Az év végének mindig különleges hangulata van. Valahogy a diákok sokkal felszabadultabbak, én ilyenkor már többet mesélek a kalandjaimról – igen, még ötödévben és hetedévben is – mert fölösleges őket egy héttel, kettővel, vagy akár napokkal a vizsgák előtt már bestresszelni. Inkább csak oldani kell a feszültséget, ami valljuk be, nekem néhanapján megy. Néha pedig eléggé nem, amikor azon viccelődök, hogy valójában a vizsgákon egyik olyan dolgot sem fogják kérdezni, amit én megtanítottam nekik. Olyankor vicces nézni a fejüket, ahogy elkezdenek pánikolni. De ennek ellenére imádom a tanítványaimat, és nagyon sok dologban együtt működök velük. Legyen az olyan helyzet, amikor valamiről ők akarnak tanulni, amit általában nem szoktam elmagyarázni, de az utóbbi időben nagyon fűzik a fejemet, hogy vigyem el őket egy igazi átoktörős küldetésre. Ezzel a baj csak az, hogy én már nagyon régóta nem vagyok átoktörő, másrészt az túl veszélyes lenne nekik. De azért egy akadálypályát felállíthatok a bátrabbaknak. Erre a gondolatra gonosz félmosolyra húzódik ajkam. Talán megviccelhetném az okosabbakat, vagy a magukat annak gondolókat. Milyen jól szórakoznék, istenem. Csak hátra dőlnék, egy pohárka bourbönnel a kezemben és jókat szórakoznék azokon az átkokon, amelyek ideiglenes hajhullást okoznak, van amelyik összekeveri egy órára két diák gondolatait, de akad közöttük olyan is, amely kiüti őket, majd pedig ha felkelnek és egymásra néznek, azt hiszik, hogy testet cseréltek. Ezek talán a legviccesebbek, amelyekkel a pályafutásom alatt találkoztam. És jó néhányat testközelből is volt szerencsém megtapasztalni. No nem magamon, inkább két-három társamon. A kellemes emlékek mosolyra késztetnek, azonban sokáig nem révedhetek a múltba, hiszen még a végén elkések Madison Corsi órájának a végéről. Szentül mondtam neki, hogy „figyeljen csak oda, Ms. Corsi! Én akkor is meglepem Önt”. Olasz nők. Apám mindig mondta, hogy tartsam magam távol tőlük és valami normálisabb szerzetet próbáljak magamnak összeszedni. Hát, azt hiszem tartozom apámnak egy olyan dologgal, hogy „igazad volt, Papa”. De mennyire fogja ezt szeretni, hiszen nem sűrűn hallotta ezt tőlem, sőt. Csak anyám halálának másnapján, amikor beláttam, hogy hibáztam. De ez egy másik tészta, ráadásul ezen a pizzán ananász is lenne, az pedig mind tudjuk, hogy nem igazán jó dolog. - Ms. Krum, értékelem a jelen pillanatban kiosztott életvezetési tanácsokat Mr. Maddennek, de volna olyan szíves, hogy ezt ne egy folyosó kellős közepén beszéljék meg. Tudják, itt a falnak is füle van. – kacsintok rájuk, ahogyan elhaladok a páratlan páros mellett, majd fütyörészve a bűbájtan terem előtt fékezek le, amikor bentről nagy nevetést hallok, ám a tárgyát és az elkövetőt egyelőre nem tudom. Már csak pár perc. Már csak kettő. Már csak egy. - Áh, Ms. Corsi! – veszem elő legsármosabb féloldalas mosolyomat, amikor a diákok között odalépkedek a tanterem ajtaján kilépő professzorasszonyhoz. Már éppen szólnék hozzá újra, amikor… - Gyanítom, hogy Mr. Corner nem most akar tudomást szerezni arról, hogy milyen jegyet adtam arra a házidolgozatára, aminek a kézírása jelentősen hasonlít az ikertestvéréére. Igaz? – szalad föl a szemöldököm a diákom felé fordulva, bár kedves mosolyom elárulja, hogy annyira év vége van, hogy még erre is egy V-t fogok adni. Ha jól emlékszem Madison, egyelőre a magázásnál maradtunk. - Szóval arra gondoltam, hogy megmutathatnám, hogyan ne dolgozzon az utolsó hetekben, a nyári szünet és a vizsgák közeledtével. – húzom fel a szemöldökömet. A jobb kezemmel intek, hogy a háta mögött becsukódjon a tanterem ajtaja. Azt talán nyitva is felejtette. - Lemehetnénk a tópartra. A biztonság kedvéért elhoztam néhány igazán szar beadandót. – mindig igéző féloldalas mosolyomba egy kis gonoszság csúszik, de aztán gyorsan furcsa csillogás veszi át a helyét. - Plusz csempésztem be finom olasz bort. Persze nem kenyerem az erőszak, ha éppen jobb dolga is akad… Például komolyan tanítani az utolsó hetekben. – érezhetően van egy csipkelődő él a hangomban, de az inkább barátságos, mintsem vegzáló. Kérdően tekintek rá, hogy akkor most jön-e, vagy sem. Bokros teendőim közé így is alig tudtam beszorítani Őnagyságát.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 3:15 pm
Mr. Morgan & Ms. Corsi
A tanév végéhez közeledve, elmerengek azon, hogy milyen jó döntést hoztam, amikor igent mondtam McGonagall megkeresésére és elvállaltam a bűbájtan tanítását a Roxfortban. Bár akadtak diákok, akikkel egyszer-kétszer meggyűlt a bajom, de mégis annyi meglepetésben volt részem a kastélyban. Örülök, hogy hallgattam Miguelre is, aki szerint egy új kezdet, csak jót tehet velem. Kiszakadtam abból az életből, ami már nem vezetett sehova. Bár Amerikától még nehéz szívvel búcsúztam, hiszen rengeteg barátot hagytam hátra, most elmondhatom, hogy helyükbe újak léptek. -Ms. Corsi – szólít meg az egyik diákom, mire visszatérek a jelenbe. -Igen? – fordulok felé, jelezve, hogy figyelek rá. -Mivel tölti az idejét a nyári szünetben? – érdeklődik a Hugrabugos. Bár általában nem szoktam megosztani a tanítványaimmal a magánéletemet, de egy ilyen lényegtelen kérdésre, azért csak válaszolhatok. -Valószínűleg meglátogatom a családomat, napozok a tengerparton és pihenek – válaszolom meg tehát a kérdést. -Ms. Corsi, ez olyan unalmasan hangzik – jegyzi meg egy másik diák. Én csak az órámra pillantok és megkönnyebbülve konstatálom, hogy vége az órának. -Pakoljanak össze! A holnapi napra pedig készüljenek fel, elvárom, hogy mindenkitől, részletesen kidolgozott bűbáj javaslatokat kapjak – megpróbálok szigort erőltetni az arcomra és pillantásomat végig futtatom az osztályon. Ahogy sejtettem a kijelentésemet és az arckifejezésemet néma csönd fogadja, hiszen nem ezt szokták meg tőlem. Nem is bírom sokáig, elmosolyodom. Nem tartozom azon tanárok közé, akik azt képzelik, hogy szigorral bármit is el lehet érni. Rendet rakok az asztalomon, majd egy hangos nevetésre leszek figyelmes. A hang forrása felé fordulok és látom, hogy az osztály ügyeletes bohóca, nagyban magyaráz pár barátjának. Nem tudom miről szólhat a diskurzus, de nem is törődők vele. Csak intek, hogy ezt inkább kint folytassák. Majd miután a terem kiürült én is az ajtó felé sétálok. Ahol legnagyobb meglepetésemre Mr. Morgant pillantom meg. Az ajkam önkéntelenül is mosolyra húzódik, hiszen mindig olyan jó érzés őt látni. Majd azonnal moderálom magam és a mosoly eltűnik. Nem szeretném, ha elbízná magát, bár szeretek a társaságában időzni, de inkább nem gondolok bele semmi komolyat a kapcsolatunkba. Végig hallgatom, ahogy a diákjával beszél, majd érdeklődve figyelem, hogy miért keresett meg. -Gondolom, Mr Morgan ön remekül ért ehhez – nézek rá kissé kacéran. Amennyire sikerült megismernem már, pontosan tudom, hogy ő is mennyire lazán áll a tanításhoz. -Biztosan remekül szórakozhatnánk, viszont azt hiszem nekem erre most nincs időm – gondolkozom el egy pillanatra. Valójában nem terveztem semmit mára, úgyhogy akár vele is tarthatnék, de jobb, ha kéretem magam még egy kicsit. -Végül is, miért ne? Egy jó bornak úgy sem tudnék most nemet mondani – bár nem pont az ital miatt mondtam igent, de ezt neki nem kell tudnia.
Azt hiszem, hogy nagyon sok minden olyat mondhatnék Corsi professzornak, amitől még az a vastag bőr is leolvadna az arcomról, ami igazából egyáltalán nem tud. Csak egy féloldalas mosolyom jelzi, hogy bizony ez egy nagyon magas labda, de ami azt illeti, nem fogom most egyből lecsapni. - Talán egy kicsit ki kell javítsam, Ms. Corsi. Ehhez értek csak igazán. – kuncogok fel. Valóban, néha csapnivaló tanárnak tartom magam egyébként, máskor pedig elhiszem magamról, hogy nem is vagyok akkora kókler, mint amekkorának kinézek. Persze mindenre lehet egy másik magyarázat és tisztában is vagyok azzal, hogy néhány kollégám nem gondol idevalónak, nemkülönben némelyik diákom, de abban azért bízok, hogy Madisont nem ejtették a fejére ilyen szempontból. Fogalmam sincsen, hogy hányadán állunk egymással, hiszen egyik nap kedves és egész jó társaság, míg a következő nap egy pokrócot előbb tudnék elvinni randizni, mint őt és ez nem igazán szolgál jó kilátással a türelmemre. - Ugyan, Madison. Ebben az időben bűn visszaülni a tanári szobába, ott aszalódni és azon keseregni, hogy még mennyi teendő van holnapra. Sokkal inkább élvezetesebb úgy bedőlni az ágyba, hogy előtte jól érezte magát. – nos, hogy velem, vagy nélkülem… Az egyelőre kérdés, mert még mindig ott van a nagy kérdőjel, hogy vajon jön-e velem. Az sem biztos, hogy az udvarra tartunk, az pedig főleg nem, hogy borozni fogunk. Lehet öt percen belül ő meg én… Nos hát külön utakon folytatjuk a napunkat, ő megy vissza a szobájába, én pedig egy kitérővel… szintén. Ez annyira tinédzsersrác dolog, nem? Mármint a házam tanulóin szoktam egyébként látni, hogy néha csinálnak ilyeneket és őszintén elszomorít, hogy még ahhoz is béna egyik-másik diák, hogy csajozzon, vagy éppen pasizzon. De ilyen esetben soha nem szoktak hozzám tanácsért jönni, pedig a szobám ajtaja nyitva áll minden diák előtt, mindig és érdekes módon csak a büntetőmunkák miatti panaszokat szoktam a diákoktól hallgatni. - Velem. – azért mégis hozzáteszem, hogy velem jól érezhetné magát, ha végre egyszer elengedné magát. A professzor egy kicsit görcsös manapság, talán itt lenne az ideje valamit javítani ezen a rátán. - Szóval a jó bornak már nem, de nekem igen. – húzódik pimasz félmosolyra ajkam. Azt hiszem, hogy ez valóban keményebb dió lesz, mint egyébként gondoltam volna. Semmi probléma, szeretem a kihívásokat, az olasz nőket egyébként kevésbé, de nem tehetek arról, hogy úgy vonzódom hozzájuk, mint a katasztrófaturisták a 2003-as olasz Kviddics Liga döntőjén a leomlott stadionhoz. Hogy honnan tudok róla? Nos, nem igazán azért, mert kint lettem volna a meccsen. Inkább csak olyan okból kifolyólag, hogy én magam is egy katasztrófaturista voltam. Azért annyira mazochista még én se vagyok, hogy önszántamból menjek kviddics mérkőzésre. Persze van az a nő, akiért mehetek. De magamtól sosem. - Tudja, Ms. Corsi, érdekes egyébként, hogy ilyenkor mennyire másabbak a diákok. Egész évben a nagy részük nem foglalkozik az olyan tölteléktárggyal, mint a rúnaismeret. Nyilván az Ön tárgyával más a helyzet, de én elhanyagolva érzem magam. – hogy mennyire kétértelmű a megjegyzésem, azt bizony most Madisonra bíznám. - Kivéve a vizsgák előtti három hétben, mert akkor mindenkinek eszébe jut azt is megkérdezni, hogy melyik volt a maorik kedvenc átka. Ami harmadikos tananyag és az első órát ezzel szoktam kezdeni. Az ismétlő házidolgozatok is ezek a hetedik évben. Meglehet, hogy csapnivaló tanár vagyok. Vagy csak unalmas a tantárgyam. – húzom keserű-szarkasztikus félmosolyra ajkaimat. Persze azt nem tudom, hogy mennyire tudja a kedves Professzor, hogy én mit tevékenykedtem a tanári hivatás előtt. Ha jól emlékszem, nem szokta kérdezni. De ebben az iskolában még a falnak is füle van, így talán eljuthatott hozzá, hogy átoktörő voltam. - Mindenesetre azok a bűbájok, amit Ön tanít meg a diákoknak, biztos megmaradnak a fejükben. – ennél csak kisebb bókokat kapott Ms. Corsi a korábbi beszélgetéseink során, de most valamiért inkább lépek a tettek mezejére, mintsem nem. Közben azért finoman intek a kezemmel, hogy megindulhatunk elfelé, valamerre az udvar felé. Ott nincs ekkora zsivaly és tudunk is beszélgetni rendesen.
