Izgatottan nyüszögő-ugató krupkölykök követnek szinte megszállottan az acsarkák hat négyzetméteres, természetes élőhelyüket reprodukáló kifutójáig, ahol kiosztok néhány fültővakarást, miközben egy-két ügyes bűbájjal megerősítem a föld alatti farácsok szerkezetét. Állandóan megpróbálnak genetikailag kódoltan visszavágni a gondoskodásért, etetésidőben a legrosszabbak, olyankor feltúrják a gondosan ápolt gyepet, lefelé igyekeznek, nem kifelé, ahhoz túlságosan jól tartjuk őket, de időről időre beleütköznek a mesterséges határvonalakba, megállás nélkül javítgathatjuk. Valamelyik krupkölyök – azt hiszem, Jaxon, innen nem látom tisztán a foltjait, azok alapján különböztetem meg őket – az ölembe kapaszkodik, az acsarkák érdeklődve, orrukat kidugva fordulnak felém, mégiscsak örülnének egy kis potyanasinak, hogy aztán sértődötten ámokfutásba kezdjenek. Apró csuklórándulással válaszolok felegyenesedve a nadrágomat érintő maszatos mancstámadásra, folt volt, folt nincs. Röviden füttyentek a kölykök anyjának, Frida kissé sértődötten közeledik, tudja, másodperceken belül elözönlik, hat éhes száj, hat lelkes szőrgombóc, meg is iramodnak felé, és mielőtt bűntudatot érezhetnék, amiért tulajdonképpen letarolják a szeretetükkel, vibrálásukkal és mohóságukkal, az unikornisok kifutója felé veszem az irányt. Pár hete csikók születtek, két különböző kanca ellett ugyanazon a napon, ugyanattól a csődörtől, ennek köszönhetően az anyák összedolgoznak, a gyerekek pedig többnyire egymással foglalkoznak. Megtámaszkodom a karám oldalán, tágas terep, a vége nyitott, nyugodtan visszasétálhatnak a Tiltott Rengetegbe, ha kedvük tartja, csakhogy ellés után egyáltalán nem tartja kedvük, jobban szeretnek szem előtt maradni, biztonságosabb, láthatatlan bűbáj védi más betolakodó állatoktól, ügyes kis trükk, Fortunával együtt kísérleteztünk és tökéletesítettük. Fabien enyhe akcentusára szolid kis mosollyal válaszolok, rögtön felé fordulok, pontosan érkezett, ezt máris pozitívumként könyvelem el. – Önnek is, Mr. Villiers – egyelőre ragaszkodom a hivatalos formához, kevés diáknak sikerült még annyira közel kerülnie hozzám, hogy a keresztnevén szólítsam, nem előjog vagy jutalom, egyszerűen az bensőségesség mértékét jelzi. – Ez csak természetes, a nyelvi akadályokról nem tehet, gondolhattam volna rá az órán, ezért akár én is elnézést kérhetnék – mosolyom szemöldökrándulássá formálódik, amint meglátom, mire készül. Buzgó diák, ezen szerint rendkívül hálás, felkészült és precíz is. – Ó, nem, nem, nem – zsebemből egy mozgástól kissé gyűrt pergament veszek elő, ismét megmozdul a pálcám, rögtön kisimul a szótárat tartalmazó lista. A zanzárdok gyors ellátása közben lediktáltam, ami idén és jövőre fontos lehet, két pontosan szerkesztett oszlop, csinos, de olvasható betűk, a kézírásom majdnem akkurátus másolata. – Nem lehet egyszerű átszokni egy másik nyelve a szakkifejezések tekintetében, jól sejtem, Mr. Villiers? – hangomban nevetés és együttérzés bujkál. – Tant pis! – talán kissé kopottan az akcentusom ennyi év passzív nyelvismeret után, mindenesetre remélem, Fabien jól érti. – Vegye magához a listát, ne tegye el egyelőre, és jöjjön ide. Szépen átvesszük a lények neveit, hogy tökéletes legyen a kiejtése. Látott már élőben unikorniscsikót? – érdeklődöm némi hátsó szándékkal, a diákok többsége (főleg a lányok) ilyenkor válik igazán élénkké. – Általában nem szeretik a férfiakat, de a vélák kivételnek számítanak.
Reakció nélkül hagyom a panasznak aligha hangzó, mégis valamelyest mélyebbre fúródó tüskeként fémjelzett észrevételét, csendesen elraktározom magamban, habár sosem szaladtam még panaszkodni a tanártársaimról, mindenki módszerét és stílusát maximálisan tiszteletben tartom, ugyanakkor senki sem akadályozhat meg abban, hogy egy oldottabb pillanatban ártalmatlanul utaljak a cserediákok nehézségeire, és rendszeres többletmunkájára a fent említett hozzáállásnak köszönhetően. Azonos mértékben vállaltunk kötelezettséget, a külföldről érkezett nebulók és mi, elkötelezett oktatók, a lustaságukat nem írhatja felül kulturális hátterük, ahogyan nyelvi akadályaikat sem a mi restségünk. Mosolyától kissé felbátorodom, annyi év kopottság és kihasználatlanság után elővehetek kifejezéseket, elmém mélyén szelíden ringatózó szavakat, a tónus és hanglejtés egészen más formáját, ismerős, szinte már nosztalgikus torokhangokat. – Túlzásnak tartom, hogy beszélném a nyelvet, de ha kitennének Párizsban, nem botorkálnék teljesen vakon. – Elpillantok az unikornisok felett, különös, mennyire hétköznapi dolgok jutnak eszembe Franciaországról, az ott töltött szemeszterről, amelyet követhetett volna sok másik, és talán más vidékek, más országok ízei és illatai. Frissen sült croissant törni félbe egy reggeliző teraszán, megszimatolni az eszpresszót, mielőtt belekortyolnék, kisimítani egy újságot, és ráérősen átlapozni, mert soha senki nem siet, az élet lassan, nyújtózkodva lüktet. – Nincs miért szégyenkeznie, Mr. Villiers – pillantásom futólag megmártózik arcának szépen metszett vonásaiban, diáklányok tucatjai hebeghetnek a jelenlétében, hangsúlyos arcélének puszta látványától. Más fiúk nyilvánvalóan habzsolnák a rájuk halmozott figyelmet, sütkéreznének benne, Fabien ezzel szemben inkább nyűgnek tekinti, legalábbis a homlokán keresztülhúzó halovány ránc, és a szinte ingerültségtől megránduló száj erről árulkodik. – Az önben csörgedező vélavér nem tesz önhöz semmit, de nem is vesz el önből semmit, nekem elhiheti – bátorítóan megütögetem magam mellett a karám legfelsőbb gerendáját, nyugodtan közelebb léphet, nem kell tartania sem az állatoktól, sem tőlem. Az egyik csikó gyanakodva pillant ránk, apró szemeiben primer ösztönök örvénylenek, menekülésre és óvatosságra kódolták genetikailag, ezért automatikusan megpróbálna minél távolabb kerülni tőlünk, ha az anyák egyike közelebb nem lépne, magabiztosan, farkát kissé unottan verdesve. Messziről megismernek, évek hosszú munkája rejlik ilyen fokú kötődésben, a felé nyújtott kezemet először természetes távolságtartással szemléli, majd belelép az érintésbe, ujjaimmal máris végigszántok orrnyerge mentén. – Egyáltalán nem. A tizenhetedik században megfigyeltek egy vélakolóniát Saint-Étienne közelében, szabadon tartották az egyszarvúakat, évtizedeken keresztül fakultatív mutualizmusban, hétköznapi néven szimbiózisban éltek. Nyújtsa ki a kezét, próbálja ki nyugodtan, nem eshet bántódása.
Finoman oldalra pillantok, tulajdonképpen észrevétlenül, kivételesen jó reflexekkel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy elcsípje a profilját szelíden érintő, villanásnyi tekintetet, különösen kedves fiú, meglepően segítőkész, ajánlatából őszinteség és önzetlenség szűrődik ki. Professzorként hozzászoktam egyfajta egyoldalúsághoz, másképpen eloszló teherhez, szinte szülői egyenetlenségben funkcionálunk, adunk időt, empátiát, türelmet, támogatást, tudást, cserébe csupa olyan dologban reménykedünk, amelyek véletlenül sem minket gyarapítanak, hanem őket. Fabien ezzel szemben automatikusan balanszban gondolkodik, kifigyelte, mire lehet szükségem – nüansznyi jelekből olvasva –, és rögtön felkínálta a kompetenciáját, szabadidejét és készségességét. – Lehet, a szaván fogom majd, Mr. Villiers – hangom egyszerre játékos és hálás, bizonyos határok zavarba ejtően könnyedén eltolódhatnak, nekem viszont kötelességem megőrizni az egészséges mértékű távolságtartást, bármennyire szeretnék visszaszerezni valamennyit az elvesztegetett fiatalkoromból, egy másik élet első taktusaiból. Ujjaimmal szelíden beletúrok a kanca sörényének első tincseibe, még mindig borzongással tölt el ilyen fokú kiváltságban részesülni, megérinteni valamit, aminek a bizalma ritka és képlékeny, tekintete csupa titok, csupa nyitottság, hosszú, fakó pilláin elhasal bármilyen fény, mintha minden megtorpanna, megadná magát a közelében, és ezt olyan természetességgel, olyan magától értetődöttséggel fogadja, hogy szinte irigylésre méltó. Véletlenül sem fárasztom Fabient légből kapott vagy untig bejáratott frázisokkal, egyikünk javát sem szolgálná valami közhelyes kijelentés vagy megjegyzés, nem mondom – pedig gondolom –, mennyire nehéz lehet neki, mennyi lemondással, csalódással, kéretlen figyelemmel járhat valaminek a kényszerű hordozása, ráadásul fiatalon, botladozva az előtte álló életben, de láthatja rajtam mindazt, amit feleslegesnek tartok megemlíteni, úgyis tudjuk, mindketten, ő kiváltképpen. – Valóban azok – finoman megpaskolom az álla mentén, végigvakargatom, majd az orrára fektetem a tenyerem, és hagyom, hogy boldogan, elégedetten beleprüszköljön. – Intelligensek, elegánsak, gyönyörűek – Fabien felé fordulok az érintésbeli visszavonulásomat követően, esélyt adva kettejük kapcsolatának kibontakozására, persze nem állt szándékomban kierőszakolni valamilyen életre szóló pillanatot, viszont igyekszem megragadni a lehetőséget, és kedvtelve nézem, ahogyan a kanca továbbáll tőlem, egyenesen a fiú – szinte kész férfi, mégis nehéz felnőttként elképzelni vagy gondolni rá – kinyújtott kezéhez, és bátortalanul, de eltökélten megszaglássza. – Érintse meg nyugodtan. A csikó is csatlakozni fog, ettől ne ijedjen meg, talán a ruhájába is belekap majd, mindent megrágnak. Elképesztően erős kötelék húzódik közöttük, feljegyzések szerint, amelyet a megfigyeléseim is alátámasztanak, gyakran a szétválásuk után is azonos territóriumban maradnak. Kommentár nélkül hagyom franciai oktatóira tett megjegyzését, tulajdonképpen ártatlan és ártalmatlan észrevétel, nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, itt annyi tudást szedhet magára, amennyit szeretne, amennyit nem szégyell, amennyi jól esik. – A kedvemért mondja ki az unikornis és a csikó szavakat, hogy képzeletben kipipálhassuk a listáról – bátorítom az első lépés megtételére.
