Priscilla & Zofia ~ give me a target, leave me the rest

A lakásom apró ugyan, de épp elengedő ahhoz, hogy legyen hová hazatérnem egy-egy fárasztó, munkával teli nap után. Nincs nagy igényem, csupán egy ágy kell – vagy talán még az sem −, amire fekhetek, továbbá némi étel sem árt, de jelenleg nem vágyom luxusra. Minden lopott holmit egy másik helyen tárolok, ide tényleg csak azért jövök, hogy pihenjek. Egyébként sem szeretek sokáig tétlenkedni, így unottan bámulom a faliórát, amelynek a mutatója keserves lassúsággal görgeti maga előtt a perceket.
A kezemben egy kést tartok, a jobbomat pedig az asztallapra fektetem, és azzal szórakozok, hogy a széttárt ujjaim között kell eltalálnom az asztalt. Le sem veszem a tekintetemet az óráról, és fásultan sóhajtozok, hiszen messze van még a munkaidőm kezdete, Ciro pedig nem bízott rám újabb feladatot.
Fásultan sóhajtozva hallgatom hát a kés hegyének a kopogását, miközben teljesen elmélyedek a gondolataimban. Valamit kellene kezdenem magammal, hogy amikor ilyen üresjárataim vannak, akkor is lefoglaljam a felesleges energiáimat, és hasznosan töltsem az időmet.
A szemem sarkában egy apró villanást látok, így kirántom a kést az asztalból, és elhajítom abba az irányba. A kés a falba fúródik, de nem találok el vele semmit. Összeráncolt homlokkal lököm ki magam alól a székemet, és indulok meg a kanapé irányába, amin a ruháim hevernek.
− Mi a fene? – dünnyögöm magamban, miközben körbejárok, benézek minden zugba, de nem találok semmit. Feltápászkodok a földről, hiszen az iménti még a kávézóasztal alatt kutakodtam, majd lerogyok a szófára. Az övcsatommal kezdek játszadozni, és ekkor tűnik fel, hogy üzenetet kaptam Burke-éktől.
Hasznos kis kütyü volt ez a cucc, amit az övcsatomba építettek, mert így mindig értesültem arról, ha szükségük volt rám, ha viseltem ezt a vackot. Mivel jobb programom úgysem akad, hát magamra rángatom a pólómat és a nadrágomat, befűzöm az övemet, belebújok a cipőmbe, és miután meggyőződtem arról, hogy alaposan bezártam mindent, zsebre dugott kézzel elindultam a Borgin & Burkes irányába.
Közel lakok, nem kell sokat sétálnom, hogy a látóterembe keveredjen az épület, mégis, mivel ismét egy borongós, esős napnak nézünk elébe, így megszaporázom a lépteimet, és úgy nyomom le a kilincset, mintha az életem múlva rajta.
Odabent valamelyest csillapodik a lendületem, bár tagadhatatlan tény, hogy rohadtul unatkozom, így talán nem is árt egy kis feladat.
− Szia Priscilla – köszöntöm egykori évfolyamtársamat, miközben körbepillantok, de ezúttal Archie-nak a nyomát sem találom. Na, nem mintha annyira érdekelne, nem tartom én számon, hogy ki hol tartózkodik éppen.
Beljebb sétálok. Mögöttem lassan becsapódik az ajtó, miközben elérem Priscillát. Mindkét kezemmel a pultra támaszkodok, a vállaim előre nehezednek, kérdőn ráemelem a tekintetemet.
− Kerestél. Van valamid a számomra? – térek egyből a tárgyra, hiszen sose szerettem a felesleges kertelést, ha pedig munkát akart ajánlani a számomra, akkor pedig még kevésbé rajongtam a lefuttatott körökért. Csak mondják meg, hogy mire van szükségük, én megteszem, ők kifizetnek, és mindenki boldog lesz.

Olyan lazasággal lépek be a Borgin & Burkes üzletébe − bár még mindig nem értem miért nem lett átnevezve Burke & Burke-re, vélhetően azért, mert szarabbul hangzik −, mintha nem a saját életemet készülnék kockára tenni, hiszen valljuk be, Burke-éknek dolgozni néha egyet jelenthet azzal, hogy vásárra viszem a bőrömet. Mindez azonban engem nem különösebben izgat, ugyanis a kapott feladatok egyfajta unaloműzésként funkcionálnak számomra.
Becsapódik mögöttem az ajtó, és Priscilla szavaira akaratlanul is elvigyorodok, miközben a pulthoz lépdelek.
− Azt hitted, hogy útközben elkapott valaki? Annál kicsit több kell ahhoz, hogy engem elfogjanak – szólalok meg pökhendien, de hát idestova tizenegy éve tartozom különféle szervezetekhez, és eddig még nem bukkant senki a nyomomra. Meg aztán, ha meg is találnak, nem biztos, hogy az illető túléli a velem való találkozást.
Közelebb lépek, a pultra támaszkodok, miközben Priscilla közli velem, hogy jó lenne, ha pár napra szabaddá tenném magam. Kíváncsian emelem rá a tekintetemet, majd vigyorogva vállat vonok.
− Majd megdumálom a főnökkel. Pár napra talán tud nélkülözni. Ha pedig nem, akkor is megoldom, ne aggódj. – A jelenlétemet akár készpénznek is veheti, hiszen soha nem hátrálnék ki egy buliból. Manapság pedig Ciro nem köt le eléggé, és a bárban lévőket elpicsázni nem mindig szórakoztató. Vágyom valamire, valami nagydobásra, ami felrázna ebből a kedvetlen állapotból.
Az ujjaimmal a pultot simogatom, miközben azon töprengek, hogy miként fogom kidumálni magam Cirónál, hogy szükségem lenne pár napra. Azonban, amikor Priscilla a Vladovski készletet említi, félbehagyom a mozdulatot, és felkapom a fejemet a tőrök említésére.
− Még szép. Nincs olyan ereklye, amiről ne hallottam volna. Mit akarsz te azzal? – A vigyorom kiszélesedik, hiszen az a cucc biztos eléggé őrzött, arról nem is beszélve, hogy ha Priscilla arra akarna kérni, hogy lopjam el neki, akkor az számomra hatalmas dicsőség és bravúr lenne.
− Egyébként tizenegy éve vagyok a szakmában, szóval nem kell vele kapcsolatban magyarázkodnod, csak mesélj, hogy mit vársz tőlem – egyenesedek ki, és lököm el a pulttól.
Végre valami! Valami őrültség, amely felcsigáz, amely nem hagy nyugtot, és amely egyfajta kihívásként szolgálhat számomra. Elég, ha Priscilla rám néz, és tudhatja a válaszomat az üggyel kapcsolatban.

Priscilla majdnem szétrobban az idegtől. Ezt még én is látom, pedig nem szokásom izgatni magam mások miatt, de úgy gondolom, ha ő idegbeteg, akkor valami komoly dologról lehet szó. Márpedig, ha ő idegben van, az nem biztos, hogy jót jelent velem kapcsolatban sem.
− Még jó. A végén még rosszul érezném magamat, hogy valaki aggódik értem – vigyorodok el jókedvűen, bár sose gondolnám, hogy bárkinek is hiányoznék, ha megdöglenék, vagy bajom esne. Legfeljebb a képességeimet siratnák meg azt, hogy pénzért bármire képes vagyok nekik, de a személyem… Tutira nem hiányolná senki. Megszoktam már, nem is érdekel, hiszen már sok-sok éve ez a módi. Senki nem érdeklődik irántam, ahogy én sem mások iránt. Ettől függetlenül szórakoztat Priscilla fejrázása.
− Nem szükséges. Más úgyse lenne elég alkalmas – vágom rá szinte azonnal, talán némileg nagyképűen, de tagadhatatlan tény, hogy a legjobbak közé tartozok. Tapasztalt vagyok, hiszen elég régóta vagyok a szakmában, így aztán tényleg nehéz ilyen rövid időn belül mást keríteni a helyemre.
Felvont szemöldökkel pillantok rá, miközben a pultra könyökölök. Én biztosan megtartanám magamnak a cuccot, még akkor is, ha utána baromi sokan akarnák a magukénak tudni. Viszont megértem az álláspontját is, ettől a feladat eléggé érdekesnek hangzik ahhoz, hogy ne dobjam vissza a melót.
− És gondolom itt jövök én a képbe – kúszik egy mosoly az arcomra, hiszen én értem, hogy arra fogunk kilyukadni, hogy én leszek a felelős, akinek le kell szállítani a cuccot. Talán az évszázad lopása is lehetne, így kétségtelenül benne vagyok. Azonban, amikor felemlegeti az orosz maffiát, élesen felkacagok. Hát persze. Az oroszok szeretik az ilyen értékes holmikra rátenni a koszos mancsunkat, de pechjükre, bennem is orosz vér csörgedezik, és nálam jobb kezekben lenne a készlet.
− Érthető. Van valaki Londonban, aki képes ilyen információkat megszerezni. Tudom, múltkor kihallgattam, ahogy az egyik embere meglátogatta a főnökömet. Tőle lehet infót vásárolni, bár biztos sokba kerül – egyenesedek ki, miközben az ajkamba harapok, és azon kattogok, hogy érdemes lenne-e bejátszani azt a kártyát. – Vagy megkérdezhetek egy ismerőst, aki még az oroszoknál van, hogy szimatoljon körbe.
Én ráhagyom a választást, bár nyilván, az utóbbinál az emberünknek kitörölném az emlékeit. Az első opciónál nem mernék ezzel baszakodni, mert én járnék szarul.
− Jól van. Úgyis tudnom kell a találkozópontról, hogy miként tudok üzenni majd nektek satöbbi. A bejutással meg kijutással kapcsolatban óvatos leszek, bár ahhoz fel kell deríteni, hogy hol őrzik a tőröket, és milyen a védelmi rendszerük. Meg az sem árt, ha megmondod, hogy mennyi idő áll a rendelkezésemre – emelem a tekintetemet Priscillára, miközben gondolatban már a lehetséges kontaktokat válogatom. Mármint, azok közül, akiket még nem nyírtam ki.