem, halkan köszönök neki, miközben visszalassítom a lépteimet, és próbálom rendezni a légzésemet. Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám, nem szeretnék túl izgatottnak tűnni, de nehéz titkolni, hogy mennyire is vártam már, hogy itt legyek. Csak egy egyszerű akadémista, semmi felelősség a család felől, semmi őrült rokon, mindössze a könyvek és a jegyzetek. - Ha nem zavarom, feltehetnék pár kérdést önnek? Nem rég kaptam meg a felvételi visszaigazolást, és szeretnék segítséget kérni így az akadémiai eligazítással kapcsolatban. Tényleg nem szeretném zavarni, bárkivel megelégszem, aki rendesen körbevezet az akadémián belül, de annak is tudnék örülni, ha nem kellene túl sokáig keresgélnem. Nem mintha bánnám, hogy több időt kell itt töltenem, de van elég problémám azzal, hogy az akadémián belül eligazódjak, nem hogy akkor még közben professzorokra is vadásszak.
Lassan megszokássá transzformálódó mozdulatokkal rendezgetem az asztalomon feltorlódott beadandókat – hiába szabtam meglehetősen szűkre minimális terjedelmüket, valamiért mindegyik diák igyekezett túlteljesíteni, feltehetően az év végi átlagolás feljavításának céljából. Pedig hallhatták volna, mennyire elnézően kerekítek felfelé, nem kell sem lekenyerezni, hízelegni, túlbuzgónak mutatkozni órák közben, akiben látok egy kevéske érdeklődést, szorgalmat és becsületességet, az automatikusan belopja magát a szívembe. Ettől függetlenül – mintegy munkaköri ártalomként – tisztességesen végigolvasom mindegyiket, külön pergamenre jegyzetelek, hibákat és plusz pontokat gyűjtök, a helyesírással kivételesen nem foglalkozom, kivételt képeznek természetesen a szakkifejezések és latinnal átszőtt meghatározások, azokban sajnos nem engedhetek. Mint ahogyan magamnak sem a javításban ejtett hibákat, tehát előbb piszkozatként véglegesítem, majd letisztultan, olvashatóan átmásoltatom a megbűvölt korrigálópennám segítségével, végül egy elegáns pálcamozdulat kíséretében mindent visszarendezek. Ha jól kalkuláltam – márpedig precizitásban verhetetlennek bizonyulok a kollégáim szerinte –, belefér a könnyed ebéd az akadémiai kantinban, és még fél órám is marad felkészülni a délutáni Legendás Lények Gondozása órára. Muszáj kipányváznom az unikorniscsikókat, mielőtt az első negyedévesek megjelennének. Magamhoz veszem a táskámat, kompakttükörben ellenőrzöm a sminkemet, igazítok keveset a halovány rózsaszín rúzson, kisimítok egy-két ráncot a szoknyámon, és tőlem megszokott, bármikor bontható céltudatossággal elindulok, hogy csupa olyan dolgot szedjek össze, amit kivételesen egyedül én ehetek meg. Amint Arthur vagy a lányok a két méteres vonzáskörzetembe kerülnek, lemondhatok a desszertről, üdítőről, gyümölcsről, kifosztanak, tulajdonképpen semmim sem marad. Meg sem lepődöm igazán a felém érkező megszólításon, lépten-nyomon elkapnak minket a diákok, mindig valami mást akarnak, valami más miatt, csakhogy amint tekintetem beéri a hanghoz tartozó arcot, kissé lebizonytalanodom. Mindegyik hozzám járó akadémistát ismerem arcról, kilencven százalékban nevet is tudok társítani hozzájuk, ezúttal azonban vakon és ostobán tapogatózom az emlékeim között. Fogalmam sincs, ki az, és miért pont engem… Ah. Mindent értek. – Önnek is, Ms…? – Tudom, őrület ilyesmit feltételezni egy fiatal lányról, miért ne lehetne házas, boldog, sorsa felől szabadon döntő, öntörvényű és önérvényesítési kísérleteiben sikeres, attól tartok, akárhányszor elém sodródnak, valamiféle igazolást, bizonyítékot keresek, amelytől megnyugodhatok. A házasság és terhesség mindenkit egyformán szabotál. Kötetlennek kell lenni ennyi idősen egy karrier felépítéséhez. – Szívesen segítek, elnavigálom bármelyik tanszékre. Szabad kérdeznem, pontosan hová vették fel? Nagyban megkönnyítené a dolgomat – halvány, de biztató-bátorító mosollyal pillantok rá. Ismerem ezt a tétovaságot, enyhe nosztalgiát ébreszt bennem.
To move to a place so far away
Vendég
Kedd Okt. 19, 2021 5:44 pm
Még egyszer mély levegőt veszek, mielőtt bemutatkoznék. Nem tudom, hogy pontosan milyen professzorral is van dolgom, de szeretnék minél jobb benyomást tenni. El sem tudnám mondani, hogy mennyire vártam már, hogy megkezdhessem az akadémiai éveket. Távol Oroszországtól, távol a családtól, az apámtól és minden mizériától. Itt talán egy kicsit önmagam lehetek majd végre. Akárki is lenne az a lány. Viszont minden vágyam végre megtalálni önmagamat azután, ami a családunkban történt. Tudom, hogy nem szép dolog, én is érzem, hogy nem helyes, hogy csak emiatt hátrahagytam őket, de végül így is, úgy is haza fogok menni. Ennyi idő még jár nekem is. Ha pedig minden jól megy, még azt a nőt is megtalálom majd. - Elnézést kérek az udvariatalnságomért, K... Sascha Aksakov-nak hívnak, igazán örvendek! - Észre sem vettem, hogy elfelejtettem bemutatkozni, mégsem érzek egy szemernyi bizonytalanságot sem, a hangom magabiztosan cseng, és ugyan belebotlok még a Karena névbe, úgy érzem, itt megszabadulhatok a tehertől, amit apám a vállamra helyezett vele. Itt nem muszáj annak a nőnek a nevét viselnem, hanem lehetek csak Sascha, nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok a nagyapámnak, hogy ragaszkodott hozzá, hogy örököljem a nevét... Mintha csak feltöltődtem volna, pedig még igazán el sem kezdődött a tanév. Jelenleg viszont el sem tudnám mondani, hogy mennyire is lelkes vagyok. Bár az elején egy kicsit féltem, hogy gondban leszek a tájékozódással, a gyűrű viszont most nem hagyott cserben. - Nagyon kedves Öntől. A Magizoológiai és Botanikai Karra vettek fel, Bestiagondozó szakra. - Készségesen felelek a hölgy kérdésére, remélve, hogy ő majd tud segíteni nekem. - Önt hogyan szólíthatom, professzorasszony? - Illik-e vagy sem, szeretném tudni, hogy ki az, aki ilyen készségesen áll a rendelkezésemre, főleg, hogy ha jövőben majd esetleg ő is tanítana engem. Elsőre mindenképpen szimpatikus, így örülnék, ha az oktatóim között tudhatnám őt is, még ha sejtem is, hogy ez nem kívánságműsor.
