Még mindig meglepetést okoz Elsának a tudat, hogy Clyde nem csak az iskolatársa, nem csak közös óráik vannak, hanem ő a barátja is. Néhány hónappal ezelőtt úgy gondolt rá, mint elkényeztetett fiúra, akinek valami nagy kattanás lehet a fejében. Ahogy megismerte, úgy szépen rájött a kattanás okára, és mintha kettejüket egymásnak teremtették volna, élik a nagy szerelmet, ami mindig kamasz életében el kell, hogy jöjjön. Talán már nem is mondaná magát kamasznak így nagykorúként. Nyakukon az új év, az akadémia. Nem izgul miatta, hisz tavaly is végig csinálta az iskolaváltást, ráadásul az sem volt kérdés, hogy mindketten egy helyen folytatják a tanulmányaikat, így kéz a kézben léphetik át az ajtót az első napon. Addig is a nyáron próbálnak sok időt együtt tölteni, bár az furcsa volt számára, hogy a bátyja nem csak őt hívta el magukkal a családi kirándulásra, de kikötötte, hogy nyugodtan vigye a fiúját is. Valószínűleg most érzi azt, hogy az elmúlt években nagyon elbaszta a családi kapcsolatokat. Ebben az egy évben többet foglalkozott vele és az anyjukkal, mint azelőtt összesen. Na de nem bánja, nyilván élt a lehetőséggel, hogy egy hetet a tengerparton tölthetnek, és csak azt kell elviselniük, hogy amíg az apartmanban vannak, körülöttük kettő gyerek rohangál, a harmadik meg sír. Ennyit igazából megér. Az egész délutánt a városban töltötték kettesben, most pedig a tengerparton sétálgatnak egy kellemes vacsora elfogyasztását követően. Elsa ruháját az esti szellő meglengeti, a lány erre jólesően felsóhajt. Egészen úgy érzi magát, mintha belecsöppent volna egy romantikus filmbe, amiket nem szeret. Ezt a helyzetet viszont nagyon is, mert amíg Clyde kezét fogja és együtt sétálnak a naplementében, minden jó, minden a helyén van. - Honnan nézzük a naplementét? - fordítja fejét a párja felé. Nem tudja megállni a mosolygást, ahogy ránéz. Egy pillanatra megtorpan, és egyszerűen csak átöleli a fiút.
Mára már nyoma sincs annak a Clyde-nak aki teljesen őrült volt és Amortentia-tól bódult elméje volt. Rossz visszagondolni rá, komolyan. Most szerencsésnek mondhatom magam, hogy Elsa itt van mellettem. Őszintén egy picit még örültem is annak, hogy Elsa bátyja úgymond engem is meghívott erre a közös kirándulásra. Valójában sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire érkezünk el. Most egy kicsit nyugalom vett körül, nem paráztam semmi miatt sem. Nem érdekelt Bagman befenyítése sem már a Roxfortban. Hamarosan akadémista leszek, egy kicsit izgulok, hogy miként fogok remekelni ott. De tudom, hogy nem kell félnem azért mégsem Bagman-t fogjuk egy páran lefárasztani, hanem másokat. A mai napot városnézéssel, fényképezéssel és videózással töltöttük, benéztünk egy-két helyre, sokat nevetgéltünk és közös emlékeket gyűjtöttünk. Úgy érzem tartalmasan fog eltelni ez a nyár is. Pláne mert most valamennyire mégis csak magamnál vagyok és nem a rózsaszín köd miatt logók ennyit Elsa-val. Úgy hiszem mindketten nagyon szomorúak lennénk, ha úgy viselkednék, mint amikor az Amortentia hatása alatt voltam. Most sokkal inkább élettel telibbnek érzem magam. Vidámnak. Most a tengerparton voltunk, éltük a szerelmesek életét, ha azt vesszük. Eszem ágában sem volt mással foglalkozni, mint vele. Talán egy kicsit Elsa még élvezte is, hogy ennyit foglalkoztam vele, hogy neki szenteltem minden figyelmemet. Kedves lány, olyan, akivel bátran merek tervezgetni és még a véleményemet is elmerem mondani egyes dolgokról, sőt még olyanokat is elmerek mondani neki, amit másnak annyira nem. A hideg szellő jól esően az én arcomat is megcsapja és felfrissíti egy kicsit, azért a nap folyamán elég meleg volt ahhoz, hogy egy kis hűvös levegőért imádkozzak mostanra. Elmosolyodok amikor Elsa kézen fog, és felemelve magamhoz az összekulcsolt kezünket adok egy csókot a kézfejére. – Egy kicsit közelebb a parthoz, ihatnánk valami frissítőt is. Az egyik partmenti bódéban láttam, hogy árulnak ilyesmit és ha megéheznél közben, akkor ott van… – nem tudom befejezni a mondatomat, ebben a pillanatban ugyanis Elsa átölel én meg a bal kezemmel én is így teszek, a másikkal pedig megsimogatom az arcát. – Szerintem maradjunk itt, innen is csodás lehet a látvány. – nyomok egy puszit a homlokára. Szerintem itt Monte Argentario városában és a Porto Santo Stefano parton csodás csak úgy lenni, lézengeni, ha úgy tetszik. – Nagyon szomorú lennék, ha most nem lehetnék veled. Egy csomó mindenről lemaradtam volna szerintem. Jó lesz visszanézni majd a fényképeket, amiket készítettünk. Nem gondolod?
Szeptembertől a kollégium falai között gyakrabban fogják látni egymást a Corner fiúval, mint ebben az évben, amikor még a közös helyiségekben is tartaniuk kellett magukat, hogy a főasszonyság ne csapkodja meg a hátsójukat. Ezért is olyan felüdülés, hogy a nyaraláson, meg aztán a nyáron bármikor annyi időt tölthetnek együtt, amennyit szeretnének. Úgy, ahogy szeretnék. Nyilván sem a saját, sem pedig Clyde testvére előtt nem fognak egymásnak esni, de jó a tudat, hogy már nem kell minden egyes csóknál a hátuk mögé sandítani. Néha akaratlanul is felidéződnek az emlékek Elsában, amikor még a fiú máshogy nézett rá. Amikor a rózsaszín köd miatt úgy lézengett, akárcsak egy agyhalott zombi - erős túlzással. Boldogság tölti el attól, hogy már más fényt lát csillogni a szemében, és tudja, hogy bármiről is akar vele beszélgetni, ő minden figyelmét rá fogja irányítani. Nem bízott a szerelemben, sem a férfiakban azután, amit az anyjával tett az a vadbarom, de Clyde rácáfolt. Elsa sosem volt még ilyen boldog, mint mellette. Ahogy átöleli, Clyde pedig a karjaiba fogja, teljesen megnyugszik és ellazul. Ezen a ponton bármit is tennének, az tökéletes lenne. - Maradjunk. Én itt maradok - mosolyogva bújik még jobban a fiú ölelésébe. Magába szívja a napbarnított bőrének illatát, és fejét felfelé fordítja. Szavai simogatják lelkét. - Ha van valami, amiért várom a hazautazást, akkor az az, hogy albumba rendezzük a képeket - halkan kuncogni kezd, ahogy eszébe jut, milyen páros dolgokat tudnak csinálni, amikről korábban nagyon rossz véleménnyel volt. Nem hitte volna, hogy kagylót fog gyűjteni a parton, hogy legyen mivel díszíteni a fotóalbumot. - Köszönöm, hogy velem vagy, Clyde. Olyan jó, hogy rád találtam - finoman elmosolyodik, s nyom egy apró csókot a fiú ajkaira. Ezt követően elhúzódik, de csak annyira, hogy szoknyáját megemelve lehuppanjon a homokba.
Rengeteg újdonság elé néztünk, kíváncsi voltam ugyan, hogy milyen lesz az akadémián töltött idő, hogy mennyire fogom szeretni, de még annyira nem is volt fontos. Elsősorban ki akartam élvezni a szünetet és azt, hogy végre Bagman-t hátra hagyva az akadémián már reményeim szerint sokkal nyugodtabb lesz minden. Lehet, hogy oda kell tennem majd magam a tanuláshoz is, hogy minél többet sikerüljön megjegyezni a tananyagból. Elég szomorú lennék ha csalódást okoznék a családnak és most már Elsa-nak is. Persze magam miatt tanulok, senki se értse ezt félre, csak néha jobban motiválom magam azzal, hogy a tudásommal és az elért céljaimmal másokat akarok mosolyogni látni. Pontosabban mondva csak értelmet akarok mutatni mindannak amit teszek. Hogy sikerült egy kicsit összeszednem magam az elmúlt időben? Erre a kérdésre inkább nem én adnám meg a választ, az egy dolog ugyanis, hogy én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Ma sem próbáltam meg túlságosan ráparázni dolgokra és zavaró helyzetbe hozni magamat, Elsa-t, szóval magunkat a rokonai előtt. Ez azért elég nagy haladás, valljuk be őszintén. Semmi gondom nem volt a naplemente nézéssel és az előtte lévő ölelkezéssel sem. Hiszen olyan békés így, Elsa maga is, meg a pillanat is, amíg a karjaimban tudhatom őt. A világ is megszűnik körülöttünk és az előbbi ötletemre, miszerint ihatnánk esetleg valamit, már fátylat borítok, hiszen minden attól függ, mit szeretne ő. Szerencsére eddig olyan dolgok jutottak az eszébe, amire nem akartam nemet mondani és ez valljuk be nagy szó. – Rendben, de ha meggondolnád magad, akkor szívesen hozok valamit. – egész nap elbabusgatnám őt ha rajtam múlna, főleg ha ilyen bújós kedvében van. Legtöbbször sajnos ha nincs is ilyen kedvében akkor utat engedek hízelgős ösztöneimnek és… azt hiszem nem kell megmagyaráznom, hogy az animágus alakom miért egy macska. – Segítek válogatni és ragasztgatni is, de csak akkor, hogyha nem kell csillogós port köréjük hintenem. A végén én is olyan leszek és félő, hogy szándékosan rád is kerül belőle. – csak viccelődök, nem kell komolyan venni a szavaimat, annyira. Viszonozom aprócska csókját, majd én is leülök mellé a homokban. – Ez most nagyon klisésen fog hangzani, de örülök, hogy kihúztál a csávából és felébresztettél abból a „rémálomból”. Nem tudom hol lennék nélküled. – azzal magamhoz öleltem őt, hogy még véletlenül se húzódhasson el tőlem újra.
Úgy érzi, egy álomvilágba csöppent. Néha megcsípi magát, hátha mindezt tényleg csak álmodja, de mivel megérzi a csípést, rá kell jönnie, ez a jelenlegi élete. Vajon mennyi annak az esélye, hogy élete során két személyt is kijózanítja a szerelmi bájital hatásától? Nagyjából nulla lenne, legjobb tippjei szerint... Mégis, ennek így kellett lennie. - De hát az a legjobb benne! - megforgatja a szemét. - Nem láttad még a csillámpor készletem. A rózsaszín minden árnyalatából szórunk köréjük, hogy ha majd egymásra ununk, akkor is tudjuk ebből, mennyire...tudod...rózsaszín köd - a gondolatai gyorsabban szállnak, mint ahogy azt beszéddel bírja, ezért belekeveredik és majdnem olyat mond, amire még valószínűleg egyikük sincs felkészülve. Clyde azt azonban biztosan tudhatja, hogy barátnője nem az a lány, aki bármilyen csillámport tart a fiókjában. Hozzábújik a fiúhoz, mint ahogy azt ő szokta leginkább macska alakjában, és összefűzi ujjaikat, ezzel is közelebb tudva magához a másikat. Biztosra veszi, hogy csak egy szavába kerülne és Clyde rohanna, hogy eleget tegyen kérésének, de egyelőre szívesebben puszilgatja a barátját, mint hogy még egy koktélt szürcsöljön. - Én tudom. Érdekel? - pillant fel a fiúra. - Az esküvődet szerveznéd az exeddel, ha még nem szöktetek volna meg a világ végére. - Már maga a gondolat is rosszul esik Elsának. Mert látta őket együtt, és ha van valami, ami rémálmaiban is kísérti, akkor az az a páros. - Láttam, mit művel az emberrel ez a szer, Clyde. Még szerencse, hogy nem lettél egy nyálcsorgatós inferus, vagy ilyesmi - grimaszol, amint belegondol, mit tehetett volna hosszútávon vele a bájital. Nagy szerencse, hogy időben elkapta, bár az exbarátnőre még vár egy kiadós átokszórás valahol a pince mélyén...
Jó volt itt, egy kicsit távol az otthonunktól, de mégsem a világ másik végén. Kiderült, hogy szeretek utazni és ismerni a szomszédos országokat. Bár valószínűleg ez csak annak tudható be, hogy végre befejeztem a Roxfortot és majd kicsit lazábban de sokkal komolyabban elkezdhetem a tanulmányaimat a Docendo-ban. Azt hiszem mindannyiunknak akik végeztek és nem buktak meg jól jön egy Bagman mentes légkör. Mielőtt azonban túlságosan előre sietnék a jövőről való álmodozásomban, visszatérek ide Elsa mellé. Nem kell túlgondolnom semmit sem, csak elvesznem ebben a pillanatban, az ölelésében, a közelségében. – Én értem, csak túl csicsás ne legyen, látni is akarlak azokon a képeken. – viccelődök, valószínűleg úgyis olyan és annyira lesz tele csillámporral amennyire ő szeretné. Kár ezen vitatkoznom vele. Amikor azt mondja, hogy ő tudja mi lenne most velem nélküle, csak bólintok egyet válaszképpen. Nyilván kíváncsi voltam miféle jövőt látott nekem akkor ha, még mindig olyan kába gyerek lennék, mint annak idején. – Ez elég élménydúsan hangzik, a szüleim tuti kitagadtak volna és nem fejezem be a tanulmányaimat se. Komoly dolog ez a szerelmi bájital. – bele is borzongok egy kicsit ebbe az egészbe. Senkinek sem kívánom, hogy olyan nem is tudom nyámnyila legyen és megrögzött világ bolondja. – Az eléggé rossz lett volna rád nézve. – persze nem akarom emlékeztetni őt arra, hogy milyen voltam, örülök annak most nem vagy drogos képű nyálcsorgatós agyatlan figura. Jó ezt néhányan még azért megkérdőjeleznék, de azt most inkább ne. – Ne gondoljunk most arra, hogy mi lett volna ha máshogyan alakulnak a dolgok és te nem jössz rá tulajdonképpen mi is a bajom. – egy kicsit rosszul is éreztem miatta magam, mert nem tudtam hogyan érez Elsa a történtekkel és az álérzéseimmel kapcsolatban, amit az Amortentia miatt éreztem. Nyilván nem tudom semmisé tenni a történteket. Ha nem velem, akkor biztosan valaki mással megtörtént volna. Az is lehet, hogy fordult helyzetben lennénk. De vajon, akkor én mit tettem volna? – Utána kellene néznem, hogy hogyan lehetne megszabadulni ettől a kellemetlen emléktől. Nem szívesen emlékeznék vissza arra, milyen is voltam hatodikban. – lehet, hogy egy kicsit hangosan gondolkodtam a kelleténél, de ha neki nem mondhattam el, hogy mi jár a gondolataimban akkor senkinek sem. Megbíztam benne, ez annak a jele volt. – Az anyukád hogyan élte ezt túl? – kíváncsiskodom egy icipicit, nem akarom feltépni a sebeit, csak valami megoldást akarok a saját problémámra is. Hátha pont támad egy ötletem ha az édesanyjával történtekről mesél, ami lehet, hogy elsőre nem tűnhet sok segítségnek, de én hiszek abban, hogy van valami lehetséges megoldás. Nem akarok úgy élni, hogy mindig el kell szörnyülködnöm milyen érzelmi terrorban éltem az Amortentia-tól. Szerencsére vannak dolgok amikre nem emlékszem már alapból, de arra tisztán emlékszem, hogy a körülöttem lévőket teljesen megbántottam és erre valljuk be nem igen van mentség. – Nem kell mesélned róla, hogyha ez nehezedre esik csak magamra is próbálok valami megoldást találni. Talán csak a szégyenérzettel akarok valamit tenni, vagy meg kellene bocsátanom magamnak, hogy nem vagyok tökéletes és mindent én sem láthatok előre vagy kerülhetek ki. Nem is kellene most erről beszélnem, csak egy kicsit nyugtalanít. – amíg meg nincs valami megoldás az így is lesz. Ismerem magam.
Azzal a céllal érkezett év elején a Roxfortba, hogy tiszta lappal kezd, és a tanulásra, valamint a korcsolyára fog koncentrálni. Ehhez képest, mintha üldözné a szerelemi bájital, meg annak hatásai. Eleinte Clyde-ban csak azt a fiút látta, aki rám sem volt hajlandó nézni. Az okát megtudva viszont szép lassan felépült az, ami most már itt van nekik, az a kapcsolat, ami őszinte és tiszta. Ez pedig tényleges boldogsággal tölti el a lányt. - Ha töröltetnéd az emlékeidet, azzal csak rosszabb lenne. Mindenki más emlékezne rá, milyen voltál... - felsóhajtva kezdi el a tengert figyelni. - Majd idővel nem fogsz rá gondolni. Legalábbis remélem - azt már nem teszi hozzá, hogy reméli, többségében rá fog gondolni a bolond emlékei helyett, amelyeket abban a csodálatos egy évben szerzett. Az anyukáját érintő kérdések mindig kényesek Elsa számára, de Clyde-dal szívesen beszél róla. Azért egy kis ideig hallgat, amíg összeszedi a gondolatait. Túl sok van, túl sokat tudna mesélni a helyzetről, amit ők ketten átéltek Párizsban. Senki nem szeretné átélni azt, amit a tizenhat éves lánynak kellett akkoriban, amikor az édesanyja olyan volt, akárcsak egy robot, vagy halott, bolyongó lélek. Csendben hallgatja mindazt, amin a szíve választottja aggódik. Egyszerre tűnik kétségbeesettnek és olyan aranyosnak, hogy ezzel a lányt mosolygásra készteti. - Clyde - szólítja meg -, nem a te hibád volt. Arról sem tehetnél, ha én csempésznék valamit az italodba. Ami nyilván soha nem fog megtörténni, erre a véresküt is leraknám. - Kihúzódik öleléséből, hogy szembefordulhasson vele. Feltérdelve hajol közelebb, homlokát a fiúénak dönti. - Adj időt magadnak és próbálj a múlt helyett a jövőre koncentrálni. Anyu is így tudott megszabadulni annak az...embernek az emlékétől - halvány mosollyal simogatja meg az arcát. - Esetleg bemutathatnálak neki, ő biztos jobb tanácsokat tudna adni. Ha már a testvére elhívta a családdal Clyde-ot, valószínűleg az anyukáját is illene bemutatni, ha már úgy alakulnak a dolgaik. Végülis miért ne? Elvégre szereti a fiút, talán viszont is szeretik, mi tartaná vissza őket?
Nehéz volt elhinni, hogy vége van a Roxfortos éveimnek, de ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök az akadémiai élethez és annak a lehetőségéhez, egy kicsit elbizonytalanodom. Eléggé hiszek magamban, nem erről van szó, csak mintha minden azonnal véget érne és ezt nem akarom. Nem akarom, hogy ez a nyár elmúljon, mert ki tudja milyen lesz ősszel, ha szembe kell néznem a családom problémáival, a nagyanyámmal, aki nem fog rám emlékezni már úgy, ahogy régen. Most mégis tudtam, hogy el kell hessegetnem ezeket a gondolatokat a közelemből, hogy békésen és mosolyogva ölelhessem és bújhassak Elsa-hoz. Ennél már csak az volt menőbb, amikor macskaként hozzá bújtam és követeltem a szeretetét. Csak azt akartam elérni, hogy macskaként is megszeressen engem. Bár elég gáz lett volna, hogyha az első ilyen alkalomkor fog és ledob magáról. De túl éltem volna. Nem mindenki kedvelheti annyira a macskákat. – Tényleg, az gáz lenne. Nem baj, talán majd az idő és te segíthettek rajta. – csábosan néztem rá, valamivel ugyanis mindig meg fogom majd köszönni neki, hogy észhez térített. Ez nem pusztán a háláról szól, vagy arról, hogy emiatt bűntudatom lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindezen túl is kedvelem őt. Kedvelem? Már régen nem csak kedvelésről van itt szó. – Teljesen igazad van és meg is értelek téged, meg a tanácsodat. – össze kell szednem magam, az hogy egy kicsit elhúzódott tőlem esélyt adott a mérlegelésre. Persze szerettem ha Elsa elvonta a figyelmemet, de igaza volt, össze kell szednem magam. Ha valakire, akkor rá hallgatnom kéne. – Nehéz lesz, de a kedvedért minden tőlem telhetőt megteszek. – lelkesedtem. Más nem is nagyon kellett, minthogy megnőjön az önbizalmam egy kicsit és elég optimista legyek a jövőmmel kapcsolatban, amiben csak remélni tudom, hogy Elsa is szerepelni fog. – Szeretném megismerni őt is, valószínűleg kérdezhetek tőle néhány dolgot, ami segíthet nekem a tovább lépésben. Meg amúgy itt lenne már az ideje szerintem. – függetlenül attól, hogy szerettem ezeket a dolgokat halogatni addig amíg lehet. Bonnie-val ellentétben én, sosem tudtam bevágódni valakinek a szülője előtt, mondjuk kevés alkalmam volt rá, de ez nem lényeg. – Mit gondolsz megértjük majd egymást évekkel később is? – nem terveztem sohasem túlságosan előre, de az biztos volt, hogy tőle nem akarok megválni.
Mára már nyoma sincs annak a Clyde-nak aki teljesen őrült volt és Amortentia-tól bódult elméje volt. Rossz visszagondolni rá, komolyan. Most szerencsésnek mondhatom magam, hogy Elsa itt van mellettem. Őszintén egy picit még örültem is annak, hogy Elsa bátyja úgymond engem is meghívott erre a közös kirándulásra. Valójában sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire érkezünk el. Most egy kicsit nyugalom vett körül, nem paráztam semmi miatt sem. Nem érdekelt Bagman befenyítése sem már a Roxfortban. Hamarosan akadémista leszek, egy kicsit izgulok, hogy miként fogok remekelni ott. De tudom, hogy nem kell félnem azért mégsem Bagman-t fogjuk egy páran lefárasztani, hanem másokat. 
• 
