Zara & Pixie ~ everyone has a story

Ritka alkalmak egyike, hogy nem a Zsebpiszok közben lehet engem látni, és talán Stuart-nak is jót tesz, ha kicsit távolmaradok tőle. Akkor talán majd ráébred, hogy szüksége van rám. Épp annyira, mint nekem Zarára és egy hatalmas kehelynyi fagylaltra.
Kifordulok a közből, kikerülök egy kétes alakot, majd fütyörészve folytatom az utamat. Néhány barátom nem érti, hogy miként tudok ebben a környezetben élni, és hogy miért nem félek attól, hogy bajom esik. Magam sem tudom miért. Talán, mert tudom, ha úgy adódik, akkor Stu szőke hercegként jelenne meg, és ledobna mindenkit csirkelábakkal. Bár jobban elgondolva, talán én látom bele a hőst. Nem. Á, buta vagyok, hiszen Stuart valóban egy hős. Az én hősöm.
De am délutánra megpróbálom kiverni őt a fejemből, és széles mosollyal az arcomon lépdelek az Abszol úton Zara galériája irányába.
− Jó napot Mr Higgs! – biccentek mosolyogva a zöldségárusnak, akitől vásárolni szoktam. A bácsi integet nekem, én pedig fordulok a következő ember irányába.
− Nahát Mrs Collins! Meseszép a kalapja! – dicsérem meg a következő nőt, aki szembejön velem. Rövid idő alatt megismertem azokat az embereket, akik nap mint nap megfordultak a környéken. Még ha ők nem is emlékeztek rám, én mindent tudtam róluk. Szó szerint.
A fejemet finoman rázva egy dalt dúdolgatok, hiszen csodás napunk van ma, így úgy vélem, semmi nem tudja a kedvemet szegni. A galériához érve pedig a kirakat előtt megállok, és addig kalimpálok, integetek a kezeimmel, amíg Zara észre nem vesz, és nem csatlakozik hozzám.
− Sziiiia! – üdvözlöm a barátnőm, miközben ölelésre tárom szét a karjaimat. Nem tudom, hogy milyen passzban van, de nekem öleléshiányom van, így ha tetszik neki, ha nem, de össze fogunk borulni.
− Milyen csini vagy ma! – Nem furakodok vele szemben sem a dicséreteimmel, amikor alaposan szemügyre veszem őt. A mosoly levakarhatatlan az arcomról, főleg azután, hogy ő csatlakozik hozzám.
− No, akkor van kedved beülni Fortescue fagylaltozójába? Én személy szerint élek-halok egy kis fagyiért, és bizony mesélnivalóm is akad ám! – fogok bele a csacsogásba, bár próbálok féket tenni a nyelvemre, mert egy ilyen sztorit mégiscsak jobb nyugodtabb körülmények között elsztorizni.
− Szóval, amíg átmegyünk, addig meséld el, hogy veled mi újság, mert utána olyat mondok neked, hogy lehidalsz! – vigyorgok rá, elvégre neki még nem is meséltem, hogy jó múltkor kivel futottam össze Londonban.

Pixie & Zara

mai látogatók kimondottan vidámnak és kedvesnek tarthatnak, de ez cseppet sem véletlen. Az elmúlt héten elfeledkeztem a bájitalomról. Na nem mintha szenilis lennék, csak úgy voltam vele, hogy már igazán rám férne egy kis szórakozás. Még akkor is, ha ahhoz, először át kell vészelnem egy depis időszakot. Amit már annyira nem szeretek. De szerencsére ez most gyorsan lezajlott és pont akkora amikorra terveztem.
-Csodás kiállítás – fordul felém a látogató pár, női tagja mosolyogva.
-Örülök, hogy tetszett. Jövő hónapban új képek érkeznek, ha gondolják jöjjenek el és nézzék meg – invitálom és mosolygok vissza rá. Én csak örülök annak, ha egy nap minél többen jönnek el és nem kell unatkoznom.
Ahogy az ablakra vetül a pillantásom, észreveszem Pixiet, aki nagyban integet nekem befelé. Megvárom, amig a pár távozik, majd odasietek hozzá.
-Szia – köszönök, majd magamhoz ölelem a barátnőmet.
-Úgy örülök neked, már alig vártam, hogy végre kiszabadulj abból a házból és tudjunk egy kicsit beszélgetni – vigyorgok rá. Szerintem még ő se sokat látott ilyen állapotban, úgyhogy nem is sejtheti, hogy mi vár rá ma. Főleg, ha végre kiszabadulhatok a galériából és nem kell visszafognom magam.
-Köszi, te se panaszkodhatsz – viszonzom a dicséretét. Bár ahogy végig nézek magamon, azért találok kivetnivalót az öltözékemben. Más napokon azt mondanám, hogy ez most túl színesre sikerült. A sárga, hatalmas virágdíszről a hajamban, ne is beszéljünk.
-Már mehetünk is, csak bezárkózom – a kijelentésemet, tettek is követik. Elindulok, vissza a galériába, gyorsan összerendezem az asztalomat. Ami jelenleg abból áll, hogy mindent a bal felső sarokba söprök. Ráérek majd később, vagy holnap rendet tenni. Lekapcsolom a világítást, majd vetek még egy pillantást a helyre és már ismét kin állok, Pixie mellett.
-Itt is vagyok – húzom ismét széles mosolyra a szám, miközben bezárom a galéria ajtaját.
-De ne csináld már, mesééélj – húzom el az utolsó szót és oldalba bökőm a lányt. Normál állapotomban, biztosan visszafogottabb lennék, de ez most belefér.
-Velem? Tudod, most minden olyan élénk és csodaszép. Kedvem lenne táncra perdülni, itt mindenki előtt, a nyílt utcán – jelentem ki és pörgök egyet.
-Most már tényleg kíváncsi lettem, úgyhogy ki vele – majd befejezem a bohóckodást és megpróbálok komolyságot erőltetni magamra.

A mai nap ragyogok, és örülök neki, hogy Zarát is boldognak látom. Kedvesen köszönök a galériát elhagyó párnak, hiszen látásból őket is ismerem, azonban amint eltűnnek a színről, azon a karjaimba zárom a barátnőmet. Ölelgetés közben ide-oda dőlök, hiszen szörnyen hiányzott már, hogy Zarával együtt lógjak. Emlékszem, régen olyan vagány csajszi volt a suliban, én hozzáképest ezerszer visszafogottabb voltam már akkor is. Nem mentem bele butaságokban, nem vettem részt vad partikon, hiszen apa tiltott minden ilyesmitől.
− Ne is mondd! Imádom a nénit, de ma is hatodjára hallgattam végig takarítás közben ugyanazt a sztorit – nevetek fel, miután elengedem a barátnőmet. Szeretem a munkámat, és igazán jó sorom van a néni mellett, csupán kevés szabadidővel rendelkezem, hiszen szinte folyamatos felügyeletet igényel.
− Szóval tökre hiányoztál. Olyan rég volt alkalmam egy kicsit ezen a környéken barangolni – mosolyodok el, miközben körbe fordulok az utcai kavalkádban. Azért a Zsebpiszok közben kicsit veszélyesebb alakok fordultak meg, de egyáltalán nem bántam meg, mert a sok fura alak között találtam meg Őt, a mindenemet. Azt hiszem, életem legjobb döntése volt beköltözni abba a házba.
− Ugyan, csak magamra rántottam az első göncöt – szakad ki belőlem a nevetés szabadkozás közben, bár ez egy pici hazugság, mert indulás előtt fel-alá rohangáltam, hátha Stu-val is összefutok menetközben, és előtte jól kell kinéznem.
Bólintok arra, hogy Zara bezárkózik, addig pedig a hátam mögött összekulcsolom az ujjaimat, és a sarkamon ringatózom. Nem akarok bemenni, mert tudom, akkor leragadok, és csak hátráltatnám Zarát, így jobb, ha kint megvárom őt.
− Remek! – Ha Zara engedi, akkor belekarolok, hiszen szeretek így járkálni a barátnőimmel. Olyan fiatalos, olyan csajos így összekapaszkodni, de hát nem tehetek róla, még ha gyerekesnek is tűnök emiatt, szeretek hozzáérni másokhoz.
− Nem-nem! – rázom meg a fejemet, hiszen még nem akarok belefogni a történetembe. Le szeretnék ülni, és szeretném látni Zara arcát, ahogy kiesik a kanál a kezéből, amikor Colsonról mesélek majd neki.  – Majd, ha ott leszünk.
Felnevetek Zarát látva, és amikor pördül egyet, akkor utánzom őt. Ilyesfajta butaságokhoz mindig van kedvem, így nem csoda, hogy a hasamat fogva kacagok, amikor hozzáteszem: − Felőlem akár együtt is táncra perdülhetünk. – Engem nem érdekel, ha megbámulnak az emberek, vagy bolondnak tartanak, hiszen már sokan eleve annak vélnek. Viszont vallom, hogy ha az örömöt nem szabad magadban tartani, hanem meg kell osztani a környezeteddel.
− Majd bent – tartom magam a faggatása ellenére, de szerencsére közel van az üzlet, így pár perc múlva széles vigyorral terelem be a fagylaltszalonba, és huppanok le az egyik boxba.

Pixie & Zara

jól van, elég lesz már – bontakozom ki a barátnőm öleléséből. Néha igazán jól esnek az ilyen gesztusai és ma még annál is inkább. Viszont ahogy körbe nézek páron vetnek felénk néhány érdekes pillantást. Nem mintha zavarna, sőt, élvezem, ha a figyelem középpontjába kerülhetek.
-Ah, el tudom képzelni – legyintek. Pixie elbeszéléseiből elég fura egy idős hölgy lehet, nem is értem, hogy bírja mellette. Mondjuk a barátnőmet sosem kellett félteni, mindig és mindenkivel feltalálja magát. Főleg, ha az illető férfi és még jól is néz ki.
-Én már biztos rég ott hagytam volna. Szörnyen idegesítő, ha valaki mindig csak ugyanarról a témáról tud beszélni – persze, én inkább süketülnék meg, hogy valamit már sokadjára hallgassak meg. De ő más. Ő nem csak bizonyos időközönként szuper jó fej, hanem állandóan. Anno, még a suliban, nem is értettem, hogy lehet valaki ennyire… cuki.
-Akkor már épp ideje volt és persze te is hiányoztál – valóban elég rég nem találkoztunk már. Mondjuk volt mivel elfoglalnom magam. Az utóbbi napokban lefoglalt, hogy minél jobban sajnáljam magam. Tisztára ki voltam bukva és a galériába is csak azért jöttem, mert muszáj volt és mert senki nem akart helyettesíteni. Vagyis, csak egy valakit kértem volna meg, de még annyira se telt, hogy megkérdezzem. Annyira magamba voltam zuhanva, hogy még beszélni se akartam vele. Főleg, mert minden beszélgetésünk végén, a menyasszonyánál lyukadunk ki. Pontosabban, hogy egyre inkább úgy érzi, hogy el sem akarja venni. Én pedig ezt nem akarom hallani. Tudom, hogy ezzel arra akar utalni, hogy szívesebben van velem. Én viszont nem, inkább kerülném. Vagy nem? Már magam sem tudom, hogy mit akarok. De nem is ez a megfelelő idő ezen gondolkozni. Most inkább élvezném a pillanatot.
Hagyom Pixienek, hogy belém karoljon és így indulunk el.
-Jajj, tudod, hogy nem tudok várniii – nyafogok. Igazán érdekelne, hogy miről lehet szó. Csak nem egy újabb pasiról?
-Akkor kövess – kacagok fel én is és balettozva teszem meg a maradék pár lépést. A mellettünk elhaladók csak néznek, de nem számít, legalább látnak egy kis műsort is. Had élvezzék, hiszen úgyis olyan unalmas lehet az életük.
-Na ki vele – nézek nagy komolyan a barátnőmre, miután helyet foglaltunk az egyik boxban. Most már nem halogathatja tovább, azonnal hallani akarom a híreket. A kezemet az asztalra téve, előrébb is hajolok.

- De tudod, hogy szeretethiányom van – biggyesztem le az ajkaimat szomorúan, hiszen én tényleg szeretek megérinteni másokat, és megszeretgetni őket. Stu-t is megölelgetném, ha hagyná, de egyelőre a kapcsolatunk nincs olyan stádiumban, bármennyire is próbálkozok! Pedig milyen jó lenne összebújni vele esténként, de ha most bemásznék a takarója alá, akkor sikítófrászt kapna tőlem. Miközben ez a kép jelenik meg a fejemben, édesen, már-már ártatlanul mosolygok Zarára.
De csak elengedem őt, hiszen mindkettőnk ideje véges, én pedig kívánok egy jó fagylaltozással egybekötött pletyizést.
Nem is érdekelnek az emberek, akik bámulnak minket, sose szokott ez izgatni, pedig elég sokan dilisnek tartanak, de ez sose gátolt abban, hogy boldogan éljem az életemet.
- Nem olyan rossz ám a néni, csak szegény már vagy másfél éve nem tudja elhagyni a lakást. Annyira legyengült és túlsúlyos, hogy nem nagyon tud mozogni – veszem védelembe Gerbera nénit, hiszen tényleg érdekes egy asszony, csak sajnos mióta szinte ágyhoz van kötve, azóta nem igazán tud új sztorikat mondani.
- Ugyan Zara, a néni egy kis figyelemre vágyik csak – kuncogok, majd pajkos csillogással szemeimben rápillantok. – Egy napon belőled is ilyen öreg néni lesz majd.
Egy kicsit ugratom őt, bár ha jobban belegondolunk, egy szép napon valóban mi is öregek leszünk, és ápolásra szorulunk majd. Engem pedig nem zavar a néni istápolása, mindig is szívesen segítettem másoknak.
- Igyekszem majd azért minél gyakrabban meglátogatni téged. Jó lenne, ha kicsit több szabadidőm lenne – sóhajtok fel, hiszen az azt jelentené, hogy Stuarttal is több időt tölthetnék, nekem pedig nem lenne másra szükségem az életben csakis rá és az ő társaságára. Viszont most Zara jelenlétében sütkérezek, és bele is karolok, hiszen imádok mindenkivel összecsimpaszkodni, viszont hiába kérlel, tartom magam.
- Felejtsd el, előbb kell egy fagyi – vigyorodok el, meg aztán, úgy én is jobban elő tudom adni a történetemet, ha már nyugodtan ücsörögünk a fagyizóban.
Kacagva perdülök Zara után. Bár nekem annyira nem annyira kecsesek mozdulataim, de azért nekem sincs okom szégyenkezni. Nevetve táncolok el a fagyizó bejáratáig, majd azért ott kicsit komolyabbra veszem a figurát.
A boxban ülve elmélázva nézegetem az étlapot, de nem tudok dönteni, így egy drámai szünet után csak elkezdem felvezetni a témát.
- Emlékszel Colson Gamby-re? Tudod, a híres kviddicsjátékosra. – És nem mellesleg a tizenhetedik emberre a listámon, bár azt már nem teszem hozzá, viszont nem is pedzegetem tovább a témát, csak azért, hogy fenntartsam az érdeklődését.

Pixie & Zara

hogy tudom – rád férne már egy normális kapcsolat. Fejezem be már csak gondolatban a mondatot. Mivel úgyis olyan jó kedvem van, hagyom Pixienek, hadd szorítson magához, ameddig neki jól esik. A mellettünk elhaladok meg csak irigykedjenek ránk, hogy milyen jó barátai vagyunk egymásnak.
-Ez érthető, de én még akkor sem tudom elhinni, hogy bírod nála még mindig. Persze tudom, hogy te szuper cuki csajszi vagy és mindenkiben csak a jót látod és mindenkinek csak segíteni akarsz, de számomra ez akkor is érthetetlen – hadarom el a mondanivalóm, egy szuszra. Amióta csak ismerem Pixiet, mindig ilyen volt és szerintem még ha akarna akkor se tudna ezen változtatni. Nem is kell, ha ő így érzi jól magát, akkor csak tegye. Minden ember életében a boldogság a legfontosabb.
-Belőlem aztán nem – nevetek fel. Én még idős koromban is ugyanilyen különc leszek, mint amilyen most vagyok. Talán sose fogok igazán megkomolyodni. Hiába is múlt el már a gyermekkorom, sokszor még úgy viselkedem, mintha az lennék. Főleg olyankor, amikor elfelejtem bevenni a bájitalt, vagy csak szimplán figyelmen kívül hagyom és átvészelem a depis időszakot.
-Viszont, drága barátnőm, te biztosan olyan idős hölgy leszel, aki ezer macskát fog tartani és a kandalló mellett üldögél a hintaszékében – mást el sem tudnék róla képzelni. Ő pontosan azokra a tipikus öreg nénikre fog hasonlítani, mint amilyenek mindenki képzeletében jelen vannak.
-Csodás, de tudod minek örülnék még ennél is jobban? – nézek rá csillogó szemekkel és pajkos mosollyal. Majd választ sem várva, azonnal folytatom.
-Ha kimozdulhatnánk egy kicsit Roxmortsba – ahol most már vagy két hete nem jártam, de már nagyon ideje lenne. Pixienek még nem meséltem, hogy mi történt ott velem. Semmit sem tud az étteremről és az ott dolgozó lányról. Sőt! Szerintem elsőre nem is hinné el nekem, hogy az a lány felkeltette az érdeklődésemet. De nem is szeretném beavatni, még annyira korai és ráadásul még magamban sem sikerült tisztáznom a dolgot. Még nekem is idegen, hogy pont egy velem azonos neműért kezdtem rajongani.
Mikor végre megérkezünk a fagyizóhoz és helyet foglalunk, már tűkön ülve várom, hogy mégis mi lehet az a nagy hír, amit a barátnőm meg akar velem osztani.
-Igen-igen. Mi történt vele? – sürgetném, hogy bökje már ki, mert a kíváncsiságom csak egyre nő.

− Akkor adj még egy ölelést! – biggyesztem le továbbra is az ajkaimat, és tárom szét ismét a karjaimat. A nénit nagyon nem tudom megölelni, mert amúgy is óvatosan kell bánni vele, másrészt pedig olyan pufók, hogy nem érem körbe. Így Zarára meg Lulura szokott hárulni az a nemes feladat, hogy elviseljék az öleléseimet. Tudom-tudom, biztos nagyon örülnek neki, pedig én csak a szeretetemet akarom megosztani a világgal.
− Mert segítségre szorul Zara. Ez ilyen egyszerű – mosolyodok el. – Nem ő tehet arról, hogy idős és legyengült. Ha te lennél ilyen helyzetben, mármint a néniében, akkor te örülnél neki, ha egyedül maradnál, és senki nem segítene? – kérdezem szelíden, mert amíg fiatalok vagyunk, addig az élet oly’ könnyűnek, oly’ gördülékenynek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Főként nem az időseké, akik felnevelték a mi generációnkat, s most rajtunk a sor, hogy mi vigyázzunk rájuk.
− Sose tudhatod – vonom meg a vállamat somolyogva. Persze nem tudom megállni, hogy ne kacagjam el magamat. – Nem olyan biztos az. Igyekszem már most egészségesen enni és eleget mozogni. Én az a kategória szeretnék lenni, aki még nyolcvan évesen is joggingban fogok nyomulni a parkban, és galambokat etetve térfigyelőkamerát játszok – nevetem a saját csacsiságomon, bár nem állok távol az igazságtól. A galambok közé már egészen jól beépültem, nem csoda, hogy felemlegetem őket.
A következő kijelentésére óvatosan megkérdem: − Mikor szeretnél menni? – kíváncsiskodok,  mert tőlem sem áll távol az ötlet, csak éppen én nem rendelkezek végtelen idővel, és olyankorra találnom kell valakit, aki figyel a nénire.
A fagyizóban viszont visszatérünk az eredeti sztorimhoz, és izgatottan fészkelődni kezdek a székemen. Még mindig nem döntöttem el, hogy mit szeretnék rendelni, így csak kibököm.
− Hát… Találkoztam vele. Itt, Londonban – húzom ki magam büszkén, de még mindig húzom egy kicsit Zara agyát, és ahelyett, hogy folytatnám, elcsípem az egyik pincért, és a magam részéről rendelek egy levendulás fagyit. – De megadom a lehetőséget, hogy kitaláld mi történt! – vigyorodok el, mert tuti vicces lesz, ha találgatni kezd, mert úgyse találná el, mi is volt igazából.