ondhatnám, hogy mostanában nagyon sokat gondolkozok a jövőt illetően, hogy mit szeretnék csinálni, ha végre dolgozni kezdek, de ezt már sok-sok évvel ezelőtt elhatároztam, és azóta is dédelgetem a kis álmomat. Egyszer tanárnő leszek. McGalagony nyomába szeretnék lépni, bár tény, én képtelen lennék olyan mértékű szigorúságra, mint ő. Ahhoz túlságosan is vajszívem van. Épp az ágyamon ücsörgök, és elveszem az éjjeliszekrényemről azt a dobozkát, amelybe a kávézóban kapott fizetésemet és a korrepetálásból befolyt pénzt gyűjtögetem. Még a bátyámat kértem meg régebben, hogy dekorálja ki nekem ezt az egyszerű fadobozkát, és benne tartok minden fontosnak vélt holmit, bár mióta pénzgyűjtésre használom, azóta átpakoltam belőle a dolgaimat. Felnyitom a dobozka fedelét, és a takarómra borítom az összekuporgatott pénzemet. Magamban motyorászva számolgatom az érméket, bár még mindig rengetegre lesz szükségem, ha egyetemre szeretnék menni. Az ajkaimat lebiggyesztve ejtem vissza az érméket a helyükre, és zárom le a doboz fedelét. Szeretnék erről apával beszélni, hiszen még nem volt időm utánajárni dolgoknak, és azzal sem vagyok tisztában, hogy pontosan hogy állunk anyagilag. Így a dobozkát a mellkasomhoz ölelve tápászkodok fel az ágyamról, hogy megtaláljam apát. Hallom, ahogy Celia kiabál valamit, de remélem, csak a macskát hívogatja, ahogy abban is bízok, hogy Tristan lefoglalja Brutust addig, amíg apával beszélgetek, mert kicsit nehéz úgy komoly témákról társalogni, ha az ötéves öcséd az édesapád lábába csimpaszkodva lóg, és torkaszakadtából üvölt. − Apa? – lépek be a nappaliba bizonytalanul. Az az egyetlen szerencsém, hogy a testvéreim valahol a ház másik szegletében dönthetnek mindent romba. − Szeretnék beszélni valamiről – araszolok közelebb hozzá félénken, bár tudom jól, hogy nincs mitől tartanom, mégis csak kényes témának érzem. Elszorul a torkom, és a gyomromban is jókora gombóc kezd növekedni, ahogy helyet foglalok a kanapén, és leteszem magam mellé a dobozkát. − Tudod… − túrok zavartan a hajamba, mert fogalmam sincs, miként foghatnék bele. – Hamarosan végzek a Roxfortban, és nagy álmom, hogy tanár lehessek. Viszont, ahhoz be kellene jutnom az egyetemre, és… Ennél a pontnál megremeg a hangom, hiszen tudom jól, hogy négy gyereket etetni, ruházni, iskoláztatni és felnevelni nem egyszerű eset. − És nem tudom, hogy megengedhetjük-e ezt magunknak. Elkezdtem gyűjtögetni, viszont kétlem, hogy a tandíjra elegendő összeget össze tudnám gyűjteni egyedül – nyitom fel ismét a dobozka fedelét, miközben azzal küzdök, hogy ne sírjam el magam.
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:42 pm
Lyn & Apa
Azon ritka napokon, mikor akadt néhány semmittevéssel töltött szabad percem vagy órám, szíven ütött a fájdalmas felismerés, hogy mostanra semmilyen hobbim nem maradt. Részben, mert a gyerekeken kívül egy szobanövény érdektelenségével szemléltem magam körül szinte mindent, így kiveszett minden öröm a korábban izgalmasnak talált tevékenységekből - az utóbbi években unottan lapoztam át a Prófétában a kviddicshíreket, idegesítettek a régi kedvenc zenék a rádióban, egy vajsörre sem tudtam rossz érzés nélkül ránézni és a Minisztérium is csupán egy szükséges, de gyötrelmes velejárójává vált az életnek. Másrészt pedig annyira kevés időm maradt saját magamra, hogy egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni ezekkel az állítólag értékes órákkal. Elfecséreltnek éreztem őket és tartalmatlannak. De nem mehettem vissza kidolgozni a belemet a Minisztériumba (amit különben is gyűlöltem, mint a szart), a gyerekek nyakán pedig szintén nem lóghattam. Egyedül Brutus volt még abban a korban, hogy bármikor örömét lelte a társaságomban, de most, hogy a nyáriszünetben a testvérei is folyamatosan itthon voltak, még nála is sokadik helyre szorultam. Tristan és Lyn nyilván sokkal menőbbek voltak az apjánál, és én legfeljebb a legjobb legovár mérnök címet szerezhettem meg, habár Tristan talán még ebben is jobban szerepelt. Ez is egy ilyen nap volt, amikor csak ültem a nappaliban, látszólag a Reggeli Prófétát olvasgatva, gyakorlatilag percek óta már legalább századszor futtattam végig a tekintetem ugyanazon a soron Maurice Briggs legújabb forradalmi ötletéről azt illetően, most éppen melyik nyomorult társadalmi rétegbe rúghatna bele még egyet, mert annak a méretes fasznak ennyit jelentett a politika. És őszintén: én ennél mélyebb ismereteket nem is szerettem volna szerezni erről a mocsok világról, az agyam jóformán kilökte még az ilyen felszínes információkat is. Lyn rángatott ki ebből a zombiállapotból, bár elsőre nem tudtam, mire következtessek ebből a komoly hangnemből. A legrosszabbra? - Merlinre, ugye nem valami fiúról akarsz beszélni? - meredtem rá elgyötörten, hiszen mi másért jöhetett volna hozzám ilyen félve? Csakhogy nem ilyesmiről volt szó, és abban a pillanatban, hogy a lányom belekezdett a továbbtanulásával kapcsolatos aggodalmai kifejtésébe, már visszasírtam a fiútémát. Mert az természetes lett volna. Az viszont nem, hogy a tizenhat éves lányomnak, az én csodálatos, okos, szorgalmas Lynette-emnek emiatt kellett aggódnia. És ebben a percben nem tudtam, hogy elsősorban szomorú, dühös vagy egyszerűen csak elkeseredett voltam. - Lyn, ne beszélj már ilyen baromságokat - ráztam meg a fejem. - Tristan is továbbtanult, te is tovább fogsz. Az anyagiak miatt nem kell aggódnod, ez egyedül legyen az én gondom. És különben is vannak ösztöndíjak. Nem tudom pontosan milyenek, a bátyád erről többet tudna mesélni, ő jár oda... De mégis ki kapná meg valamelyiket, ha nem te?
Nem akarom apát megzavarni olvasás közben, hiszen ez az én listámon is szent cselekedetnek számít, és ha valaki ilyenkor zavar meg, akkor bezsebelhet egy-egy morcos pillantást tőlem. Ugyan nem neheztelek sokáig, de ha kizökkentenek, akkor eltart pár másodpercig, mire sikerül magamhoz térnem. Pár másodperc csupán, semmi több. Ebből is látszik, hogy a hónapokig dédelgetett, sérelemtől fűtött haragomat egyedül Thales Lestrange tudja kiérdemelni, de ő őstehetség abban, hogy megbántson engem. Csendesen szemlélem a Prófétát, amelyet apa a kezében tart, és bár elcsípek néhány címet és látok pár mozgó képet, de nem mélyedek el az olvasásban, különben sem azért jöttem, hogy elcsaklizzam tőle az újságot. Már régóta szeretnék beszélni vele ezzel a témával kapcsolatban, de eddig még nem igazán volt rá alkalmam, hogy összeszedjem a bátorságomat. − Micsoda? – pillantok döbbenten apára, és fülig elvörösödök. Elvégre nem apa az első ember, akivel a fiúügyeimet megosztom, de jelenleg nem is nagyon érzem azt, hogy erről a témáról csevegnünk kellene. Volt már egy barátom a másfél évvel ezelőtt, elég rendesen meg is bántott, és az eset fél év után szakításhoz vezetett, meg aztán sokkal fontosabb dolgaim is vannak annál, hogy holmi fiúk után rohangáljak. Azt a kapcsolatot pedig egyfajta gyerekszerelemként lehetett definiálni, és mára belátom, amúgy sem lett volna jövője. Azóta pedig nem nagyon merengtem ilyesmin, vagy ha meg is fordult a fejemben, hogy jó lenne egy barát, egy támasz, akkor az illető gondoskodott róla, hogy ezt az ötletet hamar elvessem. – Nem apa, ez… Kicsit komolyabb ennél. Találok rá végül a hangomra, bár be kell vallanom, apa zseniálisan értett ahhoz, hogy kibillentsen a saját kis világomból. Azonban, ha már rászántam magam, akkor nem hátrálhatok most meg, így nagy levegőt veszek, és elmesélem neki azt, ami a szívemet nyomja már hónapok óta. Összerezzenek, amikor rám szól, s bár tudom, hogy minden, amit a hangjában hallok, nem ellenem irányul, mégis beleremegek. Tévedés egyébként, ha valaki azt hiszi, félek apától, koránt sincs így, hiszen imádom őt, de sok-sok roxfortbeli családdal ellentétben mi nem dúskálunk az aranyban, ezért az anyagiakat mindig is kényes témaként kezeltem. Egy picit talán elérzékenyülök, amikor apa arról beszél, hogy ne foglalkozzak az anyagiak miatt, én is ugyanúgy tovább fogok tanulni, ahogy Trist is tette. Amúgy is nehezen fogom vissza az érzéseimet, így talán nem meglepő, hogy egy-két könnycsepp végiggördül az arcomon, mégis bármennyire is szeretnék egyetérteni apával, nem vagyok benne biztos, hogy ez az egész jó ötlet. − De apa… Így is ötünket kell ellátnod. Nagyon sok ez, és ha ösztöndíjat is kapok, akkor túl sok költség lenne. Ráadásul, Brutus sem lehet mindig egyedül, vagy passzolhatjuk le mindig valamelyik rokonunkhoz. Arra is gondoltam, hogy a RAVASZ-aim után talán egy kicsit szüneteltetem a tanulást, elmegyek dolgozni, hogy könnyebben besegíthessek idehaza, és közben tudnék magamnak félretenni a tandíjra. Ha ezt az utat választom, akkor neked is könnyebb lenne – pillantok fel a dobozkámról, és keresem apa tekintetét, bár teljesen biztos vagyok benne, hogy ragaszkodni fog az elképzeléséhez még akkor is, ha valóban a másik út lenne a járhatóbb. Nagyon szívesen kezdenék minél hamarabb a tanárképzőben, de lehet, hogy egy kicsit el kell halasztanom ezt az álmomat a család érdekében.
Vendég
Vas. Aug. 29, 2021 11:33 am
Lynn & Apa
Néhány kínos pislogással megtűzdelt másodpercig eltöltött a megkönnyebbülés, hogy ez nem egy olyan beszélgetés lesz. Félreértés ne essék, nem voltam én konzervatív apazsarnok, aki dührohamot kapott, ha a lánya körül fiúk koslattak és berácsozta a gyerekei szobáját, nehogy véletlenül egy kicsit is jól érezzék magukat. Nem, tulajdonképpen elég nagy szabadságot kaptak, és nem az érdektelenségem vagy a valóban létező időhiányom miatt. Egyszerűen csak megbíztam bennük - jó, Brutusban nem mindig -, tudtam, hogy nem csinálnának visszafordíthatatlan hülyeséget, másrészt pedig a fiatalság együtt jár a hibákkal és úgy gondoltam, hagyni is kell a gyerekeknek, hogy olykor elszúrjanak ezt-azt. Persze darálthússá átkoztam volna bárkit, aki bántja a kislányomat és valószínűleg utáltam volna a puszta tényt is, hogy egy szőrtelen tökű kamaszfiú taperolja, de azért akkora lelki törést nem okozott volna nekem, hogy közbeavatkozzak csakazértis és énvagyokazapádmegtehetem alapon. Átélni azonban a nagy vallomást, hogy "hello, apa, bemutathatom hétvégén a fiúmat?", nem most akartam és Merlinnek hála Lynn megkímélt ettől. Legalábbis először azt hittem, hogy megkímélt, de mikor előhozakodott a valódi témával, már visszasírtam a tinirománcról való lelkizést. - Komolyabb? Hűha... Most jön az, hogy kirúgtak a Roxfortból és törvényen kívüliként fogsz élni? - Brutusnál ez a lehetőség mindig benne volt a pakliban, Lynnél és Tristannal kevésbé. Annak idején, az első két gyerek után Elaine-el megállapítottuk, hogy mi voltunk a világ legjobb szülőpárosa. A gyerekeink csodálatosak voltak, jólneveltek, okosak, édesek, mindent előbb csináltak a többi korukbeli lurkónál, és nyilván ezt a saját remek génállományunknak és nevelésünknek tudtuk be. Rendszeresen megtárgyaltuk, hogy mások hol ronthatták el, amiért a gyerekük a földön fetrengve ordított a boltban, mert nem kapott Mindenízű Drazsét vagy amiért összetörték magukat a játszótéren - bezzeg a mi kis Tristanunk és Lynnünk... Ez a tévképzet Celia érkezéséig tartott, majd Brutus születése koronázta meg. A nagy lófaszt voltunk felsőbbrendű szülők, egyszerűen csak hatalmas szerencsénk volt az első két babánál. - Nem, erről hallani sem akarok - jelentettem ki olyan határozottsággal, amelyet az utóbbi években alig tapasztaltam saját magamtól. Ebből azonban nem voltam hajlandó engedni, ez nem az a helyzet volt, ahol néhány apalégysziii meglágyított. - Tanulni fogsz, mert a tanulás az egyetlen esélyetek arra, hogy jó és kényelmes életetek legyen felnőttként. Nem fogsz kihagyni egyetlen hetet sem. Leteszed a RAVASZ-okat, nagyon jó eredményeid lesznek és szeptembertől elkezded majd az Akadémiát, mert ott a helyed. A sírással sosem tudtam igazán mit kezdeni. Egy kisgyereket még egészen könnyű megvigasztalni, hiszen egy gombóc fagylalt vagy egy új csokibéka kártya ígérete elfeledteti minden gondjukat, de Lynn ebből a korból már rég kinőtt. És mégis mit mondhattam neki? Hogy ne sírjon, mert minden rendben lesz? Hát éppen ez volt a baj, túl okos volt és tudta, hogy nem, közel sem lesznek egyszerűek a dolgok. - Esetleg abban kiegyezhetünk, hogy az Akadémia mellett vállalsz diákmunkát, abból meglenne a zsebpénzed. Szerintem a Weasley-imposztor főnököd örömmel megtartana a Roxfort után is. - Ugyanis nyilván ellenőriztem, hogy kinél vállalt diákmunkát a lányom. Kisebb sokk volt szembesülni vele, hogy a srác akár a bátyja is lehetett volna a külseje alapján. - Brutus miatt ne aggódj... Izé, úgy néz ki, hogy a társam felmond a parancsnokságon, de felajánlotta, hogy bármikor vigyáz az öcsédre, ha szükséges. És Brutus is kedveli őt. Nem akartam több szót ejteni Lachlanról, hiszen annyira ambivalens érzéseim voltak iránta. Elég volt, ha Lynn egyszerűen csak a kollégámként gondolt rá.
Némileg kizökkent a gondolataimból apa feltevése, hogy fiúkról szeretnék vele beszélgetni. Lehetséges, hogy van egy fiú, aki tetszik, és akivel mostanában elég sok levelet váltok, de korántsem tartunk ott, hogy bármit is meg tudjak állapítani a köztünk lévő viszonyról. Kedvelem őt, azonban néhány húzásával igencsak felbosszant. Igaz, megígérte a tanév végén, hogy azért néha ír majd nekem, és azóta is becsületesen tartja magát ehhez. Értékelem az erőfeszítéseit, de a jövőm alakítása sokkal jobban leköt, mint holmi szerelmes ábrándok kergetése. Az ajkamba harapva sandítok fel apára, miközben a doboz és az abban tárolt galleonok még mindig köztünk hevernek. Még mindig úgy érzem, hogy ez túl kevés, vagy éppen én vagyok kevés ahhoz, hogy folytassam a tanulmányaimat. Lehetséges, hogy nekem nem ezt az utat szánták. Tele vagyok kételyekkel, és minél jobban közelít a következő tanév, annál jobban félek attól, hogy mit hoz magával a holnap. Nekünk nem adatott meg, hogy hatalmas vagyonban dúskáljunk – nem is irigylem senkitől −, de bizonyos helyzetekben mégis csak jól jönne, ha több keresettel rendelkeznénk. Nem vagyok sem vak, sem ostoba. Tudom, hogy apa mindent megtesz értünk, én pedig úgy érzem, eljött az idő, hogy visszaadjam mindazt, amit tőle kaptam. − Apa… − sóhajtok fel, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy csupán a helyzet élét szeretné-e elviccelni, de jelenleg egyáltalán nem találom humorosnak. – Kérlek, én nem Celia vagyok – fejezem be a mondatot csendesen, hiszen inkább ragaszkodok a rendhez és a szabályokhoz, mint a kishúgom. Ilyen téren talán a bátyámmal találom meg legjobban a közös hangot, aki épp annyira szabálykövető, mint én magam. Még jobban megerednek a könnyeim, hiszen nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy apának ennyire határozottan csengjen a hangja. Ahogy az arcára pillantok már szabályosan sírok, hiszen nem tudom elhinni, hogy a sok nehéz ellenére az én apukám a legédesebb ember a világon. Az összes hibája és buta viccei ellenére szeretem őt, és annyira megérdemelné, ha valaki leemelné azt a súlyos terhet a válláról, amit magával cipel. − De apa… − csuklik el a hangom, hiszen vérbeli hollóhátasként mindig akadt valami válaszom, amivel ugyan nem szánt szándékkal, viszont mindig megcáfoltam azt, amit mondott. – Ha én be is kerülök az Akadémiára, akkor mi lesz a többiekkel? Mi lesz Celiával? Mi lesz Brutusszal? Mi lesz a te álmaiddal és Tristanéval? Nem akarom, hogy bármelyikőtök lemondjon valamiért, hogy nekem jó legyen. Semmi nem olcsó, és sajnos nem is hullik váratlanul pénz az ölünkbe. Gondolnom kell a kicsikre is… Mert ha nem lenne több testvérem, akkor nyugodt szívvel indulnék el azon az úton, amely az álmaim felé vezet, viszont nem lehetek önző. Celia és Brutus előtt is ott áll a jövő, s talán még nem tudják mire vágynak pontosan, de nem vehetek el semmit tőlük. Márpedig, azzal, hogy az Akadémiára megyek, azt érzem, hogy nekik még kevesebb esélyük van arra a jó és kényelmes életre, amit apa emlegetett. Letörölgetem a könnyeimet. Próbálok úrrá lenni a kezeim remegésén, és inkább visszapakolászom a pénzt a dobozkába. Azonban gyakran visszaejtek egy-egy érmét a kanapé huzatára, hiszen annyira reszketek, hogy mindez fokozza az ügyetlenségemet. Csendesen szipogva hallgatom és mérlegelem a javaslatát. Talán van valami abban, amit mond, mégis félek attól, hogy még az sem lenne elég a tandíjra. − Tudtommal Ottonak semmi köze a családunkhoz – engedek meg egy félmosolyt. A könnyes arccal apa felé fordulok, már meg sem lepődök azon, hogy utána járt a munkaadómnak. Megértem, hogy félt engem, nem is ellenkezek emiatt, mert fordított esetben hasonlóan cselekednék. Azonban lehet tényleg megérne összehozni még egy beszélgetést Ottoval, hátha ő tud tanácsot adni ebben a témában. Ahogy becsukom a doboz fedelét, azzal a lendülettel ölelem át az édesapámat. Sajnálom, amiért sírni lát engem, tudom, mennyire nem tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, ezért próbálom minél hamarabb összeszedni magam. Nem szeretem, ha a családom szomorúnak lát. Nem terhelhetem le őket még jobban az időnként felszínre törő szomorúságommal. − Ki lenne az? – érdeklődök kíváncsian, bár mivel apa felsőjének nyomom az arcomat, így inkább dünnyögéssé szelídülnek a szavaim. Fogalmam sincs, hogy melyik kollégájáról beszél. Úgy érzem, mintha egy év alatt kicsit kimaradtam volna az itthoni dolgokból, és talán itt lenne az ideje egy kicsivel több időt apával tölteni.
