Nincs azzal semmi baj, amikor a céges bulin túltoljuk az italozást, hisz legjobb esetben is azt nekünk hozták, legrosszabb esetben pedig mindenki megismeri az igazi és sokkal kellemetlenebb énünket. Aki azt hiszi, hogy a kínos pillanatokat megúszhatja ilyenkor, az hazudik vagy egy fapina, aki az először kezébe nyomott poharát szorongatja mindvégig, miközben úgy csinál, mint aki iszik és nagyban hümmög egy adott beszélgetésnél, mintha amúgy halál laza lenne. Ja nem. Meg vannak az olyan partyarcok, mint én, akik a sokadik pohár után előfordul, hogy a fénymásolón szórakoznak félig rajta feküdve, az asztalra állnak és mindent szanaszét rugdosnak, mielőtt még leszednék őket. Mondjuk a legkínosabb pillanat akkor is az volt, amikor Hami irodájában kikötöttünk valami nőcskével, majd ő is akkor szeretett volna valamiért bejönni. Nos… egy darabig én kerültem, a csajt pedig azóta sem láttam. Ehhez képest a mostani buli elég visszásra sikeredett abból az okból, hogy noha sokat ittam, annyira nem, hogy vevő legyek az egyik újonc csábítására. Egy jó ideje nem hoznak az ilyen alkalmak lázba és nem amiatt, mert a nők mostanában ne lennének túl vonzóak, sőt! De be kell ismernem, hogy hatott a sok kiosztás és az a legutóbbi pofon is még frissen él a tudatomban. A sokadik próbálkozásra kénytelen voltam elfogadni, hogy tényleg nem szeretné, hogy az életük része legyek és mélyen elgondolkodtam magamban, hogy nem jó irányba tartok. Aki könyvet ír és felvállalja a nevét és az arcát, az onnantól kezdve felelősséget is vállal a viselkedéséért. Épp ezért is igyekeztem valami emberi formát magamra ölteni és nem felsülni az első adandó alkalommal, amikor valami botrányosat jegyzek meg vagy épp viselkedek. Lévén nem csak firkász vagyok, hanem fotózni is szoktam, tisztában vagyok azzal, hogy milyen könnyű egy kellemetlen kép birtokosává válni. Csak elég egy kattintás és megvan a baj. Az éjszakai hideg némileg józanítóan hat rám, azonban annyira mégsem, ha csak hosszú percek után jövök rá, hogy a kulcs tulajdonképpen nem abba a zárba való, amibe próbálom beletuszkolni. Elég csak felpillantanom az ajtóra és a számra rajta, hogy tudjam, kikötöttem Maxie-nél. Mostanában egészségtelenül sokat gondolok rájuk és kerülget a késztetés, hogy idejöjjek. Nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy egyrészt semmi keresnivalóm nincs itt, másrészt pedig oltári nagy balhét fog csapni, ha megneszeli, hogy itt vagyok. Nincs jogom zaklatni őket egy percig sem az akaratuk ellenére. Idegesen csúsztatom vissza a kulcsot a nadrágzsebembe és elmormolok magamban egy fohászt, hogy az iménti próbálkozásomra senki, de még az alatta lakó néni se hallja meg. Nem mintha az számítana, mert szegény nagyothall. De Maxie nem és biztos is vagyok benne, hogy bármilyen apró neszre képes felkelni a gyerek mellett, lévén egyedül és csakis kizárólag rá van utalva, legyen bármi gond vele. Még egy darabig szemezek az ajtóval, ujjaimmal a kulcsot forgatom elgondolkodva, vajon nettó tahóság lenne-e bekopogni hozzá, de erre még spicces állapotban is betéve tudom a választ: igen. Pedig megannyi kellemes emlék jut eszembe ezzel a lakással kapcsolatban, amit talán még csukott szemmel is le tudnék írni magam előtt. De az a hajó már rég elment az akkori viselkedésemmel. Lemondóan fordulok sarkon és elindulok a lépcső felé, már amennyire elvárható tőlem a halk közlekedés és a környezetem érzékelése. Elég necces, de megoldom.
Már egészen hozzászoktam ahhoz, hogy egy kéthónapos csecsemőnek milyen igényei és szükségletei vannak, még a napiendemet is átalakítottam, és míg ő alszik én tudok egy keveset dolgozni. Vagy pihenni. Bár egészen békés gyerek volt Jack a napokban, amiért őszintén szólva nem is győzöm hálálkodni, hisz már a Mungóban a lelkemre csomózták, hogy mennyire rossz lesz nekem egyedülálló anyaként egyszerre gyereket nevelni és eltartani magunkat. Minden knútot alaposan meg kell fontolnom, hogy mire költök, de ezen kívül... Nos, ez egyelőre nem tűnik olyan lehetetlen feladatnak, mint azt mások hiszik. Persze azt nem állítanám, hogy sosem voltam még kipihentebb és boldogabb. Voltam már, de azokra az időkre nem szívesen emlékszem vissza a csalódások miatt. Pedig ha azok nem lettek volna, talán most nem egyedül próbálnám megoldani azt, hogy a fiam fürdés után szinte azonnal megkaphassa a vacsoráját és ne legyen szomszédfüleket süketítő hiszti belőle, hogy várnia kell. Nos, Jack nem egy türelmes fajta, ha a hasáról van szó, ezt már korán megtanultam. A ma esténk viszont egészen nyugodt. Őszintén csodálkozom is, mikor sikerül időben elaltatnom őt és miután alaposan körbepárnáztam az ágyon pihenő kicsit, azt teszem, amit már hosszú idő óta nem volt alkalmam kiélvezni. Egy pohár almalé társaságában - bár a bornak jobban örülnék, de ez is megteszi - kényelmesen elfekszem egy kádnyi habos forró vízben és csak élvezem, ahogy a porcikáim borzonganak a víz érintése alatt. Persze nem szándékozom megvárni, hogy ki is hüljön, óhatatlanul is arra gondolok ilyenkor, hogy a fiamat egyedül hagyni bűn. Nem tudok csendben relaxálni, így negyedóra kínlódás után végül fel is adom az esti programomat és köntösbe burkolózva célba veszem a hálót, hogy csatlakozzak Jackhez. A célt azonban nem érem el, mert a bejárati ajtó felé igyekezve zajt hallok odakintről. Előbb csak a kukucskálón keresztül próbálom azonosítani a zaj forrását, majd annyira ledöbbenek, hogy hirtelen csak arra eszmélek, hogy már nyitom is az ajtót. Természetesen nem azért, hogy beinvitáljam a lépcsőházban ténfergő alakot, hanem hogy elzavarjam. De előtte még valamit tisztáznunk kell. - Mit keresel itt? - nézek ki rá, a homlokomat ráncolva. Nem kellene itt lennie, itt is zaklatnia.. Nem kellene emlékeznie rá egyáltalán, hogy merre lakunk. Sőt, a legjobb lenne, ha a létezésünket is elfelejtené és nem juttatná eszembe folyton a jelenlétével és a felbukkanásával, hogy mennyire elbaszott mindent.
Vendég
Szomb. Júl. 10, 2021 11:12 pm
Maxie & Felix
Csak egy kósza gondolat volt az, hogy majd jól nem fog senki meghallani, mert abban a pillanatban foszlik szerte az elképzelésem, hogy leteszem a lábam az első lépcsőfokra és mögöttem halkan megnyikordulva kinyílik az ajtó. Egy pillanatra lehunyom a szemem és beharapom a szám is, de még a korlátra is erősen rámarkolok, hogy moderáljam magam és ne szentségeljek. Ismerem magam, ilyenkor aztán nem kötök csomót a nyelvemre. De mégsem tehetek úgy, mint aki itt sem volt, amikor egyértelműen lebuktam. Pedig esküszöm, hogy nem állt szándékomban a lakása közelébe jönni, zaklatni őket pedig főleg nem. Kínos grimasszal fordulok meg felé, visszalépve a lépcsőfokról, hogy ne legyek annyira se tiszteletlen, hogy nem szemből válaszolok. - Csak eltévesztettem az ajtót. - esküszöm, hogy ez az igazság, hangozzon bármennyire is hülyén, tűnjek ettől teljesen idiótának. Pedig nem vagyok, csak spicces és tele gondolattal, túlcsorduló gondolatokkal, amikbe annyira elmerültem, hogy akaratlanul is itt kötöttem ki. - Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj. - még próbálom menteni a helyzetet azzal, hogy gyorsan elnézést is kérek. Mondtam már, hogy spiccesen elég szókimondó vagyok? Érzem, hogy ha tovább beszélek, még találok olyat mondani, ami után garantáltan az életben soha többet nem fogom őket látni. De mégis hogy álcázzam azt, hogy ittam, amikor tulajdonképpen teljesen nyilvánvaló? Normális esetben nincs semmi gondom az egyensúlyérzékemmel és nem kapaszkodok úgy a korlátba, mint egy félnótás. Kicsit sem festhetek szándékosan. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a köntöst rajta, az pedig könnyen meglehet, hogy a szokásosnál jobban megbámulom, mielőtt megráznám a fejem, hogy elvegyem végre a tekintetem onnan. Nem szabad, eszembe jut, hogy mennyire könnyen lendült meg az a múltkori saller is és nem kellene kiprovokálni még egyet. De az igazság az, hogy nem tudnék most sem elmenni mellette csak úgy minden szó nélkül. - Ne szólj semmit, tudom, itt sem vagyok. Egyik lábam itt, a másik otthon. - mégis megpróbálok erőt venni magamon és sarkon fordulni nagy lendülettel, csak épp elszámolom a lépést, egyik cipőm a másik cipőm orrába akad és nekidőlök a falnak. Még jó, hogy ott a fal!
Egy ideje nem hallottam felőle, úgyhogy ha jobban belegondolok eléggé időszerű, hogy valamilyen formában felbukkanjon és megnehezítse az életemet, de arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy miatta kell félbeszakítanom a hálóba tartó utamat és a folyosón majd farkasszemet kell néznem vele. Ismét. Már készülök rá, hogy újra elmagyarázzam neki, miért és mennyire nem vagyok rá kíváncsi - mert lássuk be, előszeretettel csinál úgy, mintha nem értene két szót sem, amit kiejtek a számon - és elhajtsam őt a fenébe. - Te részeg vagy.. - állapítom meg elképedve. Egészen eddig ezt nem kellett hozzáadnom a képlethez, mert sosem állított még be hozzám ittasan. Sőt, nem is állított be hozzám már egy ideje semmilyen indoknál fogva. Elég hallanom a hangját, hogy meg tudjam állapítani, hogy fejben nem egészen tiszta. A viselkedésére pedig szavak sincsenek, egyszerűen abszurd. Még csak nem is itt lakik.. Nem csak az ajtót, de az utcát is sikerült eltévesztenie. - Fáradt vagyok a veszekedéshez, menj haza.. - szólalok meg, még mielőtt azt mondhatná, hogy ne mondjak semmit. Már késő, de nem szívom vissza. Tényleg nem akarok most meddő vitát folytatni arról, hogy ő szar apa lenne-e, mikor szent meggyőződésem, hogy egy cserepes virágot sem tudna életben tartani két napnál tovább. Egyszerűen nem az a típus. Én viszont már két hónapja egészen jól gondját tudom viselni egy csecsemőnek és köszönöm szépen, ezután sem kérek hozzá segítséget. - Nem vagy te ilyen részegen bohóckodó majom. Minek ittál ennyit? - nézek rá rosszallóan, miközben a fejemet rázom. Automatikusan nyúlok utána, mert legkevésbé örülnék annak, ha lezúgna a lépcsőn és felverne mindenki mást is az egész házban. Vagy ha valami komolyabb baja lenne, ami miatt a Mungóba kellene kísérni. Nekem erre sem időm, sem energiám nincs. A kérdés már csak az, hogy a francba tudott felmászni idáig úgy, hogy nem törte össze magát? Ezen meditálhatnék még egy darabig, de helyette beljebb húzom csak, mielőtt még magától dönt úgy, hogy a gyorsabb utat választja lefelé. Bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kár lenne érte.
Vendég
Szomb. Júl. 10, 2021 11:59 pm
Maxie & Felix
Nem próbálom meg tagadni, amikor megállapítja, hogy bizony részeg vagyok. Nem is kicsit, de inkább ez most nem is akkora gond, mint hogy itt talált meg. Még így úgysem látott, igazából már nem is tudom, hogy ennél lejjebb süllyedhetnék-e még a szemében. Egyáltalán miért töröm magam azon, hogy jobb színben tüntessem fel magam, amikor tudom, hogy lehetetlen küldetés? Csak vágok hozzá egy kínos mosolyt és idegesen a hajamba túrok. - Így van. - sóhajtok hümmögve. Hányingerem szerencsére nincs vagy még nincs, de minden más bajom ezen kívül igen. Nem szeretném sajnáltatni magam, mert annak jelen helyzetben végképp nincs értelme, más részről nem hiszem, hogy érdekelné is mi van velem. Nem keresett, én sem őt, biztosan szívja most a fogát, hogy miért háborgatom az éjszaka kellős közepén, mint egy elmeháborodott. Lehet már az is vagyok. Egy szóval sem kell többet ismételni, hogy mejek haza, mert megindulok én, csak épp a lábaim nem szeretnék őt itthagyni. Érzem, hogy azzal egyszerre, hogy a falnak puffanok, elkap ő is. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a közelemben lennie, mert fél perc alatt lengi be az orrom az ismerős kellemes illata. Mélyen beszívom a levegőt és próbálok aztán rá nézni. Valami magyarázatot aztán mégis csak adnom kell neki és érzem, hogy kamuzni most nem nagyon tudnék. Túlságosan átlátszó vagyok és mit meg nem adnék azért, ha otthon lennék inkább a saját ágyamban. Lehet midjárt meg is történik, ha lekísér a lépcsőn. - Jól esett. Jó hallgatóság voltam az asztalnál. - ezzel igazából csak félig válaszolom meg a kérdését, mert tudom, hogy igazából a többire úgysem kíváncsi. de mint mondtam, ha részeg vagyok, nem tudok lakatot tennia számra. - Igazából elszoktam tőle... tőlük. - hogy kiktől és miktől még bennem marad, mert sikerül a nyelvemre harapni, de kétes, hogy ez meddig fog menni.
Mély levegőt kell vennem, ha tartani akarom magam az eredeti elképzeléshez, vagyis ahhoz, hogy bárki is motoszkál idekint, elküldöm a francba. Csakhogy sosem láttam még részegen, fogalmam sincs, hogyan kellene őt kezelnem. Vagy hogy egyáltalán kellene-e. Egészen más azt kívánni, hogy kösse fel magát, mert azt érdemli, mint azon idegeskedni vajon ki fog belé kötni részegen vagy leér-e egy darabban a lépcsőn. És egyáltalán nem tesz boldoggá, hogy miatta aggódom. De a fiamat sem hagyhatom magára hosszú percekre... Csak azon lepődöm meg, hogy eszébe sem jut tagadni a vádakat. Úgy tesz, mintha már minden mindegy lenne, és azt olvashatnék a fejére, amit csak kedvem tartja. Vagy csak rájött, hogy felesleges tagadni a nyilvánvalót, vagyis azt, hogy rohadt sokat ivott. Ha nem a mozdulatain látnám, érezném a szagán, hogy egy nagy hordónyi borral vagy whiskeyvel randizott az este. Nem tudom melyikkel, de erős a szaga, mintha az egész lépcsőház pillanatok alatt vált volna kocsmává. Vagy csak az orrom ilyen érzékeny a szagokra még mindig?! - Felix, ha alkoholista leszel, az nem megoldás.. - rázom meg a fejem, de közben nem engedem még el. Beljebb taszigálom, hogy dőljön a falnak, mielőtt a lépcső aljában végezne különböző sérülésekkel. Próbálom meglátni az értelmet a szemében, hogy biztos lehessek abban, ha én már nem is, ő érti azt, amit mondok neki. A helyzet mégis annyira abszurd. Csak tudnám miért érdekel egyáltalán hány részre töri magát hazafelé menet.. - Össze-vissza beszélsz.. Egy szavadat sem értem.. - sóhajtok fel lemondóan. Még nem vetettem el azt az ötletet, hogy a lépcső aljáig kísérem, aztán útjára bocsátom őt, mert itt aztán tényleg semmi keresnivalója nincs, de ilyen állapotban a pálcáját is aligha találná meg, nemhogy meg tudná védeni magát.. Csak még jobban feszélyez a helyzet, mert döntést kell hoznom, és utálom, hogy újra belekényszerít egy ilyen szituációba. Láthatja is rajtam, hogy nem épp azt terveztem estére, hogy őt fogom istápolni, mert jóval többet ivott a kelleténél... Pedig olyan jól indult ez az este..
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 10:24 am
Maxie & Felix
Sohasem szerettem volna ilyen színben feltűnni előtte, mert még én is alávalóságnak gondolom a lerészegedést. A legutóbb akkor sikerült, amikor az unokatestvéreimmel beültünk egy pubba iszogatni és bizony az volt a tét, hogy aki a leghamarabb felhagy az ivással, annak randira kell hívnia az újonc suta felszolgálólányt. Semmi kedvem nem volt hozzá, így aztán csak döntöttem magamba az italt. Most nem volt rá ugyan semmi okom, csak próbáltam hasznossá tenni magam az elverendő időre. Mégsem lett volna olyan szerencsés tíz perc után lelépni, így elviselhető volt a sok bezsongott körülöttem. Nekik van mit ünnepelni, igaz nekem is, hisz egy újabb sikeres cikk és az év végi csinnadratta mindenképpen nagy dolognak számít. - Nem vagyok alkoholista. - úgy tódul ki belőlem a tiltakozás, mintha valami olyat vágott volna a fejemhez, ami nettó szégyenérzettel járna. Mert egyszer többet iszok a kelleténél még nem leszek alkoholista. Ugyanakkor nem tagadom, hogy most nem vagyok épp a legvállalhatóbb állapotomban. Nem tudom, hogy merre szeretne elindulni velem, de esküszöm követem bárhová is. Igazából nem lenne kötelessége engem istápolni, de meglep, hogy annak ellenére, mennyire utál engem, most mégis itt van. Pedig le is lökhetne a lépcsőn és azzal elégtételt venne rajtam. Nem vagyok jó ember, most pedig végképp nem is leszek az. Még mindig a falnak támaszkodok, csak néhány centivel, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat. - Rég ittam ennyit. - próbálom konkrétabban a tudatára hozni a tényeket, amiket feltételezhetően nem ismer. Hogy is van az, hogy a társaságában működik az összpontosítás? Ha néha nem is jön össze rendesen, de szeretnék olyan választ adni neki, ami lefedi egy kicsit is a valóságot. Szörnyen érzem magam, hogy így lát. - Muszáj volt innom, hogy lerázzam a kollégáimat. - nem egyszerű egy céges buli, amikor mindenki szóvá teszi, milyen pocsékul festek, aztán egy ponton még meg is próbálnak felszedni. De a legutóbbi pofon után nem tartom tanácsosnak erről is beszélni. - Megoldom egyedül, menj vissza. Késő van. - finoman fogom meg a kézfejét és megpróbálom lefejteni az ujjait a karomról, hogy ezt nyomatékosítsam is. Az kellene még csak, hogy ennél jobban bemutatkozzak. Nem mintha számítana, mert nem hiszem, hogy van lejjebb a szemében. - Nem akartalak zavarni, ennyi a lényeg. - nézek most már komolyan a szemeibe és megint megpróbálok elindulni a lépcső irányába, hátha nem azzal végződik, hogy egy lépcsőfok után ne egy seggest nyomjak le a legfelső lépcsőn. Aztán csak ott maradok, mert még kellemetlenebbnek érzem ezek után a szemébe is nézni. Érzem, hogy elönt a szégyenérzet és csak megtámasztom a fejem a tenyeremnek. Nem hiszem el, hogy ebbe is sikerült belekeverednem, nem hiszem el, hogy tényleg így szétestem az elmúlt időszakban, aminek most érzem igazán a hatását. - Sajnálom. Sajnálom, hogy ezt végig kell nézned. És azt is, hogy ennyire vállalhatatlan vagyok. Ez annyira nem rám vall és mégis.
Nem tudom milyen tanáccsal tudnék szolgálni, ami megoldást jelentene a problémájára, de biztos nem az alkoholban kell keresni a választ. Ennél jobban viszont nem tervezek belefolyni az életébe és a döntéseibe, felnőtt férfi, aki büszke is arra, hogy két lábbal áll a földön, azt hiszem nem kell neki a segítségem ahhoz, hogy túlélje. Nem tudom megérteni az indokát, de ennek talán az az oka, hogy én egy éve semmilyen formában nem tudtam és nem is akartam alkoholhoz nyúlni. A terhesség megköveteli az embertől a fegyelmet és a figyelmet is, én pedig az első pillanattól kezdve biztos voltam abban, hogy nem fogok ártani a születendő gyermekemnek azzal, hogy elvetem a sulykot. Tanácstalan vagyok, nem voltam még hasonló helyzetben és nem is ma kezdtem volna el, de persze Felix sosem jön jókor. Ezt már megszokhattam volna. Régen is mindig a legváratlanabb pillanatokban toppant be és... Mindegy mi történt utána. Nem mondom, hogy nem vonz az azonnali visszavonulás lehetősége, amit tálcán kínál, de mégis hogy feküdnék be nyugodtan az ágyamba, miközben azon jár az eszem, vajon hazaért-e épségben? Én sem vagyok normális, nyilvánvalóan nem vagyok az, mert nem kellene, hogy egyáltalán érdekeljen, mi van vele. De ártani mégsem szeretnék neki. Ahogy nézem őt, miközben próbálja lefejtegetni az ujjaimat magáról, egészen megszánom. Tudom, hogy ő nem ilyen, bár azt egy pillanatig sem állítom, hogy ismerném. Most mégis csak az jut eszembe, ha ránézek, hogy milyen szerencsétlenül fest. Sokáig nem tudok mit mondani, mert bár őszintének tűnnek a szavai, nem ringatom magam hiú ábrándokba. Nagyon is jól tudom, hogy Felix úgy keveri a lapjait, hogy neki jók legyenek. Bár abban nem látok semmi ésszerűséget, hogy ebből a maiból hogyan profitálna. Pontosan jól tudja, hogy nálam már nincs esélye. - Lekísérlek.. - ajánlok aztán segítséget, onnantól csak nem esik túl nagy baja. Legalábbis ezzel nyugtatom magam egész addig, míg a nyitva hagyott ajtón keresztül meg nem üti a fülemet a halk nyekergés, ami hamar hangos sírássá torzul. Mennem kellene, tudom, hogy így van, és épp a fiam kínálja tudtán kívül a menekülési lehetőséget, mégsem tudok csak úgy megfeledkezni arról, hogy azt látom, neki is segítségre lenne szüksége. Talán egy szakember segítésére és nem az enyémre, hogy fel tudja dolgozni a történteket. - Most be kell mennem.. Jack felébredt, vissza kell altatnom, különben egész éjszaka nem alszom majd tőle. Te viszont ne moccanj egy lépést sem, ha visszajöttem, lekísérlek a lépcsőn, onnan már hazatalálsz.. - sóhajtok fel, megigazítom magamon a köntöst és megvárom, amíg bármi jelét adja annak, hogy fel is fogta, amit mondok. Nem akarok miatta aggódni, nem érdemli meg. A fiam viszont megérdemli, hogy a szobába lépve a karjaimba vegyem és megvigasztaljam, majd újra álomba ringassam őt. Csak néhány méter választja el az ajtótól, ugyanis a lakás még mindig nem túl nagy és nem is tágas, de kettőnknek pont elég. - Nincs semmi baj, édesem.. - suttogom neki, miközben apró puszikat hintek a buksijára. A hangomra és a közelségemre némiképp megnyugszik, de hangja csak nyekergéssé szelídül. Percek kellenek, mire teljesen elhallgat, majd újabb percek, míg vissza is alszik. Ha szerencsém van, Felixet ezek után nem a lépcső aljáról kell összekanalaznom.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 12:37 pm
Maxie & Felix
Még mindig nem állok annyira a valóság talaján, hogy megállapítsam, mennyire kínos a mostani megjelenésem és mit illene épp tennem, amivel nem gázolok jobban el a magamról kialakított képet. Azt hiszem Maxie elég sok mindent látott már, hogy mentegetni tudjam magam, de ez nem hatalmaz fel ara, hogy még jobban leégessem magam. Fordul egyet a gyomrom, ahogy leülök a lépcsőre, hogy aztán jó darabig meg se mozduljak. Csak legyintek arra, hogy lekísér. Tényleg nem szeretném rabolni az idejét és fölösleges köröket futni, amikor senki nem figyel a gyerekre. Hát persze, mert már nem elég, hogy rám figyel, neki elsődleges feladatai is vannak, nem elhanyagolhatóak. Én pedig nem szeretném, ha ez az este rólam szólna. Nem is kellene itt lennem, nem kellene még jobban magamra haragítanom, hogy fogja a sátorfáját és elmenjen. Megmondta ő maga is, én pedig képes vagyok elhinni, hogy úgy is fog tenni, ha nagyon a nyakára járok. Csak hallgatom a felajánlását, de válaszolni már nem válaszolok neki. Nem szeretnék olyasmit megígérni, amit nem kartok be. Így csak várva egy picit, hogy biztosra menjek, tényleg bemegy, majd hátra is fordulok, hogy meggyőződjek erről. Tiszta a levegő, ideje nekem pedig elindulnom. Beletelik pár percbe, hogy erőt vegyek magamon és a két oldalt felszerelt korlátba belekapaszkodva felhúzzam magam. De talán túlságosan is hamar teszem meg, mert érzem, hogy megint fordul a gyomrom. És ha tetszik, ha nem, a következő lenti lépcsőfok, a lefelé nézés és a megszédülés megint fordít egyet a gyomromon. Két választásom marad, megteszem azt, amit a haza megkövetel, tisztes helyre megyek túladni az alkoholon, vagy visszatartom és kétlem, hogy túljutnék a lépcsőn, mire a legközelebbi bokorba hányhatnék, ami már kelően messze van innét. Mivel nem csukta be az ajtót, így azt látom az egyetlen egérútnak, ha bemegyek a lakásba, bezárkózok pár percre a vécére és imádkozok, hogy utána feltűnés nélkül meg is léphessek. A manőverbe csak ott csúszik hiba, hogy hiába is sikerül gyorsan megoldanom a problémát és vagy háromszor megnézve a vécét és környékét elhagyni a fedélzetet, azért lehúzni nem egy halk megmozdulás. Tudomásul véve a kudarcot csak kezet és arcot mosok, egy pár pillanatig nézem még magam a tükörben, aztán teljes megsemmisüléssel inkább csak megpróbálok a legközelebbi egyenes útvonalon kioldalogni az ajtón. Nem akartam tényleg semmit és senkit megzavarni.
Amíg Jack-kel vagyok elfoglalva épp lenne időm átgondolni mitévő is legyek ebben a faramuci helyzetben, miközben az apja a folyosón... Hát a fene sem tudja, mit művel. Mennyivel könnyebb lenne csak úgy figyelmen kívül hagyni minden történést és arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban száműzzem Felixet az otthonába. A gond ott kezdődik, hogy nem tudok úgy tenni, mint akit egy cseppet sem érdekel, hogy mi történik vele, míg hazaér. Hogy beleesik-e egy bokorba vagy sövénybe, megpróbál-e bemenni mások lakásába, ahogy az imént nálam is próbálkozott... Mindezért pedig úgy, de úgy utálom őt.. Az előszobába érve viszont vele találom szemben magam, ami egyrészt meglep, másrészt értetlenül nézek csak rá, mert a fürdőből tántorog ki. Automatikusan emelem meg a kezeimet, ha esetleg az egyensúlyát veszítené el, még időben közbeléphessek és a szomszédok se gondolják azt, hogy valami bűntény történik épp nálunk. Nem hiányzik az, hogy feltűnést keltsek. Pontosabban az, hogy ő keltsen feltűnést. Nem kell megszólalnia ahhoz, hogy tudjam mit keres idebent, és talán az este folyamán először fordul elő, hogy ezt nagyra is értékelem. Na meg azt is, hogy nem a lépcsőházban intézte a dolgot, és nem nekem kell feltakarítanom utána. - Nem nézel ki túl jól.. - erősítem meg benne a tudatot, hogy az alkohol bizony rossz hatással van rá, de nem kelek ki magamból. Ez a saját érdekem, ugyanis a fiam épp a másik szobában, csak egy félig csukott ajtónyira alszik és nagyon nem örülnék neki, ha felébredne a hangokra. - Mit csináljak most veled? - nézek rá tanácstalanul, de a kérdést nem neki szánom, sokkal inkább magamhoz intézem. A válasz viszont, ami persze zsigerből érkezik, egyáltalán nem tetszik. Tudom, hogy mit kellene tennem, mi lenne a helyes lépés és mi az, amit tenni fogok... Az ajtóig sétálva ahelyett, hogy szélesre tárnám előtte, hogy gond nélkül hagyhassam rá a hazajutásának körülményeit, csak becsukom azt. Nyilvánvalóan nem tetszik ez a lehetőség, de mást nem tudok kitalálni, így ez marad. - Alhatsz a kanapén.. - intek a bútor és ezzel együtt a nappali felé. Persze ha menni akar, nem fogom visszatartani őt, de nem én leszek az, aki ilyen állapotban kiteszi az utcára.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 4:16 pm
Maxie & Felix
Legszívesebben megszűnnék létezni, amikor a tekintetem ismét találkozik az övével. Pedig már majdnem elértem a bejárati ajtót, most mégis földbe gyökerezik a lábam, várva a kitörő vihart. Számítottam arra, hogy nem lesz hangos, ellenben arra, hogy gyilkos, igen. Aztán csak csöndben várom, hogy mit szól, mert abban igaza van, hogy nem festek túl jól. Valóban? ne is mondja, én tökre azt hittem, hogy kicsatanó formában vagyok. Na de hol jön az a gyilkos lavina? A gyilkos lavina egy kérdéssel és egy ajtócsukódással elmúlik. Még mindig nem értem, pedig ahogy elhalad mellettem, felé fordulok, hogy ha kell, akkor már kint is találjam magam. Nem áll szándékomban sem vitázni, sem ellenszegülni, csak békességben elvonulni, ha már ekkora nagy marha voltam. - Hol marad a kiosztás? Nem értem.... - nem is rejtem véka alá a véleményem, de arra azért figyelek, hogy halk maradjak. Még mindig hezitálok, hogy tényleg elmenjek, de végül nem teszem. A fürdője közelebb van, mint most bármi és biztos vagyok benne, hogy lefelé még mindig émelyegni fog a gyomrom. Azt sem tartom kizártnak, hogy vízszintesben nem, de a két rossz közül a vállalhatóbbat választom. Kilépek a cipőmből, felakasztom a kabátot a fogasra és lassan leülök a kanapén. - Segítsek valamit? - lehet, hogy mondjuk előbb nem kellett volna leülnöm, de ha már így alakult, akkor nem akarok hálátlan seggfej lenni, mint amennyire amúgy is érzem magam. Komolyan nem értem, hogy mit vártam, majd megléphetek minden feltűnés nélkül. - Maxie... köszönöm. - hogy megtűrsz, de ezt már inkább csak fejben teszem hozzá. A hányás segített, mintha némileg a zavar is csillapodna az erőben, de könnyen meglehet, hogy csak azért, mert leültem. Mondjuk tudom, hogy még jó darabig nem fogok tudni aludni, mi több már most szemezek a könyvespolccal, azon is egy ismerős színű darabbal. Van annyira kicsi ez a lakás, hogy ne essen most sem nehezemre körülnéznem, hogy tudjam, az bizony ott az én könyvem. Akaratlanul is megengedek magamnak egy aprócska mosolyt.
Nem vagyok normális. Ez már akkor bebizonyosodott, mikor nem adtam meg neki a kezdő lökést, hogy nagyon gyorsan a lépcső alján találja magát és most azzal folytatódik, hogy nem penderítem ki őt, mikor egyébként még indokot sem kellene keresnem hozzá, hisz ő maga szolgáltatja. A jelenléte önmagában is nemkívánatosnak számít már ebben a lakásban. A fiúnk közelében.. És ez nem olyan dolog, ami felett csak úgy szemet tudok hunyni. - Majd reggel.. Kétlem, hogy ilyen állapotban bármire emlékeznél, ha most mondanám meg a magamét.. - nyugtázom egyszerűen és ezzel együtt azt is előre bocsátom, hogy nem fogja ennyivel megúszni. Nem fogok félmunkát végezni, mert igenis van mondanivalóm neki, de majd akkor fogom megosztani vele, ha a sajnálomon kívül mást is ki tud ejteni a száján. Nem mintha kíváncsi lennék a miértekre. Vele kapcsolatban már megint olyan vegyes érzéseim vannak és csak annyi biztos, hogy álmatlan éjszakát okozna, ha szélnek ereszteném. Legalább annyi szerencsém van, hogy nem kezd hadakozni velem. Ki tudja, lehet, hogy az elejétől erre játszott, de akkor Merlinre mondom ennek fog utoljára örülni az életben.. Minden esetre figyelemmel követem, hogy akasztja fel a kabátját, szabadul meg a cipőjétől, majd azt is, ahogy megpróbálja birtokba venni a kanapét. Párnát talál rajta, bár sem a kanapé, sem a párna nem arra lett tervezve, hogy aludjanak rajta, valószínűleg még így is jobban jár, mintha a küszöbön kellene éjszakáznia. Vagy a Mungóban. Így csak egy pokrócot dobok mellé a kárpitra, hogy ha fázna, azzal takarózzon majd. - Ha lehányod a kanapét... - emelem fel fenyegetően az ujjam, de nem fejezem be a mondatot. Nem akarom megbánni, hogy nem zavartam őt el, de pillanatok alatt érzem, hogy mégsem vagyok annyira biztos a döntésben. Elvégre ő mégsem egy idegen, nem kell attól tartanom, hogy reggelre kirabol.. Túl sok rosszat pedig ilyen állapotban remélhetőleg nem tud tenni. - Most pedig aludj.. - kapcsolom le a villanyt, már csak a gyér éjszakai fény világít, ami mellett megtanultam közlekedni a lakásban anélkül, hogy teljesen kiverném az álmot a szememből. Talán neki is jót tesz majd, ha el tud botorkálni a fürdőszobáig.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 5:03 pm
Maxie & Felix
Meglep ez a higgadtság a részéről, pedig nem kisebb bűnt követtem el, mint betettem a lábam a lakásába, ahol tulajdonképpen Jacktől csak egy fal választ el. Azt talán jól gondolja, hogy nem fogom magammal vinni, mert máskülönben be sem engedne magukhoz. Most mégis valahogy más, nem tudom megmondani miért. Elképzelhető, hogy nem akar patáliát csapni, de a szemeiben látom, hogy szánnivalónak tart. - Értettem, reggel... - nem úszom meg, de az én hibám, miért is gondoltam, hogy majd különleges lesz ez az este, ennyiben ahgyja és elmehetek később? Most semmi rosszat és provokálót nem tettem ellene, mégis úgy érzem magam, mintha még mindig én lennék a közellenség. Még csak be sem akartam menni a gyerekhez, egy szóval sem mondtam. - Nem forgatom fel a lakást. - most már némiképp rosszallóan mondom, bár erőm nincs vitatkozni, így elengedem a felháborodásom. Nem győzöm magam emlékeztetni, hogy itt nem nekem van vétójogom, mi több még megtűrtnek sem vagyok annyira nevezhető. Így inkább csak megköszönöm a pokrócot és megpróbálom vízszintesbe rakni magam. - Jó éjszakát. - áh, ne is foglalkozz vele, hogy itt vagyok. Igazából tényleg nem vágyom arra a balhéra, amik az utóbbi időben zajlottak közöttünk. Lassan tompulok, ahogy rám oltja a villanyt és fogalmam sincs arról sem, hogy mikor és hogyan kerül a mesekönyv a kezembe, de azzal alszok el és aztán elég furcsa kifordult pózban ébredek, miközben lezúgok a kanapéról. Ahogy kinyitom a szemem, három dolgot állapítok meg: a kanapé tényleg borzalmas alvóhely, a fejem úgy hasogat, mintha megkínoztak volna, nem beszélve a szomjúságról és arról, mennyire fáj a derekam. Most úgy is érzem magam, mint egy vénember, de csak halkan megpróbálok feltápászkodni, a dohányzóasztalra teszem a könyvet és nagyjából elrendezem a kanapén hagyott kupit is. Utána sétálok csak a konyhába egy pohár vízért, mert nem bírom, hogy olyan a szám, mintha egész éjjel a sivatagban kóricáltam volna. Mondjuk fogalmam sincs milyen is az.
Örülök neki, hogy legalább most ért a szóból és nem szükséges megismételnem sem azt, hogy majd reggel elbeszélgetünk arról, mennyire szar húzás volt a részéről részegen betoppanni, sem azt kifejtenem, hogy mi lesz akkor, ha mocskot hagy maga után. Igazából csak abban reménykedem, hogyha már egyszer kiadta a gyomra tartalmát, akkor több ilyen attrakcióra nem lesz szükség és nem azt kell hallgatnom éjszaka, hogy kóricál fel s alá a lakásban. Ennek ellenére is nehezen tudom csak elaludni, eltelik egy fél óra is, míg megnyugtatom magam annyira, hogy Jack mellett végre elérjen engem is az álom. Az éjszakám azonban nem nyugodt és nem azért, mert hajnalban fel kell kelnem megetetni a fiamat, hanem azért, mert Felix odakint van és ... Nem, nem tenné meg. Nagyon jól tudja, hogy égtelen haragra gerjednék és nincs az a varázslat, ami megmentené akkor tőlem, ha csak egy pillanatra is megpróbálna kicselezni és az akaratom ellenére Jack közelébe férkőzni. A hajnali etetés után aztán még sikerül visszaaludnunk egy keveset, persze a fiamnak ez is sokkal jobban megy, már evés közben sikerül durmolnia. Reggel pedig ő kelt, ahogy minden nap szokta. Kicsi még, a fejét tudja emelni és a lábaival kalimpál, de még a kipárnázott ágyrész ellenérei is éberek az ösztöneim, hisz nem szeretném, ha a nagy játék közepette letornázná magát az ágyról. Ilyenkor automatikusan ébredek fel, és kezdem a napot. Csakhogy most nem a szokásos rutint követem, hisz nem tudom kiverni a fejemből, hogy Felix is itt töltötte az éjszakát. Végül csak tisztába teszem a babát és a karomban tartva - mégsem hagyhatom magára - lépek ki a szobából. Első pillantásra úgy látom, hogy az apja nem várta meg a reggeli kínos pillanatokat, hanem útnak eredt, még mielőtt én tenném ki a szűrét a lakásból. Aztán mégis hangokat hallok a konyha irányából és kiderül, hogy nincs ekkora szerencsém. - Jó reggelt! - köszönök talán egy kicsit túl hangosan, mert ha a megérzésem nem csal, a másnaposság ütközik ki rajta éppen, azért igyekszik szárazra préselni a vízcsapot. Én viszont nem lépek közelebb hozzá, a gyereket is úgy tartom, hogy csak a hátát látja, miközben néha gügyög egyet-egyet. Talán ez az a pillanat, mikor szembesülhet azzal, hogy miből marad ki.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 6:56 pm
Maxie & Felix
Nem tagadom, hogy beletelik néhány pillanatba, amíg felocsúdok és felfogom, hol is vagyok. Az éjjel feltételezhetően úgy feküdtem le, hogy tudom hol vagyok, ma úgy ébredtem, hogy azt hittem, otthon. Azonban hamar világossá vált, hogy nem és az, hogy ennyire fel vagyok öltözve, ráadásul a kanapén és egyedül arra enged következtetni, hogy Maxie csak jószándékból nem dobott ki innét, nem amiatt, mert hajlandó lenne nyitni felém. Bármennyire is rég voltam itt, jártam olyan sokszor ide, hogy minden egyes szeglete ismerős legyen a lakásnak. Igazából néhány gyerekholmit leszámítva teljesen úgy néz ki, mint eddig volt. De a konyhában sorakozó cumi, cumisüvegek, a furcsa gép és az előke mind arra enged következtetni, hogy Maxie már javában tolja a bababizniszt. Eltűnődve szemezek a csöpögtetőre felfordított üres és feltételezem tiszta cumisüveg alsó részével, miközben csordultig töltöm a poharam, majd ezt a mozdulatot megismétlem még vagy legalább ötször. Tudom, hogy minél tovább vagyok itt, annál hamarabb érhet utol egy újabb veszekedés, de jelenleg nem érzem úgy magam, hogy egy mezei tücsök sebességével el tudnék száguldani minél hamarabb. - Neked... vagyis nektek is jó reggelt. - találom meg hirtelen a hangom, ahogy sarkon fordulok és velük találom szembe magam. Fejfájás ide vagy oda, az még mindig nem gátol meg abban, hogy alaposan elnézegessem a gyerkőcöt. Legutóbb még ennyit sem láttam belőle, bár akkor sokkal kisebbnek is tűnt, mint most. Nem értek hozzá, ugyanis nem nagyon nőttek fel gyerekek a környezetemben. Egy darabig nem szólok semmit, aztán a hosszas rugdalózására csak kipréselek pár szót. - Milyen izgága. - lehet, hogy nem hangzik elsőre kecsegtetőnek, de nincs mögötte semmi rossz szándék. Aztán persze rájövök, hogy lehet nem ezzel kellene kezdenem, mert tegnap nem kis felfordulást okozhattam nála az éjszaka folyamán. - A tegnapira azt hiszem nincs semmi mentségem. Megértem, ha haragszol érte, nem téged akartalak zaklatni. - deja vu érzésem támad, mondjuk nem tudom miért. A tegnapi nap teljes képszakadás és fogalmam sincs, mit tettem és mit nem, mielőtt még elaludtam volna. De az eddigiek alapján talán akkora katasztrófát nem okozhattam. - Ha valami bunkóságot követtem el, akkor bocsánatot kérek érte.
Őrjönghetnék, mert megígértem neki, hogy fejmosással indul majd a reggel, de nem teszem. Azt hiszem én magam is kezdek belefáradni a folytonos csatározásba és abba, hogy úton-útfélen van valaki a városban, akit kerülgetnem kell. Úgy lépek ki a nappaliba, hogy közben szemügyre veszem és meg is állapítom, hogy sikerült egyben hagynia az éjszaka folyamán. Nem mintha ezért dicséret járna, de megnyugszom, mert valószínűleg a lakás többi része is épségben maradt. Nem reflektálok a gyerekre tett megjegyzésére, bár láthatja, hogy valóban szeret ficánkolni és gagyarászni, nem szükséges minden egyes alkalommal rácsodálkoznia. Persze egyértelmű, hogy nem vagyok türelmes vele, tegnap is csak azért sikerült tartanom magam, mert részegen még kevésbé tudtam vele értelmesen kommunikálni és bár ő nagy valószínűséggel tudta, mit akar mondani, én nem tudtam félmondatokból kitalálni, mi a bánatot szeretne közölni velem. - Valóban nincs rá mentséged, Felix! Haragszom érte, mert azt hittem, hogy sikerült a tudtodra adnom, hogy mit szeretnék. Nem hiszem, hogy olyan nagy kérés lenne azok után, amin keresztül mentünk miattad, hogy hagyj békén... - sóhajtok fel. Valóban nincs kedvem az energiámat olyan dolgokra pocsékolni, mint a veszekedés, mikor itt a fiam, aki egy teljes embert kíván minden egyes nap. Nekem pedig nincs választásom, minden nap a maximumot kell nyújtanom, mert az anyák ezt teszik. - Semmire sem emlékszel, ugye? - teszem fel a nagy kérdést aztán. Nem akarom felvázolni előtte, hogy mi zajlott le este, de semmi olyasmit nem tett, amit ne tett volna már meg korábban is, így jobbára csak a körülmények voltak mások. Persze ez nem szolgálhat mentségként a számára. - Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna. Nem hozhatsz többé ilyen helyzetbe sem a közeli, sem a távoli jövőben.. - próbálok vele hosszú idő után egészen emberi hangot megütni. Talán több sikerrel is járok, mintha csak ordítanék és fenyegetőznék. Azzal egyértelműen nem arattam osztatlan sikert. Többszörösen vallottam kudarcot.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 8:20 pm
Maxie & Felix
A hallgatása sokat mondó. Úgy gondolom, hogy nem igazán díjazza azt, ha szólok akár egy szót is Jackre. Pedig nekem még mindig újdonság, hisz most látom másodjára. Amit ő már rutinként kezel, az számomra teljesen szokatlan. Ezért is bámulom így meg hosszasan, mert valahol nem tudok betelni a látványával. Nem tudom milyen érzés apának lenni, de pocsék az, hogy meg sem próbálhatom. Attól tartok, ha ezt ilyen formában megpedzegetném neki, akkor rövid távon megint képen törölne. Megértem, valamit vagy csináljak vagy ne. De ebben az esetben inkább ne. Erőt veszek magamon és leveszem róla a tekintetemet. Inkább szuggerálom kényszeresen sa poharat és töltöm újra és újra meg a csap alatt. Aztán végül a vízből is sok lesz. Milyen kár, mert így nem marad más nekem, mint forgassam az ujjaim között a poharat. - Nem állt szándékomban ide jönni, bár nem igazán emlékszem sokra. - talán az érzésekre, amik elborították az agyam, amikor kiléptem a szerkesztőség ajtaján. Tudom, hogy valamit matattam a kulcsokkal, foltok maradtak meg, de nem tiszta az egész. Csak megcsóválom a fejem a kérdésére és bocsánatkérő pillantással kezdem hallgatni. Talán ő majd felvilágosít, ha kell arról is, hogy mit barmoltam megint el, de nagyon. Ami azt illeti, nem leszek sokkal okosabb a válaszától. Most mégis mit mondjak, amikor nincs meg minden tisztán? Én bocsánatot kértem, erőt vettem magamon, nem gőgösködök, nem követelőzök, csak állok a pult előtt és figyelem őt. - Valami ide hozott, a gondolataim, a hiányod, nem tudom. Én el akartam menni, amikor rájöttem, hogy rossz ajtónál állok. - tárom szét a kezeimet, mert ez még megvan. Az is megvan, hogy valamikor hányhattam, mert ahhoz a gyomrom túl stabil, hogy most ne kezdjen el bukfencezni. Aztán csak leteszem a poharat. - Nem fordul elő többet. Eddig is igyekeztem úgy alakítani a napjaimat, hogy ne kelljen összefutnod velem és ne kelljen kínosan érezned magad. - csak hogy tudja, biztosra veszem, hogy többször megtörtént volna, hisz nem lakok innét annyira messze. De tiszteletben tartom, ha valahol meglátom távolabb, csak elindulok másik irányba. Nem megoldás, de már egészen elviselhető, hogy mindig kerülnöm kell. - Miért nem küldtél el? - csak egy valamit nem értek. De azt nagyon nem. Ja és még egy ilyen dolog is akad. Nem kukacoskodásból, csak érdekel. - És miért van meg a könyvem?
Felnőttek vagyunk, úgy is kellene viselkednünk egymással. Hosszú idő után mégis most először vagyok olyan lelkiállapotban, hogy ha kommunikálni kezdünk, talán arra is adok neki esélyt, hogy válaszokkal szolgáljon. Persze csak azokra a kérdéseimre, amikre valóban érdekelnek a válaszai. Ebből mostanában elég kevés van, de adok neki egy esélyt. Egy újat, amivel ha él, talán a jövőben nem kell úgy kerülnöm őt, mintha a jelenléte önmagában átok lenne számomra. Ehhez persze az kell, hogy elfogadja végre, hogy soha nem lesz az életünk része. Úgy legalábbis nem, ahogy ő akarná. - Túl hangosra sikeredett a belépőd ahhoz, hogy ne tűnjön fel, hogy itt jártál.. - pontosabban az, hogy valaki járt itt. Azonban ha belegondolok, még mindig ezerszer inkább ő járjon erre, mint bárki más, akitől tartanom kellene. Jack miatt még a szokásosnál is óvatosabb vagyok. Nem kalkuláltam bele ebbe az egész új életbe azt, hogy alig egy éven belül már nem csak magamra kell vigyáznom és ez a tudat nem könnyíti meg a napjaimat. Az éjszakáimat meg pláne nem. - Tényleg őszintén remélem, hogy ez csak egyszeri alkalom volt és nem ez az új hobbid. Az alkoholizmus veszélyes mulatság, Felix! - nyomatékosítom, hogy szerintem mi volt a mozgatórugója a megjelenésének. Egyértelműen nem tett volna ilyen elkeseredett lépést józanul. Legalábbis eddig még nem volt rá példa. Most viszont.. Végül csak bólintok és tudomásul veszem az ígéretét, bár nem tudom hagyatkozhatok-e még az adott szóra, ha az tőle származik. Minden esetre komolyan értékelem, hogy ügyel erre az apró részletre, ugyanis sokkal rosszabb volna minden egyes alkalommal belefutni a városban. - Nem igazán voltál olyan állapotban, hogy bárhová elküldjelek jó szívvel.. Alig álltál a lábadon. Azon is csodálkozom, hogy a fürdőbe bejutottál anélkül, hogy kitörted volna a nyakadat.. - a véleményemmel nem finomkodom. Jó ha tudja, hogy a csetlés-botlást, amit tegnap megengedett magának, nem nézem jó szemmel. Sok mást sem, ezen kívül, de ezt főleg nem. A könyvre viszont nem tudom, mit mondhatnék. Első blikkre azt sem tudom miről beszél, majd a tekintetem követi az övét a dohányzóasztalig, amin megpillantom a szóban forgó mesekönyvet. - Jacké. A Mungóban kapta a bábától, mikor a nő megtudta, hogy nincs az életében apa, aki érte jöjjön.. - azt pedig gondolom sejti, hogy azért van még itt, mert nem volt szívem kidobni. Aranyos mesekönyv, nyilvánvalóan elolvastam és próbáltam utálni, de csak a Felix iránt érzett gyűlöletemet vetítettem rá.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 10:22 pm
[quote="Felix Travers"]
Maxie & Felix
Meglep, hogy nem két szó után küld el a francba, ez nála újabban rekordnak számít. De nem bízom el magam, mert akkor ér meglepetés a leginkább, amikor elkényelmesedek és nem számítok rá. Meg kell tanulnom úgy válaszolni neki, hogy attól ne húzza egyből fel magát. Tudom, hogy még nem jött le a falvédőről, de ahhoz képest ma igazán sokáig elvisel. Nem rakatja le a poharat és küld el azonnal, ahogy azt gondoltam elsőre, hanem hosszasan válaszol. Kimérten ugyan, de nem elutasítóan. - Azt hiszem nem igazán voltam annak tudatában, hogy mit mennyire hangosan teszek. - csak egy egyszerű ténymegállapítás, hisz ismerem magam részegen. Részegen, amikor a fiúkkal egymást támogatjuk haza, de ez most nem az a helyzet és nem is értem haza. Ellenben meglep, hogy foglalkozik egyáltalán a épségemmel és a piálással, mint olyan dolog. Ha valamire most gondolnom kellene, akkor azt hinném, hogy érdeklem még... mármint őszintén érdeklem még. - Éves céges buli volt, valamivel el kellett ütnöm az időt. Őszintén szólva nem számoltam a poharakat csak azt, hogy hogyan szabaduljak meg a rámenős kollégáktól. - most nemtől függetlenül gondolok azokra, akik lyukat akartak beszélni a hasamba, meg azokra is, akik megpróbáltak valami eszméletlenül kellemetlenül felszedni. Rossz belegondolni is. Valamikor még tetszett is volna, de amióta elhatároztam, hogy nem leszek akkora léhűtő, már annyira nem esett jól. - Igyekeztem megmenteni a becsületed. - vagy épp a sajátomét, de azt hiszem inkább az övét, kint a folyosón biztosan. Az már részletkérdés és rejtély marad, hogy miképpen is jutottam el a fürdőig úgy, hogy nem estem el a saját lábamban. Hosszasan elhallgatok, ahogy válaszol a kérdésemre. Őszintén szólva nem is lehetnék elégedettebb, mert eddig mindenre tényleg készségesen reagált, egyik kérdésnél sem ment fel benne a pumpa és még nem átkozott ki a világból. Meglepő. De a szégyenérzet attól még kiül az arcomra, ahogy belegondolok, hogy többet is várt volna valamikor tőlem, mint amit most produkálok. De most már hiába próbálnék szépíteni, arra nem vevő. - Nos... örülök, hogy nem tartod haszontalannak. - lenyelem a rossz érzésű megjegyzéseimet magam felé, mert attól tartok, hogy az önostorozásnak nem most lenne itt az ideje. De őszinte még lehetek vele. - Megérdemel egy tisztességesebb alakot, mint én. Tudod sokat gondolkoztam ezen az egész apaság dolgon, attól tartok csak rosszabb lennék, mint a tulajdon apám.
