Well, nobody's perfect - Philly & Gildy

Sokszor ébredek fel úgy, hogy a mindennapjaim ádáz küzdelmek a nevemmel, ami legtöbbször csak a bajt hozza rám. Ki ne emlékezne a nagyapám „hőstetteire”, főleg ha azok kimondottan első kézből a Roxfortból születtek. Lebukásának helyszíne, a sok mesterkedésének kudarca mind itt kezdődött az exmemoriammal. Mert természetesen még ezt sem volt képes megfelelően végrehajtani, igaz akkor épp törött pálca volt a kezében és ha egyébként nem vált volna profi a használatából, akkor bizony a korábbi elregéléseket sem aggathatta volna magára, mint valami ékes páncélt. De ami történt, megtörtént, nekem pedig a legendájával, jobban mondva a belőle kialakított gúnyáradatával kell együtt élnem. Milyen könnyen megúszta azzal, hogy kezelik a Mungóban és azt sem tudja, hogy mi történik körülötte. Néha én is azt kívánom, hogy bár ne létezne, vagy bár én is lennék annyira záp elméjű, mint a nagyapám. Letagadni már zsigerből letagadhatnám, hisz sem fehér, sem szőke nem vagyok. De attól még tudják, ki vagyok, hála a nagy számnak. Mert a szüleim sok mindenre megtanítottak, arra is, hogy legyek büszke a nevemre és álljak ki az igazamért is. Lehet, hogy a mértéket nem ismerem, de sohasem tudom megállni. Vagy ha máshogy kellene fogalmaznom, akkor zsigerből érzem, mikor kell kelletlenül megszólalnom. Igen, ez a megfelelő szó a legtöbb szituációra. Kelletlen.
Az utóbbi időben azonban olyan jelenségre figyeltem fel a házam táján, amire nem számítottam. A legtöbbször már nem is rám figyeltek fel, ha érkezem a folyosón, hanem Bagman lányára. És néha tényleg nem tudtam eldönteni azt, hogy sértésnek vegyem vagy sem, hogy nem rajtam köszörülik a nyelvüket mások, hanem rajta, akkor is legtöbbször a háta mögött. Mert az egy dolog, hogy én szemtől szembe megmondtam neki a véleményem, a többség már gyáva szar volt, ha csak eszükbe jutott, hogy az anyja a tanfelügyelő. Esküszöm, mint valami mumus. Nem is értem, hogy az a nő hogy tud végig menni úgy a folyosón, hogy ne kapna el egyetlen diákot sem. Javítom, mindig elkap valakit valami miatt, amikor meg sem szólal. És ha már a lánya jut eszembe meg a gondolatolvasása, akkor nem tartom kizártnak, hogy ez a jó szokás családban marad.
-Láttad hogy bunkózott megint Bagman a bagolyházban? – nem mondanám, hogy zavar, amiért már megint az ő neve üti meg a fülemet, de de. Már két óra között sem lehet elmasírozni a folyosón úgy, hogy ne halljak valamelyikről, vagy ne lássam őket. De ez most érdekel, mert ennyiből nem tudom leszűrni, hogy melyikről van szó. Nyilván valaki levelet adott fel, mert ugyebár ha jön, akkor azt a reggelinél ugyanúgy megkapja, mint mások. Hacsak nem egyenesen ablakhoz megy, de azt csak a tanfelügyelőről tudom elképzelni.
- Jaa, és azt mondta, hogy ne üssük bele az orrunkat a dolgába. Annyira kis pukkancs, annyira beképzelt. – ha nem lenne elég nyilvánvaló, akkor két felsőbb éves mögött araszolok és igyekeznem kell kapkodni a lábaimat, ha nem akarok lemaradni tőlük. Most már egészen biztos, hogy Phillyről van szó.
- Ha nem fenyegetőzött volna az anyjával, akkor biztosan kapott volna egy rontást. De így…
- Mert gyáva vagy.
- Gyáva vagy te, szeretnél találkozni az anyjával? Mondd csak, láttad már az anyját? Na ugye. De legközelebb ha megint ilyen szemtelen lesz, nem ússza meg. Akkor majd ülhetünk mindketten az anyjánál. Lehet csak kicsit móresre kellene tanítani, tudod, elkenni a száját. Akkor majd tudni fogja, hogy kit tiszteljen.
Akaratlanul is felhorkantok a szavaikra, mert annyira gyalázatosan szánalmasak. Ami pedig azt illeti, lehet, hogy ezt túlságosan hangosan is teszem, mert mindketten megtorpannak és hátranéznek rám.
-Nézd már, Lockhart. Csak nem hallgatózol? – sunyin vigyorog rám az egyik, de én csak dacosan állom a tekintetét. Nincs mit tenni, nem tagadhatom le a nyilvánvalót.
- A helyetekben lekopnék Bagmanről, van benne kurázsi. Foglalkozzatok inkább a nyomorult életetekkel. – van az a szituáció, amikor nálam mindig elpattan valami. Ez most épp az, ilyenkor viszont a megfontoltságom cserben hagy és a helyét az igazságérzetem veszi át. Máris megbánom a szavaimat, de az ellen már nem tudok mit tenni, hogy a következő pillanatban az ingemnél lógatnak fel együtt a falra. Pechemre pedig egyetlen árva lélek sem jön el erre, vagy az is eliszkolt, aki erre tévedt. A következő véleményüket már a gyomromban érzem, ugyanis az egyik gyorsan be is pancsol. Fájdalmasan nyögök fel, miközben konstatálom, hogy már megint kezdik.
- Szóval Lockhart, nem tanították meg neked, hogy ne hugyozzál más füvére?
- Gyáva pondrók vagytok. – vetem oda neki zsigerből, amire a válasz a szemem alá érkezik. Hirtelen fehér szikrákat látok az arcomat ért fájdalomtól, merthogy pofozzanak is meg bármennyiszer, sosem bírtam jól az ilyet a csenevész alkatommal.

Egy percig sem hittem azt, hogy bármi esélyem lenne ellenük. De a két seggfejjel ellentétben nekem legalább van méltóságom és becsületem. Ez pedig egy pillanatra sem engedi, hogy elhallgassak, sőt! Az arcom már érzem, hogy egyre jobban lüktet, mégis mielőtt bekábulnék egyetlen ütésüktől, újabb megjegyzés kívánkozik ki belőlem. Esküszöm, hogy belőlem kispórolták a túlélési ösztönt, amiért nem tudok sohasem hallgatni, de így jártam.
- Egyedül már nem megy? Így akartátotk Bagmant is elkapni? - nem tagadom, hogy minden egyes szavukat hallottam. Ezzel már akkor rég elkéstem volna, amikor hallgatóztam és észrevettek. Hiába tudok halkan osonni, ha egyszer kinyitom a lepcses szám, mindennek vége. De legalább osonásban jó vagyok, ha erős nem is. A fájdalmat pedig nehezen viselem, főleg miután kapok még egyet is pont ugyanoda a lassan dagadó mellé. Fájdalmasan nyögök fel és már tényleg nem próbálok ellenkezni, csak tehetetlenül lógok a tartásukban. Ha itt is hagynak, én innét szégyentelenül kelek fel majd idővel és óra helyett a gyengélkedőt látogatom meg. Csak a szokásos, engem már elég jól ismernek ott.
Mielőtt azonban újabb megtorlásra számíthatnék, felbukkan Bagman. Nem sokat látok tőlük, nem is figyelek igazán, mert az jobban leköt, hogy az arcom szeretne leszakadni a helyéről, de a hangját bármikor ezer közül is megismerném. Annyira idegesítő, hogy mindenhol, tényleg MINDENHOL ott van. Csöndben - Merlin legyen büszke rám - hallgatom végig a kis párbeszédüket, aztán azt is, ahogy az egyik gyerek elrepül mellőlem. Lehet nem is akarok sokat érzékelni a világból, csak elsüllyedni szégyenemben.
Mindent tökéletesen hallok, mindennek tökéletesen a tudatában vagyok. Annak örülnék a legjobban, ha csak leszedne innen és itt hagyna, esküszöm egyedül is fel tudnék kelni. De helyette ide jön és még papolni is kezd. Nem volt elég a könyvtár és az alagsor? Mindig okoskodik, mintha ő mindent jobban tudna. A fal tövébe roskadva, mint egy rossz marionettbábú csak arra futja, hogy felhúzzam magam elé a lábaimat és megtöröljem az orrom. Mégis csak könnyeket csalt a szemembe az az átkozott öklös, az orrom pedig ettől akaratlanul is folyni kezdett. Szánalmasan festek, biztos, így aztán nem is csoda, hogy csak morcosan tudom fogadni a társaságát.
- Neked nem mindegy? - sziszegek halkan, bár most először veszem azt is észre, hogy a hangom inkább áll sírósra, mint nem. Össze kell szednem magam. Megköszörülöm a torkom és megpróbálok feltápászkodni.
- Megoldottam volna magam is. Inkább csak te ne kötekedj mindig mindenkivel, ha a leveled intézed, ha mást. - a hangom sértett, bár sértettségem nem ellene szól. Most mégis úgy érzem magam, mint akit éppen behaluztattak. Lassan tényleg össze kell szednem magam. Hagyom, hogy leporoljon, csak összepréselt aljakkal és nagyrészt közömbösen figyelem, amit csinál.
- Majd kapok rá valami krémet. - végezetül csak megvonom a vállam és próbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy mennyire feltűnően be van verve az ábrázata. Épp most hagytak csúnyán helyben, tudom, hogy nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben volna, de nem akarom, hogy lássa, hogy mennyire nincs. Nem az én alkatomnak találták ki a küzdősportot.

Amikor amúgy sem vagyok a helyzet magaslatán, akkor különösebben érzékeny vagyok mindenfajta interakcióra. Így van ez akkor, ha segíteni próbálnak, miután megvertek, így van ez akkor is, amikor valami kényes témáról kellene beszélni, de tovább megyek, így volt ez mindig is, amikor valami újba próbáltam belefogni és bizonytalanná váltam közben. Nem tehetek róla, tudom magamról, hogy elég nehezen kezelek helyzeteket és sokkal hirtelenebben nyilvánulok meg olyankor is, mint egyébként kellene. Ahogy a mai napig nehezen viselem, ha még az ilyen labilis helyzetekben gúnyolódnak is rajtam. Majdnem eszembe jut ellökni őt magamtól, miután iróniától tocsogósan megjegyzi, mennyire uraltam a helyzetet. Cserébe csak egy grimaszt kap. Ennél azért sokkal jobban össze kell szednem magam és a saját lábamon elindulni. Végtére is miatta kerültem bajba, nem?
- Nem fogom be. Én csak meg akartam mondani neki, hogy akadjanak le rólad. - magyarázok tovább úgy, mintha azt gondolnám, egyébként érdekli őt. De közben ez inkább csak arra vetül ki, hogy akármennyire is érzem magam gyengének, az indulatok folyamatosan fortyognak bennem.
- Ah... a gyengélkedőn már ismernek. - fintorgok. Megpróbálok elbotorkálni a táskámig, hogy legalább azt magamhoz ragadjam, de leginkább csak a falat támasztom, ahogy próbálk lehajolni. Ebből a szögből jobban befigyel a lüktetés, mint eddig és ettől valahogy sokkal jobban hányingerem lesz. A gyomrom eddig is kavargott a bemosástól, de ehhez lehet nem is gyengélkedő kell, hanem mosdó. Úgy minél hamarabb valahol a közelben. Igyekszek megint egyenesbe lendülni és nagy levegőt venni. Még jó, hogy nem a közvetlen szemem környékét találták el, bár így is érzem, hogy alulról préseli fel a szemhéjam az arcom. Kellemetlen.
- Csak hiszed, hogy mindig azt csinálom. - szögezem le inkább makacsul a kijelentésére az álláspontomat. Nem is ismer engem, csak azt látja, hogy mekkora egy gyászbogár vagyok. Bár nem csodálkozom, mert eddig nem sok mindenkiről volt jó véleménnyel.
- Te tudsz valakire jót is mondani?

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy őt nem fogom tudni egyhamar levakarni magamról. De ha a múltkor a könyvtárban annyira nyűg voltam neki, aztán meg ne is tagadja le, hogy élvezte, amikor a sarkamra taposott, akkor most mi a kótyagos leprikónszagú ménkűért akar istápolni a gyengélkedőig? Annyira nem arra vall, amit eddig mindenki vizionált róla és ez most esküszöm, hogy jobban megdöbbent, mint az, hogy három ütéstől máskor jobban meg tudok állni a lábamon, mint most.
- És te miért álltál meg segíteni? - jókor jön a felismerés, hogy lehetséges, egyébként tök ugyanazért tettük. Én egyszerűen nem tudom elviselni az igazságtalanságot és ha alkalmas vagyok rá, ha nem, akkor és abban a helyzetben ezt szóvá is teszem. Csak vele ellentétben nekem nem jut eszembe a pálcát is előrántani és védekezni, hanem rögtön táncán kínálom magam bárkinek. Inkább témát váltok, mielőtt még tényleg kihúzna bármit belőlem, esküszöm képes ő is bemosni a végén nekem.
- Igen, pont azt. Te végül is mindent megtehetsz, nem? - nem mondom, hogy ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból, de de. A legutóbb is annyira fenyegetőzött a könyvtárral és azóta is nyitva van hétvégente. Nem tudta elkerülni a figyelmem, sajnálom. Eddig pedig volt fontosabb és több dolgom is, mint az hogy ezt megkérdezzem tőle, mégis hová tűnt ezen szándéka. Aztán az sem kizárt, hogy egyszerűen csak a szája járt és nem is olyan rosszindulatú, mint az anyja.
- Nem szeretnék én is problémát okozni. Épp eléggé rá vannak szállva a kishúgomra. - nem szoktam senkit bemószerolni őszintén szólva. Általában ha faggatnak, akkor mindig kitalálok valami hülyeséget, amiről a javasasszony biztos azt hiszi, hogy kétballábas vagyok. De soha nem köptem be senkit. Én nem vagyok spicli és tudom, hogy Arya épp elég fejtörést okoz a szüleimnek. Nehezen illeszkedik be, velem ellentétben neki tényleg pokoliak a napok, én csak be kellene fogjam a szám. De hát erről beszélni nehezebb, mint gondolná az ember.
- Tényleg? - óvatosan végigtapogatom az ábrázatomat és csakugyan megtalálom a vér forrását. Még friss, meleg, az ujjamon könnyedén elmaszatolódik. Fintorral nézek rajta végig, mielőtt letörlöm. Csak bólintok arra is, hogy megyek, miközben ténylegesen is elindulok vele.
- Kösz, hogy segítesz. - szűröm ki végül a fogaim között, mert vagy színvedek némán, vagy beszélek, vagy megyek, válasszon. francba, egy kicsit elszámoltam magam. De hát nem is olyan rég még csak lógtam és valószínűleg az izgalmak miatt nem is érezhettem semmit. De igaza van, nem lesz ennek jó vége.
Akármilyen furcsa, de megnevettet amit mond, legyen a szándéka ezzel bármennyire is undok. Hallottam a hangján, most azonban a nevetés fáj. Oda is nyúlok az arcomhoz, hogy megsimítsam, rögtön el is megy a kedvem a nevetéstől.
- Fura vagy, amikor így próbálkozol. Te nem is vagy annyira undok, igaz?

Igaza van, nem ismerem. De nekem is igazam van és ő sem ismer. Ha mást nem, akkor legalább a tippem bevált és nem hagyott cserben az emberismeretem. Csak egy kicsit kell tovább gondolnom, hogy logikusan kijöjjön, ő is törődik a másikkal, ha nagyon muszáj. De azt máris alátámasztotta a szavaival, hogy hozzám hasonlóan nem tűri az igazságtalanságot. Ennek igazából most örülök és megnyugtat a tudat, hogy annyira nem is pokolfajzat, mint azt sokan mondják róla. Nem láttam még igazából senkivel sem beszélgetni, akkor sem, amikor megissza a bájitalt és nem fáj a feje. Legalábbis ezt vontam le a legutóbb, hogy ilyenkor nem fáj a feje, csak ha én vosszantom a gondolataimmal. Nem értek igazából a problémájához, de néhány igen egyszerű következtetést erről is levonhatok.
- Én sem szeretem az igazságtalanságot. Ezért szóltam. - megpróbálom felvonni a szemöldököm, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy a grimaszolás most nem csak szemtől lefelé, de felfelé sem nagyon működik. Inkább csak abbahagyom és értelmezze ezt, ahogy akarja.
- Többeknek kellene kiállnia magáért. - ez egy parttalan vita tárgya mindig. Hiába biztatom a vitakör tagjait is, hogy többször állnajak ki magukért, mindenki jól tudja, hogy szóval hatni az egyik legutolsó ebben az iskolában. Bár vált már be, ezt el kell ismerni.
Nem vagyok arra büszke, hogy még nem szólta, de igazából én magam is megakadályozhatnám a bajt. Viszont akkor hová lenne az izgalom vagy ki szólna úgy egyáltalán dolgokért? Legszívesebben elég erős, ügyes vagy talpraesett lennék amellett, hogy nagy a szám. Talán gyakorolnom kellene a párbajozást. De soha nem spicliskedtem, mert attól tartok, csak még többen rászállnának Aryára.
- Nem! Légyszi... akkor inkább csak mondd el, hogy vagy olyan gyors, hogy pálcát rántasz, mielőtt még elkapnának. - kezdek alkudozni egyből. Francba is a hányingerrel, amiatt indulok meg ilyen lassan, ráadásul még ezektől a dolgoktól is fájhat a fejem.
- Egy kicsit... nehezen illeszkedik be. Még nagyon kislány. - nem tartozik rá, de válaszolok. Valamit mégis mondanom kell. De legalább jobban megindul a lábam közben, mert én azt akarom, hogy haladjunk. Nem lenne jó, ha még az ő idejét is húznám, mert abban már biztos lehetek, nem fog itt hagyni.
- Azt hiszem túl rossz helyen ütöttek meg. Vagy nem kellett volna ennem előtte. - megpróbálom vázolni a helyzetet, miután már túlontúl aggódó pillantást vet rám. Ennyire nem kell ám sajnálni, jól vagyok! Ha nagyobb levegőt veszek és sokkal lassabban szívom le, akkor még egészen elviselhető is.
- Nem vagyok pisis, hogy ennyitől azt gondoljam, barátok vagyunk. De te határozottan nem vagy undok. - az ebet pedig erősen kötöm a karóhoz.

Nem reflektál semmit, amit én nem igazán tudok hová tenni. Oké, akkor lépjünk tovább és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Értem ám én, vettem a lapot. De attól még furcsa, hogy egyes kijelentéseket ignorál. Én márpedig azt mondom, hogy hallgatás beleegyezés. De nem is kell ezen vitázni, mert nem nyitok vitát. Csak eldöntöm, úgyis ezt csinálom a vitakörön is, nem?
- Nem azzal a szándékkal megyek oda senkihez sem, hogy rá támadjak. - értetlenkedek. Oké, nekem úgy ez az egész erőszak téma olyan, hogy még kis mértékben is elutasítom. Nem véletlenül nem kedvelem a nagyapám válogatott módszereit, mert ha valaki, hát ő bőségesen mutatott példát csalásból és erőszakból egyaránt. Én pedig a lehető legmesszebbinek érzem ezeket magamtól. Nem véletlen, hogy ilyen sűrűn megvernek. Oké, nem minden héten, nem minden áldott alkalommal, de megesik.
- De igen, kérhetem. Nem veretem magam meg hétről hétre, az nekem is sok lenne. Ezt a sulit nem érted, itt mindig is ilyen körülmények voltak, a tanárok kiszabtak némi büntetőt, levontak házpontokat és utána minden folytatódott abban, amiben ment. - próbálom ecsetelni, hogy miért nem kell felnyomnia a két srácot. Különben is kötve hiszem, hogy ismerné őket, én pedig nem fogok neveket mondani. De még mondhatom azt is, hogy provokáltam őket.
- Kérlek... a húgom pedig nem szimplán azért ilyen, mert elsős. - egy pillanatrfa megtorpanok, mert nem egészen érti. Arya egy kicsit más, olyan kattant féle, mint apa, de ezt nem kell tudnia. A lényeg az, hogy valami van vele, szerintem még mindig vannak képzelt barátai, amiért cukkolják is.
De nem akarok örökké megállni, így megint elindulásra késztetem a lábaimat. Esküszöm mintha direkt lennének ólom súlyúak, de velem aztán most ki nem tolnak. Inkább erőt veszek magamon és motiválom magam arra, hogy egy egészen járható tempóra rákapcsoljak. Úgysem kell vinnem a táskám, mert viszi ő, nekem csak azt kell néznem, hová lépjek.
- Fúj, te hánysz attól ha hánynak? - kérdezek vissza reflexből, aztán csak elhallgatok. Furcsa szokásai vannak. Nem beszélget senkivel, mindenkivel kötekszik, hányni fog, ha én is. És elégé harcias.
- Oké, igyekszem nem elhányni magam. - végül mégsem teszem szóvá azon gondolatom, hogy egyébként a hányást leszámítva mennyire bátran viselkedik és mennyire határozott. Én nem is tudom, először biztos kétségbe esnék, ha látnék valakit megverve.
- Nem furcsak, hogy egymagad vagy egész évben? Mármint... mindenki szeret beszélgetni.

Nehéz lenne úgy felvázolni a helyzetet, hogy közben tudom, száz százalékos esélytelenséggel álltam ott szemben a két melákkal egy karnyújtásnyi távolságra. Ahhoz meg kellene tanulnom fürgébbnek lenni, hogy ha azt szeretném, egy ilyen szituációban ne kapjanak el. De meglehet, ha bepancsoltam volna nekik, akkor annyira meglepődnek, hogy akkor közben el is iszkolhattam. Csak nem vagyok az a gyáva típus, még akkor sem, ha közben tudom, teljesen esélytelen a helyzet.
- Nos... én épp hallgatóztam, amikor felhorkantam valamin. Véletlnül hangosabban a kelleténél. Nem volt időm pálcát ragadni vagy sarkon fordulni. Csak elkaptak. - rájöttem, hogy a vállvonogatással még élhetek fájdalommentesen, így meg is teszem. Más kérdés, hogy most nem annyira kellene, mert hát mégis csak segít nekem menni. Pedig menni tudok, csak hányingerem van és ettől furán közlekedek. Az egyik legbizarrabb dolog az én esetemben amikor beteg vagyok és általában olyankor teljesen életképtelenné válok és meg akarok halni egy náthától is.
- Oké, majd megondom. Te úgyis csak egy évig nézegeted ezt az iskolát, nem? - nem kell, hogy intézkedjen helyettem, ez ellen az összes porcikám tiltakozik és reszket egyszerre. Majd akkor én megoldom, esküszöm csinálok valamit, csak ne ő, mert akkor biztos vagyok benne, hogy a szüleimet is, de még a drágalátos anyját is bevonják, erre pedig ha rá gondolok, hogy ők találkoznának, inkább verjenek meg vagy százszor.
- Te nem ismered a húgom, nem tudod, hogy ő milyen és mit miért tesz. - egyre jobban nyerem vissza a hangom és ez fantasztikus. Csak ne zsibbadna le közben a fél arcom, ahányszor csak megszólalok. Annak rettentően örülnék, mert végre elememben érezném magam és nem mint egy tengeribeteg, aki pofára esett a hajópadlón és kétszer végigtörölte azt.
- Nem, én nem, fúj! - ha mellettem hányna valaki, én nem hánynám le. De neki nincs húga, nem tudja milyen az, amikor tejbepapival szembeköpik és még erre emlékszik is! A többi esküszöm soha nem volt annyira undorító, mint az. És megálltam, mert nekem vasgyomrom van. Azóta valahogy az undorító dolgok annyira nem tudnak ingerelni, mint másokat. Simán dolgoztam bármelyik gyógynövénytanon, bájitaltanon gusztustalan szagú dolgokkal akár. De ez alól az állatok sem kivételek. De most legalább megállok a lábamon és valahogy elérjök a folyosó végét is, siker!
- Nem szeretem, ha hazudnak. Nincs alávalóbb dolog annál, amikor nem modjuk meg a véleményünket a másik szemébe. - de lehet már ezt észrevette, hogy így gondolom. Elég sok mindenről tudok beszélni, mondok kellemetlenségeket is. Más kérdés, hogy azok többnyire rám kellemetlenek.
- Gyakran váltasz levelet?

Csak bólogatok arra, ahogy konstatálja, amit mondtam. Azt mondtam vagy azt mondtam? Kicsit rosszallóan is nézek rá, amiért ilyen nehéz elhinnie, vagy inkább csak nem éértette elsőre is, hogy mit mondtam? Igen, kémkedtem és tudom, hogy a saját szakállamra. De igazából már megint csak a nagy igazságérzetemmel meg akartam mondani nekik dolgokat.
- Nem a kihallgatás volt a lényeg. - tisztázom, mielőtt még valami olyat gondolna, ami nem is valós. De miért gondolom azt, hogy őt könnyű kicselezni, amikor egy profi gondolatolvasóval van dolgom? Oké, most nem olvas a fejemben, de a szemeimből biztos kinézi, hogy egy pillanat alatt lesütöttem.
- Akkor is bízd rám, kérlek. Majd hősködhetsz a te iskoládban. - két dologgal lehet engem felbosszantani, igazságtalansággal és azzal, ha valaki helyettem akarja megoldani a problémáimat. Lehet, hogy több idő kell ahhoz, hogy kellő bátorságot gyűjtsek, de ne ő találja már ki, hogy mikor, mert ha felnyom, csak letagadom. Aztán főhet a feje miattam.
- Elhiszed, hogy az nem most lesz? Nem kényszeríthetsz valami olyanra, amire nem állok most ebben a pillanatban készen. - olyan szinten fog el a pulykaméreg, hogy arról is elfeledkezek, az előbb még úgy éreztem az arcom, mintha szétcsípkedtek volna a méhek, amikor egy grimaszba is bele akartam halni, na most nem.
- Különben is anyádat miért hívod Bagmannek? - és ez sem kerüli el a figyelmem, mi több, egyenesen szemet szúró a megfogalmazása.
- Én nem... vagyis szeretnék őszinte lenni. Mindenkivel. - ismét lesütöm a szemem, mert rájövök, hogy az imént bizony füllentettem és nem érzem igazságosnak a szót, ha nem is igaz rám. Még akkor is szeretném hinni ezt, ha tudom, hogy nem mindig helyes megnyilvánulni.
- Biztos értékelik. Ha még mindig keresnek, akkor jó barátaid vannak. - nehéz azonosulnom a helyzetével, én nem tudnám beérni ennyivel. Igaz, barátaim sem igazán vannak, csak szeretném hinni, hogy igen. Szeretném hinni, hogy a vitakörben megbecsülnek és tisztelnek, hogy azért ott akadnak olyanok, akikben bízhatok is. Nem sokan vannak lássuk be. De ő még mindig egyedül van, mint a kisujja.
- Azt várod, hogy leléphess?

Bosszant, hogy nem is próbálja megérteni a nézőpontomat, ha már egyszer nem érzi át. Néha elég nehéz úgy mindenben jónap lenni, hogy közben kinevetnek apám és a nagyapám miatt, megfelelni minden tantárgyból, mert tudom, hogy anyát ezzel teszem boldoggá és mert én is elképesztően maximalista vagyok, miközben igyekszem valamiben jeleskedni, amiben úgy gondolom, hogy jó vagyok és még terelgetni a kishúgomat is. Ebbe lássuk be nem igazán fér bele az a kép, hogy engem olykor megvernek, arra pedig végképp nincs időm, hogy kifejlesszek egy trükköt arra, hogy is vészeljem ezeket át. A vitakör mellett nem nagyon van időm párbajszakkörre, sem önvédelmi oktatásokra, se sprintversenyekre.
- Mert nekem ez mind rengeteg idő és időből roppant kevés jut. - egészen fennkölten sikerül megfogalmaznom a választ és aztán el is hallgatok. Esküszöm, hogy nem akarom előtte lejáratni magam, csak de. Nyápic vagyok, egyre jobb. Már tényleg csak az hiányzott, hogy Bagman lánya is mindenféle skatulyát aggasson rám. Piszmogva húzom el a számat és csak lepillantok a kőre, azt figyelve hová is lépek.
- Ja, néha én is így beszélek apámról, amikor épp nem kedvelem. - hiába csattan fel, nekem van egy jobb teóriám rá. Aztán lehet, hogy tévedek és amerikában mindenkit a vezetéktnevén hívnak, még az anyukákat is.
- Átérzem. Sokszor rám is ezt mondják. - hogy ismét ne fájjon az arcom a grimaszolástól, inkább megint csak vállat vonok. Közben már teljesen egyedül is megy a haladás, mert a gyomrom mintha csillapodna. Attól még az arcom ellátásra szorul és még ki tudja, hogy hol.
- Nem tudom. Talán. Én szeretem, ha kötelezettségeim vannak és nem cikiznek azért, mert Lockhart vagyok. De ezt te nem tudhatod, hisz nem hallottad. Legalábbis nem úgy tűnik, mintha téged érdekelne az, hogy mi történt ebben a suliban.