Samu & Pixie ~ there are no accidents, there is only some purpose that we haven't yet understand

Szinte szaladok, a hajam száll a széllel, ahogy végigfutok az utcán, és meg sem állok addig a helyig, ahonnan bejuthatok a Szent Mungóba. Olyan zseniális ötletem támadt, hogy muszáj megbeszélnem azt Wallace-szal!
Percek múlva már a folyosókat szelem át, de kénytelen vagyok lelassítani, mielőtt még kitessékelnének a biztonságiak. A fejemet kapkodva keresem a barátomat, de sehol nem látom őt, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy a mai napon gyakorlata volt. Vagy lehetséges, hogy csak elkerülöm őt, így addig nem nyugszok, amíg a nyomára nem akadok, vagy találok valakit, aki tud válaszolni a kérdésemre.
A kantinban kötök ki, hogy mikor és hogyan, arról fogalmam sincs igazán. Kicsit zavart vagyok, hiszen máskor nem szoktam ilyen szétszórt lenni, és bosszant a tudat, hogy valamire rosszul emlékszem. Zavartan pillantok körbe a forgatagban. Rengeteg köpenyes alak vegyül a betegek hozzátartozóival, és minél többet forgok a tengelyem körül, annál jobban szédülök. Megtántorodok, ezáltal pedig véletlenül nekimentem valakinek.
− Jaj, bocsánat, bocsánat! – szabadkozok, és kapok az illető karja után. Azt hiszem, nekem köszönhetően sikerült magára önteni az italát. A tekintetem a ruhán lévő foltról az idegen arcára vándorol, és bízok benne, hogy nem fogja lekiabálni a fejemet.
− Annyira sajnálom! Kérem, hadd segítsek! – Nem győzök bocsánatot kérni, és fülig vörösödök az egész szituációtól, arról nem is beszélve, hogy talán még a szőke tincseim is skarlátszínűvé válnak. Feljebb tolom az orromon a szemüvegemet, amit egyébként divatból hordok, nincs is rá szükségem. Előhúzom a pálcámat, hiszen szeretném egy tisztító bűbájjal eltüntetni a foltot, de azt is biztosra veszem, hogy a fiatal férfi nem értékelné, ha egy vadidegen a pálcáját rászegezné, így előbb megvárom az engedélyét, közben pedig igyekszem a lehető legcukibb arcot vágni, hogy ne harapja le a fejemet nagyon.
Miután leküzdöm a kezdeti zavaromat, és van időm jobban megszemlélni az ismeretlen arcát, rájövök, hogy talán nem volt ideillő a magázás, hiszen nagyjából egyidősek lehetünk. Ez megint egyfajta kellemetlen érzést vált ki belőlem, de ezúttal már jobban tudom kontrollálni magamat. Ha engedi, akkor eltüntetem a pacát a ruhájáról, és csak utána teszek neki egy ajánlatot.
− Hadd kárpótoljalak! Meghívhatlak egy kávéra, vagy teára? – Borzasztóan érzem magam, amiért ennyire csacska voltam, és belementem szegénybe. Ha még Stuart lett volna, akkor nem lenne ennyire pocsék dolog, de egy teljesen ismeretlenbe így belerohanni… Szégyen. Össze kellene szednem magam.