James & Franklin ~ true friends are never apart

Mondanom sem kell, hogy miután Cassie elkapta a cikeszt, üvöltve rohantam hozzá, és a vállamon hordoztam mindenhová: vittem el az öltözőig, majd onnan egyenest a Griffendél-toronyba. Közben pedig a nevét kántáltam néhány másik csapattárssal és a hozzánk csapódó háztársakkal. A mai mérkőzés igen fordulatos volt, és elismerem, nem kellett volna olyan erővel eltalálnom azt a gurkót, azonban nem kontrollálhatok mindent. Megfordult az is a fejemben, hogy bocsánatot kérek, de hát egy Black, nem vártam sokat sem tőle, sem pedig a vagdalkozni tudó Lestrange-től. Említettem már, hogy nem a szívem csücskei a Lestrange-ek? Apám mesélte, hogy az ő kezük van abban, hogy a nagyszüleim miért olyanok, amilyenek. Lehetséges, hogy nem konkrétan azoknak az embereknek a leszármazottai, mégis a vér nem válik vízzé. Márpedig, ha Leo Lestrange belepofázik az életembe, akkor akaratlanul is előtörnek olyan sebek, amik miatt lehet, hogy kicsit dühös leszek. Lehet.
De most nem ennek volt itt az ideje, hiszen a klubhelyiségben már rég kitomboltuk magunkat a győzelmünk után. Némi alkohol is előkerült, bár én nem iszok, így ezek után csak a háttérben figyeltem az eseményeket. Persze, megkaptam, hogy mekkora köcsög vagyok, hogy rálőttem a Black-kölyökre – hozzáteszem, ez egy ilyen sport, engem se kímélt senki, amikor játszani kezdtem −, de akadt néhány olyan ember is, aki gratulált a mai teljesítményem miatt. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen sokszor sikerült elütnöm a gurkót, az más kérdés, hogy néha sikerült kitérniük előtte.
Későre jár, így odamegyek James-hez, és megveregetem a vállát, jelezve, hogy figyeljen rám.
− Nem tudom hogy vagy vele, haver, de én kezdek fáradt lenni. És neked sem kellene folyton az exed felé kacsintgatni – lököm meg a vállát vigyorogva, és finoman addig noszogatom, amíg fel nem emeli a seggét a helyéről. Az sem baj, ha nem követ azonnal, de legalább tudja majd, hogy hol talál engem.
Felmászok hát a hálóterembe. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor becsukódik utánam az ajtó. Jó érzés a győzelem és megosztani az örömömet a többiekkel, de kimerültem. Így elmászok az ágyamig, hogy a ruhámat pizsamára cseréljem, majd elfekszem az ágyamon, és az éjjeli szekrényemen lévő könyvért nyúlok. Még az öregemtől kaptam, és igaza volt abban, hogy hasznát veszem majd a gyógynövénytan tanulmányaimban.
A hasamra fordulok, és lapozgatni kezdem a kötetet, de csak a képeket nézegetem benne. Akaratlanul is máshol jár az eszem, hiszen azon kezdek töprengeni, hogy milyen irányban tanuljak majd tovább. Annyi járható út lenne előttem, de nem tudom kinek a tanácsát kérhetném ki.
Észre sem veszem, hogy James csatlakozik hozzám, csak akkor, amikor hozzám szól. Akkor meglepetten kapom fel a fejem, de bevallom, nem jutott el az agyamig, amit mondott.
− Bocs haver. Mit mondtál az előbb? – kérdezek vissza, hiszen láthatóan elmerültem a gondolataim között.

Franklin & James

Őszintén teljesen kikészültem az örömtől, hogy Cassie megfogta a cikeszt, így is miénk volt az előny, de végérvényesen tényleg örültem annak, hogy mi nyertünk. Még egy ok, hogy miért nem kell Leo Lestrange-nek folyamatosan beszólogatnia nekünk Griffendéleseknek. Természetesen nem bízom el magam a következő meccseken. Jó lenne, hogyha mi nyernénk meg az évadzárót, de ez még a jövő zenéje, komolyan mondom. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen a csapatból, ezért a következő meccsre alaposan megfigyelem a többieket, hogy láthassam ki az akit lehet engedni már és ki az akit még vissza kell tartani. Valószínűleg mindenki utálni fog ezért, főleg a kisebbek, akiket csak az edzéseken hagyok érvényesülni egyelőre. Nyilván látom a haladásukat, a leszólás mellett igyekszem dicsérni is őket, de ezt csak nagyon ritkán, nem kell elbízniuk magukat. Az ellenfeleink nem fognak jó pofiskodni és hagyni, hogy betaláljunk a karikáikba, sőt éppen ellenkezőleg…
Igazából nem kiabáltam le Franklin fejét sem, azért mert egy kisebbet támadott meg, őszintén nem tudom honnan jött az ötlet Leo-tól, hogy egy kicsit engedjen játszani és hagyni, hogy esetleg megsérüljön, bármilyen vasgyúró és szívós is legyen a kis Black gyerek. De persze nem is veregettem meg a vállát érte, hogy csak így tovább, a legkisebbet célozza meg mindig. Titkon azért nekem is volt némi szívem, bármilyen kegyetlen is legyen ez a játék.
– Ez baromi király meccs volt! Láttátok Leo arcát? Majdnem elbőgte magát amiért veszítettek! Kár, hogy nem volt nálam egy fényképezőgép, az az arc… Minden galleont megért volna, komolyan mondom! – lelkesedek be az ötlettől, természetesen nem cikizni akarom Leo-t, de amit nem hall arról nem tud. Ma különben is van okunk az ünneplésre. Hogy mi lesz a következő meccseken az majd elválik. Számomra már sikernek számított legyőzni a Mardekárt. Ennyi az egész.
Lelkesen beszélgettem a többiekkel hol Franlin-re, hol pedig Rheia-ra pillantva, de legtöbbször inkább az utóbbira. Őszintén szeretném ha egy kicsit örülne a győzelmünknek, bár a kviddics távol áll tőle.
– Héé nem is… – nem tagadom inkább, felé figyelek, ha már ilyen szépen felvonta magára a figyelmemet, hogy a vállamat kelljen lökdösnie.
– Jól van, ki kell pihennünk magunkat, igazad van. Jobban teszitek ha ti is mind aludni mentek. – bár nem vagyok prefektus, most mégis segítem egy kicsikét őket és az éljenző, boldog, vidám és álmos arcokat inkább nyugovóra küldöm. Köztük magamat is. Az izgalomtól kétlem, hogy elaludni is sikerül majd, de egy próbát megér, mert Franklin Longbottom kéri.
Hozzá hasonlóan kicsit lemaradva ugyan de követem a fiúk hálóterméig, majd becsukom magam mögött a szobánk ajtaját. Nincs nagy kedvem átöltözni pizsamába, de hát ruhástól sem szeretnék az ágyba esni, ezért amilyen gyorsan csak lehet a Griffendéles talárt és a ruháimat én is pizsamára cserélem.
– Iszonyat meleg van idebent. Zavarna ha kinyitnám az ablakot egy kis ideig? – igyekszem nem elaludni, amíg nyitva van tehetném hozzá. De amikor nem kapok tőle választ, akkor felsóhajtok és elindulok az ablak felé.
– Kinyitom az ablakot, még mielőtt megsülnénk idebent. – mondom el újra, csak egy kicsit másképpen ugyanazt.
– Szerinted Rheia hallotta amit mondtál? – kérdezem miközben kinyitom az ablakot és egy kis éjszakai friss levegőt engedek be a hálószobába. Ha a többiek elkezdenének szájalni miatta, hát majd csúnyán nézek rájuk és a probléma megoldva.

Élvezem, ahogy a srácok buliznak körülöttem, de én nem veszek részt benne, csupán a lábamat lóbálva üldögélek az egyik ablakban, hiszen ennek a meccsnek nem én vagyok a hőse. Hozzátettem, amit tudtam, de minden más az őrzőnk, a hajtóink és nem utolsó sorban a fogónk érdeme volt. Nem csoda, hogy Cassie lába addig nem is érintette a talajt, amíg fel nem értünk a klubhelyiségbe. Ott viszont visszahúzódok, elvonulok a magam világába, és szórakozottan figyelem a többiek örömét.
Csak akkor szólok rá James-re, amikor már igen későre jár, és persze, amikor már vagy ezredjére kacsintgat Rheia felé.
− Ja, persze haver… Én meg vak vagyok – veregetem meg ismét a vállát, miután jeleztem neki, hogy ideje lenne, ha lepihennénk, és neki se kellene játszania a szerelmes hőst az éjszaka közepén. Mindenesetre, nem kényszerítem őt semmire, nem is lenne kötelező követnie, így mire kimondja, hogy igazam van, én már a lépcsőkön haladok felfelé. Az örömömet ugyanis továbbra is beárnyékolja a családom által teremtett szituáció, ami újra és újra a kedvemet szegi.
Kényelmesen elhelyezkedek az ágyamon, még egy könyvet is magamhoz veszek, hiszen nem számítok arra, hogy James tényleg követett engem. Nem csoda, hogy zavartan pillantok fel.
− Ó… Nyugodtan – felelem csendesen, miközben az ablakra téved a tekintetem. Elég lenne egy pálcasuhintás is, de talán én vagyok túlságosan elkényelmesedve ahhoz, hogy ilyesmi az eszembe jusson. Mindenesetre hagyom, hogy James ablakot nyisson, addig leteszem a könyvemet, és feltornászom magam ülőhelyzetbe.
− Komolyan, öreg… Te már megint azon stresszelsz, hogy Rheia Malfoy mit lát, gondol, hall, érzékel és képzel? Nem úgy volt, hogy szakítottatok? – sandítok rá szkeptikusan, hiszen a Malfoyok se kifejezetten a szívem csücskei, bár manapság ki számít annak… − Meg most dobtad azt a mardekáros csajt, erre egyből visszarepülnél Rheiához? Mi van veled öregem? – csóválom a fejemet, és kezdem azt hinni, hogy ebben az iskolában mindenkivel szerelmi bájitalt itatnak, vagy a hely mágikus hatására indulnak be az emberek hormonjai.
− Még mindig bele vagy zúgva? Akkor meg mi volt azzal a másik csajjal? Komolyan, James… Én néha nem tudlak követni téged… − masszírozom meg a homlokomat, miközben szörnyülködő arcot vágva a haveromra pillantok. Előbb találkoztam volna egy ördöghurokkal, minthogy megpróbáljak eligazodni James Potter szövevényes szerelmi életén. Olyan harmadik-negyedik tájékán amúgy fel is adtam, és csak az aktualitásokat követem.

Franklin & James

A mostani sikerünk csak egy kulcs volt a következő ajtónkhoz, amin át kell lépnünk, valószínűleg a többi meccsünkön kevésbé leszek ennyire lelkes, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni és tudom, hogy a csapat többi tagja is így lesz ezzel.
– Én egy szóval sem mondtam ezt. – a kezeimmel hadoválni kezdek összevissza, hogy márpedig én nem úgy értettem, hogy vak és nem is gondolom őt annak, csak a megszokás ugyebár.
Odafent a halószobában már nem kezdek el mentegetőzni, nem hiszem, hogy bármi jóra vezetne. Különben is, örülök, hogy most egy kis nyugalom van egy dolgot leszámítva, de arról hamar tenni tudok, csak idő kérdése és elviselhetőbb lesz idebent az élet. Kinyitom az ablakot, miután Frank rábólínt.
– Örülök, hogy nem zavar. Tényleg kezdek megfulladni ebben a melegben. – meglengetem a pizsamafelsőmet, mintha bármit is segítene most azon, hogy idebent milyen az idő.
– De úgy volt, csak közben újra el kezdtünk beszélgetni. Talán az is rásegített, hogy már nem a Mardekáros lány a barátnőm. Ő is nagyon cuki volt, egy darabig. – szándékosan megnyomtam az „egy darabig” szócskát. Frank úgyis tudja miről van szó, kétlem, hogy meg kellene magyaráznom neki mire is értettem. Felsóhajtok és visszahuppanok az ágyamba, összefonom a karjaimat, mintha fáznék. Tulajdonképpen csak így akartam elzárni magamat attól, amivel szembe kellett volna néznem, vagyis azzal, hogy Franklin-nek igaza volt.
– Nem akarok erről beszélni. Lehet, hogy megvilágosódtam, de az is lehet, hogy hülyítettem szegény csajt. Nálam ki tudja megmondani pontosan? – vállat vonok egykedvűen.
– Néha őszintén szólva én sem. De inkább hagyjunk most engem. Mi a helyzet veled? Láttam ám, hogy mennyire örültél Cassandra sikerének! – jegyzem meg csak úgy szándékosan mellékesen.
– Tetszik neked a lány? Előttem tényleg nem kell titkolnod ha igen. – nyilván nem fogok kertelni, ahogy ő se tette. Minek? Valószínűleg csak az a szerencsém, hogy fáradt és nincs kedve verekedni. Pedig…
– Van valami terved a nyárra? Tudod arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzánk és közösen agyalhatnánk a következő évi stratégiánkon. Rá jöttem, hogy egyedül kevés vagyok hozzá és kellene egy kis segítség. – valójában nem erről volt szó, csak nem tudtam hogyan mondjam el neki, hogy ezt a vakációt nem az öcsém csesztetésével akarom eltölteni, hanem valami olyasmivel amit még szeretek is. Az nyilván nem Franklin idegsejtjei számának a csökkentése volt, de ha a legjobb barátom mellettem volt, akkor sokkal könnyebben tudtam gondolkodni.
– Neked is jól jönne egy kis távollét az otthonodtól és eskü inkább a te képedet nézném naphosszat, mint az öcsém gyilkos tekintetét, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő szerette volna. – nem hiszem, hogy meg kellene érvelnem Franklin-nek, hogy miért lenne neki jó nálunk, szerintem eléggé egyértelmű mire gondolok most, de nem mondom ki.

A klubhelyiségben egy vigyorral reagálom csak le James viselkedését. Tudhatja, hogy az én szemeimet nem kerülik el ilyen apróságok. Ezért is érzek rá arra, hogy mikor kinek milyen a hangulata, és miként kellene kezelni az illetőt. Ez hasznos tulajdonság a kisdiákoknál és a cserediákoknál.
− Hagyjuk haver – nevetem el magam, mielőtt még magára hagynám a szerelmes pillantásaival. Nem mondom azt, hogy a szerelem egy szörnyű dolog lenne, hiszen nekem is volt már kapcsolatom, csupán James választásait nem értettem néha. Nem is akarok túlságosan is sokat agyalni a barátom szerelmi életén, inkább visszavonulót fújok.
− Nekem amúgy fel se tűnt – pillantok fel a könyvemből, bár James nagyon jól tudja, hogy nem szükséges mindenhez az engedélyemet kérni. Azért rendes, hogy megkérdezi, de felőlem, ha a szobában akarna mondjuk cigizni, azzal se lenne bajom, csupán megkérném, hogy az ablakban tegye azt. Annyira nem díjaznám, ha a füstszag beleivódna a holmijaimba.
Egy kicsit nyújtózkodok a szekrényem irányába, hogy letehessem a könyvemet, aztán feljebb csúszok az ágyon, hogy kényelmesen James felé fordulhassak.
− Ó, ismerem én ezt a történetet haver! Mindig így esel bele a saját csapdádba, hogy elkezdesz beszélgetni megint másokkal – sóhajtok fel, miközben törökülésbe tornázom magam. A hátamat a támlának vetem, megigazítom a közénk szorult párnát, majd amikor végre megtalálom azt a kényelmes pontot, ismét folytatom: − Mindegyik csajra azt mondod, hogy „cuki” az elején, aztán kiderül mindről, hogy kattosak – rajzolok macskakörmöket a levegőbe. Én esküszöm, nem akarom bántani azokat a lányokat, de némelyiknek a viselkedése épp olyan botrányos tudott lenni, mint Bagman rendeletei.
− Egyébként, most már a „mardekáros lányt” sem fogjuk a nevén nevezni? Ő lesz a második Lady Voldemort? Mert öreg, akkor nagyon vonzódsz a pszichopata-kaliberű csajokhoz – cukkolom egy kicsit hülyeségekkel, bár tagadhatatlan tény, hogy szeretek néha beceneveket adni James barátnőinek. Már, amikor éppen számon tudom tartani, mert annyira kacifántos szerelmi élete van, hogy időnként lemaradok az aktualitásokról.
− Hát, haver, azért hülyíteni másokat nem szép dolog. Ha pedig tényleg akarsz tőle valamit, én nem éppen megvilágosodásnak nevezném, de majd következő Jóslástanon megkérem a tanárnőt, hogy hadd jósoljam meg a sanyarú sorsodat. Remélem, látok majd vagy két Zordót – nevetek fel, és már lelki szemeim előtt látom, ahogy drámaian lengetem a kezeimet a kristálygömb előtt, vagy pedig James teáscsészéjét forgatom a kezeimben. Az az óra tökéletes volt a szórakozásra, bár a tanulmányokat komolyan vettem, mégis a tanárnő stílusa sokszor kuncogásra késztet.
− Ohó! Érzem én, hogy terelni akarod a témát, de jól van… Előbb válaszolok a kérdéseidre, aztán visszatérünk a csodálatos életedre. – James, James, néha olyan átlátszó vagy haver. Nem baj, én így szeretlek, minden hülyeségeddel együttvéve. A Cassandrára tett megjegyzésére előhalászom a párnát a hátam mögül, és átölelem azt.
− Nyilvánvaló, hogy örültem. Az első meccse volt az első évében, ráadásul remekül játszott! – emelem a tekintetemet Jamesre, hiszen kár lenne bármivel kapcsolatban is hazudnom neki. Kérdezett, hát megválaszolom neki a kérdéseit.
− Őszintén szólva, aranyos és csinos lány. Szeretném, ha hamar beilleszkedne a csapatba, de nem gondoltam arra, hogy összejöjjek vele. Nem gondolom, hogy egy szakítás és egy válás után, olyan baromi jó dolog lenne azonnal belevágni egy kapcsolatba. Nem akarom, hogy pótléknak érezze magát, ráadásul elég sok nyűgöm van így is. Csak leterhelném azt a lányt, aki a barátnőm lenne, nem véletlenül ezért szakított velem az előző is. – Nem mondhatom, hogy nem fájt, amikor kimondta, hogy legyen vége, mert piszkosul rosszul esett. Reméltem, hogy mellettem áll majd ebben a helyzetben is, de úgy tűnt, ő mégsem gondolta ennyire komolyan, mint én. Nem haragszok rá egyébként, tökre megértem, hogy nem akart volna együtt lenni velem így. Néha még saját magamat se tudom elviselni, nem várhatom el ezt valaki mástól.
Hálás vagyok Jamesnek, amiért nem firtatja ennyire ezt a témát. Nem lenne bölcs döntés a részemről fejest ugrani egy kapcsolatba, hogy nem hevertem ki az előzőt, és otthon is háborús helyzet uralkodik. Ebbe belegondolni is rossz, James pedig előhozakodik a nyári szünettel, amelyre egyelőre gondolni sem tudok. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy mi fog történni akkor, de abban már most biztos vagyok, hogy nem fogok otthon ücsörögni.
− A túlélésen kívül? – nevetek fel kurtán, keserűen. Már arra is gondoltam korábban, hogy valakihez elköltözök, mert nem akarok egy légtérben tartózkodni egyikükkel sem. – Nagyon szívesen segítek amúgy. Sokat szoktam agyalni rajta, hogy miben lehetne jobb a csapat.
Ezalatt még az indulatkezelési problémáimat is, bár arra ott van a Szükség Szobája, ahol szétverhetek mindent, ha a kedvem úgy tartja.
− Az öcséd még mindig rinyál, mert te szóba állhatsz egy Malfoyjal, ő meg nem? – ráncolom össze a homlokomat értetlenül, mert esküszöm, nem tudok kiigazodni Albuson.
− Felnőni egyébként mikor tervez? Vagy mikor fogja megszokni, hogy apád okkal tart Draco Malfoytól? Elvégre, tudom, hogy attól, hogy ő Scorpius apja még nem lesz rossz ember, de azért közben meg ott van előttem az a sok történet, amikor Malfoy megkeserítette mások életét, még apámét is.− Mondjuk, még mindig nincsenek olyan szinten, mint Lestrange-ék. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy a nagyszüleim megkínzóinak a leszármazottjai egy időben járnak velem a Roxfortba. Nem csoda, hogy minden alkalommal, amikor arra a bagázsra pillantok, elfog az utálat, hiszen miattuk a nagyszüleim nem is tudnak sem Goldie létezéséről, sem pedig az enyémről.
Hosszasan kifújom a levegőt, és elengedem az agyonszorongatott párnát. Talán bele se kellene gondolnom ezekbe a dolgokba, különben tuti bemosok valakinek.
− Visszatérve, ha a szüleid nem bánják, hogy ott lógok nálatok, akkor szívesen átmegyek, amikor ráérsz. Én úgyis csavargással tervezem tölteni a jövő nyarat. – Erősen kétlem, hogy javulna a helyzet addig, sőt a megérzéseim, amelyeket immár három éve csiszolgatok az egyik kedvenc órámon, azt súgják, hogy ennél csak rosszabb lesz minden.

Franklin & James

Egy barát, aki mindig segít ha baj van, ha felnyitja a szemeim amikor túl vak vagyok a valósághoz, ha képen töröl amikor valami nagy hülyeségbe vágnék bele, amikor ki húz a csávából mindig az „ez volt az utolsó” alkalmat emlegetve, de aztán kiderül, hogy mindig van utolsó előtti előtti alkalom… Ez a barát volt számomra Franklin Longbottom, akit eszem ágában sem volt lecserélni vagy hátba támadni. A csapatban neki volt a legjobb tapasztalatba abban, hogy hogyan küldjön el jó erősen egy gurkót, ha az a gurkó elkapott valakit, nos nekem szerencsém volt, hogy abban a csapatban voltam, amiben ő. Ha felmérgelődik, akkor minden haragját a gurkóra összpontosítja, amivel őszintén nekem nincs bajom, amíg azt teszi ami a terelők dolga, de komolyan. Különben is, ha azzal nekünk előnyt kovácsol, akkor nyilván nem fogom megdorgálni érte, mint a Griffendéles csapat kapitánya. A friss levegő meg pont jól jött, ha nem pizsamába készültem volna öltözni akkor valószínűleg még ücsörögtem volna egy kicsit az ablak közelében, de nem az volt a szándékom, hogy az ünneplés öröméből kijózanodjak és megfagyjak az ablakpárkányon.
Számomra Franklin olyan volt, mint apának Ron bácsikám, néha voltak nézeteltéréseink, de az holt biztos volt, hogy leginkább csak rá számíthattam és senki másra. Az egy dolog, hogy itt volt még velünk három háztársunk is, de velük koránt sem volt ennyire szoros a kapcsolatom, őket inkább elviseltem és megpróbálom nem megzavarni a „felségterületüket”. Amíg ők is így tesznek, nos addig én szintén jól fogom érezni magam, ha itt vannak és kész. Ennyi az egész, de tényleg.
– Ha valaki esetleg rávenne arra, hogy írj könyvet rólunk és az iskolás éveidről… Ne tedd meg! Nem szívesen olvasnám vissza felnőtt fejjel, mekkora egy seggfej voltam. – mellette őszintén tudtam beszélni, mert nem kellett kertelnem, hiszen ismert. Iszonyatosan jól ismert. Ehhez meg egyáltalán nem kellett nagy tudósnak lennie, hogy rájöjjön mikor mit kell mondania nekem, hogy az kellően hasson és elérjen a tudatomig.
– Te mindegyikőjüknek adsz valami rájuk jellemző titulust? Komolyan vezetnem kéne, hogy melyikükhöz mit találtál ki. Mi volt Destiny-nek a neve? Rá nagyon kíváncsi vagyok. – a csajtól még mindig rémálmaim vannak, bár van egy egész vagány kis dobozkám amiben az ömlengéseit tartogatom, már csak azért is, mert egyszer kétszer jó elröhögni azon, hogy milyen butaság is szerelmesnek lenni – aztán meg szépen beleesem én is azokba a csapdákba – és ki akarom józanítani magam azokkal a példákkal, hogy így fogom végezni.
– Kérlek, két zordót minimum jósolj ki majd a teából és mindkettő egyszerre akarjon meg kicsinálni. Az a legjobb! Azt ne felejtsd ki, hogy vakok legyen a zordók, vagy engem találjon el közben valami. – vicceskedtem, valószínűleg a jóslástan órán is be kell majd fognom a szám, ha Franklin elkezdi a szöveget mormolászni amit a jelről érdemes tudni.
– Egyetértek, nagyon odatette magát és megmutatta mit tud a csapatnak. Ő valóban fogónak született. – nem akartam túlságosan sokat áradozni a lányról, mert a végén még Frank azt hitte volna, hogy esetleg nekem is tetszik, magyarázkodni meg, most inkább nem magyarázkodnék, hogy nem úgy gondoltam ahogyan ő gondolta a dolgokat. Csak egyet akartam érteni vele, ennyi az egész.
– Szerinted? Javíthatatlan, csökönyös egy kis jószág. Bár mondhatnám, hogy nem tudom kitől örökölte, de sajnos van egy-két sejtésem. – amit felesleges megosztanom most Franklin-nel hiszen tudja kikre gondolok, akkor is ha nem mondom ki.
– Fogalmam sincs, ő is egy Mardekáros, nem akarom megérteni őket és van egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon fogom. – vállat vonok a mondandóm végén és csak kipillantok az ablakon, kissé elidőzve, elmélázva, majd újra visszanézek Frank-re. Szegény barátom. Nem lehet most könnyű neki.
– Nem fogják bánni, ne aggódj. Mindketten örülnek ha valaki elvonja a figyelmemet az öcsémről és nem piszkálom. – biztatom Franklin-t remélve, hogy egyáltalán nem fog aggódni amiatt, hogy esetleg pluszba lesz nálunk.
– Szólsz róla valakinek, hogy nálunk leszel, vagy inkább hagyod hadd keressenek? – teszem fel a kérdést csak úgy mellékesen, remélve, hogy nem fogja zokon venni, amiért érdekel, hogy mi lesz az ősei sorsával.

Ahogy letettem az éjjeliszekrényemre a könyvemet, tudtam, hogy Jamesszel akár éjszakába nyúlóan fogunk beszélgetni, mégsem zavart különösebben, hiszen azon kevesek közé tartozott, akiknek nem irritált teljesen a jelenléte, mióta a szüleim ledobták az atomot.
− Már csak azért is megírom majd, hogy emlékezz rá mekkora kretén tudsz néha lenni – nyújtózkodtam egy hatalmasat vigyorogva, hiszen Jamesnek valóban olyan szövevényes és kaotikus élete volt, hogy kezet foghatott volna egy-két emberrel. Egészen eddig az én világomat nem zavarta meg semmi, most azonban eléggé hullámzó volt a hangulatom, vagy akár mondhattam volna azt is, hogy alapjáraton a pocsék volt rá jellemző. Néha mégis akadtak olyan pillanataim, amikor őszintén képes voltam mosolyogni, vagy nevetni, de ez tényleg nagyon ritka volt.
− Nyilván, máskülönben nem lehet megjegyezni őket – vontam meg a vállamat még mindig mosolyogva, ahogy bemásztam a takaróm alá, és a párnám könyököltem.
− A creepy hugrás lány, aki Jóslástanon kattant rád? – szélesedett ki a vigyorom az emlék hatására, mert az a lány minden egyes alkalommal a lehető legközelebb volt Jameshez a teremben, és amikor James nem figyelt, akkor előszeretettel szaglászta őt. Én óva intettem a barátomat tőle, de hát akkor se hallgatott rám.
− Őt csak a Végzet Asszonyának neveztem el. – Hiszen, ha már Jóslástanon találkoztunk vele és Destiny volt a keresztneve, akkor ez a jelző tökéletesen passzolt hozzá, ráadásul teafűből előszeretettel jósolta meg, hogy hány közös gyereke lesz majd Jamesszel, és a legutóbbi szám azt hiszem éppen hétre rúgott.
Emlékeztem az összes boldog-boldogtalanra, akiket James összeszedett, mert valakinek figyelnie kellett az álomvilágban élő legjobb barátomra, és a szülei nem voltak itt, hogy megmondják neki, ha hülye volt. Mondjuk, időnként én is hiába koptattam a számat, legjobb barát és prefektus jelzők ide vagy oda, de James mindig ment a saját feje után, ha egyszer szerelmes lett.
− Rendben, de a Zordóhoz odacsapom a Végzet Asszonyát is, ugyanis múltkor láttam, hogy még mindig bámult téged reggelinél. Nem koptattad le elég eredményesen – nevettem el magamat. Azt hiszem, a Jamesszel való közös Jóslástan órák azon kevés dolgok közé tartoztak, amelyek minden alkalommal röhögésre késztettek. Volt valami kellemesen őrült azokban az órákban, amik miatt baromi jól szórakoztam.
− Így van, jól tetted, hogy bevetted a csapatba – szelídült a vigyorom mosollyá, ahogy Cassandrára gondoltam. Ő volt a másik személy, aki mellett képes voltam megőrizni a hidegvéremet, és olyan büszke voltam rá, amikor elkapta a cikeszt.
− Hát, én nem szólok bele haver. Nem az én dolgom – emeltem fel a kezeimet, bár továbbra sem értettem az ilyesfajta hisztiket. Mondjuk, otthon engem is drámakirálynak tituláltak, csakhogy én okkal voltam kibukva a szüleimre.
− Ha nem tudod megérteni, akkor engedd el. Előbb-utóbb úgyis elköltözöl, aztán nem kell összeveszned vele – vontam meg a vállamat. Bárcsak minden ilyen könnyen ment volna! Ha tehettem volna már rég elköltöztem volna otthonról, valahova jó messzire, ahol nem zavart volna, hogy a szüleim nélkülem építették fel az életüket. Mert nyilván, ha eddig nem avattak be a kis a dolgaikba, akkor nem lehetett fontos a véleményem.
− Ha Ginny és Harry tényleg az áldásukat adják, akkor tényleg ezer örömmel lógok nálatok – dőltem hátra a párnámon, és az ágykeretemet kezdtem bámulni. Talán tényleg az lett volna a legjobb megoldás, amit James kínált. A következő kérdésére viszont kitört belőlem egy megvető horkantás.
− Nem tudom. Jelenleg azt érzem, hogy ha annyira hiányzom nekik, akkor majd veszik a fáradtságot, és megkeresnek. – Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nem terveztem szólni nekik, csakhogy messze volt a még a nyári szünet. Ki tudja mennyit változik majd a véleményem addig.
− Becsukhatom most már az ablakot? – kérdeztem, amikor éreztem, hogy a takaróm alá szökött a hideg, és nem szerettem volna lehűteni a szobát, mert a végén még hallgathattam volna a többiek panaszáradatát, továbbá még az iskolaújságban megjelent volna egy panasz, hogy mennyire nem figyeltek az épület szigetelésére és meg lehetett fagyni.

Franklin & James

Felkacagtam Frank megjegyzésén, reméltem, hogy ezt nem gondolta teljesen komolyan, de tényleg. Nem akartam, hogy most komolyan vegyen, túlságosan örültem a győzelemnek, meg úgy összességében mindennek, ami a mai napon történt és ez hihetetlenül sokat jelentett a számomra most.
– Kérlek, szeretném ha sokat röhögnének az unokáim meg a szüleim. – grimaszoltam egyet, nem nyilván nem szeretném, hogy a szüleim vagy a jövendőbeli unokáim rajtam röhögnének. Elismerem, hogy vannak dolgok, amiken tényleg el kellene gondolkodnom, hogy ne tegyem, mert azzal csak magamnak ártok, de nyilván nem érdekel. Néha ha olyan kedvem van, akkor bárkinek odaszólok valami hülyeséget. Nem azt mondom, hogy ehhez tehetség kell, de azt sem, hogy nem kell hozzá.
– Istenem… Imádlak! Ha elfog a rózsaszín köd eszembe se jutna ilyeneket kitalálni rájuk, de utána, azt hiszem teljesen egyetértek veled. Destiny-hez találó nevet találtál az biztos. – röhögök, komolyan ki nem nézné az ember belőle, hogy ő ennyi mindent megjegyez és még fura neveket ad a volt barátnőimnek. Csupa pozitív dolog, ami kész röhej.
– Nem? Pedig szándékosan smároltam előtte mással basszus! Azt hittem elég nagy szívfájdalom lesz a számára, hogy ne bámuljon és gondoljon rám. – felsóhajtok. Nem tudom mi az amit mondanom kellene most, pedig elég bevált és hasznos módszernek tűnt. Lehet, hogy változtatnom kellene a dolgokon és nem abból kiindulnom, hogy nekem mi az ami rosszul esne.
– Lehet az lesz, már kezdek bele fáradni, hogy mindig beszólok neki mindenért. – abban szerintem egyet értettünk, hogy mennyire megért Cassandra-t bevenni a csapatba, ezért nem nagyon firtattam a dolgot tovább.
Felvonom a szemöldökömet, mert meg akartam érteni, hogy Frank miből gondolná, hogy a szüleim nem látnák őt szívesen nálunk.
– Persze, hogy eljöhetsz és megengedik, szeretnék téged, úgy, mintha te is az egyik testvérem lennél. – az már más kérdés, hogy a vagány természetem miatt az ő szülei kevésbé örülnek nekem, főleg ha nem tudom, hogyan kell normálisan viselkedni és tényleg olyan hajmeresztő dolgokat, teszek amit még az én szüleim sem néznek jó szemmel, akárhány éves is legyek…
– Becsukom én. – azzal felpattantam az ücsörgésből és szépen becsuktam az ablakot. Mindig baszakodni kell a fogantyújával, hogy normálisan zárjon, ez most sem maradt el, ahogy a vele járó zaj sem. Olyan hangja volt, mintha épp kitörni készülném ezt a csodálatraméltó üvegesablakot. De nyilván nem csak erről volt szó. Ilyen régi már.
– Pihenni akarsz? Én őszintén még nem tudok elaludni. – elhúzom a számat és visszabaktatok az ágyamra. Túlságosan be voltam zsongva és tettre kész voltam. Bármire! Csak nem tudtam, hogy mondjam el Frank-nek, én mennyire kilógnék innen mit sem törődve azzal, a többiek mit gondolnak, ha meglátják az üres ágyainkat, már ha üresek lesznek. Frank pedig olyan személy, akit nem hagynék hátra csak úgy.

James röhögése mosolyt csalt az én arcomra is. Lehet azt hitte, hogy ezzel csak hülyültem, de tulajdonképpen, nyomokban volt benne némi igazság, hogy képes lettem volna regényt írni abból a sok hülyeségből, amiket az elmúlt évek során produkált.
− Szerintem a szüleid nem röhögnének annyira, de lehet az unokáid viccesnek találnának – vigyorogtam rá kajánul, de szinte biztosra vettem, hogy Ginny és Harry szíjat hasítottak volna a hátából, ha tudtak volna egy-egy húzásáról. Szerencséjére, egy nagyon jó baráttal áldotta meg az ég, aki az esetek többségében tartotta neki a hátát, még akkor is, ha éppen nem érdemelte volna meg.
− Nem tehetek róla, hogy mindegyik egy csodabogár volt, és kellett valami jelző, hogy számon tudjam őket tartani – nevettem vele együtt, bár tény, hogy Destiny még a többieknél is elég durvának számított. Néha elcsodálkoztam azon, hogy James mennyire vonzotta az ilyen típusú lányokat, és hálát adtam a jóságos Merlinnek, hogy engem nem büntetett ilyen sültbolondokkal.
− Hát, öregem, el kell keserítenem téged, de még mindig úgy ólálkodik a nyomodban, hogy én már lehet távolságtartási végzést intéztem volna ellene. Az apád amúgy tudna olyat szerezni, nem? – ráncoltam össze a homlokomat, ahogy felé fordultam. Ott voltam annál az ominózus eseménynél egyébként, láttam miként csalt könnyeket a Végzet Asszonya szemeibe, és bizony egy pillanatra megrémültem attól, hogy egyszer valami meggondolatlant fog tenni a barátommal szemben. Azóta árgus szemekkel figyeltem őket, csak hát nem lehettem mindig James seggében, amikor egyéb más gondjaim is akadtak.
− Azért légy óvatos – tettem hozzá kicsit aggódva, hiszen azt mindenki tudta, hogy Destiny teljesen bolond volt, és most nem a rosszindulat beszélt belőlem.
− Lehet, hogy jobban jársz vele. Ha mindenáron az árral szemben akar úszni, akkor hagyd rá. Nem a te kötelességed vigyázni rá, még akkor sem, ha a bátyja vagy – vontam meg a vállamat Albus makacsságára. Én már rég elengedtem, hogy hatni próbáljak rá. Gondolom, úgyis csak James okoskodó haverját látta bennem, szóval nem is törtem magam azon, hogy másképp tekintsen rám.
− Tényleg nagyon rendesek vagytok – mosolyodtam el, hiszen esküszöm, ha James és Cassandra nem lenne, már rég eldobtam volna az agyamat ettől a sok hülyeségtől. Goldie-ra nem igazán számíthattam, ő teljesen másképp vélekedett erről a dologról, ráadásul nem is zúdíthattam minden terhet a húgom nyakába. Úgy voltam vele, hogy majd megoldom akár egyedül is… De pokolian nehéz volt.
− Köszönöm – biccentettem James irányába, ahogy az ablakhoz sétált. Igazából én is megtettem volna, de ha ennyire tengett benne a tettvágy, akkor nem gátoltam meg semmiben.
− Nem igazán vagyok álmos. Csak… Úgy nyugiban akarok lenni egy kicsit. Hosszú volt a mai nap. De szívesen dumálok bármiről, ha úgy van. Sőt… − ültem fel az ágyamon, majd az éjjeliszekrényemből előhúztam egy bontatlan, kisebb méreté Bogoly Bertiféle Mindenízű Drazsét, amely talán pár napja került oda. Ehhez hasonló édességeket hajlandó voltam enni, de csokibékát például Jamesnek hála a közelembe nem lehetett hozni.
Felkászálódtam hát a helyemről, és áttelepedtem az ágyára, miközben kibontottam a csomagot. Először Jamest kínáltam meg vele, majd mielőtt én is a számba vettem volna egy zöld drazsét, neki szegeztem a következő kérdésemet: − Ha már ennyire a szerelmi életeden témázunk, akkor most egyáltalán hogy is állunk?
Utaltam arra, hogy nem tudtam éppen kik jöttek be neki, vagy éppen kit akart felszedni. Igazából, sokszor nem értettem egyet a csajozási technikáival, de arra tökéletes volt, hogy elterelje a figyelmemet a rossz gondolatokról.

Franklin & James

– Lehetséges. A szüleimből előbb kinézem, hogy ne szórakozzanak rajtam. – őket ismerem, az unokáimat meg még nem biztos, hogy ismerni fogom, de lehet róluk elképzelésem. A gyerekeimet azért nem mondom, mert ők még túl közeliek és mire megnőnek… Nem akarok olyan lenni, mint apa, vagyis olyan munkamániás és annyit veszekedni az egyikükkel, mint ahogy Albus-sal is kell. Valószínűleg én rendre tanítanám, de ez is csak azért van, mert én mindent is megmondtam már előre, Jóslástan nélkül, de senki nem hallgatott rám. Nem is vagyok jós, de esküszöm bármikor beállnék egy vándorcirkusz jós cigány asszonyának a szerepébe, ha jól megfizetnek érte! Tudom, hogy az az állás elég jól keres, pláne ha egy rakás buta ember egyszerű problémáját kell megoldani. Bárcsak az én gondjaim is csettintésre elmúlnának baszki! Persze az a szerencse sosem ér.
– Rém csodabogár, tedd hozzá ezt is. – javítom ki Frank-et nevetgélve. Teljesen el tudnék nyúlni a röhögéstől az ágyon, de még próbáltam visszatartani magam, hogy odakintről ne azt hallják, ahogy visítozom örömömben és Frank-el ketten vagyunk bent. Elég ha a Mardekárról terjengnek pletykák őszintén, nem kell a Griffendélesekről is. Bár én mindent megtettem, hogy rólam jó kép alakuljon ki a lányok körében és kevésbé legyen bármi velem kapcsolatban is megkérdőjelezhető.
– Csodás. Azt hittem sikerült egy kicsit kiábrándítanom őt magamból, de a jelek szerint akkor nem. Ja, talán tud olyat szerezni. De nem vagyok rászorulva az ilyesmire. Kétlem, hogy ártani tudna nekem. Csak egy lökött Hugrabugos, semmi több. – legalábbis ezt gondoltam én, aztán lehetett full pszichopata is, nem lennék meglepve, ha már annyira kedves akarna lenni hozzám, hogy tesz egy szívességet és amikor eljön a Hugrabug-Griffendél kviddics meccs csinál valamit, amitől mérges lehetek.
Nem azt mondom, hogy fuh de milyen extravagáns játékos lennék, aki nem véthet el dobásokat, de tudom, hogy kurva sokat edzek és nem díszből pocsékak a jegyeim sem.
– Óvatos leszek, bármi megbújhat benne. Még a közös órákon is direkt a legtávolabbi helyet választom tőle. De már őszintén nem érdekel. Akkor már inkább… – nem mondtam ki, már úgy is tudta. Frank érti a be nem fejezett mondataimat is, ezért ilyen csodás az ő társaságában lenni. Mért nem tud ilyen lenni mondjuk az öcsém?
– Lehet az lesz belőle. Csessze el úgy az életét ahogy ő akarja, nem szólok bele. – én inkább elcseszem az enyémet, hátha példát mutatok vele. Hogy ez a példa jó vagy rossz példa lesz, az már csak a jövő zenéje.
– Szuper! Arra gondoltam, hogy kiszökök a pályára és röpködök még egy-két dicsőségkört a rend kedvéért. Szigorúan elrejtve a többiek szeme elől. Mit szólsz hozzá? Hogy ne fogjanak gyanút, kitömhetnénk párnákkal a takarókat. Bár kétlem, hogy bárkinek is be mernének köpni ha nem találnak itt. – jegyzem meg egykedvűen. Azt már persze nem tudtam eldönteni, hogy mennyire sikerül ilyesmire rávenni Frank-et főleg most, de talán hátha sikerül.
– Őszintén? Fogalmam sincs. De újra beszélő viszonyba kerültünk Rheia-val és az csak valami. – jobb, mint a semmi, tehettem volna hozzá, de még mindig túl kétes volt ez az egész, ami egy kicsit zavart. Nem tehetek arról, hogy mindig is volt bennem valamiféle természetellenes féltékenység, ami tönkre tette a napjaimat, sőt az egész életemet.

− Szerintem Ginny szörnyülködne rajta egy sort, Harry meg talán legyintene, mert mást úgysem tudna csinálni, bár így se te vagy a botrányhős a családban – szórakoztam azon, hogy James a hülyeségei ellenére még mindig kevésbé volt problémás, mint Albus. Lehet azért, mert én itt voltam, hogy féken tartsam, bár tény, néha én is hajlandó voltam egy-két dologra. Mégsem tartottam magam felelőtlennek.
− Nem tehetek róla, ha neked ez jön be – nevettem vele együtt. Nekem eddig egy barátnőm volt. Vele sem volt gond, csupán nem tudott mit csinálni az én hangulatingadozásommal. Nem hibáztattam azért, mert szakított velem. Talán jobban alakult mindkettőnknek így. A végén még bűntudatom lett volna azért, mert nem tudtam volna vele rendesen foglalkozni, hiszen így is akadt elég problémám. Az ilyen gondtalan percek, amiket most Jamesszel is töltöttem elég ritkának számítottak manapság.
− Haver, ennél azért egy kicsit több kell, ha le akarsz rázni egy bolondot, de azért ne becsüld alá – intettem óva attól, hogy úgy járjon, mint annak idején Ron, aki felzabálta James apjának az amortenciázott édességét. Nem is ők lettek volna amúgy, s mivel James eléggé Harry ütött, én kinéztem volna belőle, hogy a történelem megismételte volna magát. Merlinre, mekkora mázli, hogy nem voltam Weasley, és egyáltalán nem éreztem késztetést megdézsmálni James kajáját!
− Inkább Rheia? – vigyorogtam rá, átugorva a mondanivalója nagy részét. Sosem értettem az ő kapcsolatukat, bár vélhetően mindketten hibásak voltak abban, hogy ez így alakult. Olyan kesze-kusza volt, hogy egyszerűen nem jöttem rá miért közeledtek mindig egymás felé, ha utána úgyis szakítottak.
− Meg amúgy is itt van Lily, akire vigyázhatsz – tettem hozzá, bár valljuk be, Lily-re én is épp úgy figyeltem, mintha a tulajdon húgom lett volna. Nem akartam, hogy baja essen a hajthatatlan Potter-vére miatt. Márpedig valljuk be, Potterékbe genetikailag kódolva volt a veszély megtalálása.
A drazsémat majszolgatva bámultam Jamesre, és olyan kétkedő fejet vágtam, hogy már az arckifejezésemből is tudhatta a válaszomat. Azonban mielőtt válaszoltam volna neki, egy halványbarna drazsére haraptam rá. Mandulás volt talán.
− Nézd James, elég késő van, fáradt vagyok. Mint prefektus és jóbarát pedig azt tanácsolom neked, hogy ne mászkálj nélkülem, mert megütheted a bokádat. Térkép meg köpeny ide meg oda, tudjuk jól, hogy úgyis lebuksz. Hosszú volt a nap, pihenjünk inkább – telepedtem vissza az ágyamra a drazséval együtt, mert ha nem kért, akkor megettem én az egészet.
− Az a baj, hogy nálatok nincs átmenet. Nem beszéltek, fújtok egymásra, örök harag meg minden, aztán egyszer csak újra szóbaálltok egymással, következő nap arra ébredsz, hogy már megint jártok, aztán később ismét ott tartunk, ahol a part szakad, és ismét levegőnek nézitek a másikat. Nem akarsz kezdeni ezzel valamit amúgy? – tettem le a dobozkát az éjjeliszekrényemre a könyvem mellé, mert egyszerűen kiégtem attól, amit ők ketten leműveltek. Mármint, ha szerették egymást, akkor dolgozzanak a kapcsolatukon, ami meg nem működött, azt kár volt erőltetni.

Franklin & James

Frank-nek igaza volt, éppen ezért nem is nagyon akartam megvétózni azt amit mondott az imént. Anya valószínűleg kibélelne apró seprűkkel, hogyha ilyesmi a fülébe jutna, de mivel egyes információkat tőlem tud meg, az ilyesmit igyekszem eltitkolni előle. Akármennyire is szeressem őt, azért voltak dolgok, amitől inkább megkímélni akartam őt, mint megosztani vele, hogy majd fájhasson a feje.
Értékeltem Frank társaságát, valahogy vele mindig sikerült egy hullámhosszra kerülni, ami egyáltalán nem volt nehéz, mert rengeteg közös ötletünk, tennivalónk és mindenfélénk volt, nem beszélve arról, hogy vele sokkal szívesebben elbeszélgettem a nő ügyeimről, mint a többiekkel akikkel a szobán osztozkodtunk.
Ha haton lettünk volna ebben a helyiségben nem öten, akkor is azt mondtam volna, hogy Frank a legjobb társaság, őt követi Chrispy, Lars és így tovább. Chrispy-vel mostanában a suliújság miatt kell egyezkednem – engem is meglepett, hogy ez valaha meg fog történni – Lars, meg vele nem tudok mit kezdeni néha és azt hiszem ez nem is akkora nagy baj, amíg nem veszi el a holmijaimat, addig nem veszekszem vele sem. Az ötödik pedig épp a cserediák életét éli, reméljük, hogy nem is jön vissza, mert irtó nagy görény volt, még egy Griffendéleshez képest is. Persze tisztában vagyok azzal, hogy hetedikben nem fogjuk megúszni és valakit beraknak mellénk. Vége lesz a jó mókáknak.
– Kitalálok valamit. Nem kell féltened engem, körültekintő leszek. – de vele (Destiny-vel) nem fogok beszélgetni ez holtbiztos, valószínűleg megint csak egy újabb hibát követnék el és azt nem akarom. Nem akartam sem most, sem később szembe nézni ezekkel a dolgokkal. Ez volt az én nagy bajom.
Kicsit elméláztam, amikor Frank megkínált az édességéből, csak nemlegesen megráztam a fejem, hogy most nem kérek, egye csak nyugodtan, mert megérdemli. Holnap az edzésen úgyis ledolgoztatom vele!
– Igen, inkább Rheia. Vele legalább lehet veszekedni normálisan és ki is ábrándulok magamból, de a másik csajnál… Inkább nem megyek most bele. Örülök, hogy legalább fejben sikerült lezárnom azt a korszakot az életemben. – húztam el a szám kissé egykedvűen.
A húgom említésétől egy kicsit jobb kedvem lett, még akkor is ha tudtam valószínűleg sokkal többször fogja Albus-t pártolni, mint engem, mivel én sokkal többször hoztam rá a szívbajt, mint az öcsém, de ez mind mellékes.
– Lily-t nem féltem, ő életrevaló kislány. – még jó, hogy nincs itt, valószínűleg ha hallaná az imént épp lekislányoztam őt, akkor halál fia lennék, mert kikérné magának, ő már nem tartozik a kis kategóriába semmilyen szín alatt sem.
– Jól van… – ledobtam magam az ágyamra. – De akkor mihez kezdjek magammal és a felesleges energiámmal? Még nem akarok házi dolgozatokat írni és a jövőheti számba se gondoltam ki mi legyen a sport rovaton. – túl nagy fejszébe vágtam a fámat, vagyis nagy fába a fejszémet. Ez persze mindig csak ideiglenes, ha összeszedem magam, akkor mindig meglepem magam és szerintem Chrispy-t is, mert eddig csak a legelső alkalomkor mondta, hogy ne rizsázzak annyira a dolgok körül, mert nem biztos, hogy mindenki meg fogja érteni és szeretni fogja. Nyilván azt tettem amit én szeretnék olvasni, mások véleménye akkor, addig nem érdekelt, de igaza volt végül is.
– Tuuuudom, pont ez a baj. Amikor mellette vagyok fejben minden nagyon egyszerű, de aztán valami összecsuklik és újra magamra haragítom és megkapom az izomagyú elnevezést. Tőle meg ezt az elnevezést általában nem szoktam dicséretnek venni. – mert túlságosan igaz volt rám, valószínűleg őt is megfertőztem volna a kviddicsimádatommal, ha hagyja.
– De beszélni fogok vele. Valamikor. Csak el kell határoznom magam. Szóval majd ha léptem akkor te leszel az első akinek beszélni fogok róla. Bár az is lehet, hogy látszani fog rajtam és nem lesz rá szükség. – mert akármit teszek az érzéseim kiülnek az arcomra, pedig nagyon igyekszem, hogy inkább az ellentéte történjen meg.

Leírhatatlan volt az arckifejezésem, amit akkor vágtam, amikor James egyetlen mondatba foglalta a „nem kell féltened” és a „körültekintő leszek” kifejezéseket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik miatt támadt kedvem kiröhögni őt, ugyanis hírhedt volt arról, hogy vonzotta a veszélyt, arról nem is beszélve, hogy a legjobb barátom minden volt, csak éppen megfontolt nem.
− Ettől félek én is – vigyorogtam rá, miután túltettem magam a kezdeti szkeptikusságon. Majd mivel James nem kért a drazséból, ezért úgy döntöttem, hogy végül megtartom magamnak, pedig rendes voltam, és hajlandó lettem volna osztozni vele. Sebaj, majd kérdezem Christ, ha feltolja végre a seggét a hálóterembe.
− Haver, nálad párkeresésnél miért szempont az, ha lehet veszekedni valakivel? – ráncoltam össze a homlokomat, ahogy James a volt barátnőiről mesélt. Őszintén, én inkább a békességre törekedtem, így végképp nem értettem azt, hogy miért akart annyira vitatkozni másokkal.
− Attól, hogy életrevaló még nem jelenti azt, hogy tud vigyázni magára. Tudod, hogy a nála nagyobbakba is belekötne, ha valamit igazságtalannak talál – ingattam a fejemet. Egyáltalán nem volt bajom azzal, hogy Lilynek ennyire erős volt az igazságérzete, sőt… Csak néha okot adott nekem arra, hogy féltsem őt még a testvérei helyett is.
− Fuss pár kört a szobában? – Még én sem gondoltam komolyan a javaslatomat, de egyszerűen nem értettem, hogy Jamesnek honnan a francból volt ennyi energiája. Én biztos voltam benne, hogy egy-két órán belül már húztam is a lóbőrt, ő meg arról panaszkodott, hogy nem tudott mit kezdeni magával.
− Ha nagyon szeretnél, akkor dolgozhatunk megint stratégiákon, ha nem akarsz a dolgozatokkal és az újságon olvasni, vagy akár olvashatsz is valamit. Letakaríthatod a seprűdet… − próbáltam tippeket adni neki, de szinte biztosra vettem, hogy Jamest jelenleg semmi nem kötötte volna le. Komolyan, csodálkoztam rajta, hogy miként tudott egy ilyen kimerítő meccs után még mindig pattogni.
− James, az a baj, hogy ha mellette vagy, ha nem, fejben nálad semmi nem egyszerű. Ha szereted őt, akkor találd meg az egyensúlyt a hobbijaid és közte, ha meg azt se tudod, hogy mit akarsz, akkor engedd el őt, és ne hitegesd – helyezkedtem törökülésbe, ahogy magyaráztam neki. Lehet, hogy teljesen felesleges volt, de mégsem akartam, hogy egymással szórakozzanak, vagy hitegessék egymást. James részéről nem lett volna szép mások érzelmeivel játszadozni, még akkor se, ha Rheiát néha túl tapadósnak találtam.
− Már előre idegeskedek miattad – dőltem hátra az ágyamon, és támasztottam a lábaimat az ágykeretnek.
Még mindig egyszerűbb volt Jamest terelgetni, mint a saját problémáimmal foglalkozni, igaz sokszor úgy éreztem, hogy mondhattam bármit, a haverom olyan csökönyös volt, hogy a szavaim süket fülekre találtak.

Franklin & James

Grimaszoltam egy kicsit Frank javaslatára, mert őszintén szólva nem volt most kedvem a szobát körbeszaladni. Viszont a sok ötlete közül volt valami ami elgondolkodtatott, foglalkozhattam volna egy kicsit a seprűmmel, végül is, a mai meccset egy kicsit ő is megszenvedte, nem csak én. De azt inkább holnapra hagytam. Túlságosan pepecsmunka lett volna, amibe most nem akartam belekezdeni, de mégis túltengett bennem az energia. Nem tudtam mit tegyek. Nyeltem egy nagyot, majd úgy döntöttem, hogy inkább fekvőtámasz-felülés-guggolás variációnál döntök. Lehet, hogy indokoltabb lenne máskor, de ha nem most akkor még sokáig ébren leszek és azt nem akarom bármilyen meglepő ez vagy sem.
– Tornászok egy kicsit, lehet az jobban segít. – két-három felülés között tuti elfelejtem, hogy mi járt a fejemben két perccel ezelőtt. Remélem, hogy Frank nem veszi zokon, hogy miközben ő beszél hozzám addig én így vezetem le a felesleges energiámat. Tudom, hogy nem illik éjnek idején James-szaggal megtölteni a szobát, de egyszerűen, nem tudok nyugton ülni a hátsómon. Ez maximum akkor fog megtörténni, hogyha leütnek Frank terelő ütőjével, amivel a gurkót szokta elütni – rendszerint előlem, meg a többiek elől.
– Aki veszekedni mer velem az elég méltó hozzám, aki csendben tűri a hülyeségeimet, az sosem fog igazat mondani nekem. – magyaráztam meg neki a furcsa logikámat egy kicsit késve. Lehet, hogy olykor nekem is jobban esett volna a nyugalom, de az nem módi, ha valaki végig csendben van és hetek után vallja be, hogy ezt vagy azt nem szereti bennem, de nem mert szólni mert attól félt, hogy…bármi és a bármi mindig beszokott jönni. Mert ilyenkor képes vagyok valóra váltani más rémálmát és ott hagyni őt a fenébe.
– Bocs, igazad van haver. – nem voltam könnyű eset az egyszer biztos, de őszintén megvallom, hogy nem is nagyon szerettem volna meggondolni magam egyes dolgokkal kapcsolatban, ilyen volt ez is, ami köztem és Rheia között volt. Már régen el kellett volna engednem szerencsétlen lány szoknyájának a végét, de nem tettem.
– Ne tedd, van miért idegeskedned. Miattam nem kell. – megint elmondtam volna neki, hogy vigyázok magamra és hasonlók, de azt hiszem két guggolás között ezt nem igazán értené meg vagy fogadná el.
Ha sikerül valamit ledolgozni az energiámból és egy kicsit zavaró lesz ez a fajta energia levezetés, akkor abba fogom hagyni, de még elég vidám voltam, a magam módján. Ha nem mehetek ki, akkor idebent leszek és edzem magam egy kicsit, ezekkel a gyakorlatokkal.
– Nem tudod van valahol egy kis víz? – nem mondom, hogy nem kezdtem el szomjas lenni egy kicsit, mert az nem lett volna igaz.

Már csak James arckifejezése miatt is megérte feldobni, hogy futkározzon a szobában, mint egy hülyegyerek. Elfojtottam a vigyoromat, és ismét kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamon, amíg ő kitalálta, hogy mit akart kezdeni a felesleges energiáival.
Féloldalasan feküdtem, a kezemmel kitámasztottam a fejemet, ahogy James tornászni kezdett. Abban a pillanatban, hogy nekiállt felüléseket csinálni, kiröhögtem.
− És még csodálkozol, hogy Rheia miért hív izomagyúnak, amikor éjjel-nappal edzel… − Manapság ritka pillanataim egyike volt a mostani, amikor a nevetésem bezengte a szobát, és ezt csak és kizárólag a legjobb barátomnak köszönhettem. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy egy ilyen hosszú és kimerítő mérkőzés után miért jött rá, hogy ő még mozogni akart.
− Merlinre James… Szerintem a Végzet Asszonya megfertőzte az elmédet, mert sületlenségeket hordasz össze – vigyorogtam rá. Még mindig felüléseket csinált, de én valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy csatlakozzak hozzá, sőt inkább magamra húztam a takarómat.
− Egyébként egy értelmes ember veszekedés nélkül is képes közölni, ha problémája van – világítottam rá arra, hogy az eszeveszettül csavart logikájában nem sok értelem lapult. De nem vártam sokat tőle, hiszen látszólag tele volt a feje mindenféle gondolattal, csoda, hogy kibírta bogozni azt a nagy kuszaságot, ami néha odabent lapult.
Sok mindent mondhattam volna neki, de végül nem tettem meg. Ő is nagyon jól tudta, hogy lételemem volt a szeretteim miatti aggódás, ez alól pedig az ő bolond feje sem volt kivétel.
A kérdésére viszont halkan felsóhajtottam. Hogy lehettél ilyen feledékeny James? Hiszen kiszúrta a szemedet.
− Ott az üveged az éjjeliszekrényen – mutattam az említett tárgy irányába. Néha úgy gondoltam, hogyha én nem lettem volna, akkor James képes lenne elhagyni a fejét is. Szerencse, hogy én nem örököltem apa pocsék memóriáját, mert akkor engem is Nefeleddgömbbel cikiznének.
− Remélem, tervezel letusolni ezek után – tettem hozzá, mert egyáltalán nem szerettem volna bekábulni a szagától, szóval addig erősködtem, amíg el nem ment megmosakodni. Közben pedig lehetőségem adódott rá, hogy behunyjam a szemeimet, és megpróbáljak elaludni, hiszen tényleg hosszú napunk volt ma.