Maxwell & Tatiana ~ don't worry, i won't eat you

A múltkori botrányos mérkőzés után elkaptam Cunninghamet. Képzelem mennyire örülhetett annak, hogy a meccs után – ahol végigszapultam −, betámadtam őt, de mindez csakis az ő és a csapata érdekében volt. Elég, ha Clyde volt kretén, Cunningham többet érdemelt annál, hogy ennyire a földbe döngöljék.
Ezért is adtam ki parancsba, hogy akkor szombaton reggel találkozzunk a pályán, hiszen segíteni akartam neki. Nem tűrtem ellenkezést, persze, megtehette volna, hogy nem jön el, én pedig feleslegesen várok majd rá, de szerintem nem akart ujjat húzni velem.
Így kerültem hát kora reggel a pályára: már végeztem a bemelegítéssel, teljes harci díszben, kezemben a seprűmmel, a földön pedig a kvaffal várakoztam Maxwellre. Igazából teljesen elveszítettem az időérzékemet, órám pedig nem volt, így nem tudtam volna megmondani, hogy késett-e, vagy sem. Abban viszont biztos voltam, hogy igen hamar ráuntam az ácsorgásra, így felültem a seprűmre, és a lábamat a levegőben lóbálva várakoztam tovább.
Csupán harminc centire lebeghettem a talajtól, és egy dalt dúdolgattam magamban, miközben már a kvaffot dobáltam a levegőbe. Maxwell végül befutott. Csodálkoztam is rajta, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy tényleg szeretné-e komolyan venni az edzést, vagy azért jött, hogy közölje velem: felejtsem el őt. Bármelyik opció lehetségesnek számított, mégis reméltem, hogy az előbbi miatt érkezett.
Akármennyire is voltak gonoszkásak a megjegyzéseim a meccs során, nem voltam rossz ember, és valóban jót akartam neki. Amit pedig akkor mondtam, az javarészt a szurkolók szórakoztatására történt.
− Jó reggelt! Készen állsz? – köszöntöttem őt, miközben egy laza mozdulattal felé hajítottam a labdát, hogy teszteltem a reflexeit. Lehet, hogy álmos volt még, de egy jó őrzőnek bizony jó reakcióidőre volt szüksége. Ebben pedig simán tudtam azzal segíteni, hogy karikára dobálok neki.
− Még egyszer bocs a múltkoriért. De komolyan, ha engeded, hogy segítsek, akkor talán a következő meccsnél te is magabiztosabb leszel majd – kértem elnézést újfent a korábbi kommentjeim miatt, bár azt továbbra is vallottam, hogy a hajából vágni kellett volna. Mégis ki a fene látott ki az alól a lobonc alól?

Abszolút megértettem, ha Maxwell félt tőlem. A legtöbb ember első pillantásra tartott tőlem, pedig amíg nem adtak rá okot, addig én sose bántottam senkit. Még Maddent se, aki időnként megérdemelne egy alapos seggbe rúgást, vagy szemöldökkiszedést, és Cornert sem, aki akkor sem hallgatott rám, amikor közöltem vele, hogy gázosan viselkedik.
Maxwell-lel egyébként nem volt semmi bajom, azonkívül, hogy felkerült azon emberek listájára, akik botrányosan játszottak az idei kviddics mérkőzések során, de ez sem feltétlenül jelentett tömény utálatot a részemről. Inkább csak közbeavatkozást igényelt, hogy legközelebb jobb legyen, és megmutathassa, hogy annak idején miért is válogatták be a kezdőcsapatba.
Már egy ideje a pályán vagyok, és a hollóhátas fiúra várok. Talán nehezére esik neki a koránkelés, vagy éppen meggondolta magát, ezért nem jön el. Akármi is állt a háttérben, én bemelegítés után a seprűmön egyensúlyozva ücsörögtem. Nem haragudtam volna meg azért, ha úgy dönt, jobb neki a takarója alatt, mégis mosolyt csal az arcomra, amikor már-már beesik a pályára.
− Ezt úgy mondod, mintha megennélek reggelire – vonom fel a szemöldökömet, miközben egy kicsit lejjebb ereszkedek a seprűmmel. – Megnyugtatlak: már kajáltam.
És különben sem eszek emberhúst, hiszen nem vagyok kannibál, de még lelki nyomorékokat se gyártok az emberekből. Az tény, hogy időnként határozottan kell fellépni, de ez nem jelenti azt, hogy szörnyű ember lennék.
− Szeretnél időt magadnak, hogy felébredj? – kérdezem, hiszen látom, hogy még nem teljesen éber, és nem szeretném, ha leesne a seprűjéről menetközben. Nem biztos, hogy azonnal el tudnám látni a sérüléseit.
− Előbb melegíts be, különben meghúzhatod valamelyik izmodat. Utána beállhatsz a karikák elé, én pedig rádobok. Nem hajtóként vagyok a legjobb, általában fogóként játszom, de azért ismerek pár trükköt – felelem a kérdésére, és addig nem engedem seprűre ülni, amíg valóban nem látom, hogy megcsinálna pár gyakorlatot.
− Fáradtan, bemelegítés nélkül sose kezdj edzeni, mert könnyen bajod eshet, és csúnya sérüléseket lehet szerezni vele – intem óva attól, hogy butaságot csináljon, bár hollóhátas, elvileg okosnak kellene lennie.
Amikor elfoglalja a helyét a karikák előtt, akkor felkapom a kvaffot a földről, és követem őt a magasba. Az ujjamon pörgetem a labdát, miközben választ adok neki.
− Tudom, hogy egész újnak számítasz. Ezért a váratlan dobások, a csavart labdák, az olyan cselek, amelyek során elhiteted az ellenféllel, hogy másik irányba fogsz dobni könnyen összezavarhatnak egy kezdő őrzőt. Ahogyan az is, ha egyszerre több hajtó passzolgatja a labdát, és nem tudni, hogy melyikük fog rádobni. De egyébként ne aggódj. A meccsen nem csak te gyengélkedtél. Corner nem bírt gatyába rázni titeket, nem volt egy egységes összhang, egy taktika, amihez ragaszkodtatok volna. Továbbá, úgy vélem, hogy ha egy kezdő őrző van a csapatban, akkor jobban körülötte kellene játszani, és a terelőknek az ellenfél hajtói célozni, vagy eltéríteni őket. Az a mérkőzés sok sebből vérzett, de amin te tudsz javítani az az, hogy megpróbálsz jobban ráérezni a hajtók mozgására. A testbeszéd elég sok mindent elárul, így ha jó megfigyelő vagy, akkor hamar belerázódsz – magyarázom neki, hogy én, mint kívülálló mit láttam a mérkőzés során. És ezt mindenféle kritika és neheztelés nélkül mondom, csupán tényeket közlök, vagy azt, hogy én hol láttam gyengélkedni a Hollóhát csapatát.
− Szóval adok még neked pár percet, hogy felébredj. Aztán először egyszerű, gyenge dobásokkal kezdek majd. Egyébként, mennyire szoktál ideges lenni nyomás alatt? Romlik a teljesítményed olyankor? Meg a meccs során is feszült voltál? Mert az aktuális érzelmi és éberségi állapotod is sokat számít ilyenkor – magyarázok tovább, de immár csak a levegőbe dobálgatom a kvaffot, majd elkapom azt. Nem akarom egyből lerohanni Maxwellt, ráadásul, egy ideje már én sem játszottam, szóval előfordulhat, hogy nem ez lesz életem teljesítménye.

Egyszerre bosszantó és szórakoztató, hogy az emberek félnek tőlem, csak azért, mert nem ismernek. Félnek tőlem, mert a Durmstrangba jártam, vagy azért, mert Viktor Krum az apám és örököltem a mogorva pillantását. Pedig, aki egy kis időt szánt rá, hogy megismerjen, tudhatta, hogy nem voltam egy rossz ember. Maxwellt se azért nyúztam, mert szórakozni akartam a tapasztalatlanságán.
− Nem, nem igazán. Bár, ha nagyon felbosszantasz, akkor lehet összeütök belőled valami finomat – vigyorodok el, persze koránt sem gondolom ezt komolyan. Még ha fel is idegesít valaki, akkor se bántom az illetőt, kivéve ha az a személy Madden, de ő megérdemli, ha rázendít a hülyeségeire.
− Akkor használd ki az idődet, mert én ráérek, és csak akkor szállj seprűre, ha tényleg úgy érzed, készen állsz – felelem még mindig a levegőben lebegve, hiszen nekem sem érdekem, hogy Maxwell leessen a seprűről, és a gyengélkedőn kössön ki. Nem azért keltettem fel, hogy a nyakát szegjem, hanem azért, hogy a Hollóhát csapata legközelebb némi magabiztossággal játsszon. Így némán szemlélem, ahogy megkezdi a bemelegítést. Nagyon kommentálni nem tudom azt, hiszen én is hasonlóan szoktam csinálni, bár talán több időt szánok rá.
Megkezdem hát az emelkedést, amikor ő is seprűre száll, de nem akarok egybe belevágni a közepébe. Tudnom kell, hogy milyen lelki okok állhatna a bizonytalansága mögött, amiket ki kell küszöbölni, mert láttam rajta, hogy egyáltalán nem magabiztos. Amikor beszélni kezd, csendben hallgatok, néha hümmögök, vagy bólintok, de megvárom, hogy befejezze a beszédet. Addig pedig eljátszok egyedül a kvaffal.
− Ha nem mered elengedni a seprűt, az annak az oka szerintem, hogy magadban sem bízol igazán. Fogd meg! – dobom lazán a labdát Maxwellnek, így könnyedén el tudja kapni, közben pedig óvatosan de a magasba lököm a lábaimat. A kezeimet hátra csúsztatom a seprű nyelén, hogy megtaláljam az egyensúlyt, majd feltornászom magam álló helyzetbe. – Ha bízol magadban, akkor bármire képes vagy. Persze, előfordul, hogy leesel, hogy megcsúszol, de ha nem gyakorlod be a mozdulatokat, ha nem érzel rá, és kiváltképp, ha nem hiszel magadban, akkor komoly gondok fognak adódni a meccs során is.
A szél belekap a kviddicstaláromba, mégis enyhe terpeszben, rendíthetetlenül állok a seprűmön. Egy pillanatra sem remegek meg, mert tudom, mire vagyok képes. Ezek után pedig lassan visszaereszkedek ülőpozícióba.
− Ezt leginkább úgy tudod gyakorolni, ha egy-másfél méterre a földtől próbálkozol vele. Legalább is, az első mutatványomhoz bőven kell karizom, de ahhoz, hogy felállj a seprűre, vagy csak szimplán elengedd, nem kell erősnek lenned. Csupán jó egyensúlyérzék kell hozzá. Ha nagyon akarod, kezdhetjük először ezzel, és nem karikára dobással – adom meg neki a lehetőséget a választásra, aztán folytatom a magyarázatomat. Teljesen megértem, hogy kétségei vannak magával szemben, de az önbizalmát fel kell építeni, mert a tehetség benne rejlik.
− Tudom milyen idegesítő, ha minden mozdulatodat lesik. De ne felejtsd el, amikor a pályán vagy nem foglalkozhatsz mással, mint a csapattársaiddal, az ellenféllel és a labdákkal. Na meg persze saját magaddal. Ki kell zárnod a szurkolókat és a kommentátorokat, hogy teljes mértékben, fejben a játékban legyél. A Hollóhát csapatát szerintem ezért is tudta elnyomni a meccs nagyrészében a Hugrabug, mert jobban ott voltak lélekben. – Én nagyon jól tudom, hogy mit érez, hiszen amikor még aktívan játszottam, mindig én voltam a figyelő tekintetek kereszttüzében, ezért tapasztalatból mertem állítani, hogy idővel ezt is megszokja, ha megtanul elzárkózni a zavaró tényezőktől.
− Amióta először seprűre ültem. Apám hatalmas példaképem számomra az élet minden területén, és szerettem volna büszkévé tenni őt. A testvéremmel mindketten játszunk, de én abbahagytam, amikor csak édesapámhoz tudtak hasonlítani, és a saját érdemeimet nem ismerték el. Egyébiránt még mindig játszanék, mert az életem szerves része, amióta csak az eszemet tudom. Apámtól a kviddics iránti szenvedélyemet örököltem, anyámtól a muzikalitásomat – felelek a kérdésére, bár nem hiszem, hogy Maxwell hallott volna édesanyámról. Ő leginkább Bulgáriában elismert énekesnő, bár szeretne betörni a nemzetközi színtérre.
− Tehát, a seprűkezelést akarod először gyakorolni, vagy védeni akarsz? Én személy szerint előbb a seprűkezelést javasolnám, hiszen az mindennek az alapja, de rád bízom – vonom meg a vállamat egykedvűen, miközben a lábaimat lelógatom a seprűről, és elengedem a seprűnyelet is.

Türelmesen üldögélek a seprűmön, elvégre nem célom elkapkodni az egész edzést, meg aztán mára nincs más programom, nem is sietek hát sehová. Persze, leugorhatnék Roxmortsba, ha úgy tartaná kedvem, bár én szívesebben fedezném fel az iskolát övező hegyeket. Vonz a vadon, és a hegyek csúcsán lévő hó is folyton északra emlékeztet. Északra. A valódi otthonomra, a valódi iskolámra. Most látom csak be igazán, hogy mit veszítettem azzal, hogy elhagytam a Durmstrangot.
A gondolataimat azonban visszaterelem Maxwell irányába, mielőtt túlságosan is elkalandoznának, és magamban úgy elemzem minden mozdulatát, mintha készülnék alaposan kioktatni őt. Amely olyan szinten igaz, hogy normálisan megfogalmazott kritikaként talán még hasznát is veszi annak, amit én látom. Márpedig elég sok mindenen lenne mit javítani.
Egy egyszerű, laza passztól meginog, holott direkt úgy dobtam a labdát, hogy nagyon nyújtózkodnia se kelljen, sőt túl sok erőt sem vittem a mozdulatba. Tényleg nem elég magabiztos, de van egy sejtésem, hogy miként tehetném azzá.
− Bíznod kell magadban. Különben is, a seprű egy eszköz a levegőben, azt is használhatod elütni vele a kvaffot. Arról nem is beszélve, hogy ha lezuhannál, akkor itt a tanárok elkapnának. Emlékezz mi történt Briggs-ékkel – húzom el a számat az emlék hatására. Láttam már másokat leesni, tapasztaltam, hogy a kviddics egy kemény sport, de nem gondoltam volna, hogy ilyesminek a szemtanúja leszek. Az a kétségbeesett mozdulat, amivel Mason Harper után kapott… Magamat és a saját öcsémet láttam abban a szituációban. Óvatosan megingatom a fejemet, elnyomva annak a borzalmas napnak az emlékét, és a tekintetemet ismét Maxwellre szegezem.
− Akkor hát legyen így – bólintok, és magam is csatlakozok Maxwellhez. Nem vagyunk túlságosan magasan, ha le is esne, akkor sem zuhanna akkorát.  – Visszakérhetem a labdát? – kérdem, és már emelem is a kezemet, hogy elkaphassam.
− Sajnálom – jelenik meg egy bűnbánó mosoly az arcomon. – Azonban csak a dolgomat tettem. Nekem az a feladatom, hogy mindenről beszámoljak, és néha elég nyersen kell nyilatkoznom, ha valaki nem teljesít a legjobban. De persze érthető, hogy ez számodra zavaró, viszont idővel megtanulható kiszűrni. – Nem tervezek magyarázkodni, de az tény, hogy én a közönségért ülök ott, és azért, hogy ne unják halálra az életüket, ezért szükség van egy-egy csípős megjegyzésre. Én már fel sem venném, ha engem akarnának kritizálni.
− Mindenkinek az. Gondolj akár csak Potterékre. De tény, nem kellemes érzés, amikor a folyosón végigsétálsz, és nem azt mondják, hogy „Igen, Tatiana Krum szépen játszott a mai mérkőzésen”, hanem azt, hogy „Ja, láttam, Krum lánya megint odatette magát”. Viszont akárhová megyek, ez a dolog valahogy sehogy nem akar változni – vonom meg a vállamat, hiszen a szüleim által rám nyomott bélyeget nem tudom már lemosni magamról.
− Benne voltam a Little Blackbirds zenekarban, de összekaptam Cornerrel, és azóta otthagytam a csapatot. Egyébként pedig édesanyám elismert énekesnő Bulgáriában, nagyon sok hobbimat részben neki köszönhetem. Ilyen az éneklés is – válaszolok ismét a kérdésekre, amelyek most kivételesen nem esnek nehezemre, mert nem tűnnek tolakodónak, sem pedig bunkónak. – Gitározni szoktam egyébként. Néha látni lehet az udvaron is, de előfordul, hogy a klubhelyiségben játszom – adok egy újabb választ a kérdésére, és el kell ismernem, szórakoztató, amilyen óvatosan kérdezget, mintha most ébredne rá, hogy nem egy fenevaddal van dolga, hanem olyasvalamivel, aminek bátran a közelébe mehet.
− Arra gondoltam, hogy dobálom neked a labdát ebben a magasságban, amíg nem mozogsz komfortosabban, aztán akár meg is próbálhatsz felállni a seprűre. Engem apa régen úgy tanított egy-két trükkre, hogy fel kellett állnom a seprűre, hogy megtaláljam az egyensúlyomat. Először csak simán, minden nehezítés nélkül, aztán bekötötte a szemeimet, hogy figyeljek a légzésemre, a mozdulataimra, a szélre és az alattam ringadozó seprűre. Szerintem, ez neked is beválhat, bár nyilván nem várok tőled mindent egyszerre. Viszont, ha megtanulsz önmagadra és a seprűdre figyelni, akkor hidd el, utána egyszerűbb lesz minden – avatom be olyan tanulási módszerbe, amelyet talán csak azok ismernek, akik apám táborában is résztvettek egykor. Bár ki tudja, lehet máshol is hasonlóan tanítják a seprűlovaglást. Nekem nincs más tapasztalatom, csak az, amit apától láttam.
− Az első seprűn, ami valaha is ültem az apám Firebolt Supreme-je, amit még a 2014-es kviddics világkupadöntőre is elvitt. Azzal nyerték meg a döntőt. Emlékszem, előtte való nap a seprűnyelébe egy kedves üzenetet karcoltam. Azt hittem, apa dühös lesz, amikor majd meglátja, de koránt sem volt így – mosolyodok el a kedves emlék hatására, hiszen nagyon jól tudom, apa milyen háklis tudott lenni a seprűire. Mégis, amikor észrevette meccs közben a kis üzenetemet, azt mondta, az motiválta, hogy mindenképpen megnyerje a mérkőzést.
− Tehát, mivel ebben a magasságban nincs okod félni, csak lazán passzolgatni fogjuk a labdát. Egyből vissza is dobhatod, viszont előfordulhat, hogy úgy lövök majd, hogy esetleg egy kicsit jobban nyújtózkodnod kell. Készen állsz? – kérdezem, miközben ismét felemelem a korábban már visszaszerzett kvaffot, és ha Maxwellnek nincs ellenvetése, akkor egy könnyed mozdulattal ugyan, de egy kicsit a jobb oldala felé hajítom a labdát.

Látom, hogy Maxwell mennyire nem bízik magában, épp ezért nem is értem, hogy Corner miért engedte meg, hogy a kezdő csapatban, az év első meccsén máris játékba szálljon. Nem csoda, hogy esélye sem volt a tapasztaltabb hajtók ellen. Értem én a dobjuk a mélyvízbe elméletet is, csakhogy ha idén nyerni szeretnének, akkor egy kicsit többet is foglalkozhatna Clyde a csapatával.
Összeráncolt homlokkal meredek rá. Valahogy bennem sose volt félelem a magasságot és a zuhanást illetően. Sőt, imádom, ahogy a szél belekap a hajamba és a taláromba, miközben a mélybe zuhanok, majd az utolsó pillanatban felrántom a seprűt. Olyankor mindig elönt az adrenalin, az édes adrenalin, így teljesen meg tudom érteni apát, hogy annak idején mi fogta meg őt ebben a sportban.
Az emlékek és a nosztalgia hamar úrrá lesz rajtam, ezt nem tudom tagadni, viszont egészen hamar elhessegetem az emlékképeket, elvégre azért vagyunk itt, hogy Maxwell kicsit felkészültebb lehessen a következő mérkőzésen.
Nem is lovagolok tovább a bocsánatkérés témán, elvégre nem vagyok az a típus, aki sokáig leragad valaminél.  
Amikor arról beszél, hogy van pozitívuma is annak, hogy apám lánya vagyok, olyan csúnya pillantást vetek rá, hogy ha képes lennék rá, akkor lehet leesne ettől a seprűjéről.
− Tudod, egyáltalán nem lenne jó érzés, ha azért szerződtetnek téged, mert valakinek a valakije vagy. Értem én, hogy sok ember előszeretettel kihasználja a protekciót, de az én önérzetemet és becsületemet sértené, ha nem a saját érdemeim miatt keresnének fel. És hidd el, a mai világ úgy működik, hogy ha vannak kapcsolataid, akkor bármit megtehetsz. Szerintem ez gusztustalan – pillantok oldalra, hiszen elég volt ránézni csak az iskolai hierarchiára. Nem kell messzire menni azért, hogy ékes példát találj ezekre. Mert mindig is voltak és mindig is lesznek olyan emberek, akik visszaélnek a hírnévvel, de én nem akarok közéjük tartozni.
− Ha nyitott füllel mászkálsz, néha szoktam az udvaron gitározni és énekelni, bár nyilván inkább a saját klubhelyiségünkben és a szobámban ez jobban jellemző – vonom meg a vállamat egykedvűen, hiszen a hangulatomon igencsak rontott a korábbi téma. Még mindig a seprűmön üldögélek, miközben hallgatom Maxwell meséjét arról, hogy gitározni szeretne és hogy másoknak logót tervezett.
− Elég menőn hangzik. Én mondjuk inkább szólókarrierben gondolkozom – felelem, hiszen a múltkori tapasztalataim után nem biztos, hogy szeretnék megint egy banda tagja lenni. Akármennyire is hiányzik az érzés, hogy tartozok valahová, még mindig rossz szájízzel gondolok a Little Blackbirdsben történtekre. – Miért nem kéred meg őt, hogy tanítson? Engem mondjuk magántanárhoz járattak, miután megkértem a szüleimet, hogy hadd tanulhassak gitározni. – Nem ajánlom fel, hogy tanítani fogom őt, hiszen nem is biztos, hogy itt maradok végül. Még mindig rengeteg kérdésem van a jövő évet illetően, és lehet, hogy visszamegyek a Durmstrangba.
Szívesebben mesélek a kviddiccsel kapcsolatos tapasztalataimról, és arról engem apa miként tanított meg, hogy magabiztosan kezeljem a seprűt. Elnevetem magam, amikor látom Maxwell reakcióját. Valami hasonlót vártam tőle, amint elmeséltem a történetet. Ahogy az első seprűmmel kapcsolatos mesét is megosztom vele, bár a kapott megjegyzésre összeráncolom a homlokomat.
− Tudod, engem nem szoktak aranyosnak találni – jegyzem meg, bár nem mintha zavarna, csak szokatlan. Sose voltam az a lány, akit cukinak vagy kedvesnek találnának, hiszen mindig egy kicsit zárkózott, de talpraesett, határozott személyiség voltam. Régen talán ledobtam volna Maxwellt a seprűről egy ilyen megjegyzés miatt, mára azonban nem különösebben érdekel.
Inkább vázolom neki az edzéstervemet, és valóban elhajítom a labdát az irányába. Egy kicsit megemelkedek a seprűn, amikor eldobom a kvaffot, és elfojtok egy apró mosolyt a kapott eredmény kapcsán. Maxwell elkapja a labdát, még hozzá most egy kicsit magabiztosabban is, mint ahogy a meccsen láttam őt.
Figyelem a mozdulatát, ahogy lendül a karja, miként céloz, követem a tekintetét, és a testének minden apró rezdülését. Tudom, mi a terve. Legalább is, az ösztöneim emelkedésre késztetnek, miközben a labda átsüvít a levegőn. Elcsípem, ugyan kicsit ismét el kell rugaszkodnom a seprűtől, de a skarlát színű labda a kezeim közt landol.
Bevallom, a gurkóra nem számítottam, sőt épphogy sikerül csak elmozdulni előle, de a seprűmet egy kicsit így is eltalálja. Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, a kvaff kicsúszik a kezeimet közül, de mivel a gurkónak félkörívet kell tennie, hogy ismét támadásba lendülhessen, így van időm visszanyerni az irányítást, és ismét megszerzem a labdát. Egy pillanatra sem zökkenek ki, bár immár félszemmel a gurkót figyelem.
− Mi a fene? – dünnyögöm magam előtt, hiszen én biztosan nem engedtem ki azt a labdát, csak a kvaffot hoztam magammal, mégis megvilágosodok, amikor kiszúrom azt az istenverte Yates-Newman gyereket, ahogy eliszkol a pályáról.
Felsóhajtok, a gurkó visszatér, de ezúttal nem engem, hanem Maxwellt szemeli ki célpontnak.
− Vigyázz! – figyelmeztetem őt, és kvaffot használva megpróbálom másik röppályára terelni azt a szerencsétlen gurkót.
− Szerintem, jobb lenne, ha befognánk. Így túlságosan is veszélyes – csóválom a fejemet, bár ha Maxwell szeretne ilyen körülmények között gyakorolni, akkor nekem édesmindegy, csak ő félt attól, hogy leesik a seprűről.

Eléggé felbosszant Maxwell világlátása. Pontosan olyan, mint a többségé, én viszont nem vagyok olyan birka, hogy beálljak a tömegbe. Ahogy nem is fogom kihasználni a szüleim hírnevét. Ha elérek valamit, akkor bizony ezt magamtól fogom megtenni. Az ellenérzéseim kiülnek az arcomra is.
− Ha két azonos képességű ember között kellene választanom, akkor egy újabb teszt elé állítanám őket, amely alapján el tudom dönteni, hogy pontosan melyikük a feladatnak megfelelő. Én nem fogom nézni, hogy az ismerősöm, vagy sem. Nem vagyok olyan ember, soha nem is fogom azokat az elveket követni – vágom rá határozottan, miközben a feltámadó szél belekap a taláromba, s nyomatékosítja a szavaimat. – Bár tény. Másképp látjuk a világot. Én nem vagyok olyan, mint az átlag – meredek Maxwellre, elvégre engem a szüleim arra neveltek, hogy ne éljek vissza azzal a befolyással, amire szert tehetnék, és törekedjek arra, hogy mindig igazságos maradhassak. Sose voltam az a lány, aki beállt a sorba. Bátran felvállaltam a véleményemet, de ezt Maxwell most is tapasztalhatja.
Nem akarok túlságosan is sokat foglalkozni ezzel, csupán elkönyvelem magamban a tanulságot, és átugrom a témát.
− Ismerem, de nem jön be annyira. Nem az én világom – felelem talán egy kicsit kurtán, még mindig a korábbi beszédtémán agyalva. – Énekelni amúgy is jobban szeretek, a gitárral csak magamat kísérem – teszem hozzá egyfajta magyarázatképpen. Arra már nem is térek ki, hogy milyen fajta zenéket szeretek, ugyanis hosszú lenne a lista, az idő pedig kevés arra, hogy mindent beiktassak a mai napba.
− Nem számít. Ne legyél zavarban – válaszolom, hiszen bár meglepett a megjegyzése, ezen hamarabb túllendülök, mint a tényen, hogy egy protekcióval átitatott világban élünk.
Inkább megkezdem az edzés, ami egészen jól indul addig, amíg hiba – pontosabban egy gurkó – csúszik a gépezetbe, és célba vesz minket. Majdnem eltöri a seprűmet, épphogy ki tudok térni előle.
− Mondom, hogy nem én vagyok! – kiáltok vissza Maxwell nyafogására, aki azonnal úgy kezd panaszkodni, mint egy kislány. Nekem alapvetően nem lenne bajom a gurkóval, de biztosra veszem, hogy valaki megbűvölte, hogy folyamatosan a mi kettősünk legyen a célpontja. Megpróbálom eltéríteni a gurkót a kvaffal, vagy csak egy kis időt nyerni Maxwellnek, hogy kitérhessen előle, mert ha nem lenne elég fürge, akkor bizony telibe találná őt.
A következő szavakra bólintok, s bár némileg aggódok, hogy a srác ki fogja csinálni magát, leereszkedek a földre, és előhúzom a pálcámat. Már csak arra várok, hogy a gurkó bekerüljön a látóterembe, és merem remélni, hogy a lelátóban tesz kárt, és nem Maxwell csontjait töri szét éppen, mert nincs kedvem elvinni a gyengélkedőig.
Ahogy Maxwel felbukkan, nyomában a gurkóval, és már készen állok a varázslatomra.
− Immobulus! – kiáltom el magamat, és egy pálcaintés után a varázslatom telibe találom a labdát vele. A gurkó mozdulatlanul a földre pottyan, én pedig a seprűmet a földre téve rohanok érte, mert tudom, hogy nem sokáig fog kitartani a varázslat.
− Gyorsan! Hozd ide bentről a ládáját! – kiáltok Maxwellnek, miközben a megdermesztett gurkót magamhoz szorítom. Nincs sok időnk, hamarosan ismét megvadul, de addigra szeretném őt a helyén tudni. Ha pedig elkapom azt a kis kretént, akkor biztos elverem érte, aki ezt csinálta.

Abszolút nem értek egyet Maxwell világlátásával, és még a feltételezés is sért, hogy olyan ember lennék, aki a tömeget követi. Saját értékrenddel és stílussal rendelkezem, aki borzasztóan gyűlöli, ha egy kalap alá veszik másokkal: legyenek azok a szüleim, vagy pedig más emberek. Mindig arra törekszem, hogy egy kicsit se hasonlítsak rájuk, arról nem is beszélve, hogy a kivételezést végképpen utálom. Így hát tagadhatatlanul rosszul esik, hogy még egy ember ismer félre, vagy von le hamis következtetéseket rólam. Talán jobban is teszi, hogy elhallgat, mert ha felbosszant, lehetséges, hogy a végén ledobom őt a seprűjéről.
− Azzal van a legkevesebb gond. Nem fogok idecipelni egy egész stúdiót, csak mert zenélni támad kedvem, arról nem is beszélve, hogy az elektronikai cuccokat tilos behozni az iskolába – vonom meg a vállamat egykedvűen. A hangulatomon még mindig érződik, hogy nem tetszik a korábbi ítélkezése.
Mert egyébként nagyon sokféle zenét szeretek, nem csak énekelni, de hallgatni is, csakhogy a Roxfortban kissé limitáltak a lehetőségeim, és ha ki akarok ülni az udvarra pengetni, akkor kétlem, hogy egy elektronikus gitár lenne a célnak megfelelő.
Igyekszem az edzésére koncentrálni, arra, hogy megteremtsük a korábban nemlétező alapokat, így amikor legközelebb a pályára lép, akkor sokkal magabiztosabb lehessen. Nem is értem, hogy ő hol lehetett az elsős repülésoktatáson, bár valahol megértem a magasságtól való félelmét. Csak én éppen ebbe a világba nőttem fel, úgy mozgok a seprűvel, mintha a lényem része lenne.
A bosszúságomat növeli, hogy az a kis hülyegyerek, akit a szemem sarkából látok elszaladni, rászabadítja a pályára az egyik gurkót, a másik pedig, hogy nem értem Maxwell honnan gondolja, hogy én ilyet tennék figyelmeztetés nélkül. Ráadásul, a gurkókat a helyükön hagytam bezárva, innen pedig igen nehezen tudnám elindítani őket. Inkább csak magamba szívom a levegőt, és nem teszek semmilyen megjegyzést. Az a fontos, hogy a gurkó ártalmatlanítva legyen, mielőtt még valamelyikünket csúnya találat érné.
Én már a pályán állva várom, hogy felbukkanjanak, majd magam is meglepődök, amikor a varázslatom célba talál. Azonnal a gurkó felé szaladok, és magamhoz szorítom, mielőtt még ismét mozogni kezdene. Eltelik egy kis idő, mire Maxwell visszaér, addigra én már rendesen viaskodok a felébredt labdával. Ilyenkor hálát adok az égnek, hogy nem vagyok az a törékeny kislány, amilyennek talán a Roxfortban neveltek volna, és nehezen ugyan, de képes vagyok még tartani a gurkót. A labda egyre erősebben rángatózik, ki akar törni, így minden erőmet bevetem, hogy nyugton tartsam. Nagyjából ekkor érkezik meg a srác a ládával együtt.
− Fogjuk rá – lihegem, miközben elküzdöm magamat a ládáig, és megpróbálom belepasszírozni a gurkót a helyére. – Én lefogom, te pattintsd rá a zárat!
A légyszívest már nem teszem hozzá, ugyanis nincs időm arra, hogy udvariaskodjak, de amint a ládába került az az átkozott labda, és ott folytatta a vergődést, lehuppanok a földre. Megtörlöm a verítéktől csillogó homlokomat, és a kezeimre támaszkodva szuszogok egy sort.
− Inkább kihagyom. Csak jeles alkalmakkor iszom. – Apám mindig azt tanította, hogy tartsam tisztán az elmémet, hiszen sose tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Én pedig szeretem, ha az érzékeimet nem tompítja el semmi.
− Én mondjuk ragaszkodnék az edzéstervhez, de ha dobni szeretnél, akkor legyen. Csak adj két percet, kérlek – tápászkodok fel, s én jobban szeretem tartani magam az eredeti tervhez, elfogadom azt is, ha az unalmasnak tűnik neki. Bár minden unalmas, ha már belekóstolsz a javába, de továbbra is úgy gondolom, hogy ha nem mozog rutinosan a seprűjével, addig felesleges dobálnia. Viszont nincs kedvem vitatkozni, feltápászkodok a földről, a seprűmért nyúlok, és elrugaszkodok.
− Beállok a karikák elé, tiéd a kvaff – bökök a földön heverő skarlátszínű labdára, miközben felveszem a kezdő pozíciót, és várom az első dobását.

Nem szeretem, ha olyan feltételezéseket vonnak le rólam, amelyek koránt sem igazak. Márpedig ez elég gyakran megesik velem, holott nem is ismernek az emberek. Az más kérdés, hogy a korábbi rossz tapasztalataim alapján van egyfajta kisugárzásom, ami miatt csak a legelvetemültebbek (lásd Madden, Corner és Longbottom), illetve azon kevesek, akik tudják, hogy a falak csupán védelem céljából lettek felhúzva (ilyen személy Flora és Lars), mernek ismerkedni velem. A többségre elég rápillantanom, vagy kicsit élesebben szólnom, és máris békénhagynak.
Megértem azt is, hogy Maxwellnek talán kicsit rosszul estek a mérkőzésen elhangzó szavaim, de nyilván ezzel számolni kell, ha valaki olyan mérkőzésen vesz részt, ahol élő közvetítés zajlik. Sebaj, tanultam belőle, és legközelebb majd azzal fogok indítani, hogy minden, ami csipkelődve hangzik, azt nem kell komolyan venni.
− Valóban nem. Az iskola mágikus védelme blokkolja őket – vonom meg a vállamat még mindig a seprűn egyensúlyozva. A Durmstrangban is hasonló volt a helyzet, bár sose láttam, hogy használni kellett volna. A Roxfortnak talán valami láthatatlan védelme lehetett, nem tudom, nem tanulmányoztam soha.
− Egyelőre nem látom értelmét kiadni olyasvalamire, amit egy évig nem fogok használni. Talán, ha elvégzem az iskolát, utána veszek egyet, de addig nem fog otthon porosodni – felelem higgadtan, s bár megtehetném, hogy ész nélkül szórom a pénzt, magamra nem költök annyit. Kivéve, ha seprűkről volt szó, mert azért bármennyi galleont elköltenék, de inkább veszek a barátaimnak drága ajándékot, mint saját magamat lepjem meg vele.
Engem aztán nem érdekel Maxwell stílusa, tudom jól, hogy ha egy kicsit is erélyesebben szólok rá, akkor visszafogja magát. Azért gondolom ezt, mert eddig is hasonló reakciókat láttam tőle, továbbá kevés az olyan ember, aki ellenkezni mer velem. Nem nagyon akadt kihívóm.
Látom rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, de nem ajánlom fel, hogy vissza is mehet az ágyába, pedig ha ő maga ragaszkodna hozzá, akkor elengedném. Nem fogok senkit magamhoz láncolni. Én csupán biztosítani akartam neki és a csapatának egy lehetőséget a fejlődésre, ha nem kívánt élni vele, vagy nem tetszett neki a társaságom, abból nem csinálnék nagy ügyet.
A terveim között szerepel, hogy megtanítom őt az alapokra, de ezt meghiúsítja egy elszabadult gurkó. Ezzel pedig még egy okot kapok arra, hogy miért legyek dühös Maxwellre. Nyilván majd ráküldök egy gurkót, amikor a seprűn se ül magabiztosan. Tök logikus. A lényeg, hogy ő tereli a labdát, amíg én leereszkedek a földre, és a pálcámat rászegezem a felbukkanó gurkóra. Kész csoda, hogy eltalálom a varázslattal, hiszen olyan fürgén mozog. Csak akkor nyugszom meg, amikor a zár halkan kattan az izgő-mozgó szökevényen.
− Jól van, nyugodj már! – taszítom meg a láda oldalát, miközben a földre huppanok. Még mindig levegő után kapkodok, mert ez a rohadt labda olyan erőszakos tud lenni, mint Judas, amikor azt akarja, hogy Flora randizzon vele. A térdeimre támasztom a kezeimet, s próbálom csillapítani a légzésem, miközben Maxwell már arról magyaráz, hogy ihatnánk valamit.
Nem szeretek ész nélkül alkoholt inni. Néha előfordul, hogy a klubhelyiségben tartott bulik során iszok egy pohárral, vagy még annál is kevesebbel, de azok a bizonyos bulik is leginkább akkor vannak, ha valamit ünneplünk. Engem senki nem fog a hányásában fetrengve látni a Roxfortba vezető út mentén.
− Bocsi, de tényleg nem vagyok olyan. Amúgy se innék korán reggel – jegyzem meg, bár nem tudom, lehet Maxwellnek bármikor jól esett némi itóka. Fogalmam sincs, nem ismerem őt és a szokásait.
Reggeli után, kora délelőtt egyébként is más terveim vannak. Elsőkörben megkeresni az öcsémet, utána pedig mehetek pótolni azt a tananyagot, amelyet a Roxfortban nem tanítanak meg.
− Nekem mindegy. Bár azt hittem, hollóhátas létedre logikusabb és türelmesebb vagy, de az lesz, ahogy te akarod – vonom meg a vállamat, és elengedem a témát. Még mindig nem értem, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy a kviddics labdák dobálgatásából, elütéséből és elkapásából állt, amikor ez ennél jóval összetettebb volt. Nem csupán célozni és taktikázni kellett tudni, hanem képesnek lenni a csapatmunkára, felismerni az adódó lehetőséget, hogy előnyhöz juss, arról nem is beszélve, hogy a magabiztos seprűkezelés elengedhetetlen része volt a játéknak. És hát valljuk be, Maxwell a legutóbbiban annyira nem remekelt. Mindenesetre ráhagyom, hátha akkor rádöbben, nem sokra megy azzal, ha biztos alapok nélkül akar erőlködni. Akkor majd ő is elismeri, hogy igazam volt.
Elfoglalom a helyemet a karikák előtt, feltartom a karjaimat, hogy gyorsabban tudjak majd a kvaff után nyúlni, közben pedig a mozdulatait figyelem. Túlságosan is kapkodó, nem lesz eredményes, ezt már előre látom.
Mozdulnom se kell, hiszen a labda elhasít az egyik szélső karika mellett, én csupán akkor indulok meg, amikor az zuhanni kezd, hogy elkaphassam, majd a helyemre visszatérve átpasszolhassam Maxwellnek.
− Mert kapkodsz. Mert egyszerre akarsz sokat markolni, ahelyett, hogy türelmes lennél magaddal szemben. Arról nem is beszélve, hogy így csak a hibáid rögzülnek – jegyzem meg, miközben a kvaff már repül is vissza hozzá. Nem leplezem az arcomra kiülő érzelmeket, ugyanis továbbra is tartom magamhoz, hogy ez így nem lesz jó.
Megint próbálkozik. Talán valamelyest hatottam rá, mert megfontoltabban közelít, de még mindig szemet szúróak a hibái és egyértelműen a mozdulatai. Mivel a középső karika előtt helyezkedtem el, amikor visszatértem, így nagyon meg se kell erőltetnem magam, ahhoz elkapjam a labdát. Talán ez az én hibám is, hiszen nem ártana köröznöm a karikák előtt, mégis egy pillanatra annyira kizökkentem az életből, hogy középen maradtam.
A labda a tenyeremnek csapódik, automatikus csuklómozdulattal küldöm vissza neki, miközben egy kicsit fészkelődök a helyemben.
− Mondd Maxwell, focizni tudsz? – érdeklődök, mielőtt megint rádobhatna, hiszen ha annak az alapjait ismeri, akkor talán az egy jó kiindulópont lehetne. Ha nem… Akkor még gondolkozok rajta, hogy miként tanítsam őt.

Nem akarok rossz véleménnyel lenni róla, de borzasztóan zavar, hogy olyan feltételezéseket von le rólam, amelyek egyáltalán nem igazak. Mindig próbálok eltekinteni az ilyen megjegyzések felett, mégis egyre gyakrabban ütközök abba a problémába, hogy vagy elérhetetlennek, ridegnek tartanak, vagy azt hiszik, hogy valami fennhéjázó lennék. Olyan szinten meg is értem, hogy szándékosan tartom magam távol a legtöbb embertől, de nem azért, mert lenézném őket, vagy mert annyira kivételezett lennék az életben. Sokkal inkább a magánéletemet és a családomat akarom óvni, arról pedig nem tehetek, hogy rengetegen szeretik kihasználni, ha híres ismerőssel rendelkeznek.
Épp ezért tekintek mogorván Maxwellre is, mert annyira ő a szívére vette azokat a szavakat, amik a nézőközönség szórakoztatására hangoztak el, annyira sértenek engem a teóriái.
− Ez így van. Lehet, hogy Viktor Krum lánya gazdag, de nem szórja a pénzt – szúrom oda még mindig sértődötten, megnyomva az általános szókapcsolatot, amellyel illetni szoktak. Vajon mikor fognak meglátni engem apám neve mögött? Vajon mikor fogják meglátni, hogy épp olyan hétköznapi életet igyekeztem élni, mint ők? Hogy nem költekeztem feleslegesen, hogy ugyanazokat az egyszerű márkákat használtam, mint bárki más? Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, ahogy Maxwellre pillantok, és csak a fejemet csóválom miatta. Pedig az ember azt hinné, hogy ha valaki a Hollóhátba került, akkor már okos és megfontolt. Úgy tűnik, a Süveg néha kivételt tesz.
Veszek egy mélylevegőt, gondolatban elszámolok húszig, és tényleg igyekszem túllendülni ezen az egészen. El kell fogadnom, hogy teljesen más véleményen van a világ dolgaival kapcsolatban, és végül is, nem kellene, hogy számítson mit gondol rólam, hiszen nem tartozunk egy baráti körbe se.
Látom rajta a zavarát, legalább is, valamit nagyon nézeget odalent, de nem érdekel annyira, hogy rákérdezzek. Meg aztán, a gyakorlást úgyis megszakítja a szabadjára eresztett gurkó, amelyet némi csapatmunkával tudunk csak a helyére tenni.
− Nem rosszabb, mint egy birkózni egy rőtsipkással – vonom meg a vállamat egykedvűen, ugyanis volt egy olyan tanárom a Durmstrangban, aki előszeretettel kötötte össze a Legendás Lények és Kezelésük órát az Önvédelmi Módszerek és Túlélési Technikákkal. Ez pedig azt jelentette, hogy amilyen állatot be tudott cipelni az órára, azt el is hozta magával, és meg kellett tanulnunk kezelni őket. Talán mondanom se kell, hogy milyen gyönyörű ívet írt le az a rőtsipkás, miután a bokámba harapott, én pedig röppályára indítottam egy jól irányzott rúgással.
Ettől függetlenül még meglököm a labdákat tartalmazó ládát, hogy már igazán elnyugodhatna az a gurkó odabent. Nincs kedvem még azzal vesződni, ahogy az ivászathoz sincs hangulatom. Csak valami jeles alkalom adtán iszom. Nem tompíthatom el magamat, mert a végén még olyan dolgokat szednek ki belőlem, amik csak a családomra tartoznak. Merev lennék? Nem, sokkal inkább óvatosnak nevezem magam. Ezzel lezártnak is tekintem ezt a témát, főként azért, mert gyakorolni terveztem a nap hátralévő részében.
− Azt megértem, ha lelkes vagy, de egy ilyen sportnál, főleg egy tanulási folyamatnál ez sokkal inkább hátráltató tényező. Gondolj csak bele, amikor az ecsetet kezeled, és teszel egy rossz mozdulatot, akkor mi történik? Jó esetben a hibád javítható, de attól még bosszantó marad, mert tudod, hogy ha nyugton maradtál volna, akkor kevesebb időd és energiád menne el a helyrehozatalára. A kviddics is ilyen. Értem én, hogy szeretnéd másban kipróbálni magad, és úgy gondolod, hogy talán más poszton jobban megállnád a helyedet, de itt lyukadunk ki megint annál a pontnál, hogy ha nincsenek meg jól az alapok, akkor cseszheted. Mert, ha hajtónak mész ugyanúgy magabiztosan kell tudnod kezelni a seprűt, jobban a terelők célpontjává válsz, és bizony jobb reflexek is kellenek. Ha beállsz terelőnek, akkor ugyanúgy tudnod kell célozni, és megfelelő erőnlét szükségeltetik hozzá. Ahogy a fogóknak is gyorsnak kell lenniük. Ha nem jók az alapjaid, akkor nem tudsz mire építeni.
Felsóhajtok, mert mégse tudok szemet hunyni afelett, hogy mennyire nem ül magabiztosan azon a seprűn, és szinte biztos vagyok benne, ha erőből, egy hirtelen mozdulattal megküldenék felé egy labdát, akkor vagy telibe találnám, vagy elhajolna, de ki is zökkenne az egyensúlyából.
− Persze, mondhatok bármit, úgyse fogsz rám hallgatni – csóválom lemondóan a fejemet, hiszen hiába koptatom a számat, és igyekszem nyugodt lenni vele szemben, azért mégiscsak bosszantanak a szembetűnő hibái. Vele ellentétben nekem kapaszkodnom se kellene, hogy egyenesen megtartsam magam, de fogadni mernék, ha ilyen magasságban arra kérném, hogy mindkét kezével engedje el a seprűnyelet, akkor már meginogna.
− Mint mondtam, hibát hibára fogsz halmozni, ha a rosszul berögzült mozdulatokra akarsz építkezni. Szerinted én annak idején nem vágytam a sikerre? Pontosan tudom, hogy mennyi munkával jár eredményeket elérni. Minden kis lépésekkel kezdődik Maxwell. Ne akarj előre rohanni – intem óva attól, hogy ennyire előre akarjon szaladni, hiszen ezzel jobban árt saját magának. Meg a konokságával is, hogy nem hajlandó elsajátítani azokat az egyszerű fogásokat, amik idővel annyira ösztönösen jönnek majd neki.
Tökre megértem, hogy sikerre vágyik. Én magam is maximalista és ambiciózus ember lennék, de tisztában vagyok vele, hogy mindennek időt kell adni, hogy kiforrja magát. Inkább nyugalmat erőltetek magamra, és megpróbálom másképp megközelíteni a problémát.
− Szóval, akkor tudod mire kell figyelni, amikor cseleznek a játékosok. Vagy hogy honnan látod, hogy mely irányba akarják vinni a labdát, hová szeretnének célozni. Mindez a kviddicsben is megvan – ugrom át a jelenleg feleslegesnek tűnő információkat. Te jó ég, ennél még Franklin is célratörőbben beszél, pedig azért ő is hosszú percekig tud ecsetelni valamit. Ha már edzünk, akkor koncentráljunk is erre, és ne vesztegessük egymás idejét. Egyébként sem vagyok mindig barátkozó hangulatban, főleg akkor nem, amikor valakit épp kiképzés alá veszek.
− Túrázok, hegyet mászok, futok, vagy úszok. Nem igazán akarok semmi olyat csinálni, ami több embert igényel – válaszolok a kérdésére, de nem mozdulok a helyemről. Hadd menjen át a gyűrűn. Viszont, amikor a labda zuhanni kezd, kinyújtom a kezemet az irányába, egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és magamhoz lebegtetem. A hónom alá veszem a kvaffot, és Maxwellre pillantok.
− Nézd, döntsd el mit szeretnél. De vagy edzünk, vagy beszélgetünk, a kettő együtt nem fog menni, mert nem lehet úgy koncentrálni. – Nekem nem megy. Ha elméleti síkon akar tudást szerezni, nagyon szívesen beszélek neki a kviddicsről, ha velem kapcsolatos dolgokról, akkor azért kicsit meg kell dolgoznia a korábbi megjegyzései miatt. Megadom neki arra is az esélyt, hogy tényleg komolyan vegye az edzést, mert ha én edzek, akkor maximális odafigyelést várok el mindenkitől. Nyárra már össze is állítottam egy ütemtervet, hogy miként fogom edzeni a mardekárosokat, Leonak tetszett is az ötlet. Egyéni edzéseket is szívesen vállalok, viszont olyankor annyi a kérésem, hogy ne szórakozzunk már egymással.

− Lehet, hogy ezzel éppen nem vádoltál meg, de azzal igen, hogy ha választanom kellene két ember közül, akkor a haveromat „nyomnám be” a helyre – rajzolok macskakörmöket a levegőbe, ugyanis ez pontosan ütközik azokkal az elvekkel, amiket még a szüleimtől tanultam el. Attól pedig, hogy a családom neve igencsak nyomott a latba, az nem jelenti azt, hogy lépten-nyomon visszaélek vele.
− Nem érdekel, hogy gazdag gyereknek néznek-e, vagy sem. Valóban a családom nagy vagyonnal rendelkezik, de ebből nem következik az, hogy kétkézzel szórnám a pénzt. Nézd meg a ruháimat – mutatok végig magamon. – Szerinted úgy nézek ki, mintha valami divattervezőtől szabadultam volna? Nem. Bármilyen meglepő, épp azokat a márkákat hordom, mint bárki más.
− Sajnálom, ha ilyen nehézségeid vannak – felelem némiképp együttérzőbben, mégsem érzem feladatomnak azt, hogy segítenem kellene neki. Ha olyasvalakiről lenne szó, aki közel áll hozzám, kérdés nélkül segítenék, így viszont fennáll a veszélye annak, hogy megpróbálnak kihasználni. Azt pedig nem engedem, hogy bármilyen szívességet vagy pénzt csikarjanak ki belőlem. Akár őszinte, akár nem, nem ejtettek a fejemre. Ha tényleg így van, akkor megértem, amiért anyagi téren problémákba ütközik, viszont nem az én feladatom őt terelgetni.
− A Durmstrangban egyszer behozták órára. Aztán nem sokra rá kiderült, hogy egyébként ők csinálják nekünk a kaját – húzom el a számat, hiszen időnként elég pocsék ételek kerültek az asztalunkra, pontosan azért, mert az idomított rőtsipkások képtelenek megtanulni recepteket.
− Hogy akadtál össze acromantulával? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, hiszen azok tudtommal Borneó környékén vannak. Bár, lehet, hogy azóta már importálták őket Európába. A fene se tudja, annyira nem érdekelnek a varázslények, csupán az északon fellelhetőkhöz értek, na meg a kínai gömblángsárkányokért rajongok.
A gyakorlás egyre inkább olyan irányba megy el, ami egyáltalán nincs ínyemre, és bármennyire próbálok engedni az akaratának, mégis elborzasztanak a hibák, amiket a bizonytalanságából és a kapkodásából fakadóan követ el.
− És egy jó játékos tanul, fejlődik, összpontosít és nem utolsósorban komfortos – jegyzem meg leginkább magamnak, majd a szörfözéssel kapcsolatban összeráncolom a homlokomat.
− Tudod, északon a szörfölés nem igazán opció, otthon pedig ritkábban megyek ki a partra. – Azt nem is kezdem el taglalni, hogy jobban érzem magam a fenyvesek között, vagy éppen a hegyekben. Bár a tenger se rossz, annak is megvan a maga bája, de ha egyszer beleszeretsz az északi vadonba, attól a látképtől sose szabadulsz.
− Legyen, akkor kezdhetjük – bólintok, és lejjebb ereszkedek. Szerencsétlent talán két órán keresztül kínzom az alapokkal, mire úgy döntök, hogy elégedett vagyok a mai teljesítményével. Mielőtt elválnék tőle, még megdicsérem a mai próbálkozásaiért, elvégre a pozitív visszacsatolások híve vagyok, majd úgy döntök, hogy megkeresem az öcsémet, hátha neki is tudok segíteni valamiben.