Tristan & Lynette ~ dear brother, i don't know how to thank you but i'm lucky to having you in my life

Tisztában vagyok vele, hogy milyen kimerítő éven vagyunk túl, de sikeresen átvészeltük ezt egy családként. Az én eredményeim továbbra is jók a Roxfortban, Trist túlélte az első akadémiai évét, s bár aggódtam érte, szerintem a körülményekhez képest remekül állta a sarat. Apa is valamivel jobban van, Celiáért nem kell aggódnom, mert a teendőim ellenére rajta tartom a szememet, így az egyetlen személy, aki miatt fájhat a fejünk az Brutus. Viszont ma még ő is a tüneményes szintnek a határát súrolja, így nem csoda, hogy ma kifejezetten jó kedvem van, amiért egyik testvérem sem rombolta le a házat.
Talán ezért örülök annyira, és döntök úgy, hogy a bátyámat befogva meglepem a családot. Nem kell sok, kontyba tűzöm a hajamat, hogy ne legyen zavaró a sütés-főzésnél, majd elcsípem Tristant, hogy a segítségét kérjem.
− Igen. Nézz rá! Tiszta aranyos, elfoglalja magát csendesen, nem hisztizik, nem követelőzik, még a macskát sem nyúzza – magyarázok a fivéremnek, bár még én is enyhe sokk alatt állok, bár azért titkon remélem, hogy Brutus mostantól ilyen marad. Mindenhogyan szeretem őt, de így kevesebb gond van vele, ami pedig valljuk be, az egész család lelki állapotára nézve jó dolog.
− A-a. Legalább is, nem tudok róla. Lázasnak biztos nem az, egyéb tüneteket se látok rajta. Fene se tudja, hogy mi ütött belé – rázom meg finoman a fejemet, majd egy szúrós pillantással illetem az imádott bátyámat, de látja a szám szegletében bujkáló mosoly miatt, hogy nem gondolom én ezt a nézést annyira komolyan. – Egyébként pedig belőled jobban kinézem, hogy ilyesmire vetemedsz, bátyus – lököm játékosan oldalba, hiszen szerintem én jóval türelmesebb voltam a kisöcsénkkel, mint ő. Bár az is tény, hogy Tristan idősebb, több évet megállt már mellettünk, így hát nem csodálkoznék, ha az idegrendszere hamarabb feladná.
− Látom ám, hogy milyen feszült vagy néha. Vigyázz amúgy, a végén előbb kezdesz kopaszodni… Na, várj csak! Mi ez a folt itt? – ugratom, miközben megpróbálom a füle mellett megérinteni a haját, mintha valóban kopaszodni látnám őt. Alig bírom visszafogni a kuncogásomat, lehet, hogy ezt visszakapom majd valahogy, de nem különösebben érdekel.
− Vagy, lehet, hogy csak jó napja, esetleg úgy érzi, hogy ideje egy kicsit komolyodnia, vagy csak szimplán nem kéne mindig az idegeinket próbára tennie – csatlakozok a találgatáshoz, de a bátyám utolsó és egyben abszurd ötletére elnevetem magam.
− Hacsak Margit titkon nem animágus, mint annak idején Ronék patkánya volt, akkor kötve hiszem, hogy világuralomra akarnának törni. Különben is, Margit egyenesen menekül előle, mert mindig a farkánál akarja cibálni – kuncogok bele a tenyerembe, még mielőtt a konyhába lépnék.
A konyha az egyik kedvenc helyiségem, ahol tenni-venni szeretek, hiszen itt érzem a legközelebb magamhoz anyát, ezért sem engedtem sose, hogy hozzányúljanak az ő szakácskönyveihez, és azóta is katonás rendet tartok az edények és a fűszerek között. Mindennek aszerint a rend szerint kell lennie, ahogy annak idején ő hagyta.
Most viszont ahogy az ujjaim közt pörgetem a lapokat, és Trist felemlegeti a citromtortát, akaratlanul is elmosolyodok. Hát igen, az a híres balul sikerült citromtorta.
− Az nem azért volt, mert Brutus Merlin tudja hogyan, de összekeverte a sót és a cukrot, és elrontottuk az arányokat? – pillantok fel a könyvből. El kell ismernem, az a torta tényleg annyira borzalmasra sikeredett, hogy még Margitot se etettem volna meg vele.
− Ám legyen. Viszont estére valami rendes ételt is csinálni kellene, mert a végén Brutus hozzászokik ahhoz, hogy torta van vacsira – egyezek bele, és lusta kézmozdulatokkal a citromtortáig lapozok. Utána pedig a falon lógó kötényekhez lépek, leakasztom őket, és az egyiket a testvéremet felé nyújtom, majd a másikat magamra öltöm.
− No, akkor szedjük szerintem össze a hozzávalókat. Mondjam őket, és te szeded, vagy hogy legyen? – lépek vissza a konyhapulton heverő kötethez, amíg a testvérem válaszára várok.

Szeretetteljesen pillantok a kisöcsémre, hiszen lehetett bármekkora ördögfióka, ettől függetlenül imádom őt. Sőt, biztos vagyok benne, hogy anya hiánya miatt ilyen rosszcsont, talán majd egyszer megszelídül az idősebb korára.
− Ugyan, Tristan. Azért erre még nem volt példa, és különben is, nem mindig olyan rossz – mosolygok a bátyámra. Brutust elég gyakran a védelmembe veszem, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, nem egy földre szállt angyal. Szeretném hinni, hogy tényleg szüksége lenne egy anyára, mert én soha nem fogom tudni pótolni őt. Talán egy kicsit be tudom tölteni a benne lévő űrt, de a kettőnk viszonya nem ugyanolyan.
− Nem gondolod, hogy kicsit paranoiás vagy? – kuncogok fel, és közelebb lépek hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. Apró puszit nyomok az arcára, egy pillanatra a fejemet a vállának döntöm, aztán elengedem őt, hiszen nem érünk rá egész nap tétlenkedni. Bármennyire is jóleső lenne megszeretgetni a testvéreimet, tudom, hogy az a citromtorta nem fogja megsütni magát, még akkor sem, ha varázserővel rendelkezünk.
− Kíváncsi vagyok amúgy, hogy ha roxfortos lesz, akkor melyik házba fog kerülni. Szerintem vagy a Hollóhátot gazdagítja, vagy pedig a Mardekárba kerül – találgatok, hiszen a Hugrabugban, vagy pedig a Griffendélben nehezen tudnám elképzelni a kedvenc rosszcsontunkat. Celián egy kicsit meglepődtem, hogy a Griffendélbe került, de az utóbbi időben tanúsított viselkedése miatt, már egyáltalán nem is csodálkozom rajta. Rengeteg problémám akad a húgommal az iskola falain belül, és jól jönne ebben apa segítsége néha.
− Csukd be a szádat bátyus, különben belerepül egy glumbumble – bököm meg a mutatóujjammal az állát, miközben nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Szegény bátyámnak nem volt könnyű dolga, hiszen mindhármunkra figyelnie kellett, bár talán velem volt a legkevesebb problémája. Én azért eléggé érettnek tartom magam ahhoz, hogy ne kelljen folyton a sarkamba lihegni, amúgy sem szeretek gondot okozni. Celiával és Brutusszal ellentétben, akik szerintem már-már hobbit űznek abból, hogy melyikük fogja előbb kiborítani a családot.
Ha eddig szelíden kuncogtam, akkor most hangos nevetésben török ki. Bevallom, imádom a bátyámat és apámat a kopaszodás tényével fenyegetni, mert imádom a reakcióikat. Tulajdonképpen az egész lényüket imádom, és nem is szeretnék más családhoz tartozni, csupán összetartani ezt.
− Ne aggódj bátyó, már feltalálták a hajnövesztőszereket – ugratom továbbra is, hiszen szeretem néha egy kicsit piszkálni. Egyfajta megnyilvánulása a testvéri szeretetnek, amely azt mutatja, hogy ma kifejezetten jókedvem van. Ha tehetném, még Brutust is megölelgetném, de tudom jól, hogy ő most jó helyen van Margit és Celia mellett.
− Úgy van a híres mondás, hogy a remény hal meg utoljára. Meg Tris, azért nem olyan szörnyű gyerek. – Szeretnék hinni, optimista lenni. Tisztában vagyok vele, hogy anya elvesztése mindannyiunkat megviselt, s talán Brutuson annyira nem látszik, de biztos vagyok benne, hogy a jövőben még adódnak gondjaink ebből.
− Celia is elég problémás, akkor már kollektíven panaszkodj rájuk – húzom el a számat, hiszen az év folyamán a bátyámtól is sokszor kértem tanácsot vele kapcsolatban, de nem jutottam vele egyről a kettőre. Elég sokat fáj a fejem a húgom miatt. Félek, hogy valamibe bele fog keveredni, és nem szeretném, ha rossz társaságba csöppenne.
− Margitban szerintem inkább kneazle-vér csörgedezik, hiszen mindenkivel szemben gyanakvó, de leginkább a postást utálja. Múlt héten is bokán harapta, emlékszel rá? – csóválom a fejemet. Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem győztem lefejteni róla a macskát, és bocsánatot kérni tőle. Azóta próbálom Margitot elzárni olyankor, amikor ő jön.
A konyhában mozgok a legotthonosabban. Nem véletlenül szeretek itt lenni, hiszen anya jelenléte még mindig belengi ezt a helyet. Ezért is ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy ebben a helyiségben mindennek ott van a helye, ahol anyu kijelölte. Ha valaki máshova teszi az edényeket, a fűszereket, akkor kicsit ugrok rá, és azonnal intézkedésbe lendülök.
A szakácskönyve is kincset ért a számomra, azt nem véletlenül védtem Brutus és Celia elől. Az előbbitől azért, mert bármit tönkre tud tenni, az utóbbitól pedig azért, mert… Nos, ő is tönkre tett mindent. Egyedül Tristannak engedtem meg, hogy megérintse azokat a köteteket, még apára is finoman ráripakodtam, ha hozzájuk akar nyúlni.
Amíg én a receptet keresgélem, addig hallom, hogy Tristan nyitogatja a szekrényeket és a hűtőt. Hallom az elővett tárgyak apró koppanását a pulton, miközben az ujjaim között peregtek a lapok. Pontosan tudom, hogy hányadik oldalra kell lapoznom, szinte a fejemben van az egész könyv tartalomjegyzéke.
− Hát, igazából rajta kívül még csak két lehetőségünk van – mosolygok Tristanra, hiszen apához és a húgunkhoz is ki kell volna hívni a Varázsbaj-elhárító Osztagot, ha engedtük volna, hogy a konyhában bármilyen tevékenységet is folytassanak. De nyilván nem vagyunk felelőtlenek, így meghúzzuk a határokat.
Felpillantok a könyvből, a tekintetem a pulton sorokozó holmikra vándorol. Visszalesek a receptre, majd a lisztre bökök.
− Az nem fog kelleni. Viszont szükségünk lesz még tejfölre, tejszínre és citromra. Meg babapiskótára is… Remélem, Brutus nem dézsmálta meg, mert akkor nagy bajban leszünk – harapok az alsó ajkamba, miközben előszedem a szükséges edényeket és a reszelőt, ami a citromhoz kell. Ezek után sorra nyitogatom a szekrényeket, de egyáltalán nem találom sehol a babapiskótát.
− Na, jó. Lehet, hogy Brutus azért olyan ártatlan, mert felette az összeset… − engedem le tehetetlenül a kezeimet. A bátyámra pillantok segítségkérés gyanánt. Remélem, neki van valami életmentő ötlete, hogy a citromtorta projektünket megmentsük.

− Ezt úgy mondod, mintha mi nem lettünk volna gyerekek, vagy pedig ne lettünk kiszámíthatatlanok – nevetem el magamat, hiszen élénken él bennem az a két-három évvel ezelőtti kép, amikor az utolsóelőtti pillanatban még kitaláltam, hogy szeretnék egy szép fonatot csinálni a hajamból. Sosem voltam problémás gyerek. Nem adtam okot a panaszra, talán azonkívül, hogy kisebb koromban szerettem elfoglalni a fürdőszobát apa és Trist nagy örömére. Ezt a tulajdonságom mára kinőttem, ugyan sokáig tart mire elkészülök, de olyan precizitással osztom be az időmet, hogy egy svájci óra meg sem közelíti az én pontosságomat.
− Előbb-utóbb fel fog nőni ő is bátyus, aztán majd sírni fogsz, amikor eszedbe jutnak ezek a napok. Vagy pedig gondolj bele, hogy mi lesz majd, amikor ő lesz kamasz, és nem Celia – ingatom a fejemet még mindig mosollyal az arcomon, bár nem tudom figyelmen kívül hagyni azt az apró, mellkasomba szúró érzést, amely akkor kerekedik felül rajtam, amikor eszembe jut, hogy hamarosan mindannyian átlépjük majd a felnőtté válás küszöbét. Szeretném kiélvezni azt az időt, amelyet együtt tölthetünk, hiszen ha úgy adódik, előbb-utóbb nekünk is meglesz a magunk családja, vagy éppen a munkánk szólít majd el más városokba.
Próbálom nem kimutatni, de igenis hiányozni fog apa az összes buta szóviccével együtt, vagy Tristan, ahogy a legújabb rajzait nézegetem, és várja a bírálatomat, vagy Brutus, ahogy az arcába tömi az utolsó szelet süteményt, de Merlinre esküszöm, fogok én még sírni Celia lehetetlen viselkedése után is. De nem szeretnék ennyire előre szaladni, hiszen se nekem, se Tristannak nincs párja, és még bőven van időnk a karrierünket elindítani.
− Nem, egyáltalán nem lepődök meg. Csupán néha egy kicsit túlaggódod magad – felelem szelíden, bár pont én beszélek, aki jelenleg is próbálja leplezni azt, hogy mindjárt elsírom magamat.
Mást talán meglepetésként érne, hogy ennyire érzelgős vagyok, hiszen az iskolában senki nem áll ilyen közel hozzám, mégis, amikor a bátyám megölel, görcsösen kapaszkodok belé. Még az arcomat is a mellkasának nyomom, hogy magamba szívjam azt a tipikus nagytestvéres illatát, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt. Szükségem van egy kis időre, hogy levetkőzzem magamról ezt a szentimentális hangulatot, és utána ismét képes legyek őszintén mosolyogni.
− Nem vagyok annyira én se biztos benne – sandítok Brutusra, ahogy róla beszélünk, és halkan felnevetek, ahogy hallgatom a bátyám teóriáit. – A Griffendélt kevésbé tudnám neki elképzelni, inkább a Mardekárt, vagy a Hollóhátat. Lehet, hogy vakmerő, de nem buta. – Azonban egyikünk sem tetszelgett a Teszlek Süveg szerepében, s talán jobb lenne, ha egy ideig hagynánk, hogy a mi drága kisöcsénk gyermek maradhasson. Nem kell neki hamar felcseperednie, hadd élvezze a gondtalan gyermekéveket.
Akaratlanul is nevetésben török ki, ahogy Tristan valami fura hangot hallat. Szerintem nagyon vicces, bár tény, neki sem kellene ideje korán megkopaszodnia, elég, hogy apa feje búbján vélek felfedezni foltokat, amelyekkel előszeretettel ugratom, amikor újabb viccekkel akar fárasztani.
− Pedig, ha szükséged van, akkor szólj nyugodtan – mosolygok a testvéremre, és szinte biztosra veszem, hogy ezen fog agyalni egy jó darabig. Néha én is gonosz vagyok, pedig ismer annyira, hogy tudná, mindez csupán egy apró ugratás a részemről, amelyet mással nem mernék megtenni, aki nem tartozik a családomhoz.
− És arra nem gondoltál, hogy talán mi vagyunk az ő jó énjeik? – csempészek némi játékosságot a mosolyomba, bár igazat kell adnom neki abban, hogy a testvéreinkkel szemben sokkal elnézőbb vagyok, mint bárki mással.
Időnként megesik, hogy sajnálom a bátyámat, amiért olyan megtörtént eseményeket hánytorgatok fel, amik mély sebeket szakítanak fel számára, de én még mindig remekül szórakozok azon az emléken is. Szerencsétlen postás… Bár Tristant egy hangyányival jobban sajnáltam akkor, hiszen ő vállalta magára azt a hősies feladatot, hogy magyarázkodjon egy sort.
Már majdnem mindent előveszünk, ami szükséges lenne egy isteni citromtorta elkészítéséhez, csakhogy a babapiskótát sehol nem találom. Fásult sóhajjal közlöm a tényt a bátyámmal is, miközben a kezeimet a csípőmre téve körbefordulok a konyhában.
− Attól függ, hogy ma követte-e el ezt a gaztettet, vagy korábban, ugyanis nemrégiben mostam ki a ruháit – ingatom a fejemet, ahogy ismét nekifutok átkutatni mindent a konyhában. Jobb ötletem nincsen, viszont Tris javaslatára felé fordítom a fejemet, ahogy mérlegelem az ötletét.
− Megpróbálhatjuk. Viszont, én még nem vagyok tizenhét, szóval neked kell varázsolnod. – Apa tuti nem örülne, ha a Minisztériumból látogatókat kapnánk azért, hogy miért varázsolgat egy kiskorú, pedig szeptember elején már én is felnőttnek fogok számítani. Addig pedig előttem áll egy teljes nyári szünet, amely során nem varázsolhatok, bár megszoktam már, hogy mindent kézzel végzek el, mégis a gondolat, hogy lehetne könnyebb is egy kicsit frusztráló.

Csak elnézően mosolyogtam a bátyámra, hiszen tudtam jól, hogy amennyit panaszkodott az öcsénkre, épp annyira imádta őt. Valóban nem volt egyszerű a kisebbekkel, de azért álltunk apa mellett, hogy egy családként átvészeljünk mindent. Hiszen, erre van a család, nem igaz?
− Ezt úgy mondod, mintha nem változhatna még jó irányba. Talán egy kicsit következetesebben kellene nevelni őt, és talán jobb lenne, ha több időt tudnánk tölteni vele, de nem gondolom azt, hogy reménytelen lenne – haraptam elgondolkodóan az alsó ajkamba, hiszen sosem gondoltam azt, hogy annyira vészesen nagy gond lett volna az öcsénkkel. Persze, egy igazi kis csodabogár volt, de hát melyikünk nem volt az?
− Ugyan már, te lennél az utolsó ember, aki elhagyná a süllyedő hajót – kuncogtam a testvérem kijelentésén, mert erősen kételkedtem benne, hogy egészen Timbuktuig menekült volna a kamasz öcsénk elől. Úgy gondoltam, biztosan hiányoznánk neki. Nem is tudtam volna elképzelni azt, hogy Tristan nagyon messze kezdjen tőlünk új életet.
Jólesően simultam a bátyám ölelésébe, és hajtottam a fejemet a vállára. Mi lett volna velünk nélküle? Ha ő nincs, akkor talán darabokra hullott volna a családunk. Ő viszont bármennyire is tűnt törékenynek, állta a sarat minden nehézséggel szemben, és ott segített apának, ahol csak tudott. Büszke voltam arra, hogy a testvéremnek nevezhettem őt. Tristan nélkül az én életem is szürkébb lett volna, hiszen mindig nagyon jól értett ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcomra.
− Épp ez az. Most rajtam a sor idegeskedni, szóval te nyugodj meg. Ne aggódj, pár éven belül Celiáé lesz a staféta. – Ezt egyáltalán nem akartam, és borzasztó viccnek is tűnt utólag visszagondolva rá. Nem akartam, hogy Tristan aggódjon. Annyi terhet cipelt magával, hogy nem pakolhattam rá még a saját problémáimat is.
− Sosem tudhatod. A Süveg meghallgatja a diákok kérését, ezt te is tudod – pillantottam a bátyámra, hiszen nem egyszer történt hasonló a múltban. Biztos voltam benne, hogy ha Brutus a Hollóhátba akart volna kerülni, akkor kapott volna lehetőséget rá. A Hugrabuggal szemben mondjuk én is szkeptikus lettem volna.
Remekül szórakoztam Tristan arckifejezésein, pedig tudtam jól, hogy valamennyire ő is rájátszott erre a szituációra, épp ezért élveztem. Néha szerettem heccelni a testvéreimet, ha már a barátaimmal szemben csendes volt, akkor legalább itthon nem rejtettem el a valós személyiségemet.
− Valóban, lehet pályát tévesztettél bátyus – adtam végül igazat neki, bár szerintem valahol mindketten sejtettük, hogy túlságosan is szelíd természete lett volna az ügyvédi pozícióhoz.
Nem is szántam több időt rá, hiszen a citromtorta nem sütötte meg önmagát, ráadásul valahonnan babapiskótát kellett volna szereznünk, hiszen az édes kisöcsénk eltüntette az összes csomagot. Arra azonban nem számítottam, hogy Tris varázslatára egy már majdnem életre kelt, félig mászó babapiskótadarabka repül elő. Undorodva méregettem a megrágott, penészes-macskaszőrös babapiskótát, majd az egyik fiókból egy zacskót vettem elő, és kikaptam a testvérem kezéből azt a szörnyeteget.
− Sütünk, de előbb moss kezet! – böktem a testvéremre, miközben összecsomóztam a zacskó száját, és a kukába helyeztem a babapiskóta maradványait. Ezek után én is a mosogatóhoz léptem, és alaposan kezet mostam, mert már csak a gondolattól is kirázott a hideg, hogy hozzáértünk ahhoz a vacakhoz.
Ezek után előpakoltuk a maradék hozzávalót, kikevertük a tésztát, és betettük a sütőbe. Kíváncsian lesegettem, hogy mikor készül el végre. Néha azonban az ajtóhoz léptem, hogy szemmel tartsam a kisebbeket. Ők viszont csodával határos módon még mindig nyugodtan elfoglalták magukat, így nem sokkal később hatalmas mosollyal emeltem ki a tepsit a sütőből.
− Most már jöhet az a citromtorta!