If you can't be happy, at least you can be drunk

◈◇If you can't be happy, at least you can be drunk ◇◈

Soha az életben nem jártam még itt. Azt sem tudtam, hogy ez London mágikus vagy mugli része. Fogalmam sem volt róla, mennyi idő telt el azóta, hogy reszketve felriadtam az éjszaka közepén és mázsás súllyal rám zúdult minden, amit az elmúlt hetekben felszín alatt tartottam. Csak abban voltam biztos, hogy el kellett tűnnöm otthonról, minél messzebbre, emberek közé, mert nem bírtam a négy fal közé zárt magányt. Kellett valami vagy valaki, aki lefoglalt, mert egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy a gondolataim szabadon csapongjanak. Ha csak egy másodpercre is szabadjára eresztettem őket, akkor megrohamoztak a képek: annak a szegény lánynak a könyörgése, a holttest, amit a Temzébe dobtam, a bátyáim csalódott arckifejezése, amiért elbasztam, ahogy előző éjszaka ott zokogtam Cassie Blacket szorongatva szűnni nem akaró bűntudattal, és... és Lori, akit egyszerre gyűlöltem és imádtam, akit egyszerre látni sem bírtam és visszasírtam. Túl sok volt mindez, csak szabadulni akartam a pánik közeli állapottól, a tetteim emlékétől, a felelősségtől és önutálattól... de leginkább magamtól. Csak néhány órára szerettem volna levetkőzni a magamra aggatott szerepeket. Nem akartam a mágiaügyi miniszter öccse lenni, nem akartam a kommandó paracsnokaként gondolni magamra, nem akartam emlékezni rá, hogy egy rohadt, szemét gyilkos voltam. Csak néhány nyugodt órára vágytam, bárhol, bárkivel. Rettegtem egyedül lenni.
Úgy léptem be az első szembe jövő kocsmába, mint sivatagban szomjazó az oázisba. Nem érdekelt, milyen ez a hely, kik vannak itt, csak ne kelljen otthon lennem. Sosem voltam nagy ivó, alig fordultam meg ilyen helyeken. Auror voltam, mindig készenlétben kellett lennem, ha esetleg behívtak volna a Minisztériumba és őszintén szólva, a munkámtól eltekintve sem vágytam túl gyakran a lerészegedésre. Én nem így oldottam meg a problémáimat, én nem ilyen voltam... De most, ezekben a napokban nem voltam igazán önmagam, így ez is belefért.
Megálltam a pultnál, tanácstalanul bámulva a csaposra. Rendelsz valamit, haver? Mert ha nem, akkor húzz innen... - ezt mondta, máskor kikértem volna magamnak, elhajtottam volna a kurva anyjába, hogy beszéljen így mással, de most képtelen voltam megtenni. Csak a közelben ülő nő poharára mutattam.
- Én is egy olyat kérek. Jó lesz az, nem tudom micsoda, de jó lesz - Mindegy volt, csak ne hajítsanak ki innen. Nem akartam tovább bolyongani egyedül. A nőt életemben nem láttam még, bár hozzám hasonlóan ő sem igazán illett bele ebbe a lepukkant közegbe. Túl... normálisnak tűnt.

Holden & Layla

Annyira rég jártam itt, pedig úgy szeretem ezt a kis lerobbant helyet. Három évet húztam le itt, miután elköltöztem Kanadából, és megkíséreltem itt a saját lábamra állni. Régen azért kicsit jobb híre volt, nem is volt ennyire lerobbanva, de tetszik, hogy mostmár direkt rájátszanak erre a romkocsma hangulatra.
Kivételesen ráérek, nem hajt a tatár, hogy befejezzem a következő feladatom, viszont ideje megünnepelnem, hogy egy éves lett a Fairy World. Már egy éve építgetem a kis vállalkozásomat, és egyre inkább fellendülőben van az egész. A csapatunk növekszik, a vevőkör bővül, a honlap fejlődik, és egyre többféle szolgáltatást kínálunk. Az ünneplés ezúttal egyszemélyes, a cégnél majd talán a hétvégén összerakunk valami kis buli szerűt. Legalábbis a többiek is megérdemelnék, hogy kicsit kikapcsoljanak, és együtt örülhessünk.
Na de a lényeg, hogy most itt vagyok, ahol minden kezdődött, elvégre nagyjából itt született meg a gondolat, hogy ez a világ az, ami igazán vonzz, és hogy sokkal jobban szeretnék teljesen a magam ura lenni, minthogy itt gályázzak. No nem mintha nem imádtam volna minden percét, de azért lássuk be, hogy sokkal szabadabb így az életem. Úgy osztom be az időm, ahogy akarom, csak azokat az ügyeket vállalom el, amiket akarok, és ezzel teljes az életem. Legfeljebb a család hiányzik, de azzal nem vagyok még elkésve, bőven nagyon ráérek még.
Épp az új csapossal beszélgetek, vagyis nem annyira új, hiszen már akkoriban is itt volt, mikor én, mellettem tanult bele az éjszakai életbe. Aranyos, csak néha kicsit morcos pofa, mint például azzal a fickóval, aki itt ül tőlem nem messze. – Sammy! Hát így beszélünk a vendéggel? Kérj bocsánatot – dorgálom mintha kisgyerek lenne, aki rossz fát tett a tűzre. Hát nehogy már kérba vesszen itt a nevelésem. – És adj az úrnak egy Layla-féle hajnali csodát, nehogy már ilyen gejl szart igyon, mint amit elém tettél le. – Na igen, pont úgy érzem magam, mintha még mindig én lennék itt a góré. Olyan igazi főnök mondjuk sosem voltam, de a karakán személyiségem miatt mégis a legtöbben így tekintettek rám. És igen, Sammy még mindig jobban fél tőlem, mint amennyire bunkó, így kérdés és ellenkezés nélkül teszi, amire utasítom. Jó kisfiú, ezt már szeretem.  - Ne haragudjon, igazán sokat kell még tanulnia, de talán nem reménytelen - csóválom a fejem végigmérve a fickót. Mégis hogy kerül ez ide? A vak is látja, hogy nem idevaló.