Fabian és Theo Marseille-ben

Apám hajója kellemesen ringatózik a vízen, miközben néhány dobozt cipelek le az utastérbe. Még az öcsém, Marcel is itt téblábol, pedig őt aztán nehéz bármire is rábírni.
Alig várom, hogy Theo megérkezzen, hiszen egész évben nem találkoztunk, amióta a tesójával átmentek a Roxfortba. Igaz, elég sokat kellett győzködnöm, hogy belemenjen ebbe a hétvégébe, de végül csak beadta a derekát. Ennek pedig kifejezetten örülök, hiszen alig várom, hogy elújságoljam neki a jó hírt.
Elememben érzem magam, ahogy a fedélzeten teszek-veszek az öcsém társaságában. Marcel megragadja az egyik mentőmellényt, és felém hajítja. Olyan könnyedén fonódnak az ujjaim az anyag köré, mintha csak egy kvaffot passzoltak volna le nekem. Belebújok hát a mellénybe, hiszen fő a biztonság, bár titkon már alig várom, hogy megmártózzak a vízben. Nem is viselek mást, csupán egy sötétkék fürdőnadrágot.
− Kösz, Marcel. De biztos nem maradsz? – mondom, amikor Marcel a hátára veti a táskáját, nagyjából abban a pillanatban, amikor Theo felbukkan. A yacht széléhez lépünk a fivéremmel, és amíg Marcel elhagyja a hajót, addig én a korlátra támaszkodok.
− Á, nem tesó. Talizok az egyik csajjal – vigyorodik el, miközben biccentve köszönti Theo-t, ahogy elhalad mellette.
− Szia Theo! Örülök, hogy végül nem gondoltad meg magad! – mosolyodok el barátságosan, és nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam a megjegyzése kapcsán. – Elég meggyőző tudok lenni, ha akarok.
Halkan kuncogok még egy sort rajta. Igazából, akármennyire is nem szeretem, de biztos vagyok benne, hogy a vélavér teszi ezt. Elvégre, mi más miatt mondanának az emberek ilyen könnyen igent?
− Persze, édesapámmal sok időt töltünk itt, így tanított egy s mást, de egyébként itt van velem. Mivel veled akarok lógni, ezért nem én fogok vezetni. Úgyhogy ne legyél ilyen félénk, pattanj fel! – Nem is várom meg, hogy tovább próbálkozzon. Tudom, hogy ki akar hátrálni belőle, de baromi jó móka lesz! Így hát leereszkedek mellé, és a kezemet nyújtom felé.
− Add a táskádat, aztán segítek fellépni! – ajánlom fel a segítségemet, hiszen tudom jól, hogy egészen újszerű lehet neki. Legalább is, nem úgy tűnik, mintha olyan sok időt töltene a fedélzeten.

A kis öcsém nem sok vizet zavar, hiszen a világért sem akarná a tengeren rontani a levegőt, amikor valami lánynak udvarolgathatna. Ő mindig ezt csinálja. Nem értem, hogy miért dől be neki az összes lány, vagy hogy neki miért van gyomra ezt csinálni. Én egyáltalán nem vagyok ilyen. Nekem sokkal több kell ahhoz, hogy bármibe is belefogjak, és bár szeretek ismerkedni és barátkozni, nem kavarodok össze minden emberrel. Még annak ellenére sem, hogy sokan ezt szeretnék. Tudom, hogy mindez csupán azért van, mert vonzódnak hozzám, de nem magam miatt, hanem attól, amit anyámtól örököltem.
Marcel vigyorogva megveregeti Theo vállát, ha nem húzódik el, én viszont még mindig a hajóról szemlélem őt.
− Ebben hasonlítunk – mosolyodok el, hiszen én tényleg minden esetben betartom az ígéreteimet. A szemforgatását látva hangosan felnevetek. – Ugyan, azért én egy kicsit másabb vagyok a fivérednél – felelem szelíden, hiszen úgy gondolom, az én jellemem valamelyest jámborabb, mint Ashé. Vagy legalább is szeretném ezt hinni.
− Úgyhogy ne ijedezz, apám velünk tart. Nem örülne neki, ha felügyelet nélkül vezetnék, és bevallom, annyira én sem szeretnék. – Elvégre, az, hogy az édesapám néha átengedi a kormányt, nem jelenti azt, hogy ténylegesen beállhatok a vezérlőpult mögé. – Most lent van az utastérben, de majd úgyis találkozol vele.
− Jól van, jól van, ne puffogj – nevetem ki, miközben megragadom a taton lévő nyugágyon lévő plusz mentőmellényt. – Gondoltam, majd felveszed, ha fellépsz, de ha úgy magabiztosabban érzed magad, akkor felveheted most is – nyújtom a másik kezemet is felé, hogy elvehesse a mellényt, amikor csatlakozom hozzá a szárazföldön.
A táskát egy határozott mozdulattal a vállam lendítem, miközben vigyorogva figyelem Theót. Elképesztő, hogy mennyi makacsság szorult egy ilyen kis emberbe. De ha ő így akarja, akkor én nem állok az útjába. A yachtra amúgy is könnyű fellépni, bár látom, azért elég bizonytalan. Én egy nagyobb lépéssel követem őt, a táskája még mindig a vállamon, és továbbra is szórakozottan mérem végig.
− Körbevezethetlek, de azért remélem, idővel nem fogsz ilyen görcsösen kapaszkodni a korlátokba – nevetek fel immár sokadjára, és amíg ő beszél, addig én lehuppanok a nyugágyra.
− Azért csak nem dobod ki a taccsot. Eleinte lehet, hogy fura lesz, de apa szórt rá egy olyan bűbájt, ami enyhíti a hajó lengését. Ha meg mégis rosszul vagy, akkor megoldjuk valahogy. No, de körbevezetés – pattanok fel a helyemről.
− Ezt a csodát Bavaria S45 Coupe-nek nevezik, és mint látod, itt hátul igen kényelmesen lehet heverészni – mutatok az ágyakra, majd megragadom a fogantyút, és felemelem azt. – Itt olyan dolgok vannak, amik téged nem érdekelnek, és inkább ne is piszkáld, de nyugodtan elfekhetsz itt, ha úgy tartja kedved. Csillagokat nézni borozás közben feledhetetlen élmény  – mesélek neki, miközben lehajtom az egész cuccot, és intek Theónak, hogy kövessen.
− Az egész hajó tele van kapaszkodókkal, szóval nem kell félned. Először megmutatom a fenti részeket, aztán lemegyünk, de ígérd meg, hogy nem kell kiimádkoznom téged utána a fedélzetre! – sandítok rá, miközben elhaladok a szélen, mert legelőre akarok menni. Átmászok mindenen, és ha Theo sikeresen átverekedi magát a szűk részen, akkor láthatja, hogy elöl is hasonló ágyak találhatóak.
− Itt annyi a különbség, hogy van fent egy kis lámpa, amivel este ezt a területet megvilágíthatjuk, és innen szoktunk beugrani Marcellel a vízbe – teszem csípőre a kezeimet, hiszen nyaranta rengeteg időt töltünk itt apával és testvéreimmel, még akkor is, ha Noel, a bátyám annyira nem rajong az ötletért.
Ezek után visszatérünk az elejére, és beterelem őt az utastérbe, ahol apa épp a vezérlőpanel előtt áll.
− Apa, ő itt egy jó barátom, Theo. Theo, ő pedig az édesapám – mutatom be őket egymásnak, és apám mosolyogva kezet nyújt a srácnak. Szerencse, hogy Theo nem találkozik anyámmal, mert ő nem éppen a legkedvesebb személy ebben az univerzumban. Apa viszont elég rendes, és nem is akar zavarni minket, így egy mondvacsinált indokkal kilép a fedélzetre. Megígérte, hogy nem fog nyaggatni minket, és ezért hálás is vagyok.
− Itt egyébként olyan hű de sok látnivaló nincsen – vonom meg a vállamat. Magától is felfedezheti a kihajtható felülettel rendelkező asztalkát és a körülötte lévő üléseket a vezetői pozíció mellett. Megmutatom neki hol találja a kukákat, sőt megnyomok egy-két gombot a vezérlőn is, ezáltal leengedem a tetőt, sőt megmutatom neki a dokkoló kamerát is, amin keresztül láthatja apámat a part felé fordulva nézelődni.
− Az ajtó viszont zárható, az ablakokat le lehet engedni, van benne légkondi, de nem kell attól félned, hogy kiesel, mert minden teljesen biztonságos. Na, de gyere, megmutatom milyen lent. – Itt már leakasztom a táskáját, és úgy viszem le az alsó térbe, különben nem biztos, hogy elférnék.
Lefelé menet egyből jobb oldalt egyből egy kis asztal és ülések láthatóak, bal pedig egy apró konyha található.
− Rengeteg beépített kis szekrényünk van, van itt egy tévé, ha valamit szeretnél nézni, akad rádió, ha zenét akarnál hallgatni, a másik oldalon ebben a szekrényben van a hűtő… − Itt a kérdéses szekrényajtóhoz lépek, amely mögött valóban ott lapul a hűtőszekrény, egy kis tűzhely, vízforraló és egyéb apróságok. A hűtő melletti ajtót is kinyitom, mert alapos körbevezetést tartok neki, így el is jutunk az egyik alvóhelyiséghez.
− A fejedre azért vigyázz! – kapok észbe, bár lehet, hogy talán kicsit későn teszem meg. A helyiség, amibe lépünk viszont az egyik kedvenc helyem.
− Igazából, arra gondoltam, hogy mivel itt két egyszemélyes ágy van, ezért én itt aludnék apával, és te kapnád a franciaágyas helyiséget, amit mindjárt megmutatok, de a döntés a tiéd. Akár tarthatunk csajos pizsipartit is – viccelődök, és amíg nem dönti el, hogy mit szeretne, addig még nem teszem le a táskáját. Ha ezt a szobát szeretné, akkor leteszem itt, ha pedig megnézné a másikat is, akkor cipelem tovább magammal.
Mielőtt azonban eljutnánk oda, elsőként megmutatom neki a mosdót és a zuhanyt, amelyek teljesen el vannak szeparálva egymástól, így nem lesz feszengés, vagy kellemetlenkedés, ha esetleg egyikünk a mosdót, a másikunk pedig a zuhanyzót szeretné használni.
A végén pedig elérkezünk a franciaágyas helyiségig, ahol vigyorogva fordulok Theo irányába, hiszen ha egyedül vagyok itt, vagy esetleg Marcellel, akkor az öcsémet átrakom a kisebb szobába, én pedig itt szoktam szunyókálni, így tapasztalatból állíthatom, hogy nagyon kényelmes.
− Ennek is külön van a vécéje és a zuhanyzója – teszem hozzá, mert a végén már lusta vagyok minden ajtót kinyitogatni.
− Szóval, melyik szobát szeretnéd? – érdeklődök, hiszen tényleg nem ártana lepakolni végre, és hagyni, hogy egy kicsit barátkozzon a környezettel. – Még mindig úgy gondolod, hogy szörnyű lesz, és mást szeretnél csinálni? – ugratom egy kicsit közelebb hajolva hozzá, mert korábban is aranyosnak találtam a reakcióját.

Magamban mosolygok a tényen, hogy Theo nem túlságosan bízik a hajónkban, pedig olyan nagy gonddal alakították ki, hogy valami nagy bajnak kell történnie, vagy valakinek nagyon ügyetlennek kell lennie, hogy a vízbe essen. Természetesen, azt is megértem, ha valaki nem rajong a hajózásért, de ebben az esetben úgy gondoltam, Theo kicsit megpróbálhatná félretenni a félelmét.
− Nyilván. Ha annyira nem akartad volna, akkor nem erőltetem rád, de úgy emlékszem, annyira azért nem kellett győzködni – mosolyodok el hunyorogva, bár vélhetően a kisugárzásom miatt mondott igent, nem pedig azért, mert belelkesedett az ötlettől.
Elnevetem magam, hiszen annyira görcsösen akarja azt a mentőmellényt, hogy mosolyt csal az arcomra. Mintha nem bízna sem magában, sem bennem. Pedig, bármi is történjen, itt lennék, hogy kisegítsem őt. Mint például azzal, hogy elveszem a táskáját, ne a cuccaival kelljen egyensúlyoznia, miközben a fedélzetre lép. Így is annyira bizonytalan, mintha Marcelt látnám kiskorában, aki szintén alig mert feljönni hozzánk. Neki is felajánlottam a segítségemet, de ő büszke dacból elutasította, utána pedig úgy kellett kihalászni a vízből. Azóta szerencsére már elég rutinos, és az ő esetéből kiindulva, Theo-nak is csupán csak némi gyakorlatra van szüksége.
− Ne dohogj már annyira! – szólok rá szelíden, még mindig mosoly az arcomon. El is felejtettem, hogy az én szememben mennyit tud morogni. – Ugye tudod, hogy a víziszony nem olyan dolog, amit ne lehetne leküzdeni? – billentem oldalra a fejemet, hiszen ha Theo nagyon akarná, akkor biztosra veszem, hogy le tudná küzdeni a félelmét, de vélhetően ő is, ahogy sok másik ember úgy van vele, hogy egyszerűbb kerülni az ilyen helyzetet semmint szembenézni vele.
Nem akarom elmondani Theo-nak, hogy nem csupán miatta szórt bűbájt apa a hajóra, hanem azért, mert nekünk is egyszerűbb úgy, így inkább nem is válaszolok rá. Megvárom, hogy Theo felküzdje magát a fedélzetre, aztán talán túlságosan is fellelkesedve mutogatni és magyarázni kezdek neki.
− Nyugodtan hozzáérhetsz bármihez, ami nem a hajó irányításáért felelős – vigyorodok el, miközben lecsukom a napágyakat. – Ha nagyon szeretnél, akkor bizony akad egy üveg a hűtőben apa egyik borából – teszem hozzá. Apa biztosan megengedné, hiszen én is szoktam vele borozgatni. A mi családunk ezt nem veszi túlságosan szigorúan, amíg tudunk mértéket tartani.
− Theo, nem azért jöttél ide, hogy a hajó belsejében kuksolj – ingatom a fejemet, de nem erőltetem annyira. Ha nem érzi magát jól, vagy biztonságban, erőszakkal nem fogom kicibálni onnan.
−Víz mellett vagyunk, alap. Remélem, a szúnyogokra is felkészülnél, de ha nem, akkor tudok adni valamit, ami segíthet – pillantok rá szórakozottan, hiszen nekem teljesen evidens, hogy főként este, de tele leszünk majd bogarakkal.
Apa egyébként nagyon barátságos, és látom rajta azt is, hogy szívesen maradna még beszélgetni, de tudja, hogy szeretném megmutatni Theo-nak az egész hajót. Na meg rengeteg időnk van arra, hogy ők is rendesen megismerjék egymást. Így csak hálásan pillantok rá, miután a bemutatkozás után kilép a fedélzetre.
Szépen végigmutatok Theo-nak mindent, a legkisebb helyiségtől a legnagyobbig, a legapróbb, legjelentéktelenebb kütyütől még a vezérlőpanelt is. Szívesen magyaráznék még többet arról miként szoktuk kormányozni ezt a monstrumot, de nem hiszem, hogy annyira érdekelné.
− Nekem igazából teljesen mindegy, alkalmazkodok – vonom meg a vállamat, ahogy apának is lenne. Én apával is ellennék a kisebb szobában, amúgy is ahhoz szoktam hozzá.
− Én nem szoktam, de Marcel lehet hozott már ide valakit – túrok a hajamba némileg zavartan, mert nem szeretném elképzelni a testvéremet ilyen helyzetben. Nem igazán szoktunk erről beszélgetni egymással, sőt az utóbbi időben, mintha kezdene távolodni tőlem. Főleg, mióta megtudta, hogy jövőre a Roxfortban tanulunk tovább.
− Rendben van – biccentek. Elnevetem magam a szurkálódásra. – De, nekem is vannak félelmeim. Például félek a méhektől, ugyanis allergiás vagyok rájuk. Viszont olyan szinten, hogy ha nem kezelik időben, akkor végzetes lehet – vált kicsit komolyabbra a hangom, ahogy felidézem azt a napot, amikor mindez kiderült. Ha a bátyám nem kapcsol időben, és nem szól azonnal a szüleinknek, akkor lehet ma már nem lennék itt.
− Hihetetlen, hogy egy kis rovar képes kiteríteni egy embert, nem igaz? – jegyzem meg csendesen, hiszen a víztől való félelmet is megértem valamilyen szinten, de ha megtanulsz úszni, elég magabiztos vagy és odafigyelsz, akkor nem nagyon eshet bajod.
− Szerintem hamarosan. Apa még ellenőriz egy-két dolgot, ha jól sejtem – pillantok fel a mennyezet irányába, közben automatikusan nyújtom a táskát tartó karomat Theo irányába. – Egyébként meg nem tesz semmit, és a vendégem vagy. Nekem ez természetes – fordulok Theo felé utalva arra, hogy számomra nem nehézség, vagy nyűg cipelni a táskáját.
Követem őt a másik szobába, és lehuppanok a szabad ágyra. Legalább is, úgy gondolom, hogy csak szeretne egy kicsit szusszanni, vagy kipakolni.
− Pedig ez az év elég szokatlan volt, és arra gondoltam, hogy szeretném tartani a kapcsolatot a barátaimmal, akárhol is legyenek. Arról nem is beszélve, hogy van egy hírem, amit gondoltam, jobb személyesen közölni – mosolyodok el, de direkt húzom egy kicsit az agyát, és óvatosan vezetem fel a témát. Kíváncsi vagyok, mennyire fogja túlgondolni a dolgokat, vagy mennyire paráztatom be, mert azért elég komoly hanggal válaszoltam neki.

− Persze, a személyes varázs – vegyül a mosolyomba némi keserűség. Tudom jól, hogy sokakra azért vagyok hatással, mert félig véla vagyok, ha bizony nem kérdeznek rá, akkor nem is szívesen vallom be. Helyette a jó génekre hivatkozok, amely végsősoron valamelyest igaz is. Véla-gének. A legbosszantóbb dolog az életemben. Mégse azért hívtam el Theót, hogy azon keseregjek neki milyen pocsék érzés ilyennek lenni, sőt talán még nem is tudatosult benne igazán, hogy mi is lennék valójában. Azonban nem szeretném a mostani kiruccanás alkalmával ennyi mindennel sokkolni, így ezt egy másik alkalommal vallom be neki.
Szelíden pillantok rá, amikor felsóhajt. Megértem, hogy fél valamelyest, de jó kezekben van. Én is és apa is vigyázni fogunk rá, sőt a hajó is teljesen biztonságos. Azonban a kétkedő, kicsit pesszimista szavaira elnevetem magam.
− Nem állt szándékomban. Azt akartam mondani, hogy a mugliknál, főként uszodákban vannak olyan oktatások, ahol megtanítanak úszni kortól függetlenül. Az ott lévő emberek pedig elég profik, ezért ajánlom neked, ha egyszer úgy gondolod, hogy szembe szállsz a félelmeddel – emelem fel a kezeimet védekezőleg, hiszen nem az a tervem, hogy bedobom őt a mélyvízbe, és hagyom csapkodni meg fuldokolni, hanem egy kicsit szórakozni szeretnék és kikapcsolódni ezen a kiruccanáson.
− Rendben van – csillannak fel vidáman a szemeim, hiszen sose utasítanék el egy kellemes borozgatást a csillagos ég alatt. Biztos vagyok benne, hogy Theo is élvezni fogja, ha végre sikerül ellazulnia.
− Nem fogom erőltetni, amit nem akarsz – fordulok felé, elvégre nem vagyok egy erőszakos ember. Természetesen, én szeretek a fedélzeten lenni, de ha Theo lent akart lenni, akkor nagyon szívesen vele maradtam.
− Akkor majd adok belőle, bár ez egy muglikészítmény, de ha nem válik be, akkor más eszközökhöz folyamodunk – mosolyodok el.
Theo következő kérdésére zavartan oldalra pillantok. Ebbe a témába nem nagyon szoktam belemenni, sőt lehetséges, hogy tök más véleményen van rólam, de talán itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
− Nem vagyok az a típus. Ha valakivel úgy vagyok, akkor az illető a partnerem. Marcelnek szokása összekavarodni bárkivel, nekem ennél kicsit több kell… − túrok bele a hajamba, miközben Theo felé fordulok. Tudom jól, hogy múltkor csókolóztunk, tisztán emlékszem rá, de azzal is tisztában vagyok, hogy azon az estén mindkettőnkben volt némi alkohol, ráadásul az én vélaságom is eléggé kiütközik. Kicsit talán szégyenlem is magam emiatt, hiszen bár nem tudom Theo hogyan vélekedik erről, de egy percig sem terveztem kihasználni őt. Valamelyest fellélegzek, amikor témát váltunk.
− Valahogy úgy – bólintok. Bár a hajón annyira nem kellett tartanom tőlük, mégis lapult az egyik fiókban, ha véletlenül úgy adódna. Nem kellemes érzés az biztos.
− Úgy értem, az emberek szeretik azt hinni, hogy minden felett állnak, aztán jön egy apró teremtmény, ami leteríti őket. Vicces, hogy mennyire beképzelt népség vagyunk – vonom meg a vállamat, hiszen tudom jól, hogy az állatvilág tele van olyan lénnyel, amely az emberre ártalmas, mégis szeretünk elfeledkezni erről az apró tényről.
− Megszoktam már, hogy a testvéreddel látlak benneteket, és szokatlan volt az év nélkületek – válaszolok neki még mindig az ágyon üldögélve. Elvégre, kinek ne hiányozna Theo állandó morgása, amely aranyosan szórakoztató? Az pedig még szórakoztatóbb, hogy mennyire megijed, amikor felhozom, hogy mondani szeretnék neki valamit.
− Igazából, nem hiszem, hogy ez gond lenne. – jelenik meg ismét mosoly az arcomon elvégre nem akarom szegényt teljesen beparáztatni.
− Csak annyit akartam mondani, hogy a jövő évtől Marcellel mi is a Roxfortba fogunk járni. Nem akartam levélben megírni, vagy hogy majd akkor tudd meg, ha mind az iskolában leszünk, ezért hívtalak meg erre a hétvégére, mert személyesen akartam megosztani veled a hírt.

− Persze-persze, tudom, hogy mikor viccelsz és mikor nem, Theo – mosolyodok el, de alig észrevehetően halkan felsóhajtok. Nem átkozhatom apát azért, amiért beleszeretett anyába, ahogy anyát se, amiért vélának született, néha mégis jól esne megszabadulni ettől a tehertől, amely időnként a vállamat nyomja. Mert ez inkább teher, mintsem áldás, és egyszerűen nem szeretem kihasználni ezt az aurát, amely körbeleng. Túlságosan is kedvelnek miatta az emberek, de ha egyszer csak elmúlna, attól félnék, sok embernek megmutatkozna az igazi természete. Ebbe pedig ijesztő belegondolni.
− Szerintem semmi szégyellnivaló nincs abban, ha hozzájuk fordulsz, de bizonyára akadnak olyan varázslók, akik ezzel is foglalkoznak. Mert valljuk be, akad pár aranyvérű család, akik muglikkal se érintkeznek, azoknak az embereknek a gyerekeiknek is meg kell tanulniuk valahol úszni – vonom meg a vállamat, bár engem sose feszélyezett a víz. Mindig segít ellazulni, a felszínen lebegni pedig csodálatos élmény.
− Nézd, szívesen megtanítanálak, de nem hiszem, hogy erre én lennék a megfelelő ember – túrok bele zavartan a hajamba, majd a hajamból a nyakara vándorolnak az ujjaim, és dörzsölni kezdem a bőrömet. – Mármint, egy rendes oktató jobban tudja mikor milyen lépésekben lehet haladni, hogyan lehet lenyugtatni valakit, ha bepánikol a vízben, és még sorolhatnám. Ezért is javaslok egy oktatót, de ha úgy van, akkor nagyon szívesen elkísérlek. Viszont nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam bajod esne – emelem rá a tekintetemet igencsak komoly arccal, elvégre ez nem játék, és bár jó esetben az embereknek feltámadnak a túlélőösztönei, akkor se lenne egy igazán kellemes emlék a számunkra. Az ajánlatom viszont, hogy elmegyek vele egy ilyen helyre, teljesen komoly. Engem nem különösebben zavar a dolog, a szülei pedig nem kötelező tudniuk. Elvégre, az ő érdekük is, hogy a fiuk ne fulladjon vízbe, ha esetleg belekerülne.
− Jól van, jól van, nyugodt vagyok – engedem el magam egy halk kuncogás kíséretében, és megadóan megemelem a kezeimet. Annyi időt adok Theonak, amennyit csak szeretne. Odalent is fel tudjuk találni magunkat, ha arról van szó, ráadásul még mindig lesz egy komoly beszélgetésem vele.
Valamelyest talán én is megnyugszom, hogy immár a hajó belsejében vagyunk. Nem szeretném, ha Theo kellemetlenül érezné magát, vagy szorongna a kis kiruccanásunk idején.
− Majd este előkeresem – mondom még a szúnyogra, miközben gyorsan bemutatom a többi helyiséget.
− Nem hinném, hogy gáz lenne – pillantok Theo felé, hiszen valahol megértem, hogy talán a köztünk történt csókra is célozgat, de ettől függetlenül nem tartom azt, hogy ciki lenne. – Ha vigasztal, túl sok rendes párkapcsolatom nekem sem volt. De nem szokásom kihasználni másokat – Sem pedig a vélaságomat. Teszem hozzá a végét gondolatban, elvégre ezért, mert vonzónak találnak, még nem kellene mások szívét összetörnöm. Nem fogok senkinek hazudni, vagy hitegetni őket, ha valaki iránt közömbös vagyok, akkor udvariasan közölni fogom az illetővel.
Talán kicsit túlságosan is csapongónak érzem magam, azonban Theo jelenlétében felmerülnek olyan kérdések is, amelyekkel nem mostanában foglalkoztam, ettől függetlenül nem érzem magam feszélyezve, csupán nem tudom eldönteni, milyen irányba tereljem a beszélgetést.
Végül arra jutok, hogy csak felhozom a tanulmányaikkal kapcsolatos témát, és örülök neki, hogy mosolyogni látom őt. Nem szeretnék egyedül elveszni abban az iskolában, arról nem is beszélve, néha jól esne majd úgy beszélgetni valakivel, hogy nem kell az akcentusom miatt aggódni.
− Sejtettem, hogy maradtok, de legalább majd kisegíthetsz engem. Hallottam, hogy a Roxfort kicsit nagyobb, mint a Beauxbatons – vigyorodok el, és tényleg, őszintén örülök annak, hogy Theo is lelkesedni kezd a téma iránt.
− Tényleg elég király lenne, ha megmutatsz mindent. Szeretek felfedezni, de egy roxfortos cserediáktól hallottam már sztorikat, hogy mennyire könnyű eltévedni a kastélyban – nevetek fel, majd a Titkok Kamrájára kicsit elfintorodok. – Nem tudom, abban sem vagyok biztos, hogy létezik még. De messziről kerülném.
− Inkább mesélj, mennyiben más a két suli? – dőlök hátra az ágyamon, miközben apa fent elindítja a motort, és lassan a yacht mozgásba indul. Már csak remélni merem, hogy Theo tényleg nem fog bepánikolni.

− Sajnálom, de tényleg az a legjobb, ha egy profitól tanulsz. Én nem vagyok jó tanár – mosolyodok el szerényen, hiszen továbbra sem tartom jó ötletnek azt, hogy bárkit is úszni tanítsak. Talán egy kicsit nagy lenne rajtam a nyomás, hiszen mégis csak azon múlhatna-e egy emberi élet, hogy én hogyan végzem a munkámat. Azt pedig nem szeretném, ha miattam Theo-nak baja esne. Sajnálom, hogy vissza kell utasítanom őt, de a józan eszem óva int attól, hogy butaságot csináljak.
− De ha eljutsz odáig, akkor tényleg szólj nyugodtan. Minden kezdet nehéz, de sokkal egyszerűbb belefogni számodra ijesztő, vagy kellemetlennek tűnő dolgokba, ha van melletted valaki – zárom le ezekkel a szavakkal az úszással kapcsolatos témát, és remélem, azért Theo tényleg elgondolkozik rajta. Neki is jót tenne, ha egy kicsit magabiztosabb lenne vízközelben. Persze, megértem azt is, hogyha az én jelenlétemben feszélyezve érezné magát, de akkor ott van a testvére és ezernyi más opció, akikkel elmehetne.
Egészen hamar körbevezetem őt, bár ahogy a szobákat mutogatom, eszembe se jut, hogy Theo ilyen témát fog feldobni. A motyogására felvonom a szemöldökömet, majd egy halk sóhaj kíséretében felelek neki.
− Szerintem semmi gáz nincs abban, ha megfelelő partnerre vársz. Én elítélem azt a fajta viselkedést, amit például az öcsém is tanúsít. Nem azért keresek partnert, mert ki akarom elégíteni a saját vágyaimat, bár azt hiszem, a legtöbb srác manapság azzal akar csak dicsekedni, hogy hány lányt vitt ágyba. Ami a véleményem szerint nem túl jó dolog, mert lehet, hogy a lányok kapcsolatot szeretnének egy kaland helyett – vonom meg a vállamat. Nekem mindegy, hogy fiú, vagy lány az illető, egyáltalán nem zavar, ha bármelyikkel is kerülök kapcsolatba, azonban azt nehezen viselem, amikor szórakoznak másokkal. Én sosem tennék ilyet, pedig a vélavérnek köszönhetően alaposan meggyűlik a bajom ezzel.
− Egyébként se hasonlítgathatod magad a bátyádhoz. Két külön személyiség vagytok. Én sem teszem ezt a testvéreimmel, mert tudom, hogy mind különbözünk. – Nem is értem, hogy a kisebbeknek miért szokása az idősebb testvéreikhez mérni magukat. Emlékeim szerint én nem csináltam ilyet, de lehetséges, hogy mindez már túl régen történt, és megfakultak az emlékeim.
− Már mondtam. Én stabilitást keresek egy kapcsolatban, nem kalandot – pillantok szelíden Theo-ra, bár tegyük hozzá, hogy sose volt még igazán tartós kapcsolatom. Valahogy, valamiért, de mindnek vége szakadt.
Akárcsak a Beauxbatonsban töltött éveimnek, hiszen jövőre már az esőáztatta Angliában kezdek neki a következő tanévnek. Kíváncsi vagyok hát Theo élményeire is, elvégre ő már végigjárt ott egy évet. Felnevetek, amikor megölel, és gyengéden megpaskolom a hátát, majd amikor Ashről kezd magyarázni, sejtelmesen elmosolyodok.
− Volt egy érzésem, hogy tetszeni fog. Meg azért, nekem is akad egy-két ismerősöm ott. – Az emberek pedig szeretnek pletykálni, évvégén kifejezetten szeretnek találgatni arról, hogy milyen vándorlások várhatóak az iskolák között, és valljuk be, ismerem annyira Theo-t, hogy sejtsem a döntését.
− Hogy érted, hogy a lépcsők máshová akarnak vinni? Azok csak lépcsők – ráncolom össze a homlokomat, miközben megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy az első időszakban biztos nem fogok egyedül mászkálni. Mármint hallottam valamit a roxforti kastélyról, például, hogy bár az épület hatalmas, de térképet elfelejtenek mellékelni hozzá, de nehezemre esik elképzelni az egészet.
− Én is kíváncsi vagyok dolgokra, de egy helyre, ahol évszázadokig tanyázott egy óriáskígyó, hát… Hogy is mondjam, nem igazán csalogat a gondolat – vágok egy aprót grimaszt, hiszen magától a gondolattól is kiráz a hideg, nemhogy ott ácsorogjak.
− Hát, bízok benne, hogy engem nem fognak kipécézni maguknak. – Ugyanis nem szeretnék galibát. Ha nagyon muszáj, akkor meg tudom védeni magam, de szeretném elkerülni a konfliktusokat. Mégis úgy érzem, hogy már csak a puszta létezésem ingerelni fog bizonyos embereket. – Bár, Marcel miatt jobban aggódok. Ő nem olyan simulékony, mint én.
Eszembe jut, hogy az öcsém sokkal jobban beleáll az ilyen helyzetekbe, emiatt pedig egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom. Talán jobb lesz majd gyakran a körmére néznem…
− Sajnos, ilyen mindenhol előfordul. Nem is feltétlenül mindig az egyén miatt. Emlékszem egy srácra, aki a Beauxbatonsba került, de folyton generálódott körülötte a feszültség. Még akkor is, ha nem kifejezetten kereste a bajt… − sóhajtok fel, hiszen azért nálunk is gyakoriak a problémák, de talán nem annyira szembetűnőek. Mindenesetre félelemmel vegyes kíváncsisággal várom a szeptembert.
− Hogy érted, hogy kevésbé adnak a jó ízlésre? – emelem meg egy kicsit a fejemet, és mocorogni kezdek az ágyon, hogy kényelmesebb pozícióra váltsak.
− És van valami érdekes hely az iskolán belül? A faluban mit szoktatok csinálni? – teszek fel pár kérdést, bár nem tervezek egyből mindent rázúdítani. Mindent szép sorjában.

Elég sok témát érintünk rövid idő alatt, szóval kíváncsi vagyok, hogy mit rejt még magában a hétvége. Nem bánom egyébként, én szívesen beszélgetek bármiről. Legyen szó az úszásoktatásról, vagy éppen a párkapcsolatokról. A vízzel kapcsolatos témát nem akarom tovább feszegetni, látom Theon, hogy nem szívesen akar most ezzel foglalkozni. Pechjére pont egy hajóra rángatom fel, így nem tudja teljesen mellőzni a tengert a kiruccanásunk alkalmával. Remélem, azért nem fogja végleg megutálni majd.
− Ha velem értesz egyet, akkor ne érezd magad feszélyezve emiatt, Theo – érintem meg a vállát finoman, miközben rámosolygok. Én nem gondolnám azt, hogy mindez kellemetlen, bár tény, hogy egy kicsit sajátos, talán kissé régimódi stílusban látom a világot. Marcel olyan könnyedén kezeli ezek a dolgokat, én pedig a szöges ellentéte vagyok. Nem is bánom amúgy, inkább tartsanak jó srácnak, mint egy világi seggfejnek, aki kihasznál mindenkit.
− Tudom, hogy kisebbik testvérként nehéz lehet, ha mindig a nagyobbikhoz hasonlítgatnak. Hidd el, középső gyerekként nem áll annyira távol tőlem se ez az érzés. De ne hagyd, hogy az alapján ítéljenek meg téged, hogy mit gondolnak a testvéredről. Ash és te két különböző ember vagytok. Ez olyan, mintha Marcelt és engem akarnak összehasonlítani – nevetek fel halkan. Már az elképzelés is abszurd, hogy a tesómmal egy kalap alá vegyenek engem. Annyira mások vagyunk. Nem csak ő és én, de mindenki más ebben a világban. Ezért se látom értelmét egymáshoz méregetni magunkat. Mindenki a maga módján különleges.
− Ezt úgy mondod, mintha az a személy, akit te választasz, nem lenne szerencsés – lököm meg játékosan. Persze, nem taszítok rajta akkorát, pedig az erőnlétem meglenne hozzá, csupán ugratni akarom. Szeretném, ha egy kicsit jobban bízna magában.
− Még jó, hogy jövőre megint egy suliban leszünk, mert azt hiszem, az önbizalmadra ráférne némi gatyába rázás – jegyzem meg vigyorogva, miután beavatom őt abba, hogy a következő tanév során már nem fog olyan könnyen megszabadulni a Villiersektől.
− Elvarázsolt lépcsők? Légyszi, mondd, hogy nem tűnnek el a fokok a lábam alatt. Vagy ilyen mugliféle mozgólépcsőkre gondolsz? – ráncolom össze értetlenül a homlokomat, mert egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kicsit kellemetlen lenne lezuhanni több emelet magasból. – Ugye nem annyira felelőtlenek, hogy a lépcsőházban gyakorolhassuk a szabadesést?
A hangom bizonytalanul cseng, de szeretnék hinni benne, hogy abban az iskolában felelősségteljes tanárok tanítanak. Mondom én, akinek az iskolájában az abraxanokat tiszta whiskyvel itatják… Szerencsétlen állatok. Csodálom, hogy még nem perelték be a sulit emiatt.
− Nem hiszem, hogy odatartoznék – mosolyodok el zavartan, hiszen annak idején Flora mesélt a házakról, és nem gondolom azt, hogy odavalósi lennék. – Amit hallottam a helyről, az alapján a Hugrabugra tenném le a voksomat. Azt mondják, odakerülnek a nyugis emberek. Én pedig nem akarok balhét – nyújtózok egy hatalmasat. Mindig konfliktuskerülő voltam, sőt ha tehettem, akkor megpróbáltam elsimítani a problémát. Mások talán unalmasnak is találnak emiatt, de valahogy én jobban kedvelem ezt az életmódot, mint az állandó feszültséggenerálást.
− Theo… − pillantok rá komolyan, egy apró sóhaj kíséretében, amikor meglöki a vállamat. – Tudom jól, hogy már nincs ott. Egyébként pedig, ha valóban létezne ott még egy baziliszkusz, akkor hidd el, nem lennél olyan vicces kedvedben te sem. Eléggé borzasztó teremtmények…
Nagyon jól tudom, hogy egy baziliszkusszal való találkozás egyet jelent a halállal, hiszen számtalan történet kering róluk. Arról nem is beszélve, hogy mivel mindig is érdekeltek a legendás lények, így megtanultam tisztelni azokat a teremtményeket, amelyek nálunk jóval erősebbek.
− Kedves vagy, de majd elválik – mosolyodok el félszegen, hiszen még mindig nem tudom, hogy mihez fog kezdeni a környezetem a fél-véla aurával. Arról nem is beszélve, hogy mindezt nem akarom nagydobra verni, még Theo-nak sem árultam el, pedig egyesek szerint eléggé nyilvánvaló lehet a származásom. Mégis, amíg lehetséges, addig én titokban tartom.
− Jó, hát, nehezen találsz olyan népet, akik nálunk kifinomultabbak lennének – nevetek fel vidáman, mellőzve mindenféle beképzeltséget a hangomból. Hiszen az egész világ ezt gondolja rólunk, akkor miért is ne lehetne igaz?
Felülök, miközben Theo mesélni kezd a suliról, azért én is próbálom elképzelni, hogy milyen lehet a hely. Hallottam néhány sztorit, de nem túl sokat, így jövőre tele lesz minden meglepetéssel, de azért remélem, hogy nem fogok elveszni az egész forgatagban.
− A csillagvizsgáló érdekesen hangzik. Azt mire használják? És a tóban lehet úszni? – bombázom néhány kérdéssel, majd amikor arról a szokatlan szobáról kezd el Theo mesélni, elkerekedett szemekkel hallgatom.
− Micsoda? Az hogyan működik? – emelem rá a tekintetem értetlenül, hiszen a Beuaxbatonsban nem ismertem ilyen helyet, pedig ha valaki, én azért egész jól megismertem már minden zugát. Épp ezért nem is annyira érdekes már, mint például a Roxfort, ami telis-tele lehet különféle dolgokkal, bár a Titkok Kamráját még mindig nagyívben elkerülném.
− Szóval, ha együtt akartok lógni, akkor beültök abba a… kocsmába? Mondjuk, édességeket annyira nem eszek, de jó lehet megjegyezni a helyet. – Poénból megemlíteném, hogy figyelnem kell az alakomra, de ha Theo rám néz, akkor láthatja, hogy a tavalyi évhez képest még edzettebb lettem.
− Nem igazán félek a szellemektől, oda bevihetsz. Azok nem ülnek meg pusztán a tekintetükkel – kacagok vidáman, majd a nevetésem még jobban felerősödünk, amikor a hajó megindul, Theo pedig hirtelen rámarkol a takaróra.
− Igen, elindultunk, és tényleg nem lesz gáz, nyugi. Inkább azt mondd meg, hogy szeretnél-e csinálni valamit? Kipakolsz? Vagy ennél-innál valamit? Bekapcsoljam a tévét, vagy hozzak kártyát, amíg megszokod a mozgást? Esetleg nagy griffendéles kalandorként úgy érzed, hogy eljött az idő, és feljössz velem a fedélzetre? – Igazából, bármit is csinálunk, én jól érzem magam Theo társaságában. Rég találkoztunk, ráadásul hiányzott nekem, mint barát. Ó, de még mennyire hiányzott nekem. Főleg, hogy mostanában úgy éreztem, mindenki lelép a közelemből, vagy eltávolodik tőlem.

Szeretnék segíteni Theónak, hogy egy kicsit magabiztosabb legyen. Teljesen megértem, hogy tele van kétségekkel, hiszen egy kapcsolat valóban nem volt egyszerű dolog. Nem csak magadra figyelsz benne, hanem a partneredre is. Egyszerűen nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy önző legyél. Természetesen, ezt hiába magyaráznám Marcelnek, őt hidegen hagyja az ilyesmi. Amilyen visszafogott vagyok én, ő annyira tüzes. Sose bírt a vérével, és minél jobban kamaszodik, annál jobban elengedi magát.
− Ez így van, és remélem, egyszer nem csak ismételni fogod a szavaimat, ha tartani is fogod hozzá magad – felelem szelíd nyugalommal, mert Theót jelenleg úgy látom, mintha nagyon rágörcsölne valamire. Talán csak én kezelem túl könnyedén az életet, vagy vannak túlságosan is határozott elképzeléseim saját magamról és környezetemről. Pedig nekem is bőven akadt olyan, amin rágódhatnék, mégis igyekszem, hogy ez ne legyen hatással a mindennapjaimra.
− Ugye tudod, hogy mindezt csupán akkor fogod megtudni, ha kapcsolatod lesz? És ne gondold azt, hogy minden zökkenőmentes, vagy tökéletes lesz. Két fél rengeteget tanul egymástól és csiszolódik, az első kapcsolatok pedig alapból bukásra vannak ítélve. Legalább is, ritka az olyan, amely túlél bármit is – teszem hozzá a saját gondolataimat és tapasztalataimat, hiszen én is hibáztam már. Túl ragaszkodó, vagy figyelmes voltam. Vagy éppen akárcsak ő, én is stresszeltem felesleges dolgok miatt. Mégsem bánom egyiket se, mert ezek által bölcsebb lettem.
− Majd gondoskodok róla, ne aggódj – nevetek fel halkan, némi csibészséggel a hangomban. Azonban komolyan gondolom azt, hogy gatyába rázom az önbizalmát, ugyanis nem látom, hogy oka lenne ennyire lebecsülnie saját magát.
− És nem szoktál rosszul lenni tőle? – ráncolom össze a homlokomat értetlenül, és némi rossz érzés fog el a sunyi mosolya láttán. Miért érzem azt, hogy a roxforti életem nem lesz egy sétagalopp?
− Ha te mondod, akkor hiszek neked. De attól még egy kicsit tartok ettől az egésztől – sóhajtok fel, bár talán jobban kellene attól tartanom, hogy mennyire fognak jönni a szavak, és miként fogom tudni kifejezni magam. Attól annyira nem félek, mint attól, hogy az iskolában elveszek valahol.
− Mondjuk, én nem ítélkezek az alapján, hogy milyen házba tartozik valaki, de kíváncsi leszek rájuk. És milyen barátod akad a Hugrabugban? – érdeklődök, hiszen kíváncsi vagyok az ottani tapasztalataira és élményeire. Az őrült ötleteire már kevésbé vagyok nyitott.
− Inkább vagyok Mr Komolyság, minthogy megölessem magamat – mosolyodok el halványan. Valahogy jobban szeretek a biztos talajon állni. Legalább is, nem valahogy nem vágyok arra, hogy leereszkedjek egy többszáz éves halott kígyó odújába…
− Ez máris érdekesebben hangzik, mint a Kamra – válik szélesebbé a mosolyom, mert a csillagok bámulása sokkal, de sokkal kellemesebb programnak ígérkezik.
− Azt tudom, hogy vannak. Elég sokat olvastam annak idején az utolsó Trimágus Tusáról – bólintok, hiszen emlékszem a Fleur Delacourról szóló történetekre is. Azonban bízok benne, hogy a kákalagok ellenére lehet úszni benne, ugyanis imádok víz közelben lenni.
− A mi sulinkban miért nincsenek ilyenek? – nevetek fel, hiszen a Roxfortban több rejtett dolgot lehet találni, mint a Beuaxbatonsban. Mindenesetre, most már Theo felcsigázott annyira, hogy egy-két titokkal én is szeretnék megismerkedni.
Bólogatok arra, ahogy a közeli faluról mesél, és remélem, hogy tényleg nem fog magamra hagyni. Ugyan könnyen szerzek barátokat, de szeretném megtartani a régieket is. Arra, hogy ne nevessek rajta, csupán egy bocsánatkérő mosollyal pillantok rá.
− Mint egy vérbeli griffendéles, ugye? – sandítok rá, miközben az ágyon fészkelődök. Számomra nem esik nehezemre a hajón mozogni, hiszen rengeteg időt töltök itt apával nyaranta. – Mire gondolsz?
Hezitálás nélkül megragadom a kezét, aztán elvigyorodok, amikor kijelenti, hogy azért én menjek előre. Nem szólok egy szót se, hiszen az előbb is duzzogva kijelentette, hogy ne szórakozzak rajta ennyire látványosan.
Könnyedén mozgok a hajón: bent tudom mikor kell lehúzni a fejemet, és a fedélzeten sincsenek olyan aggályaim, mint Theonak. Büszkén mosolyogva megállok mellette, és lazán a korlátra támaszkodok. Hagyom, hogy a menetszél összeborzolja a hajamat, miközben lepillantok a körülöttünk fodrozódó hullámokra.
− Nem igazán. Jobban szeretem az állatokat a természetes élőhelyükön látni. A családom állatvédő szervezeteket támogat, és nem hiszed el, de a helyi állatkertben örökbe fogadtam egy kengurut – nevetek fel, és fél szemmel figyelem, ahogy Theo inkább beljebb araszol, és leül az egyik nyugágyra. Én csupán megfordulok, azzal a szándékkal, hogy a hátamat a korlátnak vetve fenntarthassam a szemkontaktust Theóval.
− Látod? Nem is olyan vészes az egész. A bűbájok gondoskodnak a stabilitásról és apa is elég jól kormányoz. Egyébként mik a terveid a szünet hátralévő részére? – dobok fel egy új témát, hogy azzal is lekössem a gondolatait, mielőtt nekiállni azon stresszelni, hogy a nyílt vízen vagyunk.

Ahogy Theót hallgatom egy kicsit koravénnek érzem magam. Nem tudom miért, de sokkal másabb színben látom a világot, mint a kortársaim. Például köztem és Marcel között is csupán egy év van, de rólam mindenki azt hiszi, hogy sokkal idősebb vagyok nála. Pedig, épp olyan gyerek vagyok még, mint ő.
Mindenesetre furcsállom, hogy Theo ennyit stresszel ezen a kapcsolat-dolgon. Én örülnék neki, ha kevesebbet kellene ezzel foglalkoznom, vagy azzal, hogy kedvesen visszautasítsak másokat. Nem tehetek róla, de rettenetesen szorongok azért, mert félig vélának születtem. Ha mindez nem lenne, talán én is másabb lennék. Sokkal felszabadultabb, azonban én az öcsémmel ellentétben szabályokat állítottam fel magamnak, és úgy próbálom élvezni az életet, hogy mindezzel ne legyek mások terhére, bár így is elég sokan megbámulnak engem.
− Nekem ez akkor is furcsa. Mármint a mugliknál is vannak mozgólépcsők, de nem hiszem, hogy ez olyan lenne – ráncolom értetlenül a homlokomat, hiszen elég sokszor megfordulok a muglik között. Muszáj, hiszen a bátyám kviblinek született, így anyának akár tetszik, akár nem, de alkalmazkodnunk kell hozzá is egy kicsit. Én mondjuk nem bánom. Szeretem bővíteni az ismereteimet.
− Na, jól van ám! – nevetek fel ezúttal én is, bár azért tényleg próbálom elképzelni, hogy miként festhet ez az egész. Érdekes helynek tűnik a Roxfort, és szeretném is jobban megismerni, nem csak mások meséiből. Meg aztán, lehet, hogy egy kis környezetváltozás nekünk is jót tesz.
− Szóval kedveled – jegyeztem meg egy jókedélyű félmosollyal. Ismertem az ilyesfajta személyleírások, vagyis hát volt egy sejtésem arról, hogy ez a „néha gyerekes, de amúgy bírom” mit takarhatott. Én csak örülök annak, ha Theo talált magának új barátokat és ismeretségeket, hiszen tényleg jót tenne az ő önbizalmának is.
− Valóban nem, de azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni – feleltem csendesebben, hiszen mint említettem, én szeretek magamnak meghúzni bizonyos határokat, és ebbe bizony a Titkok Kamrája is beleesik. Nem vágyok arra a helyre, ahol évszázadokon keresztül egy baziliszkusz szunnyadt, valahogy engem ez nem vonz. Undorító, nyálkás hely lehet, ami valami negatív aurát hordozhat magával. Ezért is szimpatikusabb a csillagvizsgáló, jóval békésebbnek hangzik, mint az az odú.
− Jól van, jól van, meghagyom neked azt az örömöt, hogy estig kivárok – emelem fel megadóan a kezeimet. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, s bár furdalja az oldalamat a kíváncsiság, nem vagyok türelmetlen. Talán az erényeim közé tartozik az, hogy bármennyire is tűkön ülök, nem zaklatom halálra az embereket.
Odafent máris jobban érzem magam. Szeretem, ahogy ringatózik alattam a hajó, vagy ahogy a szél a hajammal játszik. A víz közelsége mindig megnyugvást okoz számomra, bár békesség ide vagy oda, Theonak sikerül zavarba hoznia a közvetkező kijelentésével. Nem válaszolok neki, inkább csak zavartan elmosolyodok. Egyszerűen nem tudom mit felelhetnék, hiszen mégsem mondhatom azt neki, hogy „Tudom, mert félig véla vagyok”. Félek attól mit gondolna rólam, ha megtudná a titkomat, amelyet olyan gondosan őrizgetek.
Inkább csak a korlátnak támaszkodva figyelem őt, ahogy elfekszik, és igyekszem elterelni a témát valahogyan. Az állatkert pedig eléggé kapóra jön, hiszen úgy látszik, érdekli Theót a téma.
− Nem tudom. Szerintem aranyosak, de várj, mindjárt mutatok egy képet – veszem elő a zsebemből a telefonomat, ahol a galériámat megnyitva némi keresgélés után meg is találom az a fotót, amin a kis örökbefogadottammal pózolok. Odasétálok Theohoz, és felé nyújtom a telefonomat, hogy ő is lássa azt a kis kengurut, akinek a hátán pihentetem a kezemet.
− Szóval, ti csak úgy mentek a nagyvilágba – mosolygok. – A spontaneitásnak is megvan a maga szépsége. Egyébként nem hiszem, hogy a francia és az, hogy valaki nem rajong a hegymászásért összefüggene – kacagok fel hangosabban, ahogy a zsebembe süllyesztem a mobilomat.
− Én nem tudom még. Valószínűleg önkénteskedni fogok valahol a környéken, de így konkrét terveim nincsenek. Meg beiratkozom egy nyelvkurzusra, hogy az angoltudásomon csiszoljak, aztán majd meglátjuk mennyire tudom majd hasznosítani a gyakorlatban – ereszkedek le a másik nyugágyra, miközben azon jár az eszem, hogy ezeken kívül is akadnak terveim, csupán nem tudom hogyan férnek majd bele az időmbe.

Kíváncsi voltam rá, hogy pontosan mit tartogatott a jövő év, de nem akartam Theót untatni azzal, hogy újabb és újabb kérdéseket szegeztem neki. Helyette csak vigyorogva pillantottam, főleg a barátai emlegetése után. Örültem neki, hogy megtalálta a helyét a másik iskolában is, hiszen az újrakezdés sose volt egyszerű.
− Ezesetben alig várom, hogy találkozzak vele, és cikis sztorikat osszunk meg egymással rólad – cukkoltam egy kicsit, bár sose tettem volna ilyet. Ha történeteket is meséltem másokról, ügyeltem arra, hogy olyat mondjak, amit a másik fél is megosztott volna magáról. Ettől függetlenül jólesett ugratni egy kicsit, bár bíztam benne, hogy nem vette túlságosan a szívére.
− Rendben, én tudok várni – bólintottam, hiszen az öcsémnek köszönhetően végtelen türelemre tettem szert. Néha még a szüleim és a barátaim is elcsodálkoztak azon, hogy mennyire békés természettel voltam megáldva az öcsémhez képest. Vicces, hogy a féltestvéremhez jobban hasonlítottam, mint Marcelhez, akivel talán kinézetre jobban hasonlítottunk egymáshoz, mégis ég és föld volt köztünk a különbség. – Csak nehogy a végén kimenjen a fejedből.
Eltereltem végül a témát. Az önkéntességről és az állatkerti kalandjaimról szívesen beszélgettem másokról, sőt büszkén mutogattam azt a fotót, amelyen az örökbefogadott kengurummal pózoltam.
− Ugye? Szerintem még Marcelnél is jobban hasonlít – nevettem fel, hiszen értettem én a tréfát. Mondjuk, lehet, hogy gonosz voltam, de néha szívesen elcseréltem volna a kengurut az öcsémre. Az előbbi ugyanis kevesebb fejfájást okozott nekem.
A zsebembe csúsztattam a telefont, aztán Theo mellett helyet foglalva faggattam őt a nyári terveiről.
− Lehetséges, hogy annyira közeli célpont, hogy egyszerűen csak nem került fel eddig neked a térképre – nevettem fel, bár kíváncsi lettem volna arra, hogy merre járt még, azonban visszadobta a labdát, és rajtam volt a sor, hogy meséljek neki a tervezett programjaimról.
− Ó, az remek lenne! – ragyogott fel az arcom, hiszen egyes szavak kiejtésében még mindig nem voltam teljesen biztos. Előfordult olyan is, hogy a fejemben tudtam hogy kellene hangoznia egy mondatnak, de amikor beszélni kezdtem, akkor máshogy formáltam meg a szavakat.
− Mikor akarod kezdeni? – érdeklődtem, bár nekem vélhetően kicsit nehezebben ment volna a váltás, hiszen már egy ideje nem beszéltem folyamatosan a nyelvet. Ő mégiscsak előnyben volt úgy, hogy szinte egész évben angolul kellett megszólalnia.
Ahogy az égboltra emeltem a tekintetemet, a gondolataim hirtelen máshol jártak, így talán nem is volt meglepő, hogy mennyire megszeppentem pislogtam Theóra, amikor eljutottak hozzám a szavai. Kicsit feszélyezve ugyan, de levettem a mentőmellényt – egyébként se éreztem azt, hogy szükségem lett volna rá, lényegében csak apa kedvéért viseltem −, és felé fordultam.
− Ha szeretnéd… − Igyekeztem természetesen viselkedni. Úgy gondoltam, ha túlságosan elutasító lettem volna, akkor előbb-utóbb összerakta volna a képet arról, hogy félig véla voltam, és továbbra sem szerettem volna, hogy ez kitudódjon. Persze, akadtak olyan emberek, akiknek ez leesett, de rendesek voltak, és inkább nem hangoztatták ezt.

− Ugyan, tudod jól, hogy sose tennék ilyet – kacagtam jókedvűen, hiszen nem szerettem másokat kellemetlen helyzetbe hozni. Ettől függetlenül megérte egy kicsit ugratni Theot ezzel, hiszen viccesnek találtam, amikor bosszúsan ráncolta a homlokát a kijelentésem miatt, elvégre ismernie kellett annyira, hogy tudja: valóban nem okoznék neki rosszat.
Egyszerűen nincs ingerem arra, hogy bajt keverjek. Ennél sokkal nyugodtabb és érettebb embernek tartom magam.
− Jól van, majd meglátjuk – mosolyodtam el halványan, és ráhagytam a dolgot. Majd úgyis megosztja velem, ha úgy érzi, hogy elérkezett az idő hozzá. Inkább eltereltem a témát a kis kedvencem felé, és meg is kaptam, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Nem vettem a szívemre, hiszen tudtam, hogy ugratni akart vele.
− Ó, pedig néha megérdemelné. Biztos vagyok benne, hogy a kenguru nem okozna annyi fejfájást, mint Marcel – vigyorodtam el. Szerettem az öcsémet, de sokszor nem értettem, hogy mi járt a fejében. Talán őt jobban megviselte a kamaszodás, vagy éppen az, hogy elég gyakran minden szempár ránk szegeződött. Nem tudtam. Szerettem volna beszélgetni erről vele, de sokszor úgy éreztem, mintha egy szakadék tátongott volna kettőnk között.
− Mindenképp szeretnéd? – váltottam át én is angolra, bár nem akartam erőltetni, főleg azért, mert nem csak a saját akcentusom, de Mattheo-é is borzasztóan furcsának hatott. Úgy éreztem, hogy többi nyelvleckékre volt szükségem, mert még gyakran elbizonytalanodtam.
Áttelepedtem mellé, s bár a kérdése kissé váratlanul ért, mégsem akartam elutasítani. Tudtam jól, hogy miként hatott másokra a jelenlétem, s bár szerettem volna megfeledkezni róla, sosem tudtam. Inkább megtanultam elrejteni a zavaromat, mert akartam elrontani a délutánt.
− Máskülönben fürdetlek úgyis a tengerben – ugrattam, bár láttam, hogy milyen bizonytalan volt a hajót illetően is, szóval ezt sem tettem volna meg. Üres szavak voltak csupán. Mégis, amikor hozzám ért, akaratlanul is megfeszültek az izmaim, hiszen nem mondtam neki, de a fél-vélaság miatt elég kellemetlen volt ez nekem. Mégis, igyekeztem baráti gesztusnak vélni a dolgot, és továbbra is akként kezelni Theo-t. Kicsit bele is borzongtam, amikor a tarkómnál belefújt a hajamba.
− Ugyan, nem haltam bele, ne aggódj – válaszoltam egy szelíd mosoly kíséretében, bár egy pár percre jómagam is elcsendesedtem, sőt annyira sikerült ellazultam a hajó ringatózásától, hogy elszundítottam a napágyon. Estefelé ébredtem fel, de sokkal élvezetesebb volt a csillagokat bámulva beszélgetni Theo-val, mint a napon sülni vele. Az éj leszálltával sokkal békésebbé vált minden. Olyannyira, hogy arról is elfeledkeztem, hogy mutatni szeretett volna. Mindenesetre örültem neki, hogy eljött velünk erre a kirándulásra.

//Én is köszönöm ezt a játékot is. Nagyon aranyosak voltak. Majd kitalálunk nekik is valami jó kis folytatást. <3 //