A sokadik cikknek már nehéz nekiülni akkora lelkesedéssel, mint azt tettem a legelején, főleg amikor gyalázatosabbnál gyalázatosabb dolgok derülnek ki a brit miniszterelnökről és az unokaöccséről is. Firkászként azonban nem rúghatom fel egy egész csapat munkáját, csak mert épp nem akarok vele vesződni. Nem hagyhatom cserben a szerkesztőséget, a főnökömet, a gyakornokomat és senkit, aki csak egy kicsit is beleártotta már magot ebbe vagy a nevét adta a lejáratáshoz. Nem is inkább annak nevezném, hanem feltárásnak. Szükségem volt arra, hogy váltsak egy kicsit, leüljek megírni egy mesekönyvet, miközben kiírom magamból minden jó és rossz gondolatomat. Maxie elérhetetlen a karácsony utáni incidens óta, én pedig kezdem csak elengedni, hogy valaha is szóba fog állni velem. Fogalmam sincs, hogy mit szeretett volna mondani, mert amint meglátta a társaságom, sarkon fordult és idegesen lerázott. Kár lett volna hazáig követni, hogy aztán az orromra csukja az ajtót. Igazság szerint a könyv segített egy kicsit elvonatkoztatni, papírra vetni az érzéseimet úgy, hogy azt soha senki ne vegye észre. Tudom, hogy már ideje lenne annak, hogy a gyerekem megszülessen, és biztos vagyok benne, hogy így is történt. Azt is tudom, hogy jó kezekben van, de a gondolat az őrületbe kerget néha, hogy nem tudok róla semmit. Ha most egy erőszakos seggfej lennék, akkor utánajárnék, de attól egyértelműen nem lenne senki sem boldogabb, ráadásul addig jó, amíg abban a lakásban még mindig tudom, hogy ki lakik. Karácsony előtt egyebek között sok mindent hozzávágott a fejemhez és nem vagyok biztos benne, hogy az elköltözés nem szerepelt-e közöttük. Erre már aligha kapok választ, mert nem tudom, ha valaha is találkozunk, mégis mi indítaná be a szikrát közöttünk. Egy újabb adag kávéval indítom a napom a szokásos helyen mielőtt még belépnék a szerkesztőségbe, hogy egyáltalán felpörgessen a koffein. Borzasztó lehet addig egyébként szóba állni velem, amíg meg nem iszom a kávét és ezt vállalom, ezért is kímélem meg az emberiséget magamtól és teszek egy tíz perces külön utat. Nincs igazán rituálé jellege, hogy nem is bent iszom meg, mi több még csak nem is útközben, hanem a szerkesztőségben, hogy minél később kezdhessem meg a dolgom. Hami nem szereti, de addig ő egy rossz szót nem szólhat, amíg megírok neki mindent, amit csak szeretne. Szeretnék hajtani a saját irodára, ha már adott rá a lehetőség és addig, amíg nincs kimondottan nyitott helyzetben az, hogy fenyegessenek, addig én szabad ember vagyok jó pozícióval. A napokban jelent meg egy újabb egészen nagy visszhangot keltő cikkem és még csak nem is az exkluzív tartalmakkal, csak valami kis negyed oldalt kapó szösszenettel. De hát minden is a földbe döngöli a kormányunkat, nem? Nekem meg mindegy, milyen kamikaze akciót hajtok végre, amíg nincs senki veszélyeztetve. - Ez a maci leesett. – hajolok le a földre, hogy felvegyem a plüsst, amint kilépek az üzletből. Jó magasan feltolom a napszemüveget a fejemen és úgy indulok el a játékkal a babakocsit toló nő után, mintha azért rendesen fizetnének. Aztán elég hamar ismerőssé válik a sziluett, majd rájövök, hogy Maxie az és a…. kékes árnyalatú a babakocsi? - Szia. Ezt elhagytátok. – akkor most már háromszorosan is leporolom, mielőtt odaadom neki, bár nem hiszem, hogy valaha is visszakapja a bébi kimosás nélkül. Tekintetemet pedig akaratlanul magára vonzza a babakocsi tartalma.
Február van és meglehetősen hideg, én pedig egy hat hetes csecsemőt tologatok a pékség irányába, mert bizony friss anyai teendőim mellett néha ennem is kell valamit. A rendelt kaján és a szendvicsen kívül viszont mostanában nem futja többre sem időből, sem energiából. Most is csak jóféle kifliért indulok, de mire addig eljutok, hogy be tudom zárni magam mögött az ajtót, már kétszer leizzadok. És persze újra megnézem, hogy elég melegen öltöztettem-e fel a gyereket. Néha talán túlaggódom és úgy viselkedek, mintha minimum egy többnapos szibériai túrára és nem csak London utcáira készülnénk egy fél órára. De az vesse rám az első követ, aki kapásból mindent jól csinált. Na ugye. Természetesen nem voltam felkészülve az anyaságra, és ez alatt nem csak azt értem, hogy arra sem, hogy egy nagyon szűk helyen kell kipréselnem egy kisembert - bár nyilvánvalóan ezt nem tudja előre begyakorolni az ember. Arra sem, hogy milyen sokat alszik és hogy milyen gyakran felébred közben gőgicsélve. Hogy csupaszon úgy fog kinézni, mint egy kis béka. És arra sem készített fel senki, hogy a szerelmem iránta az első pillanattól kezdve megingathatatlan lesz. Pedig így lett. A kocsiban ringatva Jack remekül érzi magát, én pedig biztosra vehetem, hogy az alig 10 percre lévő pékségig el tudunk sétálni úgy, hogy közben ne törne el a mécses nála. Egyébként nyugodt baba, még nem jöttem rá, mi szomorítja el annyira, hogy pillanatok alatt lekonyul a szája és hüppögni kezd, de szorgosan dolgozom rajta. És közben remélem, hogy mindenki más is ennyire elveszett az első hetekben, mint én most. - Jól van, megyünk már! De a maminak is ennie kell, hogy tudjon adni neked is enni.. - nyomom meg óvatosan a kis orrát, mikor megigazítom rajta a sapkát és úgy ítélem meg, hogy indulásra készek vagyunk. Pár perc séta után Jack mégis úgy dönt, hogy nem szeretné ezt a sétát most végigasszisztálni és bár nem kezd fészkelődni a babakocsiban, a kis elégedetlenül szuszogó hangján egyértelműen érzem, hogy meg kell akadályoznom egy jó nagy hisztit. Szerencsére egy cumi sok mindent megold. Legalábbis azt biztosan, hogy viszonylag nyugodt körülmények között folytathassam az utunkat. Csak a hátam mögül érkező hang forrása zökkent ki a mozdulatból és nagyon remélem, hogy csak az agyam űz velem ostoba tréfát. De nem. Hát persze, hogy nem. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy mi van, ha csak az alkalmat várta, hogy újra belepofátlankodhasson az életünkbe, de ahogy megfordulok, sikerül megállapítanom, hogy az a kezében tényleg a fiam mackója. Biztosan akkor pottyant ki, mikor én a cumija után kutattam a táskámban. Egyetlen tértágító bűbáj úgy tűnik nem elég, hogy ne hagyjak el semmi fontosat. - Köszönjük! - nyúlok a maciért, de hangom kimért. Arcomról pedig semmi olyat nem tud leolvasni, amiből erőt meríthetne ahhoz, hogy előálljon azzal, amit a fejében forgat. Én ugyanis elég jól olvasok a testbeszédéből, így mikor a babakocsi felé téved a tekintete, nemes egyszerűséggel elé állva takarom el a kilátást előle. Nem, még annyit sem érdemel meg, hogy lássa. Talán egyszer elgyengültem és majdnem adtam neki még egy esélyt, de úgy tűnt nem bántja annyira a helyzet, mint gondoltam. Képes volt elhitetni velem, hogy egyedül lesz karácsonykor.. Aztán természetesen ott volt nála az a nő. Nem is tudom mit hittem. Egy hozzá hasonló hazug ember sosem fog megváltozni.
Vendég
Vas. Júl. 04, 2021 12:13 pm
Maxie & Felix
Tanítani kellene az élet iskolájában, hogy egyes szituációkat bizony kellő hidegvérrel kell levezetni, különben nem lesz jó vége. Sokat tanultam az elmúlt időszakban a türelemről, kivárásról, eredményes munkáról, sikerrül és egyáltalán arról, hogy úgy érzem, hosszú távon is van hasznom. Nem tagadom, hogy a Maxie-vel való találkozás nem bert alaposan hátba, csak egyszerűen nem volt időm foglalatoskodni vele, amikor a sok munkát meg a nyakamba zúdították. Legalább aktívan és termékenyen telt a karácsony, csak aztán én nem voltam elég eltökélt. Vannak dolgok, amiket nem bánok az életben, ilyenek a nők, az életvitelem, a stílusom, a döntésem, hogy kiszállok a családi bizniszből és természetesen az is, hogy idejekorán mentem a saját fejem után. Viszont ahogy öregszek, egyre több olyan helyzetbe szaladok, amikor megbánom a viselkedésemet vagy a következményeit. De inkább a következményeit. És bármennyire is látom magamtól egy karnyújtásnyira azt, hogy mondjuk láthassam a fiam, nem tartom jó ötletnek, hogy oda is menjek. Márpedig a kezemben szorongatott mackót valakinek oda kell adnia és legyen az bármennyire kínos néhány pillanat is, akkor is meg kell szólítanom. Mit meg kell, meg akarom szólítani. Ezzel pedig magamra vértezem a világ minden óvatosságát. Ahogy arra számíthattam, nem adja olyan könnyen magát. Igazából itt most nem is róla vagy rólam, rólunk meg főleg nem beszélünk, de könnyen meglehet, hogy az arcomra van írva, mennyire szeretném látni a picit. A macit is úgy szorongatnám most a kezemben, mi több, elvinném haza, hogy legalább valami emlékem legyen róla, de engedek a józan észnek és hagyom, hogy elvegye. Kimért, amennyire csak lehet, amennyire az volt a legutóbb is és van egy olyan megérzésem, hogy azt jobb ha fel sem emlegetem. Csak egy pillanatra feszül meg az állam és rendezem a vonásaimat, hogy aztán egy nagy levegőt véve mégis csak szóba elegyedjek vele ahelyett, hogy kiverném a balhét. - Nahát, levegőzni jöttetek ki, hogy ma nincs annyira hideg? - igazából fogalmam sincs, hogy mit hozhatnék fel, mert gyerek témákban annyira nullán állok, mintha csak a kertészkedésről kellene beszélnem. Egyszerre indul be a pánikjelzés a fejemben, hogy most azonnal meg kell emberelnem magam és valami olyan terepre kell eveznem, amin már jártam. - Segíthetek valamiben? - jesszus, mint valami rossz eladó, de a kérdésem legalább őszinte. Közben addig is megpróbálhatom kifigyelni a gyereket a válla fölött, csak hát elég nehéz, amikor egy halom ruhakupac is többet takar az aprócska arcából. Végül aztán inkább úgy döntök, hogy egyenes leszek. - Fiú?
Nem várt fordulat, hogy amennyire tudom imádni ezt a csöppséget, épp annyira gyűlölöm az apját. Az egyik érzés pedig csak erősíti a másikat, így eszemben sincs megenyhülni az irányába. Még akkor sem, ha úgy lengeti maga előtt az elhagyott babamedvét, mintha valamiféle fehér zászlóként akarná használni annak bizonyítékaként, hogy békés szándékkal érkezik. Őszintén szólva azt sem bánnám, ha soha nem kapnánk vissza, odahaza van belőle egy tucat. De nem vagyok ennyire szívtelen, a fiammal sosem. Tudom, hogy kifejezetten szereti ezt a medvét. Vagy én szeretem annyira látni, ahogy őrzi az álmát. A lényegen nem változtat. - Igen, persze, levegőzni.. - nézek rá a homlokomat ráncolva, bár jobb lenne, ha inkább nem is válaszolnék a kérdésére. Nem tudom miért gondolja azt, hogy nekünk egyáltalán beszélnünk kell.. Hogy egyáltalán van miről beszélnünk a legutóbbi alkalom után. Mert arról már lecsúszott, hogy beismerjem, hogy talán egy kissé elvetettem a sulykot nála. Fel sem merül bennem, hogy ennél többet mondjak, főleg nem arról, hogy naponta szoktunk erre járni, mert ennyi séta és friss levegő bizony mindkettőnknek kell. Megkímélném magunkat attól, hogy a jövőben is összefussunk vele. Épp elég baj az, hogy más időpontot kell találnom a pékségbe járásra, hogy biztosan elkerüljem Felixet. Egy gyerek napirendje mellett ez nem olyan könnyű feladat. - Nincs szükségem segítségre.. - utasítom el hezitálás nélkül bármit is akar ajánlani. Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy nem kell tőle semmi. Sem az ideje, sem a pénze nem tenne boldoggá. Pedig az utóbbi napokban egészen megfeledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Kár, hogy pont olyankor bukkan fel mindig, mikor a legkevésbé jó az időpont. - Fiú, egészséges és Jacknek hívják és január 11-én van a születésnapja... - osztom meg vele az információt. Nem mintha megérdemelné, de szeretném az orra alá dörgölni, hogy egészséges gyereknek adtam életet anélkül is, hogy végigasszisztálta volna a terhességemet. Meg azt is, hogy egyáltalán nem kértem ki a véleményét arról, hogy nevezzem el. Talán karácsonykor fontolóra vettem volna, hogy meghallgatom a javaslatait, de addig sem jutottam el, hogy elmondjam neki, hogy fiút várok. Érhető okokból pedig a lengén öltözött női vendégéből következtetve, nem is vártam, hogy érdekli ez az információ.
Vendég
Vas. Júl. 04, 2021 1:57 pm
Maxie & Felix
Egy pillanat alatt bizonytalanodok el, ahogy meglátom azt a homlokráncolást. Nem tudom, mi rosszat mondhattam most, lehet csak valami oltári nagy eget rengető baromságot. Mert honnét tudjam én, hogy egy újszülöttet hány naposan és hány hónaposan lehet kivinni az utcára? Ahogy azt sem tudom mikor van fent, mennyit alszik, mennyit eszik és úgy általában miféle igényei vannak egy babának? Na ezért lenne rossz rám bízni, mert fogalmam sincs. Őszintén. És szégyen vagy sem, ezt előtte sem titkolnám egy percig sem, mert inkább kérdezek, mint leejtem. De most nem gondolhatok ilyen luxus dolgokra, hogy hogy megfogjam, amikor úgy takarja előlem, mintha már szemmel verném. Máskülönben ő feltételezem rá van szorulva, hogy magával vigyel. Máskülönben pedig lehet az is, hogy csak annyira haragszik rám, hogy az is bűn, hogy megszólaltam. Pedig ha tudná, hogy egyébként hiányzik ő is, hiányzik az, hogy megbeszéljük, márpedig én sok mindent tisztázni szeretnék. A múltkori szerencsétlen esetet pedig nem tudom hová tenni, amikor nem is történt semmi olyan, amiért elviharzott. Úgy fest ahogy idősödök, kezdek megbolondulni, hogy azt gondolom, vannak fontosabb dolgok a szükségleteknél. Pedig így van. De ezt félek már nem értené meg sohasem. Vagy inkább csak nem hinné el nekem. - Oké, csak... kérdeztem. Nem tűnik kevés cuccnak az, amit ez a babakocsi tartalmaz. - boldog tudatlanság, üdv a gyerek nélküli apák világában, akik azt sem tudják igazából mihez mit szóljanak és melyik esemény után kapkodják igazán a fejüket. Én mondjuk annyira egyikhez sem, pedig esküszöm még a totális káoszt is bevállalnám. Most azonban nincs káosz, csak békesség a nagy takaró alatt. - Szóval egy hónapos nagyfiú vagy, Jack? - próbálok a gyerekhez szólni, nem mintha értene ebből bármit is, a hangom pedig biztosan pont annyira idegen a számára, mintha csak leszólította volna az utcán valami random ember. Nem is akarom igazán megijeszteni. - Szép nevet adtál neki. Ízig-vérig Travers. - ezt már inkább magamnak nyugtázom, de érzem, hogy nem fog tetszeni, így inkább gyorsan témát is váltok. - Nyugodt baba? Sokat alszik, vagy... sír?
Kedvem lenne a képébe vágni, hogy egy gyerek sok kis mütyűrrel jár, de mégis honnan tudhatná egy hozzá hasonló elbaszott apa, mégsem teszem. Csak az állam feszül meg egy pillanatra és legjobb lenne, ha szájzárat kapnék, mielőtt még bármi cifrát mondhatnék a gyerek füle hallatára. Nem érdekel, hogy még semmit sem ért ebből. - Elbírok vele.. - jelentem ki egyszerűen, mintha csak azt mondanám neki, hogy "lebírok veled". Elvégre egyszer már megtettem, kétszer is, sőt elég sokszor kiadtam már az útját, nem lehet olyan nehéz most sem hátat fordítani neki. - Hat hetes.. - javítom ki automatikusan, a hangom még mindig teljesen érzelemmentes, csak a szemeimen láthatja, hogy nem veszem jó néven, ahogy a gyerekhez beszél. Egyébként is, gond van a fejével, hogy nem megy neki a fejszámolás?! Pedig ez nem olyan bonyolult képlet. Lényegtelen. Már megint ostobaságok miatt húzom fel magam. - Nem, nem Travers.. Nimier.- fúrom a tekintetem az övébe továbbra is rezzenéstelen arccal. Tudtam, hogy eljön az idő, mikor majd elé kell állnom és közölnöm vele, hogy eszem ágában sincs hagyni, hogy a nevére vegye a gyereket, csak arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. De ha már itt tartunk, nem hagyhatom, hogy tévhitbe ringassa magát. A fiam soha nem lesz Travers. Nem fog szenvedni az apja nevétől és hírnevétől. - Nem kell úgy tenned, mintha bármi közöd lenne hozzá néhány éjszakán kívül.. - teszem még hozzá halkan, hogyha bár nem is erőteljes hangon, de azért éreztessem vele, hogy az iránta érzett ellenszenvem mit sem változott. Ha eddig ez nem lett volna elég világos neki. - Ne haragudj, Felix, ehhez nem igazán van közöd.. - sóhajtok fel. Nem hiszem el, hogy még mindig erőlködik. Visszaadhatta volna azt a macit és leléphetett volna, akkor egyikünk helyzetét sem nehezítené meg. De erre nyilvánvalóan nem képes az önzősége miatt. Nem lep meg.
Vendég
Vas. Júl. 04, 2021 5:18 pm
Maxie & Felix
Arra felkészítettek, hogy hogyan kell lerázni egy nőt, mert az nem egy bonyolult hadművelet. Csak soha senkit ne engedj be a lakásodba és meg van oldva. De arra senki nem készített fel, hogy egy nő bizalmát visszaszerezni ördögtől való tett volna. Márpedig én bármennyire is szeretnék bizakodni a saját helyzetemben, eléggé lehangoló a jelenlegi álláspont. Nem hogy nulla, hanem mínusz csillió. És a legbosszantóbb igazából az, hogy még csak meg sem próbál könnyíteni a zavaromon és a tudatlanságomon, hanem ebből IS próbál előnyt kovácsolni magának. Nem baj, elég vastag a bőr a képemen. - Akkor főleg nagyfiú. - nem zavartatom magam, csak elmosolyodok félszegen. Oké, tetszik, hogy most látom a kis tököst, bár nem sokat ugyan, de legalább megbizonyosodhatok afelől, hogy jól van az anyjával együtt és fogalmam sincs, hogy mekkorának kellene lennie, de elég nagy babának tűnik. Igazából még azzal sem tud megzavarni, hogy leszögezi, semmi esetre sem Travers. Igen, ezzel tisztában vagyok, ahhoz valami papírformát biztos alá kellett volna írnom, amit ugyebár sohasem láttam. Semmi gond, jön még ő az én utcámba. - Így is szép neve van. - állom a tekintetét, ha már ennyire szuggerál. Nem fogok visszavonulót fújni és megfutamodni a saját fiam mellől, ha már így alakult. És ebben most az sem zavar, hogy esetleg elkések a munkahelyemről vagy kihűl a kávém. És itt jön képbe valamiféle belenyugvás a késésbe, mert akármennyi idő is telik el, egyre jobban szeretném látni. - Értettem. Tudom, hogy továbbra sem szívlelsz különösebben, bár én egy rossz szót sem szóltam rád. De ha már nem láthatom, akkor csak valamit ossz meg róla. Sokat gondoltam rátok december óta, miközben igyekszem tiszteletben tartani azt, hogy békén hagylak.
Számtalanszor eszembe jutott december óta, hogy talán túl szigorú voltam hozzá. Elbizonytalanodtam magamban, a döntésemben és ha ez mind nem lett volna elég, teljesen egyedül éreztem magam egy olyan helyzetben, amiről bár reméltem, hogy magam is elbírok vele, ez egyáltalán nem volt biztos. Persze minden alkalommal, mielőtt még elgyengültem volna, megacéloztam az akaratomat és emlékeztettem magam arra, hogy Felix minden egyes pillanatát nagyon is megérdemli annak, amit tőlem kap és kapott a múltban. Tett érte, hogy ne legyen miatta bűntudatom. Most pedig, mikor itt áll velem szemben és nagyon úgy fest, hogy a fiamat szeretné látni, ugyanezt érzem. Nem tudom kezelni a helyzetet, nem tudom van-e jó megoldás arra, ami most itt történik, de biztosan nem az az, hogy csendben eltűröm, hogy ismét a személyes terembe furakodik. Nem véletlenül állok úgy, hogy a lehető legkevesebbet lásson a gyerekből. Nem állok készen rá, hogy megmutassam neki és talán egyhamar ez nem is fog bekövetkezni. Ugyanakkor még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem szeretném, ha köze lenne hozzá. Nem apának való és erről a tényről két békésen csengő mondat nem változtatja meg a véleményemet. - Érdekes, én nagyon is örülök annak, hogy kiderült rólad miféle ember vagy, mert egy pillanatra azt hittem, talán mégis megérdemelnél egy esélyt. Igazából köszönettel tartozom azért, hogy még a szülés előtt világossá tetted, hogy minden amit mondtál, csak a színjáték része volt. Megosztottam róla azt, amit tudnod kell. Tudod a nemét, a nevét, a születésnapját és azt, hogy megfelelően fejlődik. A személyiségéhez semmi közöd nincs, Felix.. - jelentem ki és ezzel azt is tudatom vele, hogy nem szeretném, ha újra vitába szállna velem. Persze lehet véleménye, de örülnék, ha megtartaná magának. Én sem mondom a szemébe, hogy mekkora árulásnak éreztem, mikor a lakásához érve egy lengén öltözött idegen nő nyitott ajtót, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem kellett volna, hogy megviseljen, de fájt.
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 11:19 am
Maxie & Felix
Nehéz azoknak a férfiaknak az élete, akik világ életükben csak eszközként tekintettek egy nőre rádöbbenniük arra, hogy bizony van mögöttes tartalom. Senki nem készített fel arra, hogy egyszer én is beleeshetek a saját csapdába és vonzódni kezdek valakihez a kelleténél sokkal, de sokkal jobban. Most már mindegy bánni, azt viszont igencsak bánom, hogy olyan könnyedén letettem a magyarázkodásról. Biztos vagyok benne, hogy teljesen más lenne a viszonyunk, ha akkor karácsony után megbeszéljük. Először nem is értettem, hohy miért akadt úgy ki, de igazából rájöttem, hogy engem is biztosan zavart volna, ha egy pasas nyit ajtót a lakásán. Most már teljesen megfeledkezek arról, hogy még a kávé is a kezemben van és valamikor lehet nem ártana meginni, mert hogy már semennyire nem meleg, az is biztos. De ez érdekel a legkevésbé, minnekután azonnal felkínálkozott a lehetőség, hogy lássam a fiam. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire izgatott leszek, mert igazából voltak napok, amikor fogalmam sem volt arról, hogy képzeljem el ezt az egész apaságos dolgot. - Ha Kalliopéra gondolsz, akkor biztosan jól bemutatkoztam egy munka kellős közepén. Ő a főnököm lánya és szintén a szerkesztőségnél van. - nem tudom ezt máshogy mondani, mert noha nem akartam így előhozakodni a témával, ő mégis csak belegyalogolt a közepébe. Az, hogy volt rajta, ami volt, már a helyzet pikantériája, vagyis balesete volnt. Sajnálatos módon nem tartok otthon női holmikat. De egyébként ha nagyon odafigyelt akkoriban az eseményekre, akkor sorra jöttek ki tőlem a provokatív és fősodratú cikkek egymás után, mind egytől egyig a minisztert kritizálva. Nem tudom, hogy olvasott-e a terhessége utolsó időszakában egyáltalán Prófétát. - Szeretném, hogy tudd, én csak azt bánom, hogy hagytalak elmenni mindenféle magyarázat nélkül. - igazából rohadtul leblokkoltam és fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondjak erre a furcsa szituációra, amit látott és látni vélt. De nem feszegetem tovább a dolgot, mert sem helye, sem ideje, sem aktualitása nincs. Máskülönben sem szeretném, ha még egyszer olyan ingerült lenne, mint annál a bababoltnál. Kénytelen vagyok tulajdonképpen csak meghajolni az akarata előtt, amíg csak és kizárólag nála van a gyerek. - Azért megnézhetem? Nem fogom elrabolni és hasonlók, mert egyértelműen melletted a helye. Csak... látni szeretném.
Nem akarom elveszíteni a hidegvéremet és minden idegszálammal kapaszkodok abba az egyetlen dologba, ami még a földön tart. A fiam gondolatába. Még csak véletlenül sem szeretném, ha ez a beszélgetés alkalmas lenne arra, hogy megzavarja a nyugalmat, ami körülveszi. Márpedig alighanem kihatással lesz rám ez az egész, innentől pedig csak azért reménykedem, hogy tudjam ismét a helyén kezelni. Most már nem olyan könnyű, mint mikor még a hasamban volt. - Azt hiszem félreértettél. Nem érdekel, hogy ki ő és hol dolgozik. És az sem érdekel, hogy mit csinálsz vele. A te életed... - közlöm vele egészen egyszerűen a tényeket. Már nem. De nem volt ez mindig így, napokig őrlődtem utána és felváltva sajnáltam és hibáztattam magam. A vége mindig ugyanaz lett: megtanultam, hogy újabb esélyből is van utolsó. Mi pedig ezen már úgy túl is estünk, hogy fel sem tűnt, hogy eljátszotta, csak mikor azt a nőt találtam a lakásán. Ostoba voltam és egy kicsit újra összetörtem akkor, mert a remény a legaljasabb érzés, ami valaha a hatalmába kerített. A reménynél pedig talán a bizonytalanság rosszabb csak. Márpedig én a közelében sosem lehettem biztos semmiben. - Nem érdekelnek a magyarázataid! Torkig vagyok velük, Felix.. - sóhajtok nagyot, a hangom lemondóan csendül fel. Továbbra sem örülök neki, hogy itt van és el kell viselnem a társaságát, de nem tudok mit tenni ellene. Őt pedig láthatóan még mindig nem érdekli, hogy a jelenléte nemkívánatos. De amíg mindketten Londonban élünk, addig belátom, hogy számolnom kell azzal, hogy itt-ott felbukkanhat. Még akkor is, ha elég nagy ez a város. - A legőszintébben mondom, hogy nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.. - rázom meg a fejem, az elutasításom továbbra is egyértelmű jeleként. Mindhármunk érdeke, hogy most erőt tudjak venni magamon és kitartsak az álláspontom mellett. Csak neki lenne rosszabb azzal, hogy látná őt, majd elszakítanám tőle. Akkor már nem egyszerűbb és fájdalommentesebb az én javaslatom?
Vendég
Csüt. Júl. 08, 2021 9:51 pm
Maxie & Felix
Ez most nagyon nem jött be. De miért is gondoltam azt, hogy majd valami könnyített pályán mehetek, ha róla van szó? Márpedig a jelen ábra is úgy mutatja, hogy foggal és körömmel harcol ellenem. Ennyire rossz ember nem lehetek, hogy bármit is csinálok, azzal csak olajat öntök a tűzre. És de. Én már elismertem, hogy szar alak vagyok és esküszöm, hogy igyekszem következetesebben élni, de amiről nem tud, az nem létezik ugyebár. Most mégsem érzem úgy, hogy akár egy percig is kíváncsi lenne rám és az életvitelemre. - De ő nem jelent nekem semmit. - csúszik ki a számon és igazából meg is bánom, mert rájövök, hogy annyira baromira félreérthető, hogy szinte biztos vagyok benne, le fogja csapni. El is hallgatok, főleg amikor már hallom a hangján, hogy megint mennyire ingerült. Na erről van szó, nem is érdekli semmi, amit mondok és a helyzet az, ha nyomás alatt próbálom szépíteni a dolgokat, akkor az csak annál rosszabb és rosszabb lesz. Csak tanácstalanul hallgatva nézek rá jó hosszú percekig. - Tudom, hogy torkig vagy velem és a viselt dolgaimmal. Az a helyzet, hogy amikor a legutóbb úgy kikeltél magadból... igazad volt. Tényleg vállalhatatlan vagyok sokszor, de már igyekszem nem az lenni. - azért az nagy lépés tőlem, hogy beismerem, mennyire igaza volt. Sajnos nem tudom mégsem megállni, hogy ezt ne mondjam el neki és nem tudom, hogy mennyire lépek ezzel robbanó bombára. - Nem telik el nap, hogy ne próbálnám meg elképzelni, ne gondoljak rá vagy ne akarjam megismerni. Ha nem látom is kötődök hozzá.
Kár rá fecsérelnem a szót. Mégis azon gondolkozom, hogy vajon mitől lehet ennyire elbaszott egy férfi? Láttam már sok mindent, meg is éltem ezt-azt. Jóval többet, mint kellett volna. Mégis, ha arra gondolok, hogy Felix mit tett velem és mekkora szemétláda, nem érzek mást, csak haragot. Indulatot. Gyűlöletet. Túl intenzív ez ahhoz, hogy sokáig álljam, ezért nem is szándékozom sokat időzni a társaságában. Mikor viszont kiesik a száján az az elharapott félmondat, hirtelen lendítem meg felé a kezem és csak Merlinnek köszönheti, hogy nem csattan akkorát az arcán a tenyerem, hogy percek múltán annak nyoma is maradjon. A lehető legrosszabbat mondja, mert zsigerből ráérez, hogy mit nem kellene kiejtenie a száján soha. Genetikailag rosszul van kalibrálva, nem értem őt. Szeretném rá azt mondani, hogy ő sem jelent nekem semmit és soha nem is jelentett, de nem teszem. Azt hiszem ezt már anélkül is sejti, hogy újra közölném vele. Ha pedig mégsem, a szememben parázsló indulatok nyíltan árulkodnak róla szavak nélkül is. A legrosszabb az egészben mégiscsak a hazugság, hisz ha kimondanám, ő is tudná, hogy ez nem igaz. Már ami az örökös tagadás részét illeti. Egyszer ugyanis elgyengültem neki. Egyszer hittem abban, hogy talán... Talán lehet jövőnk együtt. Persze azt már megtanultam, hogy egy férfiban sem lehet megbízni. Ezalól pedig Felix sem kivétel. - Ezért kellene végre elfogadnod, ami történik. Nem akarunk téged az életünkbe... - jelentem ki egyhangúan. Már nem kelek ki magamból, sőt próbálok lehiggadni, de ezen van még mit javítani. Na nem mintha szeretném, ha a jövőben ő trenírozna az ilyen helyzetekre. - Talán egyszer lesz valaki, aki ad neked egy esélyt, talán az a valaki a fiad lesz, ha felnő és úgy dönt, hogy szeretne megismerni... De én nem ilyen vagyok. - nyugtázom ezzel, hogy változni akar. Tegye, de azt érdemes lenne tudnia, hogy csak akkor fog számítani, ha magáért teszi. Én ezt magamért és a fiamért teszem, azért tudok ennyire határozottan kiállni az ügyem mellett. - Nem jó ötlet! Nem tudsz leállni, Felix. Nézz magadra.. - ismétlem meg határozottabban és felé intek. Most sem tud megálljt parancsolni magának. Egyértelműen nem gondolom, hogy jó hatással lenne rá a gyerek látványa.
Vendég
Csüt. Júl. 08, 2021 10:48 pm
Maxie & Felix
Tényleg nem tudok megálljt parancsolni és ezt nem döntöttem még el, hogy az önérzetem miatt teszem, vagy a kudarc elismerésének elkerülése végett, vagy amiatt, mert tudom, hogy rég elveszítettem őt. Bár még mindig őt próbálom meggyőzni, mert azt az estét csak egy zerencsétlen egybeesésnek tartom és semmi másnak. Hisz tényleg nem csináltunk semmit azon kívül, hogy cikket raktunk össze. Végre valami inkább a témába vágó, mint hogy nőzzek. De ez nyilván Maxie-t nem fogja sem érdekelni, sem meghatni. Úgy csattan a keze az arcomon, mintha mindaz amitől eddig rettegtem, visszakézből is adna még egy fülest. A helye sajog, de nem a fájdalomtól, hanem a megrökönyödéstől és a szégyenérzettől. Ezt a csatát most teljesen megsemmisülten veszítettem el és próbálok hozzá jó képet vágni, mégis lerí rólam mennyire kellemetlenül érint. Lassan megérintem a mutatóujjammal az arcom és csak lehunyom a szemem hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt még megpróbálnám rendezni a vonásaimat. Oké, tegyük fel, hogy megérdemeltem. Tegyük fel, hogy jogos volt. De ezek után illő lenne meghallgatnia. Még jó, hogy a gondolataimban nem olvas. A tagadás fázisa után úgyis az elfogadás jön, én pedig tudomásul veszem, hogy súlyosan hátráltattam magam mindeddig. Hirtelen fordul meg a gyomrom egyszer és nem vagyok biztos benne, hogy az éhgyomor miatt. Inkább az érzés miatt, ami most mardos. És annyira szeretném bebizonyítani, hogy rosszul gondolja, most mégsem jönnek a szavak. - Ha felnő... - ismétlem meg a szavait. Nem rejtem véka alá, hogy a keserűség majd kicsordul belőlük, de nem tudok másképp érezni. Nem tudom, hogy kell ezt az állapotot elfogadni, szembesülni azzal, hogy én még az apámnál is rosszabb vagyok. Pedig esküszöm, hogy tett róla, hogy nehezteljek rá, amiért nem volt úgy része az életemnek, ahogy szerettem volna. - Nem tudom, mikor látlak titeket legközelebb... ha rajtad múlik, soha. - pedig tudja, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy hol lakik, de eddig olyan szépen megálltam, hogy nem zaklattam a lakásán. Attól tartok, hogy akkor már a városban sem lenne és a gondolat sem nyugtatna, hogy legalább tudom, itt vannak a közelben. - Rendben. - végül erőt veszek magamon és kimondom a gondolataim szöges ellentétét. Remélem akkor meg is könnyebbül, vagy mit bánom is én. De most már nem fogok visszatáncolni és könyörögni neki még egy sort. - Akkor legyen szép napod.
