don't let little stupid things break your happiness

Kitörő örömmel fogadtuk a győzelmet, hisz nem értük volna be kevesebbel. A klubhelyiségben még mindig zajlik az ünneplés, leginkább a fiúk őrültek meg, de miután Franklin felkapta Cassiet és végigszáguldott vele előbb a kviddics pályán, majd a folyosókon is, nos nem tudok rájuk haragudni. Természetesen én is mérhetetlenül boldog vagyok miatta, de ismerek valakit, aki kevésbé örül a kialakult eredménynek. Vagy talán nem is az eredménynek, sokkal inkább a hogyannak. Már meccs közben is leolvastam Leo arcáról - már amikor nem a kvaffot hajkurásztam el a Lestrange srácok orra elől -, hogy nem teszi őt boldoggá, hogy ennyire gyenge teljesítményt nyújtott a csapatuk. Azon kívül, hogy gratulált nekünk, nem sokat beszéltünk, de nem is számítottam másra. Engem elragadott az ünneplő tömeg, de tudtam jól, hogy neki is van dolga. Mondjuk, hogy lelket öntsön a csapatba, amiért ma nem voltak a toppon, és megbizonyosodjon arról, hogy a kicsi Regulusnak tényleg nem esett komolyabb baja rögtön az első meccsén. Csúnya lenne, ha ilyen hamar kiesne a fogójuk, mikor még három meccs előttük áll. Az arcára kiülő csalódottság láttán pedig én sem voltam felhőtlenül boldog.
A többiek még most is javában ünnepelnek - valaki még némi alkoholt is csent vagy csempészett a klubhelyiségbe, szóval gondolom egy darabig ellesznek -, én viszont úgy döntök, hogy kiörömködtem magam és megkeresem Leot. Ha ugyanis a délutánból hátralévő részt azzal töltötte, hogy csapatkapitányhoz méltó feladatokat lásson el és tartsa a lelket a csapatban, akkor most nagy valószínűséggel úgy le van engedve, mint egy másnapos szülinapi lufi.
A nagyterembe érve - immár nem először - nem a griffendél asztala felé veszem az irányt, bár többeknek még szoknia kell, hogy mostanában gyakran csapódok a végzős mardekárosok gyűrűjébe egyszerűen csak azért, mert már egy cseppet sem érdekel, hogy mások mit szólnak a kapcsolatunkhoz.
- Na mi a vacsora? - huppanok le a keresett személy mellé apró mosollyal az arcomon, de fel vagyok készülve rá, hogy talán azt sem tudja merre van éppenséggel. De valakinek őt is meg kell vigasztalnia.

Nincs mit szépíteni a mai meccsen, egyszerűen megérdemelten nyertek a griffendélesek. Nincs semmi harag a részemről, keserűség és döbbenet annál inkább. Amilyen nagy magabiztossággal indítottuk a meccset, úgy eresztettünk közben le, mint a lufi. És nem is inkább a csapattársaimra, hanem magamra vagyok mérges. Össze-vissza teljesen szervezetlenül röpködtünk, ütöttünk vagy dobtunk mellé, ráadásul elfelejtettem levegőt is venni, amikor eltalálták a kisgyereket. Ha ezt tudom, akkor lehet nem is engedem játszani a kis törpét, mert úgy zúg legközelebb le a seprűről, mint valami száguldó üstökös. Mégis akármennyire is keresem az okokat, a miérteket és a hogyanokat, nem találom a választ. Az egész csapat egyszerűen bal lábbal kelt fel és a mai nap nem a mi szerencsés csillagzatunkat villantotta meg. Rengeteget gyakoroltunk, rengeteget beszéltünk taktikáról, ki mit csinál, ki mit nem csinál, ki hogy dob, üt... és még Tyler is hibázott, nem csak én. Ahogy pedig haladtunk előre az egész meccs alatt, úgy nehezedett a rossz közérzet is a csapatra. Talán volt egy pillanat, amikor fellélegeztünk, Shelby kezét meglőtték és hirtelen ráérzett a lövésekre.
A cikesz mégsem a miénk lett és azt hiszem a legtöbbet a kis Regut kellett vigasztalni. Miután a sportszerűség jegyében a másik csapathoz mentem gratulálni, valahol a pálya szélén, miközben kiszitkozódta magát, guggoltam mellette és próbáltam tartani benne a lelket, mert láttam rajta, hogy eltörik a mécses. Kettőnk közt szólva meg is kérdezte tőlem, hogy szeretném-e, ha a csapatban maradna, mert ő tehetségtelen és béna volt. Megértem, hogy ennyire le volt törve, mint a bili füle, de igyekeztem megnyugtatni őt arról, hogy majd belejön és fel a fejjel. Néhány szipogással végül felszívta magát, miután segítettem neki eltüntetni a könnyeit. Majd a csapatban és bő két óra átbeszélés után, ami alatt számtalanszor próbáltam hangoztatni, hogy nem haragszom rájuk, majd legközelebb jobban megy, összedobunk egy másik taktikát és aztán jók leszünk. Nekem az utolsó évem itt, aztán kikerülnek a szárnyaim alól, ahogy Jericho és Tyler sem fog maradni.
Most itt ülök a mardekár asztalánál és azon tűnődök, hol szúrjam bele az evőeszközt a pudingomba. Őszintén szólva nem vagyok éhes. Az már önmagában megnyugtató, hogy kisebb-nagyobb zúzódásokkal megúszták az ütközetet és Regudegu is jobban van. Fél órája már láttam picit mosolyogni is. Szegény most úgy fest kicsit, mint a Milka tehén, ahol eltalálták már lassan lilul.
- Puding. - csak ennyit tudok kipréselni magamból, miközben ezt olyan undorral mondom, mintha egyébként gyűlölném. Csak nem kívánom. De hálás pillantást küldök Liv felé, amiért most itt ücsörög mellettem, holott lenne jobb dolga is.
- Neked nem ünnepelned kellene? Jó sok pontot szereztetek. Mindegyikőtök sziporkázott, szóval igazából megérdemlitek.

Szívesen maradnék még a csapattal ünnepelni, de a szívem azt súgja, nekem most valahol egész máshol van a helyem. És nem is téved nagyot, mert ahogy átlépem a nagyterem küszöbét és megpillantom Leot, a gyanakvásom beigazolódik. Eléggé le van törve, mert az utóbbi órákat nagy valószínűséggel azzal töltötte, hogy életben tartsa a csapatszellemet és nem azzal, hogy sajnáltassa magát. Nem gondolom, hogy azt a produkciót nekem tartogatja, de ha mégis, azért sem neheztelhetek rá. Mindketten nehezen veszítünk, így teljesen biztos, hogy én is hasonlóan borongós kedvemben volnék, ha most fordított helyzet állna fent.
Nem sokat segít a helyzeten, hogy olyan egykedvűen válaszol, hogy még azon is elgondolkozom, hogy ide néhány biztató szó édeskevés lesz. Minden esetre elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam mi bántja. Meg hát mindketten sportemberek vagyunk, ez olyan magától értetődő dolog nálunk.
- Nem igazán van annál jobb dolgom, minthogy veled vacsorázzak.. - jegyzem meg, miközben azt vizsgálom, hogy miből választhatok. Rendesen kifáradtam délután, úgyhogy az ünnepi süteményes tálak képtelenek voltak jóllakatni. Én most valami tartalmas vacsorára vágyom, így egy sült mellett döntök és nem titkolt szándékom, hogy olyan jóízűen fogok enni Leo mellett, hogy a végén neki is megjöjjön a kedve a vacsorához, ami láthatóan még nem következett be. Nem véletlenül szuggerálja a pudingját még mindig. Közben persze egy félmosolyt is megeresztek, ahogy a tányéromat pakolom mindenféle finomsággal.
- Hogy van a kisember? Megmarad? - kérdezem aztán, még mielőtt hozzálátnék az evéshez. Lefogadom, hogy nem túlzottan örül, amiért Frankie betalálta a szezon legfiatalabb játékosát egy elég masszív ütéssel és valószínűleg az sem tetszett neki, hogy nem ért oda időben, hogy visszaküldje azt a gurkót. - És te hogy vagy? - teszem fel azt a kérdést, ami leginkább érdekel. Lefogadom, hogy tőle senki nem kérdezte meg még a mai nap folyamán. De mi mindenre nem jó, ha van az embernek egy barátnője, akivel mindent megbeszélhet...

A csapat lelkesítése egyben a sajátmé is volt, szerettem volna elhinni a saját szavaim hitelességét. De sokat jelentett az is, hogy a háztársaink is biztattak a meccs végén, a lelkesítő szöveget még akkor is skandálták. De nem tudok elmenni Tatiana Krum ajánlata mellett. Lehet fontolóra kellene vennem az ajánlatát, de minimum az egész csapatot hozzájuk küldeni rehabilitációra egyfajta búcsúajándékként. Normális vagyok? Miért az év végén jár az eszem, amikor ez az év első meccse volt és alaposan helyben hagytak minket? Ettől csak még rosszabb kapitánynak érzem magam és inkább piszmogok magamnak egy sort. Pedig... biztosan jó ötlet lenne az is, elvégre ha az idei meccseket lezavarjuk, hárman tapasztaltabbak fogunk egyszerre felállni és otthagyni a csapatot, a bébi Mardekár csapat pedig magára marad, hacsak nem történik valami csoda. A legszebb még így is a kis Regu biztatása volt, akit azért pár jó szóval jobb kedvre tudtam deríteni. Talán fontolóra kellene vennem, hogy más pozíción játsszon egy szép nap.
- Pedig Longbottommal is ihatnál, biztos csontrepesztően erős gyereknek érzi most magát. - nem tetszik a pályán való viselkedése még mindig, nehéz afölött napirendre térni, hogy pont a legkisebbet célozza be, ráadásul mindent beleadva. Igazából most is magamra vagyok mérges, amiért nem tudtam időben cselekedni és hárítani a bajt, ha már egyszer ez az egyik létfontosságú feladatom a csapatban.
- Bocs... csak annyira sok ez. - teszem végül hozzá, miközben a kanállal bizarr köröket írok le a levegőben. Nem tettem le róla, hogy megegyem a pudingot, de még megpiszkálni sincs kedvem. Mást pedig még nem igazán termeltem a gyomromba és biztos vagyok benne, hogy pokoli éhes lennék, ha nem lennék ilyen csalódott.
- Megmarad. Belilult a folt, ahol eltalálta a gurkó, de túléli. Rsszabb lenne, ha a kobakját érte volna. Igazából nagyobb a csalódottsága, mint a fájdalma. Nem tud veszíteni. - ezzel nem teregetek ki semmit, az a néhány elhullajtott könnycsepp a mi közös titkunk marad, hisz megígértem neki, hogy senkinek nem mondom el.
- Én... mondjuk úgy, jól. - bővebben, nem jól. De ezt úgyis látja rajtam, hisz elég nehezen tudok már előtte kamuzni. Inkább csak figyelem a pudingomat és azt is persze, ahogy ő eszik. Elé tolom a tányért.
- Ez biztos jobban fog neked esni, nekem nincs étvágyam. Szép dobásaid voltak, büszke vagyok rád. - még egyelőre tartom magam és próbálom terelni teljesen más dolgokra a témát. Nem szeretném, hogy most az önsajnálatomat hallgassa, amikor ezen már túl voltam a mosdóban.

Ha nem lenne az arcára írva, akkor is tudnám, hogy mivel van a legnagyobb problémája és nem állítom, hogy nincs igaza. Frankie egy kicsit túltolta, ez tény és való. Még bennem is meghűlt a vér egy pillanatra, ahogy végignéztem, ahogy a kis Regulus felé röpül az a gurkó. De a kviddics sosem volt sem könnyű, sem veszélytelen, ezt valószínűleg vele is tisztázták, mikor bevették a csapatba. És lássuk be, hogy a griffendél terelője ma jobban játszott, mint a mardekár csapata összességében, bár ezt a véleményt inkább megtartom magamnak. Félő, hogy Leo nem díjazná azután, hogy majdnem leküldte a seprűről a törpét.
- Ne szívd úgy mellre.. Nem szállt rá Regura, csak volt egy jó találata.. - próbálom felvezetni, hogy ez nem feltétlenül Franklin hibája, annak ellenére sem, hogy ő küldte rá a gurkót. Egész más lenne a helyzet, ha a meccs alatt más se történt volna, minthogy a fogó után teper, de ez nem így van.
- Hé, nincs semmi gond. Mindketten tudjuk, hogy én rosszabbul viselném.. - teszem hozzá apró mosollyal, hisz ő is tisztában van vele, hogy mennyire nem tudok veszíteni. Volt szerencséje megtapasztalni. Persze nem titkolt szándékom ezzel arra rávezetni, hogy mennyivel rosszabb sora lenne, ha fordított helyzetben ülnénk itt és engem kellene vigasztalnia. Én ezen a vonalon képzelem el magam a jövőben is, míg Leo... Nos, ő még nem tudja, de kétlem, hogy a Sportakadémiára adná be a jelentkezését. Pedig lenne esélye bekerülni. Nem a mai teljesítménye alapján, de lenne.
- Nocsak, lehet, hogy hasonlítunk egymásra? - vonom fel a szemöldökömet, pedig még az életben nem vontam párhuzamot saját magam és egy mardekáros között. Főleg nem akkor, ha az a mardekáros egy másodéves kis palánta. - Megvolt az első harci sérülése. Nem kell aggódnia, lesz még több is.. - hümmögök magam elé, miközben figyelem, ahogy elém tolja a tányért. De én nem veszem be, hogy nem éhes. Meccs után mindig annyit töm magába, hogy a látványától is rosszul leszek, most meg egy pudinggal sem birkózik meg?! A fenét..
- Kössz. Én is büszke vagyok rád. Eredménytől függetlenül.. - teszem hozzá, még mielőtt grimaszba fordulna az arckifejezése. Arról persze még nem mondtam le, hogy megetessem, így a tányéromra pakolt húsból eszem egy falatot, majd a következőt felé nyújtom és addig szuggerálom, míg el nem fogadja. Itt nincs lehetőség nemleges válaszra.
- Látom mennyire jól vagy.. De össze kell szedned magad, mert terveim vannak estére.. - jelentem ki sejtelmesen, mert azt hiszem van ötletem arra, hogy mi billentené őt helyre. Már amennyire egy vereség után ez lehetséges persze.

Akárhogy igyekszem megoldásra jutni, egy dologban biztos lehetek, nem ma fogom kitalálni, hogy lenne a legjobb. Legfőképpen most sehogy, legszívesebben csak csendben elhantolnám magam. De nem tehetek ilyet, hisz a csapat bennem bízik és ha én is megtörtnek látszok, akkor minden elveszett. Az első nap siratása nem számít, amikor mindenki mélyen magába száll és átgondolja, mit csinált rosszul, mit tehetett volna másképp és úgy hagyja, hogy az egész esemény leülepedjen benne. Bennem is le kell, mert különben csak emésztem magam és hülye döntéseket hozok.
- Tudom, hogy nem szállt rá, de azért nem kellett volna úgy megküldenie a gurkót, mintha rám uszította volna. Mostanában gondok vannak Longbottom idegzetével. - az nekem is feltűnt, hogy amióta a szülei házassága teljesen tropára ment, azóta minden kis szarságon képes kiborulni vagy felkapni a vizet. Nálunk sincs minden rendben, de én ezt igyekszem pályán kívül hagyni.
- Nincs, tudom, hogy csak az első meccsünk volt. De siralmasan játszottunk, nem egyszerűen elvesztettük, hanem elvéreztünk. - ezen nincs mit szépíteni és igazából nem is akarok. Egyszerűen nem lehet. De kedves tőle, hogy próbál vigasztalni némi statisztikával és azzal, hogy amúgy még másodikak lehetünk. Igen, mint tavaly. Valahogy azzal, hogy tudom, ez az utolsó évem, azt képzeltem el, hogy ezt a szezont végigsöpörjük és elvisszük a házkupát. Helyette Söprögetünk, csak épp jó alulról.
Azért Regu helyzete tényleg megnyugtató és az egyetlen pozitívum a nap folyamán, hogy nem robbant le az első megmérettetése után. Nem tudok nem mosolyogni egy kicsit a vélekedésén.
- Meglehet, gondoltad volna? A kölyök majd kiheveri, inkább lelki istápolásra volt szüksége. - még mindig nem avatom be abba, hogy pityergett is, az pedig teljesen magától értetődő, hogy letört mint a bili füle.
- Ugyan miért vagy büszke rám? - akkor már érdekel, ha így belementünk ebbe. Mert ő tényleg parádézott, nekem pedig totálisan lyukas volt az ütőm. Vagy meghajlott a térben, nem tudom melyik hangzana siralmasabbul. Inkább elé is tolom a pudingot. A megjegyzése azonban jobban érdekel, mint eddig bármi, amit mondott.
- Mire készülsz? - és ha már annyira kénytelen-kelletlen elém tartja a falatot, akkor be is kapom, mielőtt még kitalálja, hogy nem árulja el. De nem tudom jóízűen enni.

Nem tehetem meg, hogy nem adok igazat neki, mikor tényleg fején találja a szöget. Franklin mostanában elég lobbanékony, de ki hibáztathatná érte, mikor mindenki tudja, min megy épp keresztül. Én sem voltam túl kedves, mikor elveszítettem az apámat, bár egy válást elég meredek az én esetemhez hasonlítani, de attól még át tudom érezni a helyzetet.
- Nehéz időszak ez neki.. Tudjuk miért..  - próbálom tovább csitítani a mérgét, mert bár Regut tényleg nem kellett volna betalálnia, attól még Franklin nem csak a háztársam, hanem a barátom is és most nincs itt, hogy kiálljon magáért. Bár azt hiszem, ha itt lenne, az nem végződne túl jól, tekintettel arra, hogy a pályán milyen szócsatát rendeztek.
- Talán csak kevés volt az idő a gyakorlásra. Úgy sejtem ezek után keményebben fogod majd a gyeplőt náluk.. - teszem hozzá mintegy kész megállapításként. Mondjuk ennek nem kimondottan örülnék, de ha így is lesz, meg fogom érteni az indokait. Csak az nem fog tetszeni, ha emiatt kevesebb ideje lesz rám. Én ugyanis még bízom abban, hogy kellőképp ki tudjuk élvezni ezt az évet. Legalább annyira, mint a közös nyaralást.
- Soha.. - vágom rá csípőből a választ, és ez igaz is. Ha tavaly kérdezte volna, magabiztosan állítottam volna, hogy nem hasonlíthatok egyetlen mardekárosra sem. Aztán kiderült, hogy a mardekárba nem csak szar alakok járnak, bár a többségük seggfej ugyebár. Leo is az, egy szerethető fajta. - Még szerencse, hogy a csapatkapitány a szívén viseli a banda sorsát.. - mosolyodom el, nyilvánvalóan ezért vagyok büszke rá. Sok más egyéb mellett.
- Miért, csak akkor lehetek rád büszke, ha a kezedben lóbálod a kupát? Épp te voltál az, aki megtanított rá, hogy a győzelem nem minden.. És azt hiszem a mardekárnak kivételes kapitánya van a személyedben.. Még soha nem játszottunk ennyire fair küzdelmet. Meg sem próbáltatok csalni.. - magyarázom neki a miértet. Persze azt nagyon is tudtam, hogy neki mi a véleménye az unfair játékmódról, de nem lehettem biztos benne, hogy a többiek be is tartják azt, amit neki ígértek. Ez pedig csak akkor történhetett meg, ha tisztelik őt hozzá eléggé. Hát ezért vagyok büszke. Meg azért is, mert nem ellenkezik és bekapja a falatot.
- Megetetlek.. - kacsintok egyet felé, de ennél többet nem húzhat ki belőlem. Ha mással nem, majd ezzel visszacsalom az életkedvét. De csak miután letuszkoltam a torkán némi vacsorát. Még egy puszit is nyomok a szájára két falat között, hátha elfelejti a nap történéseit és hajlandó átadni magát a szokásos szombat esti hangulatnak.

Nem tudom megcáfolni azt, amit mond, de remélem a tekintetemből kilvassa, hogy ezt akkor sem így kellene intézni. Én kint tudom hagyni a problémáimat a pálya szélén és ha nem is akkora tragédia, mint ahogy Longbottomék elváltak, én sem nízom most különösebben a szüleimben és nem is szeretném megkönnyíteni a helyzetüket. De elengedem a témát, mert úgyis mellé fog állni. Barátok, vagy mi a szösz.
- Ezt jól gondolod. Még ki kell találnom, hogy mit változtatunk, de heti egy plusz edzést be fogok vezetni, csak még nem tudom hogyan. - és ebben nincs más apelláta. Tudom, hogy ezzel a saját időmet veszem el, vele együtt pedig a csapattársaimét is, de ha még egy ilyen siralmas meccset tudunk le, mint a mai, akkor akár fel is adhatjuk az idei kviddicset. Persze ezt nem mondtam nekik.
Azért az fel tud vidítani, amikor heccelem azzal, hogy egy icipicit mégis csak hasonlíthat egy mardekárosra. Tudom, hogy a gondolat is ördögtől való neki, de igazából be kell ismernie, hogy még bennünk is van közös és én tagadhatatlanul mardekáros vagyok.
- Pedig... - kezdem is tovább szívni a vérét, de a szám végül csak mosolyra szelídül. Oké, megy ez, most már nem érzem magam annyira világi szaralaknak, csak egy kicsit. Ahogy azonban csak hallgatom őt, érzem, hogy ez a mosoly valamelyest megmarad. Nem túl nagy, nem túl látványos, de a szám sarkában bizony ott van. Átvetem a lábam a pad fölött és befordulok felé, vele szembe. Vagyis oldalt, de nekem ő már szembe van.
- Nem, elég volt a szabálytalankodásból. - megrázom a fejem teljesen ellentmondást nem tűrve, mert noha én csak a második félévre vettem át a csapatot, megszokásból néha próbáltak ám csalni. Mostanra sikerült kiirtanom belőlük a kényszert is.
- Pedig már azt hittem, hogy más terveid vannak. - somolygok, aztán ahogy oda hajol hozzám, viszonzom a puszit. Tudom, hogy mások előtt visszafogottak vagyunk, de ez most kifejezetten jól esik.
- Köszönöm, hogy lejöttél. Nem lett volna muszáj. - talán most először magamtól jelenik meg végre egy apró őszinte mosoly. És tudom, hogy nem fogom megúszni azt sem, hogy újabb falatokat adogat.

Nem tudom őt nem szeretni, mikor ilyen látványosan változott az utóbbi két évben. Az én szememben legalábbis biztosan. Értékelem, hogy nem mélázik tovább azon, hogy Frankie mennyiben hibázott, mikor az első meccsesre küldte a gurkót. Meddő vita lenne, ha egyszer belekezdenénk és az sem biztos, hogy nem mondanék ellent olykor saját magamnak, mert bizony hiába a barátom, már a meccs alatt is bokán kellett rúgnom, hogy viselkedjen. Nem vártam meg, míg a két kiskakas egymásnak esik, hogy vajon ki az úr ezen a szemétdombon.
- Megoldod.. - mosolygok rá melegen, hisz a Kyle-lal történtek után is ő szedte ráncba őket, ha valaki, akkor ő az, aki most is képes lesz erre. Sosem vontam kétségbe a vezetői képességeit, inkább azon aggódtam, hogy működhetne egy kapcsolat kettőnk között, mikor sok esetben egymás ellen hajtunk. Nos, ami azt illeti egész jól, és azután, hogy ezt a nehéz meccset a hátunk mögött is hagytuk, már nyíltan szurkolhatunk a másik csapatának minden egyes meccsen. Alig várom, hogy lássam piros-aranyra mázolt arccal. Földöntúli élmény lesz.
Még szerencse, hogy eredmény ide vagy oda, egyetlen pillantással  még mindig képes vagyok belé folytatni a szót. Tudja, hogy a türelmemmel játszik ilyenkor és nem tanácsos próbára tennie. De most még ezt is elnézem neki, mert egy nagyon halvány mosoly az arcán azt hivatott jelezni, hogy jó úton járok és nincs minden veszve. Gyerünk, megy az jobban is.
- A csapat megérdemelt egy olyan vezetőt végre, aki sportszerűségre törekszik.. - simítom meg a vállát, mikor szembe fordul velem. A falatok tuszkolását persze így sem ússza meg.
- Sokféle tervem van, mára és holnapra is.. - nyugtatom meg, mielőtt még azt hinné, hogy csak blöff az egész. Kiismertem már annyira, hogy tudjam milyen igényei vannak és persze a sajátjaimmal is tisztában vagyok. Bárhogy is, de jól fogunk szórakozni, arról gondoskodom.
- Tudom, hogy nem vártad el, de neked nagyobb szükséged van rám, mint nekik.. - utalok mosollyal az arcomon a fent bulizó bandára. Én azt várom, mikor ünnepelhetünk végre közösen.

Ha hónapokkal ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy lány majd egy szóval tud hatni rám, akkor bizisten kinevetem. És mielőtt még bárki bármi fejtörésbe bocsátkozna, hogy az a szó a szeretlek-e, akkor ki kell ábrándítsam, hogy nem. Persze az is egy fontos dolog, de az ilyen megnyilvánulásokat jobban szeretem gesztusokban értékelni, mint szóban. Ellenben azzal, hogy csak annyit mond "megoldod", máris valamelyest helyre billen ezen a téren a lelki békém. A csúfos kudarc után márpedig szükségem van az ilyen megerősítésekre és Liv bámulatosan érez ezekre rá. Pedig azt hittem, hogy nekem egyébként senkire és semmire nincs szükségem a boldoguláshoz, azt pedig még jobban kétségbe vontam sokáig, hogy egy kapcsolat is működőképes lesz. Hisz két erősen rivális házban, két rivális csapatban és két teljesen más társasági körrel rendelkeztünk. Míg nekem elég rossz - vagy jó, kinek mi - hírnevem volt a lányok terén, addig ő rettegett attól, hogy egy lesz közülük. Pedig megmondtam neki is többször, hogy amire a szavam adom, az úgy is lesz. Soha többé nem fogadok abban, hogy megszabadulok a hajamtól, ha elvesztem a tétet.
És ugyan ha még az nem lenne elég, akkor bizony olyan lelkifröccs tuningba kezd, hogy a szavait nem győzöm feldolgozni. Egyfelől borzasztóan hálás vagyok azért, amit mond, még ha tudom is, hogy nem csak mondja, de tényleg ezt hiszi. Másrészt ilyenkor érzem azt, hogy tényleg megérte két éven keresztül hülyét csinálni magamból és állni a kikosarazásait. Most már nem azzal adom a tudtára, hogy fontos nekem, hogy majdnem lecsapom a seprűről a sok gurkós tereléssel, hanem hogy ha tehetem, akkor a lelátón szurkolok neki, szemeim alatt a griffendél két színének harci csíkjával. Van, aki az egész arcát keni ki ugya, de az már nekem nevetséges.
- A csapat megérdemli, hogy tisztességes győzelemmel nyerjen, ha nyer, nem pedig mesterkedéssel. Ki érezné igazán azt, hogy ő tényleg mindent megtett a siker érdekében? - ja tudom, Briggs élvezte, ha a nevét zengték. De többször hangzott el büntetőnél, mint dicséretnél.
- Ha megint elmaradt leckét fogunk pótolni, akkor felejtsd el, mert látni sem akarok pergament. - jegyzem meg immár tényleg egy jelentősebb mosollyal. Tudunk mi komolyan is készülni, de általában csúfos kudarcba fullad miattam és tudom, hogy őt sem kell noszogatni, legyen bármi másról szó. A szörnyen csikis jelző pedig ilyenkor már valóságos fogalommá válik.
- Nos... ez meglehet. - ismerem be egy halk sóhajjal, amivel igazából inkább a gondomat igyekszem elengedni, hogy jobban tudjak inkább rá figyelni. Nekem is jót tenne most már egy jobb pillanat így estére. Pedig a meccs előtt még minden teljesen rendben volt, azt hittem, megváltjuk a világot.
- Én sajnos csak a szokásossal készülhetek, megkínálhatlak egy bitang töklével? - érzem, hogy a humorérzékem is kezd visszatérni, bár még azért nem az igazi. Jól esik most csak úgy figyelni, néha bekapni egy falatot, amivel annyira nem is ellenkezek.

Már nem csak sejtem, hanem tényként kezelem, hogy mi kapcsolatunk semmihez nem hasonlítható. Ráadásul mikor visszagondolok arra, hogy akár hamarabb is eljuthattunk volna erre a szintre, de miattam képtelenek voltunk egyről a kettőre lépni, egy kissé bűntudatom támad. Másrészt még mindig ott motoszkál a gondolataimban az is, hogyha nem lett volna ilyen nehéz rábírnia engem egyetlen normális randira, akkor talán nem is értékelné ennyire, hogy vele vagyok. Talán butaság az egész, hisz már egészen jól ismerem őt, de épp azért tudom azt is, hogy sokkal jobban megbecsüli azt, amiért tepernie kell. Hacsak nem válik elérhetetlenné, mert az csak kedvét szegi és inkább letesz róla, bármi legyen is az. Még szerencse, hogy ahhoz túl makacs volt, hogy rólam letegyen, különben most nem ülnék teljes nyugalomban a mardekárosok között. És bár voltak, akik reménykedtek benne, hogy a nyári szünet majd betesz nekünk, azért egészen jól megszokták a jelenlétemet. Gyakori vendég vagyok ugyanis errefelé.
- Nem csak a csapat, te is megérdemled, Leo. És nyerni is fogtok, majd meglátod. Csak egy kicsit fókuszáltabbnak kell lennetek. Ha szeretnéd segíthetek a stratégiákban, a mi részünket már úgyis letudtuk.. - utalok arra, hogy nekünk többször nem kell megküzdenünk egymással a pályán. Sőt, csak egy pillanat kell hozzá, hogy eszembe jusson, hogy ez volt az utolsó meccsünk egymás ellen, mert a következő évet Leo már az akadémián kezdi. A francba.. Talán egy pillanatra az arcomra is kiül a bánat, de azzal próbálom leplezni, hogy a falatot rágom közben. Bár a zamata így már nem az igazi. Mégis igyekszem gyorsan elhessegetni a borús gondolatot és ott folytatni a beszélgetést, ahol az imént abbahagytam.
- Nem, leckeírás nem szerepelt a terveim között, bár most, hogy mondod... Wilkinsonnak jövök még egy kéttekercses beadandóval... - forgatom meg a szemeimet látványosan. Bárhogy is, a hétvégét nem a tanulásra fogom használni, azt megtehetem még később is. Egyébként is az egész Longbottom hibája, igazából neki kellene megírnia az egész évfolyam dolgozatát és a tanárnő színe elé járulni velük... Csak a vaknak nem tűnik fel, hogy mi folyik a háttérben.
- Köszönöm, az nagyon jól esne.. - hümmögök aztán a humoros ajánlatára. - De tudod mi lenne még jobb? - vonom fel a szemöldökömet és incselkedve közelebb hajolok hozzá. Egészen közel a füléhez, hogy aztán belesuttoghassam a mondandómat. - ... ha megennéd a vacsorádat, mert húsz perc múlva, mikor éhes leszel, már túl elfoglalt leszel ahhoz, hogy egyél.. - teszem hozzá továbbra is sejtelmesen, de közben a fülig érő vigyor akaratlanul is kiül az arcomra. Élvezem, hogy szórakozok vele és csak idő kérdése, hogy visszanyerje ettől a lélekjelenlétét és maga mögött hagyja a mai nap történéseit. Még szerencse, hogy nem sietek sehová.

Azt nem tudom, hogy milyen közöttünk a mosolyszünet, de a mostaninál ezerszer rosszabb passzban is találtuk már meg egymást. Bizony fordult elő, hogy hozzám vágta a doboz bombont, amikor kiderült, hogy igazából tőlem kapta és nem attól a vele egy évfolyamon tanuló sráctól. Pedig milyen szép lett volna, ha elfogadja. De azt sem tudom elfelejteni, hogy milyen érzés volt, amikor eljött a randira, amin nem is sejtette, hogy én várom és amikor ez kiderült, akkor a fejemre öntötte a vajsört. Utána vagy kétszer is meg kellett mosnom a hajam, annyira ragadt. De a vajsör ízt és a csokipofont beleszámítva is rohadtul megérte mindezt bevállalni. Most mondhatom azt, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagyok annak ellenére is, hogy a családomban megy a dráma, amiért apa félrement. Tudom, hogy Thalessal csak mi fújjuk ennyire fel, de mindezt okkal tesszük. Mi több, ez az egész helyzet igazából csak még jobban arra sarkallt, hogy vele beszéljem meg az ügyes-bajos dolgaimat, ha azok olyan jellegűek, amiket nem akarok a szüleim orrára kötni.
- Ma már eleget dumáltam stratégiáról. De szavadon foglak, szöszi. - húzom hirtelen szélesebbre a mosolyom, de csak mert tudom, hogy ettől a becézéstől a falnak is megy meg nem is. De csak őt hívom így és nem is bántásból. Tökéletesen tudja, hogy amúgy nem rajongok a szőke lányokért.
- Felejtsd el Wilkinsont a beadandójával együtt. - ennyivel a tudtára is adom, hogy én aztán nem fogom nézegetni azt a beadandót, írja meg, amikor akarja, de ha vele vagyok, akkor vagyok annyira önző is, hogy kiköveteljem a maximális figyelmét. Különben sem tudunk mindig elég időt együtt tölteni és ilyenkor szeretem kompenzálni őt.
- Na? - magasra kúszik a szemöldököm, ahogy titokzatoskodni kezd. Már felkészülök arra, hogy majd valami irtó perverzet fog a fülemne suttogni, aztán rájövök, hogy még mindig a barátnőmről van szó, arról a Livről, aki az ilyen témákat inkább elvicceli, mint zavarba jönne, ezen pedig annyira nevetni kezdek, hogy szabályosan jól esik. De komolyan. Az első tényleg önfeledt nevetésem, ami nem tart sokáig, de annál jobban törölgetem ki a könnyet a szemem sarkából.
- Akkor etess meg. - incselkedek, ahogy megfogom a kezét és közelebb is hajolok. Vele ellentétben én egy puszit nyomok a állélére mindattól függetlenül, hogy most is épp körülvesznek minket. Ha valaki most be merne szólni, akkor azt rövid távon a gyengélkedőre küldeném. Azt még nem tudom, hogy pálcával vagy a puszta öklömmel.

Eddig még csak fel sem merült bennem a gondolat, hogy mostantól fogva akár közös erővel is dolgozhatnánk a csapatok stratégiáján a magunk erősségeit kihasználva. Persze lefogadom, hogy James nem túlzottan örülne ennek, minek után a taktikáink elég titkosnak számítanak. Nem oszthatnám meg őket senkivel, főleg nem a mardekár csapatkapitányával. Fogós kérdés, minden esetre abban senki nem állíthat meg, hogy segítsek nekik, ha Leo erre kér. Bár talán Tatianaval ők is jobban járnának, úgy hallottam kifejezetten szeret fejtágítást tartani a játékosoknak.
- Rendben.. - nyugtázom végül egy grimasszal az arcomon. Tudom, hogy ilyenkor engedékeny vagyok, de a szöszizést csak neki és csak mértékkel engedem meg, mielőtt még túlságosan hozzászokna. - Esetleg beszélj Tatianaval is majd, biztosan észrevett valami olyasmit, amit te nem. Elég jó szeme van az ilyesmihez.. - biztatom, hogy merjen segítséget kérni. Nyilvánvalóan Krum lányaként a vérében van a kviddics, és az sem hátrány, hogy nem szokott köntörfalazni sem. De csak egy tippnek számom, ha végül nem fogja felkeresni, az is az ő döntése.
- Már el is felejtettem.. - legyintek, hisz egyértelműen nem leckeírással szeretném gatyába rázni a pasimat. Ennyire még én sem vagyok borzalmas barátnő. Na nem mintha egyébként hagyna bármikor csak úgy tanulni, mikor neki nincs kedve hozzá. Talán ez volt az első dolog, amit komolyan megtanultam vele kapcsolatban.
A tervem végül beválik, bár arra nem számítottam, hogy már most jókedvet tudok költöztetni az arcára és újra nevetni fog. Meglehet, hogy egy kicsit alulbecsülöm önmagam, de nem igazán érdekel, mikor végre nevet. És mindezt olyan jóízűen teszi, hogy én is csatlakozom hozzá. Hagyom, hogy közben közelebb vonjon magához és bár általában az ilyen húzásai miatt morcos leszek, most az sem zavar, hogy többen is látnak minket.
Inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy minél több falatot tömjek belé és nem vagyok rest úgy csinálni, mint aki még mindig pokoli éhes, mikor másodszorra is megpakolom a tányért csupa finomsággal, amit aztán természetesen az ő szájába tuszkolok. Végül az agyonszúrkált puding is hasonló sorsra jut, és csak akkor elégszem meg a látvánnyal, mikor látom, hogy mind az utolsó falatig betermeltük a vacsoránkat.
- Na készen állsz a kalandra? - fordulok aztán felé a padon épp úgy, ahogy ő is ül, így tökéletesen szemben lehetünk egymással. Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy terveim vannak, de azt továbbra nem kötöm az orrára, hogy mifélék.

Értékelem, hogy nem kezd el erősködni. Tudom, hogy szívesen beszélget egyébként általánosságban vett stratégiákról, de most tényleg nincs agyam hozzá, se kedvem, se erőm. Máskor már rég megvitattunk volna egy helyzetet, még ha nem is a mi csapatainkkal kapcsolatban is tettük ezt. Szerintem a kviddicsből valahol neki is elég mára, főleg az olyan izgalmak után, hogy majdnem leborult a törpe és kínosan rosszul játszottunk.
Tatianan már gondolkoztam. Elvégre csak nem poénból ajánlotta fel nekem azt, amit. Szégyen vagy sem, lehetséges, hogy élek vele. Ha mást nem, a hibákat megvitatni, hisz nekem nem volt mindig módomban a csapat teljesítményét elemezni, amikor figyelnem kellett a gurkóra.
- Ha leköszönök év végén, biztos mindegyiket elküldöm kviddics-táborba hozzájuk. Majd biztos szidni fognak, én pedig csuklani, miközben lógatom a lábam valami medence szélén. - jegyzem meg most már sokkal jobb kedvvel. Ha az első humoros megjegyzésem nem is aratott osztatlan sikert, talán most már hangomra akadok. Elvégre ki más, ha nem én lennék az, aki mindenért is szájal? Abban a pillanatban, hogy elnevetem magam, nem kell többet aggódni a kedvemért, de még a hangomért is. Egyetlen szerencsém, hogy Liv tényleg ennyire jó értelemben tud hatni rám, mást már biztosan elküldtem volna, hogy hagyjon békén most. De őt még hagyom etetni is, bár ebben igazság szerint közrejátszik az is, hogy tudom, nem hagyná aztán annyiban a dolgot. Mert nekem ennem KELL. Másrészt az is elég beszédes, hogy most már nem csak úgy ücsörgök mellette, hanem szembe fordulok vele és teszek arra, hogy ki mit szól meg lát, adok az állélére egy puszit. Hé, nem nyálaskodom el az egészet, senkinek egy kurva rossz szava nem lehet, de ha lenne, akkor megismerheti az öklömet. Kiváltképpen jól esik a puding is ez után és nem is óhajtok párhuzamot vonni a kettő között.
- Itt tervezel kalandozni? - nem tudom hová tenni, hogy befordul felém, lehet tényleg az is, hogy hozott valamit. Bár igazából mennyibe telik felpattanni és elindulni valamerre? Meg hát belőle inkább azt nézem ki, hogy szívesebben maradna kettesben most már velem, amiről én is pontosan így vélekedek.

Leoval semmi gond nincs, sőt, sokat nyert vele a mardekár mióta átvette a csapatvezetői teendőket, csak olykor emlékeztetni kell őt, hogy a csapat kudarca nem jelenti azt, hogy ő is felsült vezetőként. Néha úgy érzem, hogy túlzottan a szívén viseli a srácok sorsát, és az utolsó év, mikor ráadásul az utódját is ki kellene nevelnie, még több terhet ró a vállára. Persze ebben úgysem fogad el sem tanácsot, sem segítséget, mégis sokkal nyugodtabb volnék, ha nem gondolná azt, hogy tőle függ minden. Lássuk be, nem ő a világ közepe. Talán csak az én világomé, de ezért senki nem hibáztathat.
- Borzasztóan fognak neki örülni, hogy milyen figyelmes búcsúajándékkal rukkoltál elő nekik.. - nevetem el magam. Lefogadom, hogy Thales és a csapat többi maradó tagja majd kiugrik majd a bőréből, ha megtudja, hogy nyáron nem Leo, hanem Krum fog hajcsárkodni felettük.. Remélem ő is érzi a hangomon az iróniát. - Még a végén álmatlan éjszakákat okoznál a kicsi Regunak is.. - teszem hozzá továbbra is jókedvűen. Nem tehetek róla, hogy ennyire szórakoztat az elképzelés. Kivételesen nem is a mardekár kárára nevetek, hanem Leoéra. Ez a pillanat is elérkezett.
Attól a pillanattól kezdve, hogy végre enni kezd, roppant mód büszke is vagyok magamra, amiért sikerül belé diktálnom a vacsorát. Bár lássuk be, nem sok esélyt hagyok neki az ellenkezésre. Csak néhány puszi az ára, és ezt hajlandó vagyok megfizetni még közönség előtt is. Bár a diákok zöme már nem is nagyteremben tolong, úgyhogy akár hagyhatnám is elfajulni a helyzetet, de még mindig kényelmetlenül érintene, mert ez mégiscsak a magánügyünk. Szerencsére Leot már egy kicsivel is boldoggá lehet tenni.
- Nem, ehhez a kalandhoz nem a nagyterem a megfelelő helyszín.. - rázom meg a fejem. Lássuk be, a vacsora maradékát bámulva nem lenne jó móka a tervem megvalósításából. Közelebb hajolok még egy csókra, aztán felkelek az asztaltól és felé nyújtom a kezem, azt várva, hogy ő is tegyen így. Nem tudom, rájött-e már, hogy mit tervezek, de hamarosan világos lesz neki, ha felteszem a kérdést.
- Tudod kik vannak ma ügyeletben? - Hé, senki ne vessen rám követ, amiért kihasználom, hogy a pasim prefektus.

Beszélgetés közben rá kell jönnöm arra, hogy a rosszkedv elleni csatát már akkor elveszítettem, amikor Liv mellém ült. Nem tudom mit és nem tudom hogy csinálja, de olyan hatással tud lenni rám, mint amit sokan megirigyelhetnének. Nem mondom, hogy a családom és mondjuk Tyler nem képes ilyenre, de egyre könnyebben hat rám Liv is már. Lehet, hogy kezdek elpuhulni, de igazából nem is zavar a dolog.
- Azért én sem hagyom ki, látni akarom őket, ahogy majd' meghalnak a gyakorlásban. - még azt a gondolatot egyelőre dédelgetem, hogy az öcsémre szeretném hagyni a csapatot, mert egy valamiben nagyon jó, megfigyelésben és helyzetfelismerésben. És ha kellően ügyes lesz és szerez némi megbecsülést a csapatban, akkor egész nyáron rá fogok feküdni, hogy jó vezetőt faragjak belőle. Olyanokra gondolni sem akarok, akik eddig még nem voltak a csapat tagjai, Scorp pedig lássuk be, hogy túlságosan megosztó személyiség ahhoz, hogy egy ilyet a vállaira merjek rakni. Őt valaki vagy szereti, vagy nem. Engem is vagy lehet szeretni vagy nem, de ha valakinek baja van velem, akkor abba a konfliktusba én beletenyerelek és megoldom. Teljesen másképp működünk, de ez így van jól, így van rendben a csapatunk is. Maya néha úgy érzem, hogy nem tudja merre van arccal előre, Regu pedig lássuk be inkább találja meg a saját hangját előbb, mint uralja a többiekét. Mi többiek pedig elmegyünk, így aztán tényleg mindenkivel elszámoltam.
- Regu kicsit olyan, mint én az első meccseimen. Ha kikaptunk, vigasztalgatatlan voltam, mert nem szoktam hozzá, hogy olyan is megtörténhet. Én előtte még apával és a többiekkel játszottam otthon és idővel általában én nyertem. - most az mindegy, hogy hagytak nyerni avagy sem.
Szinte sértő, ahogy a vacsival manipulál, de hagyom neki, mert tudom, hogy egyébként szüksége van a szervezetemnek kajára. Csak általában ha rossz a kedvem, akkor egy falat sem megy le a torkomon. Mintha azok a puszik varázserővel bírnának.
- Hát mi? - kapok az alkalmon, hogy egy kicsit zavarba hozzam, mert kezdem érteni, hogy ő tulajdonképpen mire gondol. Livet legalábbis ilyen témával könnyű zavarba hozni és néha élvezem ezt, mert rettentően aranyos ilyenkor. Azonban most tökéletesen meglep azzal, hogy ad még egy csókot. Hé, arról nem volt szó, hogy nem fog rajta a zavarba hozás. Hát még mindig az asztalnál ülünk... Egy kissé meglepetten kelek fel és fogom meg a kezét, ahogy elindulunk.
- Csak nem én? - még meg sem néztem, ki ügyel ma, pedig fel kellett volna arra is készülni, ha tényleg én leszek az. Esküszöm, hogy ő mindenre is gondol, nem győzöm csodálni érte.
- Egész nap ezt vártad? - kezdem elengedni a kviddics témát és végre másról is beszélni, mondjuk rólunk. Meg a szórakozásainkról, amikkel tényleg csak egy icipicit szegjük meg a házirendet. Mégsem érzem úgy, hogy ezzel bárkinek is szúrnánk a szemét, feltéve hogy az illető nem Bagman.