Who wants to be in heaven when you can be sending men to fucking hell?

Csípőre tett kézzel figyelem a főnököt. Nem ismerem még annyira, de az általa kapott feladatok és fizetés alapján jelenleg csípem őt. Gondoskodik arról, hogy ne unatkozzak, ezáltal pedig a hűségemet is megvásárolja magának, hiszen amíg leköt, addig hallgatok, mint a sír.
Kíváncsian pillantok végig a többieken, ahogy Marchetti közli velünk a ma esti programot. Talán említeni sem kell, hogy milyen kegyetlen vigyor kúszik az arcomra, amikor belengeti a balhé lehetőségét. Még az ujjaimat is megropogtatom, hiszen jó lenne már összetörni valakinek a csontjait.
A bájital nem igazán kelti fel az érdeklődésemet, az annál inkább, hogy tőlünk származik. Vajon honnan érkezik a szállítmány? Kicsit érdekelne, hogy vajon novosibirsk-i bandából valaki a nyomomban volt-e, mert őket alaposan sikerült elintéznem. A többségük ugyanis a sitten ül hála nekem, a maradék pedig vélhetően vadászott rám.
Így hát egy oszlopnak támaszkodva hallgatom a főnök tervét. Kicsit előredőlök, hogy lássam amit éppen a térképen mutogat, hiszen nekem eszem ágában sincs elrontani az akciót. A kapott becenévre vágok egy apró fintort, és bár nem értem teljesen, de gondolom, valami olasz szó lehet arra, hogy szőke vagyok. Ha nem lenne a főnököm, akkor lehet ezért belevertem volna a fejét az asztalba, de tudtam jól a határaimat.
− Szóval, azt mondod, ha úgy adódik, akkor kinyírhatom őket? – kérdezem, miközben ellököm magam az oszloptól. Mást talán zavart volna a ruszki elnevezés, de engem cseppet sem izgat. Orosz, olasz, angol… Nekem tök mindegy volt, amíg húsvér emberek voltak, akiknek fájdalmat okozhattam.
− Nem vagyok a női egyenjogúság éllovasa, főnök. Nem kell külön kezelned – vonom meg a vállamat egykedvűen, hiszen én ilyen ügyekből egyáltalán nem csinálok problémát.
A zsebemből egykor talán fehér, most már kissé szürke, vörös foltokkal tarkított fáslikat tekerek a kezeimre. Ha lehetőségem adódik rá, akkor előbb nyers erőt alkalmazok, és ha úgy adódik, akkor csak végszükség esetén nyúlok a pálcámhoz. Sokkal jobb érzés volt érezni, ahogy roppan az ellenfél csontja, vagy látni, ahogy felszakad bőre.

Nem szokásom túlságosan sokat jártatni a számat. Felesleges szokás. Főként a nőknél ütközik ki, bár engem nem lehet velük egy kalap alá venni. Továbbra is a falnak támaszkodok, talán nem látszik annyira rajtam, de azonnal indulnék, hogy eleget tegyek a főnök kérésének, és fájdalmat okozzak másoknak. Mégis a megbeszélés során a teremben lévőket pásztázom, a többségük nem repesett annyira az örömtől, hogy a mai estét nem a kurváikkal tölthetik, de én elégedett voltam.
− Nyilván nem – forgatom meg a szemeimet. – Csak gondoltam megkérdezem mennyire szeretnél vérontást – vonom meg egykedvűen a vállamat, hiszen ha saját magamból indulok ki, akkor patakokba összeállva fog folyni a vérük, és a lépteim nyomán hullák hevernek majd. A főnök pedig nem hinném, hogy ennyire feltűnő szeretne lenni. A kapott engedélyre viszont elvigyorodok, hiszen mi sem éltet jobban annál, ha láthatom mások szenvedését.
Indulásra kész vagyok, ellököm magam a faltól, és közelebb lépek a fiúkhoz. Még mindig nem tartom sokra őket. A szememben nem bizonyítottak semmit, ellenben a saját képességeimmel kapcsolatban határozottan magabiztos volt. Talán a főnök is sejthetett valamit az alapján, ahogy a bárban látott tenni a dolgomat.
A tekintetem a kutyára siklik. Hatalmas dög. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet magunkkal cipelni őt, elvégre szerintem csak hátráltatna minket ráadásul rohadtul feltűnő is, de Ciro megjegyzését nem tudom figyelmen kívül hagyni.
− Szerintem én kicsit válogatottabb módszerekkel tudok embert ölni főnök, de azért ígérd meg, az én fülem tövét nem fogod így vakargatni – villantottam meg a humorérzékemet, ami nagyon kivételes esetben mutatkozik meg, épp úgy, mint az arcomon megjelenő őszinte mosoly, ami pedig nem azért van ott, mert éppen kedvtelésemet lelem az adott szituációban, hanem azért, mert most éppen szórakoztat a hasonlat.
Amikor szétválunk, talán kicsit furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen már egy jó ideje nem játszottam csapatban, Ciro és a kutya jelenlétében pedig visszafogottabb vagyok, mint alapból. Ha a saját ügyem lenne, akkor gondolkodás nélkül tenném meg az első lépéseket, így viszont a főnök parancsait várom. Lehet tényleg hasonlítottam Infernora.
A Zsebpiszok köz mostanra eléggé ismerőssé vált számomra, régebben egy kicsit elvesztem volna a raktárépületek között, de mára megtanultam tájékozódni az épületek között. Komótos léptekkel ballagok mellettük, miközben megszorítom a bal kézfejemre tekert fáslit.
− Inkább adj ennél nehezebb feladatokat – fordulok Ciro irányába, hiszen jó dolog a pénz is, de jobban szeretem, ha lefoglalnak engem. Ha adnak valami kihívást, amelyet teljesíthetek.
− Szóval, mi lesz pontosan az én szerepem? És mi a kutyáé? – kérdezem, miközben félre lökök egy velünk szemben tántorgó, részeg hajléktalant. A pasas nekizuhan az egyik ház oldalának, és lecsúszik a földre, miközben érthetetlenül motyog valamit, de annyira ereje nincs, hogy felálljon. Engem pedig nem érdekel addig, amíg nincs az utamban.