A Roxfortban töltött évek mindenki életében meghatározóak, kinek pozitív, kinek negatív értelemben. Aki ezt tagadja, az valószínűleg hazudik, különösen a mi generációnk tagjai közül. Hiszen Merlin faszára, átéltünk együtt egy háborút, ennek az iskolának a falai között... Habár nem gondoltam idealizált nosztalgiával a diákéveimre és nem is vágytam vissza a Roxfortba - nem úgy, mint Rody Lestrange és Lyle Weasley, akik még most is annyira kapaszkodtak egykori népszerűségük egyre halványodó emlékébe -, azért mégiscsak fontos volt az a hét év, amit itt töltöttem. A szociális életem mondhatni nem létező dolog volt, de a Gennel kötött, azóta is tartó szoros barátságom itt született meg egy átváltoztatástan órán. Itt kaptam először visszajelzést arról, hogy jó úton járok és tényleg lehet belőlem auror, ha keményen megdolgozom érte. Itt kaptam meg anyám halálhírét, itt vészeltem át leszegett fejjel a halálfalók hatalomátvételét, itt voltam prefektus és évfolyamelső, itt próbáltam meg kviddicsezni, itt tanultam meg, hogyan kell határozottan fellépni másokkal szemben, itt voltam először szerelmes - vagy valami hasonló, mert nyilván nem lett belőle semmi -, itt értek a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánat is. Egyszóval a Roxfort fontos volt az életemben és csak ezért jöttem el az évfolyamtalálkozóra. Nem a társaság miatt, nem érdekelt itt Genen kívül senki, vele pedig amúgy is rendszeresen találkoztunk. Váltottam néhány szót a régi tanárokkal, de hamar szembesültem vele, hogy a többségük hűvös távolságtartással viszonyult hozzám - Maurice miatt, mintha én írtam volna a kampányprogramját vagy egyáltalán bármi közöm lett volna a politikai karrierjéhez azon kívül, hogy testőrt játszottam neki a nyilvános szereplései alatt. A régi diáktársakkal ugyanez volt a helyzet. Alig néhányan kérdezték meg, hogy velem mi a helyzet és annál többen tettek valamilyen megjegyzést a bátyámra. Én pedig kurvára nem voltam kíváncsi sem a seggnyalásra, sem a jogtalan kritikára. És különben sem éreztem magam túl jól a harmincas éveiket koptató, családos régi iskolatársaimra. Mindenki a gyerekeiről beszélt, mutogatták őket, mintha trófeák lennének, én pedig semmit nem tudtam hozzászólni a beszélgetéshez. Csak nem villoghattam az unokahúgaimmal és unokaöcséimmel vagy a nem létező házasságommal... Nem terveztem sokáig maradni, kívülállónak éreztem magam. Ha jobban belegondoltam, ez nem is volt akkora változás a diákéveimhez képest, akkor sem igazán találtam köztük a helyem. Csakis Gen mellett, de ő éppen a férjébe karolva magyarázott valakinek Christopherről és a kis Katie-ről. Nem akartam zavarni őket, hadd vágjanak csak fel a gyerekeikkel. Elvégre tényleg remek gyerekek voltak, már amennyire én ezt meg tudtam ítélni. Mielőtt hazaindultam volna, még körbe akartam nézni az ismerős birtokon... és főleg rá akartam gyújtani. A roxforti tó partjára érve azonban szembesültem vele, hogy nem én voltam az egyetlen, aki szabadulni vágyott az önfényező társaságtól: Frida Scamander már előttem itt kötött ki. Foghatnánk a késő esti sötétségre, hogy először még abban sem voltam biztos, hogy ő az, de nem ez volt az oka. Frida vonásai nem változtak sokat, mégis mintha egy egészen más ember lett volna, mint az a szürke kisegér, aki végigbukdácsolta a hét évünket. Sosem volt egymással jóformán semmi kapcsolatunk. Gen szobatársa volt, néha megkérdezte tőlem, mi volt a házi feladat egy-egy tantárgyból vagy hogy hol lesz óránk, de valószínűleg ezeken kívül elenyésző volt azoknak az alkalmaknak a száma, mikor mi egyáltalán szóba álltunk egymással. Nem az ellenszenv miatt, hiszen arra okunk sem volt, pusztán egyikünk sem vegyült másokkal. Azt viszont még én is meg tudtam ítélni, hogy Frida Scamandernek határozottan jót tett az elmúlt majdnem két évtized. - Látom, te sem bírtad tovább a Lestrange-Weasley duó kibaszott vicces anekdotáit - jegyeztem meg, hiszen mégis csak kínos lett volna szó nélkül elsétálni. - Sípcsonton rúgtad már Weasley-t vagy azt az este végére tartogatod? Igen, erről az alkalomról még én is tudomást szereztem akkoriban, pedig teljes mértékben hidegen hagytak a pletykák.
Annyira büszke voltam a ruhámra. Hetekig dolgoztam rajta szabadidőmben, már akkor nekifogtam, amikor a bagoly meghozta az első levelet az évfolyamtalálkozó híréről. Rendkívül fontosnak éreztem, hogy egy teljesen új estélyit készítsek az alkalomra, pedig annyira talán nem is volt fontos esemény, sőt, egész biztosan nem volt az. Ezt még én is tökéletesen tudtam, ennek ellenére indokolatlan mennyiségű energiát öltem abba, hogy ez a munkám hibátlan legyen. Persze hamar rájöttem az okára. Nem volt semmi, amit felmutathattam volna. Hallottam és láttam ezt-azt néhány egykori évfolyamtársamról, tudtam, hogy Dearbornéknak ügyvédi irodája lett, hogy a kedvenc Weasleymből és Lestrange-ből auror lett, ahogy azt mindig tervezték, és még egy-két emberről tudtam, hová jutottak el. De nekem mim volt? Egy katasztrofális élet állt a hátam mögött, ami keménydrogokkal kezdődött, egyedülálló anyasággal folytatódott és egy sehová nem vezető úton ért véget, amin csak kutyagoltam tovább, mint egy erőltetett meneten. Az egész életem haszontalan és értéktelen volt, egyetlen dolgot leszámítva: a kislányomat. Alina volt a szemem fénye, akire a legbüszkébb lehettem, ráadásul okkal. Közkedvelt volt, barátságos, kedves, okos és segítőkész, gyakorlatilag minden, ami én soha nem lehettem. Nem is értettem, hogyan születhetett ilyen csodálatos gyerekem, éppen nekem. Persze tudtam, hogy elsősorban róla fogok majd beszélni, ha bárki is megkérdezné, mi van velem, hiszen ő volt a legérdekesebb és a legfontosabb. Mindezek ellenére mégis meg akartam csinálni azt a ruhát. Talán elsősorban inkább magamnak akartam bizonyítani, hogy ebben az egyben legalább tényleg jó vagyok. Gilderoy is ezt mondta, amikor tanítgatott, de az ő szavára, akármennyire is szerettem őt és az unokatestvéremet, azért nem adtam annyit. Azt hiszem, egy részem várt a dicséretekre és az elismerésre, ha nem is a magam részére, de arra, ami az én kezem közül került ki, nagyon is. Így készült hát el ez a gyönyörű, földig érő ruha a ragyogó mintáival, amik nagyon könnyen megragadták az ember szemét. Elképesztően imádtam és ha nem is az első olyan munkám volt, amire büszke voltam, de határozottan az eddigi kedvencem. A dicséretek meg is érkeztek, jól is estek, ha nem is tömegesével özönlöttek el az emberek, de sok volt nekem ez a kisebb tömeg. Egy darabig bírtam, igyekeztem is minél tovább elviselni a volt osztálytársaimat, de végül le kellett lépnem. Nem tudom, miért vezettek a lábaim a roxforti tó mellé, de jobb helyet nem is kívánhattam volna. Levehettem a lábamat bántalmazó magassarkú cipőt, hogy a kezemben lóbálhassam, a lábaim pedig a hűvös fűben pihenjenek. Annyira békés volt, még az is, amikor az óriáspolip kicsapott egyet a karjával a vízből. Jólesett a csend és a friss levegő a benti zaj után. Csak persze ez sem tarthatott sokáig. Amikor meghallottam a lépéseket, az irányukba fordítottam a fejem. Holden Briggset láttam meg, kedvesen rámosolyogtam, de nem kezdeményeztem beszélgetést. Talán ő is a csendre vágyott. De nem gond, megtette helyettem ő ezt a lépést. - Nem igazán tudok azonosulni velük, pláne, hogy a nosztalgikus emlékek egy részének én elszenvedője, nem pedig élvezője voltam. -Vagy egy olyan ember volt az elszenvedője, aki nekem nagyon sokat jelentett, a lényegen nem változtatott. -Nem, nem rúgtam meg, de elég volt emlékeztetnem rá és hirtelen máris talált magának jobb társaságot. Na és te? Várod, hátha ferde szemmel nézek rád én is, mert miniszter a bátyád és még nem szültél hat gyereket? Esetleg mindkettő? Nagyon szívesen vállalom, ha szükséged lenne rá.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Az iskolai éveim alatt sosem éreztem magam magányosnak, hiszen ott volt nekem Gen és az első évben még a bátyám, Russel is. Nem voltak igazán barátaim, tudtam, hogy a többség nem kedvelt - bár én nem éreztem úgy, hogy erre valós okot adtam nekik, hiszen ok nélkül sosem kötöttem bele senkibe -, de ezt sosem fogtam fel problémaként. Nem igényeltem ennél nagyobb társaságot magam köré, nem vágytam a népszerűségre, mint Lestrange és Weasley, én csak tanulni szerettem volna és létezni a kis buborékban, amit Gennel magunk köré húztunk. Azért most, a harmincöt felé közeledve talán jól esett volna bekapcsolódni a társalgásba. Nem akartam felvágni, erre a legkisebb késztetést sem éreztem, elvégre nekem semmit nem kellett bizonyítanom az egykori iskolatársaimnak. Egyszerűen csak felnőttek voltunk, összezárva egy évfolyamtalálkozón, az ember azt feltételezné, hogy a gyerekként leosztott helyek a szociális hierarchiában már mit sem számítottak. Ezek szerint mégis, máskülönben most nem mi ketten álltunk volna magányosan a roxforti tó partján Frida Scamanderrel, amíg odabent egy tanterem közepén Weasley és Lestrange szórakoztatták a népet. Talán jobb is volt így, valószínűleg úgysem bírtam volna ki, hogy ne oltsak le mindenkit a gecibe, aki kicsit is irritált. - Igen, arra emlékszem. - Prefektus voltam, így például Weasley nem az én jelenlétemben élte ki a zaklató hajlamait többek között Fridával. De attól még tudtam róla, mindenki tudta, hogy rászálltak. - Elég nevetséges, ahogy játsszák a faszacsávót és a kemény aurort. Lestrange már nem is dolgozik a főosztályon, Weasley meg egy kibaszott járőr. Sokszorosan a felettesük vagyok, ha azt mondanám nekik, hogy nyalják fel a szart Frics macskája után, meg kéne tenniük. De mindegy, hadd adják elő magukat, legyen egy szép estéjük... Lestrange-el sosem volt különösebb problémám azon kívül, hogy hivalkodónak találtam a viselkedését a roxforti éveink alatt és nem értettem, miért pazarolja az idejét annyi ostobaságra, amikor tulajdonképpen tehetséges volt. Lionel Weasley sosem mert belém kötni, így vele is viszonylag semleges kapcsolatot ápoltam, bár az aurorképző alatt tett néhány nevetséges és halva született próbálkozást a rivalizálásra, amibe nem voltam hajlandó belemenni. Nem volt okom utálni őket, nem is tettem, de attól még a viselkedésüket nevetségesnek találtam. - Igazából nem. Tőled ennél eredetibb kritikát vártam - kúszott az arcomra egy halvány mosoly. - Ha nem csalnak az emlékeim, sosem szerettél beállni a sorba, gondoltam, ebben is különcködsz majd és találsz rajtam más kritizálnivalót. Kifújtam a cigarettafüstöt, csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire nosztalgikus volt ez az egész helyzet - hányszor ültünk Gennel ennek a tónak a partján, pontosan ezen a helyen, amíg én sorra szívtam egymás után a cigarettákat, reménykedve benne, hogy egyik tanár sem kap rajta. Persze elég szarul titkoltam, mindenki tudta, hogy többet elszívtam az évfolyamunkon bárkinél, de igazán senkit nem érdekelt. Apám nem volt, anyám meghalt, Russelnek és Maurice-nak pedig akadt ennél nagyobb bajuk is, sőt, igazából Russ nyomta a kezembe életem első cigijét.
Már nem cipeltem magammal a sértettséget és a fájdalmat, amit akkor Weasley és a legjobb barátja okoztak nekem. Akkor borzalmas volt, mintha mindenki ellenem lenne és semmire nem lennék jó, csak arra, hogy mások rajtam köszörüljék a nyelvüket. Nem igazán tetszett ez a felállás és biztos vagyok benne, hogy javában hozzájárult ahhoz, hol kötöttem ki közvetlenül a Roxfort elvégzése után. De már nem voltam mérges, beláttam, hogy gyerekek voltunk akkor és már mindannyian érettebben állunk hozzá ezekhez a dolgokhoz. És mindannyian megkaptuk az élettől azt, amit ezek után érdemeltünk. - Mindenki dicsekszik ma valami sikerrel, amit elért az életben. Akinek több van, annak könnyebb, nekik viszont ezek szerint ehhez kell fordulniuk ahhoz, hogy ne érezzék elbaltázottnak az életüket. Kár lenne elvenni tőlük ezt az örömet. -Nem is tudtam ítélkezni, hiszen én is ezzel próbálkoztam. Ha itt, aktívan nem is, de miközben készültem rá, hogy ide jövök, mindent megtettem érte, hogy maszkoljam a sikertelen, csalódásokkal teli éveket, amiket magam mögött tudtam. Ösztönösen viszonoztam a mosolyát. - Biztosan tudnék mást találni, de az igazi felüdülés lenne azok után, hogy mindenki ugyanezeket kérdezgette tőled. Úgyhogy gondoltam, most az egyszer tényleg úgy viselkedhetnék, mint egy igazi mardekáros és folytatom ezt a remek szokást. -Igazából nem is tudtam volna mással zaklatni, legfeljebb azzal, hogy bagózott, de rendkívül álszent lenne tőlem. Nem mintha Hesteren kívül bárki is tudna arról, hogy milyen remek helyzetbe kevertem magam fiatalon, aminek az egyetlen pozitív eredménye a lányom volt. Ennek ellenére mégsem próbáltam meg úgy tenni, mintha ez soha nem történt volna meg. Egy kis időre beállt a csend kettőnk között, csak a víz halk moraja hallatszott fel és a kastélyban beszélgető tömeg tompa hangja. Nem zavart, hogy nem beszéltünk, élveztem a békességet, hogy nem kellett azon görcsölnöm, mit mondjak, mert egyikünknek sem volt szüksége szavakra. Biztos voltam benne, hogy benne is éppen most élednek fel nagyon nosztalgikus emlékek, ahogy én is voltam vele, amikor először kijöttem ide. Az utóbbi években mindent megtettem, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak Bertie-re, mert csak fájt a szívem tőle, most mégsem tudtam elengedni az emlékeit. Mennyire gondtalan is volt akkor minden, amikor még szinte gyerekként itt ültünk éjjel a sötétben, csak mi ketten. Kilopóztunk takarodó után, amiről tudtuk, hogy csúnya büntetést vonna maga után, ha elkapnak, de nem érdekelt egyikünket sem, mert akkor csak mi léteztünk. Édes emlék volt, de a keserűség, amit Bertie nélkül éreztem most, minden más érzést elnyomott. Észrevétlenül letöröltem az arcomról azt az egy kósza könnycseppet és rendeztem is a vonásaimat. Nem szabad Bertie-re gondolnom. - Kérsz egy pohár bort? -néztem Holdenre, mielőtt a lábam mellett a fűben ülő borosüvegre mutattam volna. -Kicsempésztem magammal az utolsó jó bort, Hester biztos meg fog ölni érte.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Teljesen testidegen volt számomra a régi ismerősök dicsekvése, képtelen voltam megérteni, miért érezték ennek feltétlen szükségét. Bár a házasság és családalapítás egyelőre kimaradt az életemből, mégis úgy éreztem, hogy ha valakinek lenne itt oka felvágni, az én voltam. Még jócskán negyven éves korom előtt megkaptam a kommandó parancsnoki pozícióját, több kitüntetésem volt, mint amennyit számon tudtam tartani és mellesleg a bátyám vezette ezt az országot, ami politikai állásponttól függetlenül mégis csak nagy szám volt. De nem dicsekedtem, mert ezeket a sikereket nem azért értem el, hogy másoknak bizonyítsak valamit és nem voltam bizonytalan a saját értékemmel kapcsolatban. Nem úgy, mint Weasley vagy esetleg a kitagadott Rody Lestrange. - Azért elég szomorú, ha valakinek harmincöt évesen még mindig a régi iskolatársai elismerésére van szüksége - vontam meg a vállam. - Már nem vagyunk gyerekek, túl kéne lépni a Roxforton. Persze talán én sem léptem túl rajta annyira, mint szerettem volna. Ugyan nem a régi diáktársak elismerése vonzott, de az egykori tanárok hűvös tekintetét már annál rosszabbul viseltem. Az egykori házvezetőm, Flitwick professzor, akit gyerekként úgy tiszteltem és akinek mindig volt egy-egy dicsérő szava, mintha nem is érdeklődött volna cseppet sem a jelenlegi életem iránt, mert... nos azért, mert a bátyáimat ki nem állhatta. És ezen kár szépíteni, kurva szarul esett és jogtalannak éreztem. Én csak egy egyszerű auror voltam, nem politikus, igazságtalanul nézett rám olyan ridegen. - Akkor kezdd csak el nyugodtan te is, de sajnos csak azt tudom válaszolni, amit mindenki másnak is: igen a bátyám a mágiaügyi miniszter és nem, egy gyerekem sincs és nem is házasodtam meg. És még csak nem is szégyellem egyiket sem. - Őszintén nem értettem, mit vártak tőlem a többiek, főleg Maurice kapcsán. De arról már igazából gyerekként letettem, hogy megtaláljam a logikát a viselkedésük mögött. Nem zavart a hirtelen beálló csend, a gondolatok és emlékek pont elég hangosan zakatoltak a fejemben. Hányszor ültünk itt Gennel és hányszor löktük be egymást a tó hűvös vizébe. Ide jártunk rendszeresen tanulni a kemény dolgozatok előtt és Gen mennyit, de mennyit sírt itt amiatt az idióta Henry Dearborn miatt - akivel most úgy karoltak egymásba házaspárként, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik igazán szeretik egymást. A gondolataim közül Frida váratlan kérdése szakított ki. - Bort? Nem, nekem nem lehet, bármikor behívhatnak Potterék... - pillantottam le az üvegre. - Vagyis tudod mit? Talán egy pohár nem árthat... Végül is mennyi az esély rá, hogy pont most kellek a Minisztériumnak? Tényleg mellőztem az ivást azoknak a napoknak a kivételével, amelyeken tudtam, hogy biztosan nem küldhetik ki a kommandót terepre. Minden hónapban volt pár ilyen nap, bár az az igazság, hogy legtöbbször azt sem használtam ki. De ez mégsem egy átlagos nap volt, hanem egy osztálytalálkozó, nem lehettem ekkora örömgyilkos... Így is sikerült az este eddigi részében csúnyán leszerepelnem a szociális viselkedést illetően. - Amúgy a Heliosban dolgozol, ugye? Mintha Gen ezt mondta volna még régebben... - Leterítettem a földre a zakómat Frida mellé és csak azután ültem le én is. Nem akartam, hogy fűfoltos legyen a nadrágom. - És ha jól hallottam az előbb, van egy lányod is. Az egyik unokahúgom emlegette párszor, együtt kviddicseznek Harperrel. Csak sosem raktam össze a képet, hogy a te lányodról beszél. Azt mondta, hogy nagyon tehetséges... hajtó? Őrző? Erre már nem emlékszem. Elvettem tőle a bort és cserébe felé nyújtottam a cigisdobozt, hogy kivehessen egy szálat, ha esetleg rá akart ő is gyújtani. Mintha annak idején láttam volna együtt bujkálva dohányozni őket Ollivanderrel. Vajon Frida tudta, mi lett a gyerekkori szerelméből? Valószínűleg nem, de nem akartam rákérdezni, tolakodónak éreztem volna.
- Van, akinek nincsen más -vontam meg a vállamat. -Nekem jobb lett az életem a Roxfort után, ahogy láttam, Fawcettnek, vagyis most már Dearbornéknak is, de egyesek megragadtak ott, hogy a Roxfort volt életük csúcsa. Rodneyt nem értem, a lányomtól azt hallottam, hogy nagyon boldog a párjával, de nem is az én dolgom ítélkezni. Ha valakinek ebbe kell kapaszkodnia ahhoz, hogy jobb legyen az önérzete, hát tegye, csak nekem ne legyen kötelező végighallgatni. -Azt hiszem, nem is hazudtam akkorát. A véleményem teljesen valós volt, természetesen, de ami az én életemet illeti… nos, azt talán egy kicsit eltorzítottam. Minden éppen ugyanannyira volt szar, mint amikor gyerekként Weasley sokadszorra is belém rúgott a szavaival, csupán annyi változott, hogy most már ténylegesen volt, ami életben tartson. Mert ha más nem is lett jobb az életemben, legalább lett egy Alinám, aki bármennyit dicsekednek is bent a szülők a remek gyerekeikről, mindegyiküket magasan túlszárnyalta. És ezt minden elfogultság nélkül is tudtam volna mondani, csak éppen nem akartam. Éreztem a hangján, hogy zavarták ezek a kérdések, hiába nem vette most egyikünk sem komolyan, sem ezt, sem pedig a választ. Persze megértettem, mindegyik vagy másra vonatkozott, vagy azokra a dolgokra, amiket még nem ért el, ahelyett, hogy az érdemeivel büszkélkedhetne. Mert ő legalább megteheti, csak éppen senki nem kíváncsi rájuk. - Nem is kell, még egyáltalán nem vagy elkésve semmivel. A házasság és a gyerek is megvárnak, hidd el. Nem kell mindenkinek az én példámat követnie és tizenkilenc évesen már szülni, sőt, a legtöbb esetben ez a legrosszabb döntés. Arról pedig soha nem tehet az ember, hogy kik a családtagjai, mert őket nem választhatod meg. Aki képes emiatt ítélkezni, arra ráférne, hogy valaki megmutassa neki, milyen valójában a világ. Felvontam a szemöldököm, ahogy próbálta elutasítani az ajánlatot. Nem mondanám, hogy másra számítottam, Holden Briggs roxfortos korunkban is egy akkora stréber volt, hogy ha bezártuk volna a könyvtárba három hónapra, étlen-szomjan is életben maradt volna, hogy olvasni tudjon. Nem mintha ez egy rossz tulajdonság lenne, a legkevésbé sem, csak meglepett, hogy semmit nem változott. Nem is tudtam eltüntetni az arcomról a kissé csalódott, de inkább hitetlenkedő kifejezést. Azért hamar meggondolta magát legalább. - Jó válasz, kezdtem félni, hogy a végén még téged is sípcsonton kell rúgjalak, hogy észhez térj. -Felemeltem az üveget és felé nyújtottam. - Poharat nem hoztam, de nem vagyok sem leprás, sem nyápic. -Azaz igyon bele nyugodtan, mert én egész biztosan nem leszek képes poharat varázsolni magunknak. Ilyesmire nem terjedt ki a mágiatudásom. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a kis nyámnyila seggét, hogy csak a zakójára volt hajlandó leülni. Kár lenne elrontani ezt a békés estét egy félig-meddig indokolatlan sértéssel. - Igen, én tervezem és készítem a jelmezeket és a parókákat is a színdarabokhoz. Meg persze mindent meg is javítok, mert a színészek egyáltalán nem tudnak vigyázni a holmijaikra. Azokra sem, amik tényleg az övék. -Kényelmesen kinyújtottam a lábam és hátrébb dőltem a fűben, megtámaszkodva a kezeimen. Alina említése azonnal mosolyt csalt az arcomra. -Igen, Alina. Őrzőként játszik és nagyon szereti is. Ha akarna, egész biztosan profi játékosnak állhatna, de eddig nem igazán tett rá utalást, hogy lennének ilyen céljai. Csodálatos lány, a legjobb dolog, ami eddig velem történhetett. Ahogy ránéztem a cigarettára, egy pillanat alatt elfogott az az olyan ügyesen elnyomott érzés, amikor kíván az ember valamit, rettenetesen kívánja, de nem tudja, mi is az a valami pontosan. Én tudtam, ez egyszer tudtam, és ettől görcs állt a gyomromba. Hamar rendeztem a vonásaimat és kedvesen visszautasítottam. Máskor nem volt ilyen problémám attól, hogy ránéztem egy cigire vagy megéreztem a füst szagát, de most, hogy itt voltunk és olyan erősek voltak az emlékek Bertie-ről és az együtt töltött időnkről, mintha az agyam mindent a kukába dobott volna.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Engem azért felbasz az önfényezésük - vontam meg a vállam. Lassan húsz éve elballagtunk a Roxfortból, de a bölcsességem és a türelmem azóta sem jött meg az emberekhez. Ahogy régen is mindenféle bűntudat nélkül szakítottam félbe bárkit egy tanóra kellős közepén is, ha faszságot mondott, úgy most sem toleráltam magam körül a többiek idióta anekdotáit, amelyeknek a fele sem volt igaz. - Van három unokaöcsém és két unokahúgom, egyelőre tökéletesen beérem ennyivel is. Különben sem alkalmas az életem jelenleg a családalapírásra semmilyen formában. A munkám nem egy életbiztosítás, egy gyereknek nem ilyen környezetre van szüksége. - Még a közelébe sem kerültem annak eddigi életem során, hogy bárkivel is szóba jöjjön a gyerekvállalás, a párkapcsolataim sosem jutottak el ilyen komoly szintre, ahol házasságról és gyerekekről lehetett volna beszélni. És bár nagyon vágytam a családalapításra, abban tényleg biztos voltam, hogy a jelenlegi életem közel sem lenne ideális alap hozzá. Bár így felmerült a kérdés, hogy akkor mégis mikor lesz alkalmas, tekintve, hogy nem terveztem a közeljövőben pályát módosítani, éppen csak kezdtem hozzászokni a parancsnoki pozíciómhoz. - Ami pedig a bátyámat illeti, nem hiszem, hogy bármit is szégyellnem kéne. Engem nem érdekel a politika, ő csak a testvérem, és keményen megdolgozott azért, hogy ott legyen, ahol most van. Nem látom, emiatt miért kéne kellemetlenül éreznem magam. Könnyű volt leolvasni az arcáról, hogy a válaszomat valószínűleg egyenesen szánalmasnak találta. Pedig nem volt benne semmi igazán megdöbbentő, tényleg hivatalosan nem szabadott volna innom, nem voltam szabadnapon és bármikor behívhattak. Hozzászoktam, önként vállaltam azzal, hogy az aurori szakmát és azon belül is a kommandót választottam a munkahelyemként, tulajdonképpen ez volt a legkisebb áldozat, amit meg kellett hoznom érte. - Azt inkább kihagynám, volt húsz éved gyakorolni. Szerintem ilyen alattomos támadásra még az aurorképzőn sem készítettek fel. - Arra még tényleg Jerry Prestonnak sem volt semmilyen elmebeteg gyakorlófeladata, hogy mit tegyél, ha egy dühös nő el akarja törni a sípcsontodat. Azért talán megoldottam volna a helyzetet. - Mindegy, jó lesz üvegből is. Akár egy fűszálat is átváltoztathattam volna magunknak borospohárra, nem volt bonyolult varázslat, de kifejezetten sértőnek éreztem volna Fridával szemben, mintha tényleg leprásként kezelném. Ez pedig akkor is kínos lett volna, ha nekünk történetesen pont semmilyen konfliktusunk nem volt diákkorunkban, azon kevesek közé tartoztam, akik nem baszogatták minden levegővételért. - Az izgalmasan hangzik. Mármint a tervezés, nem a színészek balfaszsága. Úgyis rég voltam a Heliosban, majd ha lesz időm, megnézem azokat a jelmezeket. - Nem tudtam volna megmondani, mikor jártam utoljára színházban. Egy ideje már nem kísértem el Maurice-t és a családját, minden időmet felemésztette a munka, utána pedig szégyen vagy sem, de semmi másra nem vágytam, csak az otthonom csendjére. Az intellektuális igényeimet tökéletesen kielégítették a könyvek is, közben nem kellett elviselnem egyetlen köhögő, szörcsögő, pofázó vagy székrugdaló embert sem. - Jobban is teszi, az élsport nem túl stabil karrier. Az unokahúgom, Harper ezzel szeretne foglalkozni és őszintén szólva kicsit féltem is tőle. Elég egy apró sérülés és már ugrik is minden... Saját gyerek híján csak a fivéreim lányairól és fiairól tudtam beszélni - bár biztosan nem kevesebb szeretettel, mintha az enyéim lettek volna. Úgy szerettem őket egytől egyig, mintha a sajátjaim lettek volna, Harper pedig még a testvérei és unokatestvérei között is kiemelt helyet kapott a szívemben, talán hozzá álltam a legközelebb. Nem tudtam hova tenni a cigarettás dobozra vetett pillantását, de inkább nem kérdeztem semmit. Talán csak én láttam bele többet abba a tizedmásodpercbe, mint kellett volna. Így csak visszasüllyesztettem a dobozt a zsebembe, majd beleittam a borba. Tényleg jó volt, már amennyire én ezt meg tudtam ítélni. Sosem értettem hozzá. - Azért elég vicces, hogy többet beszéltünk az elmúlt tíz percben, mint hét roxforti év alatt összesen, nem? - Tényleg nem túloztam sokat. - Bár másokkal sem volt több kapcsolatom akkoriban, szóval ez nem is annyira meglepő és végképp nem személyes. Nem tudom, csak így alakult. Jobban lefoglalt a tanulás, azt hiszem. Habár ha jól emlékszem, Gen egyszer megpróbálta rád erőszakolni, hogy kérj tőlem segítséget az SVK RBF előtt. Képzelem, milyen finoman próbálkozott...
- Mondanám, hogy egyszer úgyis megtanulod kezelni, de az nem lenne igaz -mosolyodtam el halványan. Nehezemre esett elképzelni, hogy az a Holden Briggs, akinek már tizenegy évesen is határozott elképzelése volt mindenről és mindig mindent jobban tudott másoknál, majd éppen belőle válik hirtelen a világ legtoleránsabb embere. Nem, az soha nem történhetett meg. És Merlinre, mennyire irigyeltem mindig az eszét, azt, amiből nekem soha nem jutott annyi, amennyivel elégedett lehettem volna. Vagy amivel apám elégedett lenne. - Azért tudnék találni rosszabb körülményeket is -jegyeztem meg. -De nyilván te érzed ezt át, én leszek az utolsó, aki családalapításra motivál valakit. Mármint ezt nem azért mondom, a lányom az életem értelme, de én sem úgy fogtam bele, hogy teljesen felkészültem volna rá. Ha újrakezdhetném, egész biztosan másképp csinálnám és várnék még, persze csakis akkor, ha akkor is Alinát kapnám gyereknek. -Ó, de még mennyire más lenne minden, ha előlről tudnám kezdeni. Nagyon szerettem a lányomat, de soha nem tudtam biztosítani neki azt, amire igazán szüksége lett volna az életben: egy stabil, biztonságos, tökéletes otthont. A miénk minden volt, csak éppen ez nem, és még önállósítani sem tudtam magunkat, hogy ne apámtól függjön az életünk. Kár, hogy ez nem megy olyan könnyen, mint az elhatározás. - Egyáltalán nem kell úgy érezned magad, csak a legtöbben nem tudják elkülöníteni az embert az őt körülvevőktől. Erre biztos van valami tudományos magyarázat, de arról csak Hester tudna részletesen mesélni. -Nagyon szerettem a pszichomágiát, ha azt az unokatestvérem szájából hallottam. Tőle viszont tényleg bármit szívesen végighallgattam, még azt is, ami a legunalmasabb téma volt a világon. Sokat segített mindkettőnknek, amikor ezt terhesen tettem, mert nekem elterelte a figyelmemet, ő pedig úgy tanulhatott, hogy még engem is elszórakoztatott közben. Mondanám, hogy szép idők voltak azok, de hazudni bűn, Umbridge is megmondta. Nem akartam tudatni vele, hogy azóta még senkit nem rúgtam sípcsonton, legalábbis nem emlékeztem rá, hogy ilyesmit tettem volna. Lyle Weasley volt az első és utolsó, aki ezt kiérdemelte, és igazság szerint örülhetett neki, hogy a szemét nem kapartam ki, mert ahhoz is nagyon közel álltam. Kár, hogy leszedtek róla. Holden felé nyújtottam az üveget, pár korty már hiányzott belőle, amit én fogyasztottam el, mert Merlinre, milyen finom volt ez a bor… - Bármikor szívesen látlak, bár nem állítom, hogy a sötét kis sarkom a jelmeztárban olyan hatalmas izgalmakat rejtene. Legfeljebb akkor, ha bedugod a kezed a varrógépbe, de az sem az a fajta izgalom, amire a legtöbb ember vágyik. -Én csak egyszer szorultam be alá. Egyszer. Azóta nagyon odafigyeltem minden alkalommal, amikor használtam, hogy még véletlenül se történhessen meg újra. Ha nem lennének medimágusok, biztosan a mai napig viselném a nyomát annak, amit a kezemben okozott. -Halálra aggódnám magam érte, úgyhogy örülök is, amiért nem akar profi játékos lenni. De persze úgyis mindegy, milyen munkát végez vagy hol van éppen, ha nem látom, akkor aggódom érte. Sokáig azt hittem, hogy bennem van a hiba, aztán az ismerőseimnek is gyerekei lettek és rájöttem, hogy én is csak olyan anya vagyok mint a többiek. Elmosolyodtam a szavaira, de mielőtt válaszoltam volna, én is a bor után nyúltam, hogy rendkívül nőiesen meghúzzam az üveget. A franc essen belé, úgysem látott senki Holdenen kívül, ő pedig szemmel láthatóan nem akart ítélkezni. - Megpróbálta, nagyon rámenősen, nem is csodálom, hogy ügyvéd lett belőle. De mindig visszautasítottam, mert… hát, mert biztos voltam benne, hogy megölnénk egymást. Te azért, mert úgysem fogtam volna fel, amit magyarázol, én pedig azért, mert kiborítottál volna az okoskodásoddal. Tudod, gyerekként mindig irigyeltem tőled az eszedet, még akkor is, ha egyszer megdobtalak egy üres tintatartóval hátulról. -Néhány paddal mögötte ültem és már annyit hallottam a hangját, hogy zsongott tőle a fejem, úgyhogy tarkón vágtam az üres kis műanyag üvegcsével. Azt hiszem, sosem jött rá, hogy én voltam, egészen mostanáig.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Valószínűleg tényleg nem lenne az - mosolyodtam el. - Szerintem már túlkorosak vagyunk a nagy változásokhoz, én sem leszek türelmesebb. A türelmetlenségem leküzdése nem is egy olyan tulajdonságom volt, aminek a megváltoztatásán aktívan dolgoztam. Sőt, tulajdonképpen az egyetlen ilyen jellemvonásom az empátiakészség volt, azt valóban minden erőmmel igyekeztem elnyomni, ezt kívánta meg a munka és gyakran a magánélet is. A többi hibámmal megtanultam együttélni vagy egyszerűen nem is érdekeltek, mert számomra nem voltak kellemetlenek, a környezetem picsogása pedig teljes mértékben hidegen hagyott. - Szerintem olyan ember nem létezik, aki teljesen felkészült egy gyerek érkezésére. Persze, nyilván vannak rosszabb körülmények, mint amit én tudnék biztosítani egy gyereknek, de azért mindenki próbálja a lehető legtöbbet nyújtani. És azt hiszem, az én életem ettől most elég messze áll. Persze nincs okom panaszkodni, szeretem a munkámat. - Tényleg szerettem, túlságosan is. Éppen emiatt éreztem olykor úgy, hogy a csendes családapa életszakaszom sosem fog elérkezni. Eszem ágában sem volt félredobni a karrieremet, amiért annyi éven át dolgoztam és ami olyan sokat jelentett nekem. A munka és a család összeegyeztetése viszont, különösen a kommandó mellett, néha megvalósíthatatlan feladatnak tűnt. És bármennyire is szerettem a bátyáimat, láttam, milyen kapcsolatuk volt a gyerekeikkel, amiért csak a karrierjükre koncentráltak Eric, Naomi, Kyle és az ikrek helyett. Én nem erre vágytam. - Tudod mi erre a tudományos magyarázat? Az, hogy az emberek kibaszott ostobák - forgattam a szemem. - Ehhez még pszichomágusnak sem kell lenni. Extrém elképzeléseim voltak a munkahelyi balesetekről, elvégre aurorként, ha én megsérültem munkavégzés közben, az általában nem egy papírlap okozta picike vágás volt az ujjamon. Kerültem már hetekre a Szent Mungóba - bár ilyen komoly sérülést csak szökőévente szenvedtem el, alapvetően szerencsés voltam -, de még azok után sem tűnt apró szúnyogcsípésnek egy mágikus varrógép alá betolni a kezemet. - Még szerencse, hogy nem is vágyom izgalmakra. Jut belőle bőven elég, a maradék időmet szívesebben töltöm unalmasan, például egy sötét kis sarokban. Nem varrással persze, azt sem tudom hogyan kell. - A konyhában tanúsított őstehetségtelenségemet figyelembe véve inkább nem is szerettem volna kipróbálni a varrást, nem láttam rá sok esélyt, hogy abban tehetségesebb lennék és szerencsére nem is szorultam rá. - Ez egy szülő dolga, nem? Halálra aggódni magát a gyereke miatt. A gyerekek persze nem szokták annyira értékelni... Legalábbis magam körül ezt láttam, Genék gyerekei is már kezdtek abba a korba lépni, amikor a szüleik aggodalmát inkább tehernek érezték, mint áldásnak és szerettek volna egyre jobban önállósodni. Gen és Henry erről számoltak be, azt pedig nem tudtam megítélni, hogy mennyire voltak jogosak a gyerekeik érzései - a tizenévesek többnyire nem tudták reálisan felmérni, hogy mi veszélyes és mi nem, mit tehetnek meg szülői felügyelet nélkül és mit nem. Bár ezt sem saját tapasztalatból mondtam, ugyanis nekem tizenhárom évesen senki sem tudta megmondani, hogy mit tehetek meg és mit tiltanak, mert addigra az egyetlen éppen hogy felnőtt az életemben a bátyám volt. Ő pedig nem igazán aggodalmaskodott, odafigyelt rám, de alapvetően mindent rám hagyott. - Ez nem kizárt, azt hiszem, az aurortanoncok többségének sem loptam magam a szívébe. - A következő mondatára azonban teljesen elképedtem. Tisztán emlékeztem még a tintatartós alkalomra, nehéz is lett volna elfelejteni, hiszen Gen azóta is emlegette, lényegében tökéletes érvnek érezte a mai napig, ha közölni akarta velem, hogy már megint túlzásba vittem az észosztást. - Bassza meg, az te voltál? Évekig abban a hitben éltem, hogy valamelyik halálfalócsemetének jutott eszébe. Gen azóta is ezzel cseszeget. Pedig volt rosszabb is... Az Akadémián volt egy professzor, aki miattam akarta bevezetni a "stréber szabályt", le akart vonni egy halom pontot minden közbepofázásomért, persze megtaláltam a kiskaput így is. Az aurorképzőn egyszerűbben megoldották, az egyik kiképzőnk egyszerűen nyakon baszott, ha felidegesítettem. Elég gyakran megtette. Hiába rettegett a fél aurorparancsnokság Jerry Prestontól, én képtelen voltam a nyakleveseire rossz emlékként visszagondolni. Sosem gondolta őket igazán komolyan, ha valóban gyűlölt volna és meg akart volna büntetni a közbeszólásokért, arra is meg lett volna a módszere és lehetősége. A mi kapcsolatunk egyszerűen ilyen volt és ebben a formában jelentett nekem olyan sokat. - Amúgy meg nem volt mit irigyelned. Nem az eszeddel volt baj, inkább azzal, hogy elhitted, neked nincsen. Sosem értettem, miért szálltak rád a többiek, nem adtál rá okot senkinek. De ez már úgysem számít, Merlinnek hála nem vagyunk már iskolás gyerekek. Akkor sürgősen le kéne vonnom tőled néhány pontot prefektusi rangomnál fogva ezért - vettem ki a kezéből a borosüveget, hogy újból beleigyak. Valójában tizenöt évesen sem voltam volna le pontokat a Mardekártól egy üveg borért. Ahhoz túlságosan tartottam Gen haragjától... Vajon ha akár csak egyszer is leültünk volna így gyerekként, ennek a tónak a partjára beszélgetni, akkor is ilyen könnyedén megtaláltuk volna a közös hangot? Talán. Már nehéz volt felidéznem, hogy húsz évvel ezelőtt pontosan milyen volt Frida Scamander vagy éppen én milyen ember voltam tizenöt éves fiúként. Más, mint most, nyilván, azóta túl sok minden változott az életemben és feltehetően az övében is. Annyi viszont biztos, hogy Gen tizenöt éves énje röhögőgörcsöt kapott volna, ha látja, ahogy húsz évvel később minden kerítői kudarca ellenére mi ketten itt ülünk Fridával és remekül elbeszélgetünk egymással.
- Ez pontosan így van, most már nem leszünk kevésbé elcseszettek. -Mondjuk én nem éreztem öregnek magam egyáltalán, de abból a korból már határozottan kiléptem, amikor az embernek csak úgy megváltozik a jelleme és a véleménye a dolgokról. Mindig igyekeztem nyitott lenni, de általában vagy nem sikerült, vagy… nos, általában csak simán nem sikerült. Annak ellenére sem, hogy toleráns voltam másokkal szemben. - Persze, megértelek teljesen. Egyszer biztosan eljön az az idő, amikor te is gyereket vállalhatsz, lehet, hogy csak pár év múlva, de biztosan eljutsz oda. Szerintem jó apa lenne belőled, azok alapján, amit tudok rólad. -Az nem volt túl sok, de mégsem kételkedtem benne, hogy nagyon szépen nevelné a gyerekeit és egészséges, stabil felnőttek lennének belőlük. Valahogy ez volt az érzésem, ahogy itt ültünk egymás mellett, nyugodtnak éreztem én is magam és biztonságban. Ez már sokat jelent egy gyerek esetében. Elhittem, hogy az élete kommandósként és egy miniszter nagyon közeli rokonaként nem éppen stabil gyermekkorhoz vezetne. Nem tudtam ellentmondani neki, mert teljesen igaza volt abban, hogy az emberek ostobák. Mindegyik csak fújta a saját igazát, a bajait, a fájdalmát, a véleményét és annyira sem volt tekintettel a másikra, hogy ne ferde szemmel nézzen rá a nagy semmi miatt. Nem volt nehéz így elveszíteni a hitem az emberiségben, de már megszoktam ezt az érzést. - Akkor lehet, mégsem az én sötét kis sarkom lesz a neked való hely, még a végén beleülnél egy tűbe -nevettem fel, elképzelve a szituációt, ahogy Holden Briggs véletlenül a hátsója alatt talál egy egész tűpárnát. Vagy a hátsója lesz a tűpárna, igazság szerint a lényegen nem változtat, mert mindkettő ugyanolyan fájdalmas. -Mondhatni egyáltalán nem értékelik. De idővel úgyis rájönnek, hogy csak a javukat akarjuk. Nem panaszkodhattam, Alina a legjobb gyerek volt, akit kívánhattam. Sosem okozott problémát, soha nem hisztizett, a dackorszak és a kamaszkori lázadások is szinte észrevehetetlenek voltak nála. Carol Dolohovval persze csináltak néha apró hülyeségeket, de összességében egy szavam sem lehetett. Hesterrel sokszor beszéltünk róla, hogy milyen szerencsések vagyunk a gyerekeinkkel, én Alinával, ő pedig Gildyvel és Aryával is. Meg sem érdemeltük őket igazán. - Nem, az én voltam -nevettem jót a döbbent arckifejezésén. -Rossz napom volt és zavart, ahogy jártattad a szádat, valamit tennem kellett ellene. De valljuk be, a tanárod sokkal kreatívabb volt ezen a téren, akármennyire megérdemelted. Képzelem, mennyire ideges volt, amikor kijátszottad a kis tervét. -Nem lettem volna a tanár helyében és valószínűleg nem is lettem volna olyan türelmes Holdennel. Kivágtam volna az előadásról mint macskát szarni, nem próbálkozom én ilyenekkel. Felvontam a szemöldököm, ahogy elvette tőlem az üveget, de nem szóltam semmit a szavaira. - Tudod, ez most úgy hallatszott, mintha… Hm, nem, inkább nem mondom ki, mi kezdődik még így. De kedves tőled, hogy ezt mondod, bár szerintem nincsen igazad. -Egyáltalán nem volt igaza, én csak reálisan láttam magam. Nem elhittem, hogy nincsen eszem, hanem pontosan jól tudtam, hogy nincsen. Ennyi volt. Pár percre csend lett közöttünk, csak a borosüveg cserélt gyakran gazdát, egyre könnyebben, ahogy szépen lassan ürült ki a tartalma. Az égre emeltem a tekintetem, szép volt, tiszta, tele csillagokkal, ahogy egyre haladt az este éjszakába. - Tudod, akármilyen szar is volt az a hét év a Roxfortban, mégsem tudok erre a helyre negatívan gondolni. Mármint pont erre, itt, a tópartra. Minden szép emlékem ide kötődik, az első csók, az első… minden, Weasley elverése… -Igen, még az is egy nagyon pozitív emlék volt. -De ezzel biztosan nem vagyok egyedül, a legtöbb ifjú titán számára nem létezik romantikusabb hely ennél. Talán okkal. -Nem tudom, miért osztottam ezt meg vele, csak kikívánkozott belőlem.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Leállhattam volna vitatkozni, hogy én nem is voltam elcseszett vagy őt sem tartottam annak, de ostobaságnak láttam. Azok voltunk, én mindenképp, minden magamra erőszakolt magabiztosság és kifelé nagy erővel mutatott ego ellenére is tudtam. Voltak problémáim, bőségesen, amiket megtanultam kezelni - elnyomni - a hétköznapokban, bár a türelmetlenségem önmagában nem tartozott a legnagyobb jellemdefektjeim közé. A türelmetlenséghez tartozó járulékos dühkezelési problémák már annál inkább, de ezt a beszélgetést nem Frida Scamanderrel szerettem volna lefolytatni, éppen elég volt a Belső Ellenőrzésnek elmagyarázni minden alkalommal, hogy véleményem szerint nem hirtelen felindulásból elkövetett aurori túlkapás volt eltörni a gyanúsítottunk két bordáját is, és köszönöm szépen, de a legkisebb szükségem sincsen pszichomágusi konzultációra. Meg a nagy faszt, azt. Utóbbit persze már nem tettem hozzá, mikor a BE irodájában ültem, így is rendszeresen pengeélen táncoltam és aligha tarthattam volna meg a jelvényemet, ha ennyire sem tudom moderálni magam. - Nos, reméljük az a még meg sem született gyerek is így gondolja majd. - Könnyen szót értettem a gyerekekkel, rajongásig szerettem az unokahúgaimat és unokaöcséimet, ha a munkám során nagy ritkán gyerekekkel kellett foglalkoznom, nem okozott gondot. De ez közel sem volt elegendő az apaság útvesztőiben való eligazodáshoz. Minden nagyképűség nélkül mondhattam, hogy szerintem nagyon jó nagybácsi voltam, ez a szerepkör jól állt, örömmel töltött el és mivel az unokahúgaim és unokaöcséim is szívesen töltötték velem az idejüket, úgy gondoltam, ez tényleg így is lehet, nem csak én láttam így szubjektíven. De apának lenni teljesen más volt, és én mindössze annyit tudtam, hogy milyen nem szeretnék lenni, ha egyszer esetleg eljön az ideje. - Mondhatni törzsvendég vagyok már a Mungóban, de ezt a kört tényleg kihagynám. Kurva kínos lenne. Abban nem voltam teljesen biztos, hogy minden kamasz gyerek rájön, ha a szülei csak az ő javát akarják. Kyle például kifejezetten gyűlölt minden szabályt - pedig a bátyám aztán nem sokat állított fel -, és felháborodott már annak a gondolatától is, hogy esetleg nem tehet meg valamit, amit meg akart. Az unokaöcsémből hiányzott a veszélyek felmérésének a képessége, minden túlzás nélkül. Bár sosem mondtam sem neki, sem Russelnek vagy Lydiának, de gyakran éreztem úgy, hogy már évekkel ezelőtt, sokkal szigorúbb szabályokat kellett volna lefektetniük, ha nem akarták, hogy elkallódjon a fiuk. Ugyanis Kyle nagyon rossz irányba haladt... - Utána ő lett a konzulensem, úgyhogy annyira talán nem készítettem ki. De ezt a tarkón dobálást lehet bevezetem majd a saját tanítványaimnál is, ha már nálam hatásos volt. - Valami azt súgta, hogy Potter nem díjazta volna az aurortanoncok fizikai bántalmazását, habár egy üres tintásüvegnél nagyobb veszélyekkel kellett szembenézniük terepen, a jelvényük megszerzése után. A befejezetlen megjegyzésére csak a szememet forgattam. Tudtam, mire célzott és eszem ágában sem volt nekiállni magyarázkodni - vagy bármire is utalni, ha valamit mondani akartam, azt mindig egyenesen tettem, nem bizonytalanul utalgatva a szándékaimra. - Ne is, még a végén zavarba jövök. Mellesleg, nem szoktam kedves lenni és az esetek többségében igazam van, úgyhogy egyszerűen csak egyetérthetnél azzal, amit mondtam. - Mert tényleg komolyan gondoltam. Frida Scamander bármit is hitt magáról, akkor sem volt ostoba. Talán nem akadémistának szánta a sors, de nem volt segghülye, mint amilyennek gondolta saját magát vagy amilyennek látta a környezete. Esze volt, önbizalma már kevesebb, erről hét teljes éven keresztül gondoskodtak a tanárok és a diáktársak a Roxfortban. Ennek ellenére mégis pozitív emlékeket dédelgetett az iskolai éveinkről - vagy legalábbis erről a tópartról mindenképp. Én viszont csak vállat vonni tudtam, számomra ez a hely éppen olyan volt, mint bármelyik másik a Roxfortban. Kötődtek ide szép emlékképeim, de romantikusnak egyiket sem neveztem volna. Vagy tulajdonképpen bármelyiket a roxforti időkből, mert ezen a téren már kevésbé arattam sikert, mint a tanulmányaimban. Az első csók emléke rémesen kínos volt, még tisztán emlékeztem az ötödéves halloweeni bulira, ahol minden alkoholból nyert bátorságomat összeszedve bepróbálkoztam annál az édes hugrabugos lánynál. A hideg kirázott már az emlékképtől is, annyira suta volt az egész jelenet. Különben a lány három hét után kihajított, amikor egy roxmortsi hétvégén közöltem vele, hogy menjen csak egyedül Madam Puddifoothoz, én inkább a könyvtárban tanulnék. Ezek után kezdte el Gen az orrom alá dörgölni, hogy szűzen fogok meghalni. És ezért lettek nekem a legjobb RBF-jeim. - Nekem ez az élmény kimaradt - vontam meg a vállam. - Az első csók valahol az alagsorban történt egy halloweeni bulin, ha jól emlékszem, félúton még a Véres Báró is átlebegett rajtunk... Úgyhogy azt hiszem, ebben nem erősítem az ifjú titánok táborát.
Mindenki elcseszett volt a maga módján, akadt, aki jobban mint mások, de a lényegen nem változtatott. Senki nem volt tökéletes és senki nem úszta meg a problémákat. Én egy kifejezetten nagy bőröndöt húztam magam után a terheimmel, benne összehányva a makacsságom, a lázadásom, a rossz képességeim, az állítólagos metamorfmágiám, és mindennek a tetején egy óriási halmazon a drogfüggőség. Nehéz lett volna bárki elől is egy életen át titkolnom ezt a részét a múltamnak, pláne, hogy egy elég látványos eredménye is lett: egy gyerek. De nem is akartam tagadni. Szégyelltem? Igen. Nem is hoztam fel soha magamtól, csak úgy, ugyanakkor ha kellett, gátlások nélkül tudtam beszélni róla. Ez azonban nem ma fog megtörténni. - Ez majd akkor fog kiderülni. De ha igazam lesz, tartozol nekem egy üveg jóféle borral. -Nem gondoltam komolyan, pedig egy jó vörösbort soha nem utasítottam vissza. Erre csodás példa volt az is, ahogy most könnyedén locsoltam meg a gyomromat azzal a remek borral, amit a buliból csempésztem ki. Ha jobban belegondolok, Holden megtisztelve érezhetné magát, amiért kapott belőle, nem sokan lehetnek ilyen szerencsések. A fejemet ingattam a válaszára, de a szám sarkán azért bujkált a mosoly. Elképzeltem, ahogy megdobja hátulról a tanítványait, hogy jobban viselkedjenek. Közben azt is határozottan ki tudtam jelenteni, hogy nem szerettem volna a diákja lenni. Biztosra vettem, hogy nagyon szigorú volt és magasra tette a lécet. Az életben nem értem volna el semmit mellette. - Nem mondanám, hogy nagy sikert arattam vele, másnap ugyanúgy folytattad a dumálást. Hesterrel egyszer azon nevettünk, hogy estére biztos berekedsz ennyi beszéd után. -Hesterrel nem voltunk kedves gyerekek. Pontosítok. Hesterrel nem voltunk kedvesek. Ezt a férje is alátámaszthatta, aki mindig messziről elkerült minket, ha leültünk pletykálni, pláne akkor, ha egy üveg bor is képbe került. Még Gilderoy is jól tudta, mikor meneküljön, ez elég nagy szó volt. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne nevessek rajta, ahogy a szemét forgatta. Mintha én tehettem róla, hogy pont olyan mondatot sikerült benyögnie, ami akár egy borzasztó pornófilm kezdetén is lehetett volna. - Jó, akkor kedvesen egyetértek veled. De csak azért, mert nem szeretem a gyereksírást -cukkoltam tovább, mert úgysem tudtam volna megállni, hogy ne tegyem. A világ minden döbbenetével bámultam rá hosszú másodpercekig. Nehezemre esett elhinni, hogy volt valaki, akinek egyetlen romantikus este sem jutott a tóparton. Még a tanárok is jól tudták, hogy mit csinálunk, ebben egész biztos voltam, de ránk hagyták, hadd szórakozzunk egy kicsit. Amíg nem csináltunk felfordulást, senki nem szólt bele, akármekkora szabályszegés is volt. De neki ez nem volt meg, nem élte át ezt az érzést, amikor még nekem is sikerült. Nekem, aki nem voltam több egy szürke kisegérnél, akin legfeljebb élcelődni lehetett, mással nem emelkedett ki a tömegből. Nem is igazán tudtam, hogyan kéne erre reagálnom, de az eddig elfogyasztott bor (pedig eskü nem volt sok és egyébként is jól bírtam) gondolkodott helyettem is. Végignéztem Holdenen, most először azóta, hogy újra találkoztunk. Nehezen tudtam volna egy gringottsi koboldhoz hasonlítani, máshoz, szebbhez viszont annál inkább. Hm, érdekes. Végül úgy döntöttem, hogy kattogjon a "mi lenne, ha" kezdetű mondatokon más, megteszem, amit akarok. Úgyhogy az arcára simítottam a kezem, hogy magam felé fordítsam és egyszerűen odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem volt benne semmi, csak egy rövid, egyszerű csók volt, ami azért valljuk be, elég jólesett. - Tessék, most már te sem maradsz ki a jóból -egyenesedtem vissza, a tó felé fordulva mintha mi sem történt volna.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- Nem inkább az újdonsült szülőnek járna egy üveg bor? - Nem mintha az apaság jövőbeli, lehetséges nehézségeit egy üveg jó borral akartam volna megoldani. Vagy alapvetően bármilyen problémát. Akkor most is félrészegen vonszoltam volna le magam a tópartra, a fejfájós másnaposságot viszont szívesen átengedtem a régi évfolyamtársaknak, akik most kollektíven itták le magukat a sárga földig, ignorálva a tényt, hogy már nem húszévesek voltunk és holnap reggel kurvára meg fogják bánni minden ma este hozott döntésüket. - Látom, nagyon jól szórakoztatok rajtam Hesterrel... - Nem tudtam igazán megsértődni rajta, hogy húsz évvel ezelőtt rajtam nevettek. A legkevésbé sem szégyelltem a gyerekkori viselkedésemet, részben az juttatott el oda, ahol most tartottam, és én kibaszottul büszke voltam a karrieremre. Akkor is, ha az egykori diáktársak szemében én voltam az évfolyamunk egyik legirritálóbb, legkevésbé szórakoztató tagja, akivel felnőttként sem szívesen vegyültek, legfeljebb a bátyám rangja miatt. - Különben nem tudtam, hogy mindenkit ennyire zavartam. Nem mintha akkor változtattam volna bármin is. Nem akarta megunni a cukkolásomat, kezdett a beszélgetésünk két tizenéves kiskamasz civódására emlékeztetni - csak amit az ember tizennégy-tizenöt évesen a hormonokra foghat, azt mi legfeljebb a bornak tudhattuk be. Vagy esetleg annak, hogy mindez a tiniéveinkben kimaradt, mert sosem vettük rá a fáradságot, hogy néhány formális mondatnál többet szóljunk egymáshoz. Ez pedig egyre érthetetlenebb volt számomra, mert amilyen fordulatot vett ez az este, kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy valószínűleg kedveltük volna egymást. Vajon még hány ilyen emberi kapcsolatot hagytam veszni pusztán azért, mert könyvekbe temetkeztem, nehogy valakit közel kelljen engednem magamhoz? Láttam Frida arcán a döbbenetet, bár nem értettem, miért lepődött meg ennyire. Nekem ez a tó nem jelentett semmit, nem találtam akkora veszteségnek az elszalasztott élményeket. Azt hittem, a meglepettség után csak újból kinevet majd, ahogy eddig is tette, de mire észbe kaptam, a keze már az arcomra simult, az ajkai pedig az enyémre tapadtak. Talán a diákévekre emlékeztető helyzet, talán csak a váratlan fordulat eredményezte, hogy először nem tudtam mit kéne reagálnom. Nem voltam ehhez hozzászokva, általában ahhoz sem, hogy bármilyen szituációban nem én voltam a domináns, irányító fél - és most mégsem zavart, hogy így alakult. Melyik épeszű férfit zavarta volna, ha egy olyan nő, mint Frida Scamander ennyire közel kerül hozzá? És vajon hányan voltak most a kastélyban, akik húsz évvel ezelőtt örömüket lelték a baszogatásában, most pedig a nyálukat csorgatták rá, miközben szarul leplezve epekedtek néhány ilyen elnyújtott pillanatért? A sors kibaszott fintora. Nem lehettem akkora balfasz, mint tizenéves kis pöcsként, amikor azt sem tudtam, hogyan kéne köszönni a lányoknak, akiket nem Gen Fawcettnek hívtam. Nem tizenöt éves, vézna, könyvmoly hollóhátas voltam, és ebben a pillanatban nagyon fontosnak éreztem, hogy ezzel Frida Scamander is tisztában legyen. Presztízskérdés volt, azt hiszem, hogy a kezdeti döbbenetet félresöpörve, határozottan viszonoztam a csókot és húztam közelebb magamhoz. - És most jön az a rész, amikor kézenfogva andalgunk Roxmortsban, enyelgünk egy sort Madam Puddifootnál, aztán belógunk a prefektusi fürdőbe vagy a Szükség Szobájába?
- Attól függ, honnan nézzük. Szerintem az anya jobban megérdemli a bort, elvégre neki terhesebb a gyerekvállalás. Szó szerint. -Persze nem akartam elvenni a férfiak hozzájárulását, már amennyiben az volt egyáltalán. De akárhogyan is álltunk hozzá, mindig a nőnek kellett vigyáznia egy magzatra, megszülni egy gyereket, majd utána hosszú hónapokon keresztül a gondozás nagyrésze is az ő feladata maradt. Ha olyan szerencsétlen helyzetben volt, mint én, akkor az egész. Még emlékeztem rá, hogy amikor Alina csak néhány hónapos volt, akkor a mellkasomra kötött hordozókendőben vittem magammal még dolgozni is, amikor éppen volt munkám, aztán Gilderoyhoz is, amikor a ruhakészítés alapjaira tanított. - Nem volt sok más hobbink, ami azt jelenti, másokon élezni a nyelvünket pedig mindig jó szórakozásnak tűnt. Persze nem durván, azok… nos, mondanám, hogy soha nem voltunk, de Lionel Weasley és kedves barátja esetében azt is nagyon boldogan megtettük. De nem zavartál annyira. Szerencsére Fawcett mindig kordában tartott, ha szükség volt rá. -Most már nem tudtam sokat Genevieve Fawcettről, igazából gyerekkorunkban is hiába voltunk szobatársak, annyit tudtam csak, hogy Henry Dearborn rendszeresen az élete központjában van (ami jól is sült el, elnézve a kétgyerekes házasságukat) és hogy ő az egyetlen, aki kordában tudja tartani Holden Briggset. Ez utóbbit mindig kedveltem benne, jót tett szerintem mindenki lelkének, amikor tarkón vágta a legjobb barátját, hogy tegyen lakatot a szájára. Különös volt ez az egész este, amit szerettem volna a bormámorra fogni, de azért nem voltam annyira lerészegedve, hogy ne találjam egészen normálisnak a helyzetet. Mintha egy teljesen átlagos kedd este is így alakulhatna. Ez pedig egyik oldalról jólesett, másikról viszont nagyon furcsa érzés volt. Vajon ha diákként sokkal normálisabban állunk a dolgokhoz, akkor jóban lehettünk volna? Ha nem vagyok olyan elutasító és ellenséges mindenkivel, akkor jóban lehettünk volna? Ha Holdent nem köti le annyira az állandó tanulás, akkor jóban lehettünk volna? Érdekes kérdések, amikre soha az életben nem kapunk választ. De nem bántam, legalább most jól éreztük magunkat, a többi talán nem is olyan fontos. Nem tudtam, milyen reakcióra számítsak tőle. Igazából nem vártam el semmit, még az sem zavart volna (na jó, azért az önértékelésemet eléggé a porba tiporná vele), ha ellök magától és árkon-bokron át menekül. Nem lepett volna meg, ha annyira ledöbben, hogy percekig megkövülten ül mellettem, miközben az agya füstölve és köhögve próbálja megfejteni, hogy éppen mi történt. A határozottsága éppen annyira volt csak váratlan, hogy nem számítottam rá, milyen hamar túllép a kezdeti meglepetésen. Nem zavart, ahogy közelebb húzott magához és a keze sem, ami a derekamon kötött ki. Gyors, félperces kis jelenet volt az egész, ami meglepően természetesnek tűnt. Mert úgy fest, ha nem is vagyok elképesztően részeg, annyira pont igen, hogy ezt ne gondoljam teljesen furának. - Madam Puddifootot kihagynám, amikor utoljára jártam ott tizenöt évesen, olyan cukros volt minden, hogy belefájdult a fejem. A Szükség Szobája és a prefektusi fürdő szerintem el van zárva előlünk sajnos. De a sétálás mindig egy opció. Roxmorts úgyis szép ilyenkor.
✼ too much dominance ✼
Holden Briggs varázslatosnak találta
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
- De eddig csak rólad és rólam esett szó, a potenciális anyajelöltről nem. És ebben a felállásban, ha csak kettőnket vesszük bele, én érdemlem meg jobban a bort, mint újdonsült szülő. Hacsak nem magadat vizionáltad a potenciális anyukának... De akkor előtte még fussunk néhány udvariassági kört, tudod, gyertyafényes vacsora meg ilyen faszom romantikus dolgok - engedtem meg magamnak egy meglepően széles mosolyt, bár különösebb szándék nem volt a szavaim mögött. Legalábbis semmi komolyabb egyszerű évődésnél, mert nyilván nem akartam semmit Frida Scamandertől és még kevésbé lett volna esélyem nála bármire is. Nem voltak önértékelési problémáim, nagyon jól tudtam magamról, hogy minimális energiabefektetéssel alapvetően könnyen fel tudtam szedni a nőknek egy viszonylag nagy százalékát, még ha ez fiatalabb koromban nem is feltétlenül volt így. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy Frida nem tartozott ebbe a nagy százalékba, vagyis fiatalabb korában biztosan nem, és egyelőre úgy érzékeltem, hogy akkora gyökeres változáson nem ment keresztül a személyisége. - Annyira. Hát ez igazán jó hír, hogy annyira nem utáltál - forgattam a szemem. - Tőled szinte már ez is elismerően hangzik. A korábbi elképzelésemre Frida Scamandert illetően nagyon hamar rácáfoltak az este eseményei. Ha valaki tizenéves önmagamnak azt mondta volna, hogy majd nagyjából húsz évvel később a roxforti tó partján, pusztán a hecc kedvéért fogok smárolni a mindig ellenséges Fridával, biztosan kiröhögöm. Annyira abszurd volt még a gondolat is, hiszen mégis mi közünk volt nekünk egymáshoz? Látszólag semmi, vagy legalábbis gyerekkorunkban biztosan így éltük meg. Az elutasító, körön kívüli mardekáros lány, akinek egy jó szava sem volt senkihez és aki halmozta a Trollokat szinte minden tárgyból és a Hollóhát ügyeletes strébere, az évfolyamelső, akinek az életében minden háttérbe szorult az aurori ambíciók mellett... De nyilván ez már rég volt, mi pedig többé nem tizenéves kis taknyok voltunk, akik még önmagukat keresték - vagyis azt hiszem, már tisztában voltam önmagammal, még ha a külvilág felé nem is feltétlenül azt a valós képet mutattam. A helyzet a maga irracionalitása ellenére mégis meglepően kellemes volt és ezzel a ténnyel nehezen tudtam mit kezdeni. Helytelennek, de minimum kínosnak és furcsának kellett volna éreznem, mégsem volt az. - És valószínűleg foglalt is, legalábbis az unokaöcséim megszépített kis történetei alapján azt hiszem, még mindig oda járnak a kölykök... szórakozni. - Felkeltem a földről, a vállamra dobtam a zakómat, majd a kezemet nyújtottam Fridának, hogy őt is felhúzzam. - Akkor sétáljunk egyet, mert én biztosan nem megyek vissza a faszgyülekezetbe. Még vetettem egy utolsó pillantást a kastélyra - és átfutott a gondolataim között, hogy Gen milyen képet vág majd, ha holnap meghallja ezt a történetet -, mielőtt elindultunk volna Roxmorts irányába. Az út nem volt megvilágítva, így egy egyszerű nonverbális bűbájjal magunk elé küldtem egy apró kis fénygömböt, hogy ne essünk át semmin a sötétben.
