Madden & Krum ~ oh, dude, you are still tiring as fuck

A griffendéles klubhelyiség akkor a legjobb, amikor csend van. A legtöbb diák kint tartózkodik, akik pedig nem így tesznek, azokat finoman – némi Lockhart-idézéssel – ösztönzöm arra, hogy jobban teszik, ha felhúzzák a nyúlcipőt mielőtt felolvasó estet tartok nekik a Jószomszédom, a jetiből. Lars élné. De ő Lars. A legjobb haverom, a bajtársam, a cimborám, a mindenem. Nélküle nem lennék az az ember, aki most vagyok. Azonban jelenleg éppen a maga útját járja, így én kényelmesen terpeszkedhetek a klubhelyiség kanapéján.
Nincs sok tennivalóm, kimozdulni pedig éppen nincs kedvem – és nincs is kivel, hiszen mióta összekaptam Clyde-dal, azóta Madden kivételével elzárkóztam a többi Little Blackbirds-tagtól. Senki ne kérdezze meg, hogy Maddent miért viselem el. Magam sem tudom. De elég sok mindenen keresztülmentünk ahhoz, hogy toleráljam őt, amikor fasz, és akkor is, amikor kevésbé fasz, ellenben tenyérbemászóan nyájasan gusztustalan. Akadt persze néhány másik barátom is, de nekik megvolt a maga baráti körük, én pedig nem vagyok az a bandázós típus. Jobban szeretek minőségi időt tölteni egy-egy emberrel, semmint körbenyalnizni egymást a haverokkal. Az néha átcsap kétszínűsködésbe.
Így hát a hasamra fordulok a kanapén, és kinyúlok az asztalon lévő Reggeli Prófétáért. Hihetetlen, amúgy, hogy Flora megúszta az egész múltkori esetet Bagmannel. Akaratlanul is eszembe jut mekkora balhé kerekedett abból, amit az iskolaújságba írt. Na, én pont ezért nem szeretek nyilatkozni, mert kiforgatnák a szavaimat.
A Próféta mai számát lapozgatom, de nem találok semmi érdekeset benne, még csak egy ördöghurok-, vagy kerti törpe-támadásról sem számolnak be benne! Így unott képpel nézegetem az izgő-mozgó fényképeket, és már épp azt tervezgetem, hogy csak feltápászkodok, és kihalászom Lars-ot a Fekete tóból, mert tudom, hogy szeret arrafelé lófrálni, amikor meghallom Madden hangját. Akaratlanul is beleborzongok, mert ez általában egy félórás nyálcsorgató litániát hoz magával, de olyannyira durvát, hogy múltkor konkrétan egy vödröt vágtam Judy ölébe, hogy odacsorogjon a váladéka.
− Mit akarsz Mads? – szólok vissza fájdalmasan fáradt hangon, hiszen semmi erőm nincs ahhoz, hogy újra végighallgassam, hogy Flora Travers miként kosarazta ki őt, és hogy ez az egész mennyire felháborító.

Amikor meghallom Judas hangját akaratlanul is elfog a hányinger, mert arra számítok, hogy ismét egy kisebb monológot fog lenyomni Flora Traversről, amíg le nem nyomom a Prófétát a torkán, és a seggén nem húzom ki. Már a könyökömön jött ki az egész mizéria, mert ráadásul két fronton is hallgathattam a hülyeségeiket.
− Ah – sóhajtok fel hangosan, amikor azon a hülye becenéven szólít. Biztosra veszem, hogy itt is engem akar másolni, mert nem tud kreatív lenni. – Mondjad, Mads – felelek neki, miközben törökülésbe tornázom magam, de még mindig nem veszem le a tekintetemet az újságról.
Mondjuk, fura belegondolni, hogy ennyire közelállunk egymáshoz, annak ellenére, hogy régen mekkora seggfej volt. Bár, most is az, csak most már egy nyájas seggfej. Nem is értem, időként hogy bírja elviselni magát, mert nekem például a jópofizás nem az asztalom.
− Tudsz olvasni? – pillantok fel döbbenten, még az újság is lecsúszik az ölemből, és halkan puffan egyet a padlón. És valóban. Ott a kezében a könyv, bár még mindig nem tudom elhinni, hogy nem dísznek cipeli magával. Ritka pillanatok egyike, amikor Judas Peter-Richard Maddent könyvvel a kezében látom.
− Ezt úgy mondod, mintha valami ritka állatfaj lennék, amit nehéz megtalálni. Közben meg mióta is élünk egy fedél alatt? – forgatom meg bosszúsan a szemeimet, bár érezheti, hogy kivételesen csak szórakozok vele. Egyébként pedig, ha valaki meg akart találni, akkor nem volt nehéz dolga. Nem vagyok egy szemfényvesztő, sőt, aki ismeri a kedvenc helyeimet, az az ember már tényleg a nyomomra is bukkant.
− Amúgy mi lenne, ha nem füstölnéd tele a klubhelyiséget? Vagy legalább nyitnál ablakot – jegyzem meg, mert a cigarettafüstért továbbra sem rajongok. Köszönöm, de nem kívánok passzív dohányos lenni. Viszont a következő szavai mellett nem tudok úgy elmenni, hogy ne reagáljak rá pofavágással.
− Nem érdekel sem a Blackbirds, sem Corner. Az már a múlté – fintorodok el, és elfordítom a fejemet, ugyanis még mindig neheztelek Clyde-ra. Igazam volt. Annyira igazam volt, és mégis én voltam a szemétláda, aki tönkre akarja tenni az ő örömét. Hát tessék. Beigazolódott, hogy kurvára jól láttam az egész helyzetet, mégsem volt képes arra, hogy idetolja a képét, és bocsánatot kérjen. Nem kértem Cornerből. Aztán, amikor Flora is szóbakerül, akkor olyan lesújtó pillantással illetem, hogy remélem, érzi, olyan témákat pedzeget, amiket nem biztos, hogy kellene.
− Tudod jól, hogy nem vagyok hajlandó betenni a lábamat a szobádba. Remélem, más lányokkal nem csinálod ezt – mosolyodok el gonoszul, utalva arra, hogy azért mégse kellene csajokat csábítgatnia fel, mert ki tudja a végén mit akar velük csinálni. A magazin felbukkanásakor viszont csinálok helyet a kanapén, hogy áthelyezhesse a seggét mellém.
− Jaj, ne dramatizálj már! – nyúlok az egyik párnához, és ha nem figyel, akkor bizony ledobom vele. – Inkább mutasd azt a magazint. De ha egy szót is szólsz Cornerről, vagy Floráról, akkor itt hagylak! – figyelmeztetem, hogy valóban egyik téma sem érdekel. Az előbbi azért, mert még mindig szarul esik az egész, a második pedig azért, mert már a könyökömön jön ki, és nem tudott újat mondani.

Szeretek egyedül lenni, hiszen az emberek néha szeretnek hülyeségekkel traktálni, amikre nem mindig vagyok kíváncsi, így hát kiélvezem a klubhelyiség nyújtotta a csendet. Persze, ha valaki értelmes témával keres meg, akkor nincs ellenemre a beszélgetés. Madset viszont néha fenntartásokkal kezelem, mert időnként elő kell vennem a hányózacskót, ha Flora Traversről kezd ömlengeni. Félreértés ne essék, bírom Florát, de azt, amit Mads művel már kevésbé.
− Olyan szimuláció nem létezik, Madden – vigyorodok el, hiszen nehezen tudnám elképzelni, hogy létezne olyan párhuzamos univerzum, ahol szarul kviddicseznék. Rápillantok, még mindig nehezen tudom elhinni, hogy elviselem őt, bár szerintem azon kevesek közé tartozom, akik valamelyest kordában tudják tartani.
− Az már nem az én hibám, hogy úgy bélyegeznek meg, hogy meg sem próbálnak megismerni – vonom meg a vállamat egy apró fintor kíséretében, hiszen ezt a témát kicsivel komolyabban kezelem. Mindig is így álltam hozzá ehhez a dologhoz, főként azért, mert az emberek többsége csupán annyit lát belőlem, hogy Viktor Krum lánya vagyok, és semmi többet. Holott tudom, hogy több rejlik bennem ennél.
Azt viszont elégedetten konstatálom, hogy az elmúlt év során eljutottak arra a szintre, hogy Judy kinyitja az ablakokat, ha egy szobában bagózik velem.
− Köszönöm – biccentek, mert tudom jól, hogy régen mennyit problémáztam ezen. – Úgy tűnik, nem vagy teljesen menthetetlen – mosolyodok el, és bár talán kicsit nyersek a szavaim, mégis dicséretként szánom. Judy rengeteget változott az elmúlt évben, már-már büszke is vagyok rá. Még mindig lenne hová fejlődnie, de ez is több a semminél.
− Bagman miatt mindenki problémázik. Nem is értem miért – jegyzem meg egykedvűen, bár az én életemben az a nő nem sok vizet zavar. Én általában a háttérben maradok, az iskolai társadalom peremterületén, ugyanis igyekszem kerülni azokat az embereket, akik csak érdekből akarnának barátkozni velem. Feltornászom magam ülőhelyzetbe, és amikor belefog a kis monológjába, már esküszöm, hogy visszasírom a Flora-témát.
Kifejezéstelen arccal meredek Judy-ra, süt rólam, hogy nem kifejezetten hatnak meg a szavai. Vannak dolgok, amikben én is makacs vagyok.
− Tudod, Mads, te nem voltál ott, amikor hülyeségeket vágott a fejemhez. Segíteni akartam neki, láttam, hogy nem helyes, ami vele történik, és a szavaim süket fülekre találtak, sőt nekiállt feljebb az egész. Aztán kiderült az igazság, persze, hogy nekem volt igazam. Ez történt hónapokkal ezelőtt. Szerinted, Clyde-nak volt képe azóta elém állni, és bocsánatot kérni a viselkedéséért? – vonom fel a szemöldökömet, és ráncolom össze a homlokomat, ugyanis továbbra sem látom értelmét annak, hogy én nyissak Clyde irányába, amikor ő volt az, aki megbántott engem. Engem, aki annyiszor hallgatta meg, volt a lelki szemetesládája, és nem kaptam cserébe semmit csupán sértéseket.
− Mint mondtam, ha Clyde rendezni akarja a viszonyunkat, akkor legyen nagyfiú, és jöjjön ide hozzám. Én sose zárkóztam el attól, hogy megbeszéljük, az nem az én feladatom, hogy utána szaladgáljak. De hát nyilván ismét elöntötte az agyát a rózsaszín köd, és rohadtul elfeledkezik a barátairól – süt a szavaimból a sértettség. Szerintem teljesen jogosan is, és ezáltal lezártnak is tekintem a témát. Hiába meredek gyilkosan Mads-re, a negatív érzéseim nem rá irányulnak, hanem az említett fél felé. Addig pedig nem is enyhülnek az arcvonásaim, amíg témát nem váltunk.
− Tudod, akármikor bemehetnék oda, ha akarnék. És emlékeim szerint párszor meg is tettem, szóval nem kell bemutatni a helyet. – Egyszer leöntöttem Judy-t egy pohár vízzel alvás közben, ugyanis megpróbáltam először rendesen felkelteni, de arra sem reagált, amikor lerángattam róla a takarót, nekünk pedig épp megjelenésünk lett volna a kommentátori válogatáson. Persze, ő meg édesen húzta a lóbőrt, ezért kellett drasztikus eszközökhöz folyamodnom.
− Néha tényleg sok tudsz lenni. De hát ki nem? – sandítok rá, bár én híresen válogatós vagyok. Azóta nem jártam senkivel, hogy a Roxfortba érkeztem. Nem is tudom… Az itteni fiúk túlságosan is nyámnyilák a szememben. A Durmstrangban lévők viszont tuskók. Jó lenne találni egy köztes állapotot, mert néha még én is magányosnak érzem magam, és örülnék egy normális párkapcsolatnak.
− Amúgy meg, ha nem vagy erőszakos és idióta, akkor egyszer talán esélyed is lesz a lányoknál. – Mert valljuk be, amit Florával művel, az sem teljesen normális. De a Clyde-os eset óta megfogadtam, hogy nem mártom bele magam túlságosan mások magánéletébe, mert akkor csak én húzom a rövidebbet. Amikor felborulok, utána kapok, és gyengéden visszahúzom, hogy ezzel is segítsek neki. A fejemet csóválva nevetek vele.
− Még szerencse, hogy egy ideje nem kell seprűn ülnöd, mert ilyen egyensúlyérzékkel az első fuvallattól lezuhannál – bököm oldalba játékosan a könyökömmel, ha nem húzódik el időben.
− Én személy szerint utálom, ha Krumnak hívsz, de ezt már párszor jeleztem neked – emlékeztetem ismét annyira, hogy mennyire utálom az összehasonlítgatást, viszont amit meglátom az első oldalon lévő képet, akaratlanul is elvigyorodok.
− Elég menő! Szerinted ki volt a fotós, mert lenne neki egy kis munkám. Hunter nagyon badass-en néz ki rajta – dicsérem a fényképész munkáját, miközben Judy Hunterről kezd beszélni. Aprókat bólintok arra, hogy a srácban van tehetség. – Az odaadása, a kitartása és a technikája figyelemreméltó, olyasvalaki, aki fényes karrier elé nézhet, ha nem szippantja be a hírnév, és alázatos tud maradni. Tehetséges játékos és egy jó csapat csapott le rá. Ha a csapat szinergiája megfelelő, akár még a ligát is megnyerhetik – válaszolok Mads kérdésére, miközben figyelem az ujjait, ahogyan átpörgeti a lapokat. Egészen naprakésznek tartom magam a kviddiccsel kapcsolatban még akkor is, ha már régóta nem játszom.
− Van még benne valami? Valami érdekes átigazolás, vagy szaftos kis pletyka? – hajolok közelebb, és nyúlok az újság felé, bár a világért se akarnám elcsaklizni tőle, csupán ha látok egy érdekesnek tűnő szalagcímet, akkor finoman rácsapok a kezére, hogy álljon meg.