Stuart & Pixie - in an alternate universe...

Évekkel ezelőtt nem hittem volna, hogy Gerbera néni halála elindít egy lavinát: rám hagyta az otthonát, ráadásul ezután a Zsebpiszok közbeli stalker csapat tagjává váltam. A csapatban mindenki független hírszerzőnek számított, azonban nem mehetek el a tény felett, hogy Marchettiék elég jól fizettek az információkért.
Azonban a mai nap nem róluk szólt, hanem Stuartról és rólam. Nap? Micsoda butaságot beszélek, hiszen az már régen nyugovóra tért. Egy apró tetőterasz feljárója előtt álltunk, amelyet csupán csak madártávlatból lehet felfedezni. Még a néni mesélt nekem erről a helyről, amikor pedig nagyon magányosnak éreztem magam, akkor itt alakítottam ki egy kis kuckót. Felcipeltem ide a lakásban lévő növényeket, de újakat is vettem, így azon az pár négyzetméteren valóságos kis földi paradicsomot alakítottam ki. Majd némi segítséggel felvarázsoltam egy kanapét is, és felvonszoltam egy apró asztalkát.
Mindezt hónapokkal ezelőtt, s most készenálltam mindezt megmutatni Stu-nak, hiszen szerintem csodálatos és meghitt helynek számított.
− Na, légysziii, engedd, hogy bekössem a szemeidet! – könyörögtem a tetőfeljáró ajtaja előtt, miközben meglengettem egy fehér szemkötőt. Ismert már annyira, hogy addig úgyse tágítottam, amíg nem adta be a derekát.
− Hidd el, csupán pár pillanat az egész! Utána tetszeni fog. – Esdeklően pillantottam rá, mint egy kisgyerek, aki nyalókát akart vetetni a szüleivel a boltban. De most az egyszer tényleg hihetett volna nekem, mert nem is akármilyen meglepetéssel készültem. Az ajtón túl elvarázsolt szentjánosbogarak világítottak, a virágok édes illatot ontottak magukból, és ha szerencsések voltunk, akkor talán még a városi éjszakai fényeit is megcsodálhattunk. Arról nem is beszélve, hogy odafent várt minket egy finom vacsora, amelyet némi minőségi vörös bor mellett élvezhettünk volna.
A főzési képességeimmel sosem volt gond, és mióta ismertem őt, azóta folyton-folyvást arra törekedtem, hogy a kedvenceit sajátíthassam el. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy honnan indult az élete, ezért is akartam a jelenjét szebbé tenni.
− Szóval, mehetünk? – emeltem fel a ruhadarabot ártatlan mosollyal, és ha engedte, akkor eltakartam vele a szemeit, majd gyengéden megérintettem a kezét, és kivezettem őt a tetőre, miközben figyelmeztettem a küszöbre. Ha pedig makacskodni akart, akkor farkasszemet néztem vele, és vártam, hogy mikor tervezi végre feladni. Ha nagyon tartotta magát, akkor még arra is kész voltam, hogy galambként bámuljak az arcába, azt hiszem, azt már nem díjazta annyira.