If you think I'm crazy you should meet my brother
A kezemben tartott tollal ingerülten ütögettem az újság lapját, miközben a rejtvény megoldásán gondolkoztam.
Öt betű és a hülye szinonimája, kérdezte a feladvány, nekem pedig lettek volna tippjeim, de egyik sem passzolt a kihagyott betűk helyére. A Ciro túl rövidnek, az ostoba balfasz pedig túlságosan is hosszúnak bizonyult. Pedig mind mind a kettő tökéletes megoldása lett volna a feladványnak. Sóhajtva tértem át inkább egy másik kérdésre, feleslegesnek éreztem, hogy előre hergeljem magam az előttem álló, kellemesnek még gondolatban sem nevezhető beszélgetése.
Mióta ebbe az országba jöttünk, a bátyám az általánosnál is ingerlékenyebb - stílszerűen:
lobbanékonyabb - és felelőtlenebb volt. Ez pedig senkinek sem segített, pláne nem az üzletnek és a nagyi terveinek, amik most hála Neki bonyolódni látszottak. Nem is kevéssé.
Tényleg semmi kedvem nem volt ehhez.Fáradtan pillantottam fel a Telihold fénye által megvilágított papírlapból, hogy a szoba végében álló órát segítségül hívva megtudjam, hogy mennyi az idő. Fél három. Éjszaka, nyilvánvalóan,
ha a Hold jelenléte nem lett volna elég egyértelmű. Ha jól számoltam, akkor a Cironak hamarosan haza kellett érnie, a napirendjét
- már ha azt a kaotikus valamit amiben létezett lehetett annak nevezni - ismerve már úton volt, ez éppen csak attól függött, hogy aktuálisan melyik kurváját látogatta meg. A távolabbit vagy a közelebbit.
A válasz pár másodpercen belül vált számomra nyilvánvalóvá, amikor is a védő-varázslatok feloldása után egy fáradt nyikorgással kísérve tárult ki a lakás ajtaja. Legalábbis gondolom, hogy így történhetett, nem volt tiszta rálátásom a történtekre. Egy fotelben ültem, háttal a bejáratnak, a sötétben.
Szerettem a hatásos belépőket és a meglepetéseket. Ez utóbbit nyilvánvalóan csak akkor, ha én okozhattam, nem pedig fordítva.
Hagytam egy kis időt a bátyámnak, hogy levetkőzzön és kifújja magát, hiszen ez utóbbira feltétlen szükség volt, miután órákig dugott egy csaj. Vagy kettőt. Pont nem érdekelt, a szexuális élete - ahogy senki másé sem -, legalábbis egészen addig a pontig, amíg az nem okozott galibát. Mint most.
- Szerinted mióta jó ötlet magunkra haragítani egy londoni kis maffiavezért, fenyegetőzni aztán pedig élve elégetni legalább az egyik pribékjét? - kérdeztem teljesen nyugodtan, mellőzve a felesleges udvariassági formákat, amikor a bátyám elment a mellett a fotel mellett, amiben ültem. Így, ahogy felé fordultam, egyelőre csak a hatát láttam, arra azonban nagy tétekben fogadtam volna, hogy ez hamarosan megváltozik. Arra is fel voltam készülve, hogy nem csak vele, de egy tűzlabdával, vagy más, hasonlóan kedves, szívből jövő gesztussal kell szembenéznem.
- A Nagyi nem boldog - és akkor még rettenetesen enyhén fogalmaztam, szerintem csak azért küldött rivalló helyett egy meglehetősen mérges, már-már fenyegető hangvételű baglyot, amikor tudomást szerzett az eseményekről, mert az túlságon proli az ő kifinomult stílusának
-, nem akart nagy feltűnést - emlékeztettem őt a kérésbe csomagolt utasításra, amit indulás előtt kaptunk. Többet egyelőre nem mondtam, kíváncsi voltam a reakciójára. Ráért megtudni, hogy a Nagyi beszélni szeretne vele
személyesen.
