Az igazat megvallva, Miss Weasley, gyakorta figyelem az önálló munkáját. Azt hiszi, semmi érzéke a bájitalokhoz, de hadd mondjam el, csupán a hozzáállása igényelne egy kis változtatást. Tavaly óta túlontúl... elhagyta magát, ez pedig felettébb aggasztó. Marékszám pazarolja a hozzávalókat; általában a besült főzetében vesznek oda az értékes nyersanyagok. Továbbá a kölcsön kapott tanári készlet is megfogyatkozott. A hozzávalókat rendre félreméri, valamint... ...valamint Warrington szembesítő szavai keselyűként köröznek a fejem felett, és nem hagynak nyugtot. Sokadjára olvasom végig a nyolcsoros bekezdést, de halvány gőzöm sincs a Veritaserumról, ennek ellenére kívülről tudom a teljes szöveget, amit ilyen-olyan tálalásban ismertet mostanság. Befészkeltette keselyűit az emlékezetembe, esélyem sincs alájuk gyújtani - valahogy úgy, mint a recept sarkának, amit egy hete pörköltem meg, olvashatatlanná téve az utolsó instrukciókat. Egy szeletke pergamen az utolsó bűnöm, hogy aztán órákat eltöltve, Lynnek kelljen meggyónnom mindezt. Nyilván, egy rossz szavam sem lehet, hozzám képest mestere a bájitaloknak, és a professzor szerint mestere a lemaradt diákok felzárkóztatásának, meg végtére is, az egyedüli rokonom, aki szívjóságból vállalja, hogy visszahozzon a... bukás széléről. Mégis, hiába az egy hét, a perifériámon tornyosuló segédanyag, a percek mozdulatlansága ráébresztett arra, hogy annyi energiám van ehhez, mint apa szóvicceihez egy átlagos vasárnap délelőtt.
Lopva pillantok fel a könyvhalmazból. Feladtam, a reményeimet is, a lábaim veszettül sajognak, igazán lemondhatnék róluk, az égvilágon már mindenhová, mindenhogy tettem őket, átvetve, törökülésbe, végső elkeseredésemben pihennek a szemközti széken. - Teljességgel érthetetlen, kétszáz éves fogalmazás! - bukik ki belőlem, és nem tudom megállni, hogy ne hangos puffanással csukjam össze ezt az elnyűtt példányt a kezeim között. Eljátszanék a gondolattal, hogy a könyvtáros nénink gyomra elegánsan összerándul rá, mintha amúgy tehetne bármiről is Yablokova, de Lyn talán tényleg kiugorhatott a bőréből. - Bocsi, de ez... Borzalmas. A színváltozásokat követni sem lehet. Esetleg, a denevér röptével szinkronban nem volna ajánlatos, hétszer-hét irányban megkeverni a főzetet? Merlinre, lenne ötletem, hová tegye a bezoárját - mármint a szerző, és kicsit Warrington is, ha pedig már itt tartunk, az illető is, aki ilyen silány minőségű borítót szabott a kötetre. Tisztában vagyok vele, hogy régiek, ezért a széltől is óvni szokás, de mostanra pont úgy fest, mint egy vedlő, négyszáz oldalas állat. Nagyon remek. - Ne nézz így, totál megmenthető.
Vendég
Kedd Júl. 13, 2021 12:15 am
Lynn & Rox
Az unokatestvéreimnek mindig ingyen és bérmentve adok felzárkóztató órákat, hiszen ők a családom része, így nem lenne értelme és nem is lenne etikus pénzt követelnem tőlük. Nem úgy, mint például Thales Lestrange-nél, akinek már fizetnie kellett azért, hogy rápazaroltam a drága időmet, ugyan ez csak addig tartott, amíg nem talált magának mást, jobb társaságot, aki bizonyára érdekesebbnek számított, mint a kis Lynette Weasley, aki gyakorta a könyvek közé dugta az orrát, vagy pedig kuksolt a diákönkormányzat számára fenntartott tanteremben annak ellenére, hogy odakint hétágra sütött a nap. Tudom jól azt is, hogy Roxane nem szeret annyira magolni, és azt is, hogy nehéz fenntartani a figyelmét. Teljesen megértem egyébként a fruszrációját, valóban nem a legolvasmányosabb könyvnek számítanak az előttünk heverő kötetek, azonban minden információt tartalmaztak, amelyekre szükségünk van. − Rox, kérlek, vedd le a lábad a székről, mielőtt Miss Yablokova észreveszi – kérem halkan, miközben felpillantok az előttem heverő pergamenről. Próbálok egyszerűsített verziót gyártani a számára, de úgy nehéz, ha nem is próbálkozik. − Amúgy sem kétszáz éves, csak százötvennyolc éve adták ki a könyvet – mosolyodok el, hiszen az a kötet példának okáért számtalanszor megfordult már a kezeim közt. Azonban a mosolyom abban a pillanatban lehervad, amint Rox becsapja a könyvet, és még bele is rezzenek a hangba. − Roxane, kérlek, egy kicsit legyél óvatosabb. Megértem, hogy nehezedre esik olvasni és unalmasnak tűnik, de ne add fel ilyen egyszerűen. Azért vagyok itt, hogy együtt átrágjuk magunkat rajta, oké? – próbálom egy kicsit csillapítani őt, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, ha felbosszantja magát, akkor lehet, hogy cserébe Miss Yablokova kipenderít minket a könyvtárból. − Figyelj Rox. Hogy szoktál tanulni? Mennyire segítenek neked mondjuk a rajzok, vagy színek? Mert ha nem tudom a változásokat megjegyezni, akkor rajzold le – tanácsolom neki, jótékonyan elengedve a fülem mellett a bezoáros megjegyzést. Azonban amellett már nem tudok elmenni, hogy szerencsétlen könyv eléggé ramaty állapotban van. Döbbenten meredek Roxra, majd a pálcámat előveszem a táskámból. Félrerakom a pergament, hogy száradjon rajta a tinta, majd a könyvet magam elé húzom, és elsuttogok egy Reparo-t, hátha az segít szerencsétlen borítón. Utána pedig Roxra emelem a tekintetemet, mert nem akarok még jobban belesápadni abba, miként kezeli az én drága könyveimet. − Mi lenne, ha én magyaráznék neked a könyv alapján? Ki is találhatunk neked egy tanulási mechanizmust, amivel könnyebben megy és nem fogsz unatkozni – ajánlom fel neki, hiszen sok embernek nem megy úgy a tanulás, mint nekem, aki csak leül, és bemagol mindent. Jó, mondjuk én is rengeteg jegyzetet gyártok hozzá, viszont akadnak diákok, akiknek fel kell dobni a tanulást.
Vendég
Kedd Júl. 27, 2021 10:21 pm
Lyn és Rox
Szerintem nem ugyanarra a Yablokovára gondolunk (felőlem lehet belőle kettő is, akik váltják egymást, a vérmesebb meg a tündéribb), de hát nem teszem le a lábamat, bármennyire is piszok türelmes még mindig Lyn, és nem azért, mert annyira tüntetni akarok, vagy mert nem hinném, hogy a gengszterebbik Yablokova pillanatokon belül lesöpörné onnan. Azóta érdekel kevésbé az itteni bútordarabok állapota, amióta beletenyereltem egy száradt ugyan, de ismeretlen eredetű foltba pár hete, valahol a 21. polcsor tájékán, és erős a gyanúm, hogy nem egy náthás diák kente rá a zsebkendője tartalmát. Mind tudjuk, hogy korán kezdők és stréberek gerjednek a könyvtár halotti csendjére.
Nem, fúj, kizárt, hogy az eminens unokatestvérem, aki egy átlagos megmozdulásomért is kényszerzubbonyt húzna rám, például épp itt csinálná - de végül csak az orromat ráncolom, ahelyett, hogy válaszolnék, egyrészt undorító, hogy ilyen eszembe juthat, másrészt hihetetlen, hogy a pontos kiadási dátummal jön. Az a néhány évtized, kikérem magamnak, hibahatáron belül van, ráadásul a fogalmazásmódot nem javítja ki vele, ami egyébként a legnagyobb bajom jelen pillanatban. Még szerencse, hogy a fejem nincs tele random széteső könyvek életkorával, hangyányi helye sem maradna a Veritaserum színváltozásainak benne - mégis jobban esik nézni, ahogy a szakadt borító összeforr, semmint, hogy még egyszer szembesüljek a jegyzeteimről üvöltő káosszal. Ugyanis szegény Lyn feltette a költői, hogyan szoktál tanulni kérdést, és a pár másodperces lapításom eléggé árulkodó. Az odabiggyesztett mértékegységek, dupla aláhúzások, és margóra nyúló címszavak kibogozhatatlanná váltak, ajánlhatnak nekem egy zsák galleont is, nem írnám újra az elejétől. Mihelyst ez a pokol színeket kap, csillámpóni lesz belőle, nem pedig igazságszérum. - Ahj, kár belém, Lyn. Komolyan, majd egyszer, valamikor máskor folytatjuk vagy nem tudom, én... nem szoktam tanulni. Általában csak megjegyzem órán, ami megtapad, és én abból élek, esetleg dolgozat előtt nyitok egy tankönyvet, de amúgy... ha nem ég a talaj, nem oltom - csúsztatom felé a vázlatnak jóindulattal sem nevezhető alkotásom. Rohadtul nem akarok kifestőzni, hiába olyan szívszaggatóan lelkes, hogy pazarolja rám az idejét. - Szerinted van egy ép, használható agysejtem is? Oké, talán tényleg tüntetek.
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 7:51 pm
Lynn & Rox
Valahogy éreztem, hogy Roxane-t nem fogja különösebben meghatni a kérésem, ettől függetlenül nem adom fel, hiszen dolgoztam már nála makacsabb emberekkel is. Arról nem is beszélve, hogy én is eléggé ragaszkodok a saját szabályaimhoz, miszerint a lábunknak nem rakjuk a székre, mert azon mások szoktak ülni. − Kérlek, Roxane. Édesanyád sem örülne neki – próbálom kijátszani az anya-kártyát, bár nem tudom ő pontosan mennyire hallgat Angie nénire, bár azt biztosra veszem, hogy több rosszcsontságra hajlamos gén van benne, mint amennyi egészséges lenne. Az orr-ráncolására majdnem elnevetem magam, épp időben jut eszembe, hogy talán a könyvtárban nem lenne illő hangosan kacarászni, így csak mosolyogva ingatom meg a fejemet. − Jól van, jól van. Tudom, hogy most elcsodálkoztál ezen, de annyiszor volt már az a könyv a kezemben, hogy ne csodálkozz rajta kérlek, ha lassan betéve tudom – magyarázom, miközben intek a pálcámmal, és a darabokra hulló kötet pár pillanat múlva már úgy fest, mintha nem is forgatta volna rengeteg kisdiák az elmúlt évtizedekben. Ettől függetlenül szeretném óvni a könyv állapotát, és elveszem az unokatestvéremtől, mielőtt még valami nagyobb katasztrófa következne be. Inkább arra igyekszem koncentrálni, hogy miként tudnám megszerettetni vele a tanulást, bár a kérdésemre kapott látványos hallgatás is elég árulkodó. Várakozóan tekintek rá, hogy mondja a magáét, de rendes válasz helyett csupán kifogásokat zúdít rám. − Kérlek, most fejezd be, Roxane! – szólok rá talán egy kicsit szigorúbban, hiszen tudom, csak menekülni akarna a tanulás elől. Talán megint valami rosszaságon töri a fejét, vagy azt gondolja, hogy a pályán lenne a helye. De ez nem így működik, és biztosra veszem, hogy ha George bácsi nem is, de Angie leszedi a fejét, ha kiderülnek a jegyei. Magam elé húzom a jegyzeteit, és döbbenten meredek arra a katyvaszra, ami a szemem elé tárul. Hosszú, kínos másodpercek telnek el, mire nagyjából ki tudom bogozni a kézírását. Halkan felsóhajtok. − Az, hogy élvezed a káoszt, nem jelenti azt, hogy ne lenne ép agysejted – csóválom meg a fejemet, miközben a pálcámmal a girbegurba betűire bökök. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Van erre valami megoldás. Hiszek benne, mert még nem akadt olyan ember, aki kifogott volna rajtam, és nem az unokatestvérem lesz az első. − Rendben, közelítsük meg máshonnan a problémát. És mit szeretsz? Szeretsz rajzolni? – emelem fel a tekintetemet, miközben elmormolok egy varázsigét, hogy sorokba rendezzem Roxane jegyzetét. – Tudod, az emberi memória működése három szakaszból áll: feldolgozás, tárolás és felidézés. Biztosra veszem, hogy rengeteg dolgot megjegyzel és elraktározol az órákon, viszont nem tudod, hogy miként idézd fel. Egyszer olvastam olyasmit, hogy a tanulási folyamatot egy cselekvéssel kötik össze, így ha azt a folyamatot csinálod, amit esetleg órán is, akkor könnyebben emlékszel rá, mert az agyad összeköti a cselekvést az akkor hallott információval. Itt megállok egy kicsit, hagyom, hogy feldolgozza, amit mondtam, mert lehet, elsőre kicsit sok volt. Sőt, megpróbálom másképpen, egyszerűsítve elmagyarázni neki. − Tehát, ha csinálsz valamit tanulás közben, és ugyanazt csinálod, amikor elő kell hívnod, akkor könnyebben emlékszel rá. De nyilván olyan tevékenységet kellene választanod, ami nem feltűnő, és órán is tudod csinálni. Érted, amire ki szeretnék lyukadni? − Nem fogom olyan könnyedén feladni, ahogy ő szeretné. Pechjére rengeteg tanulással kapcsolatos módszerről olvastam pontosan azért, mert minden diák más és más, épp ezért nekem kell alkalmazkodnom, ha tanítom őket. Addig pedig nem nyugszom, amíg nem találok megoldást Roxane problémájára.
