Mavis & René ~ hey sis, do you have some blueberries?

Anya mindig azt mondogatta, hogy ne merjek otthon egyedül kotyvasztani, mert ki tudja milyen átkot szabadítok majd a családunkra. Persze, én mindig hevesen bólogattam a szavaira, de közben alig vártam, hogy elmenjenek, bevonszoltam az üstjét a szobámba, felnyaláboltam egy rakat bájital hozzávalót, és bezárkóztam.
Egy. Ki a fene gondolta volna, hogy nem kellene a saját szobámban főzőcskéznem? Kettő. Ki gondolta volna, hogy akkorát durrantok a főzettel, hogy lyukat ütök vele a tetőn? Na ki gondolta volna?! Mert én tuti nem. Persze, anyu leordította a fejemet, amikor hazajött, és észrevette a plafonon tátongó lyukat. Azzal is megfenyegetett, hogy az én csodálatos fejemmel fogja befoltozni a tetőt. Az ÉN fejemmel. Ez már belőlem is felháborodást váltott ki, fogtam a táskámat, csomagoltam magamnak váltásruhát, és önkényesen átvonultam a nagyobbik nővéremhez.
Talán hosszú percekig vertem az ajtót, mire elvonszolta az áfonyától elhízott seggét az ajtóig. Ezt amúgy nem mertem a szemébe mondani, mert akkor tuti aludhattam volna a lábtörlőn. Így csak villantottam a legszebb mosolyomat, miközben befurakodtam a lakásba.
− Sziiia tesó! Mizu? – vigyorogtam rá. – Emlékszel arra, hogy ittalvós bulit beszéltünk meg? Neeem? Akkor most emlékeztetlek rá – dobtam le a táskámat a földre, miközben lerángattam a cipőmet. A cipőmet a fal mellé hajítottam, majd megragadtam a tatyóm pántját, és ismét a vállamra lendítettem veszélyeztetve ezzel Mavis fejét.
− Szóval, melyik filmet akarod megnézni? Azt beszéltük, hogy filmezünk – kamuztam, és még mindig nem voltam hajlandó elárulni neki, hogy amúgy azért lebzselek itt, mert megint romba döntöttem a családi otthont. Bár, szerintem ismert már annyira, hogy tudja, akkor bukkanok fel, ha valami gáz van.
− És áfonyád van? – sandítottam rá, miközben már kilőttem a hűtő irányába, mert hát a vérem volt, kedvem szerint turkálhattam a frigójában. Ezt hívták testvéri szeretetnek. Az pedig bennem túltengett, ezért is kellett meglátogatni az én csodás nővérkémet, mert a végén még az orrom alá dörgölte volna, hogy nem foglalkozom vele eleget.

Olyan jó kis fogpasztás vigyorral köszöntöm a nővéremet, amikor végre ajtót nyit, hogy egy pillanatra elhiszem magamról, hogy tök ártatlan vagyok. De mind tudjuk, hogy koránt sincs így. Sőt, akár elmehetnék robbantás-szakértőnek is a mai teljesítményem alapján. Kész csoda, hogy anyu hagyta, hogy eliszkoljak, bár úgyis tudja, hogy valamelyik tesómnál kötök ki. És hát, mivel Pippát már kiidegeltem azzal, hogy nem csak a cipőmtől, de a zoknimtól is megszabadultam, majd a lakásban terjengő szagokat rám merte kenni egyébként… Hallatlan. A panaszkodása miatt pedig bosszúból a pedikészletét használva az ágyán üldögélve vágtam le a lábkörmeimet, és hagytam őket a földre szóródni, amíg ő a vécén volt… Na, azóta az ominózus eset óta nem merem őt meglátogatni, így maradt Mae, az utolsó mentsváram, akivel mindig igyekeztük túlharsogni egymást.
− Na, ne nézz így rám! Olyan sápadt vagy, mintha egy kísértetet látnál, vagy egy puszit szeretnél? Na jól van, gyere… − vigyorgok rá továbbra is, és ha nem húzódik el, akkor bizony egy akkora, nyálas csókot nyomok az arcára, hogy utána hónapokig törölgetheti a nyálamat az arcáról. Persze, ha nem elég fürge, mert azért elég rendes vagyok, és meghagyom neki a lehetőséget a kitérésre. Nekem mindegy, hogy összenyalom-e az arcát, vagy sem, hiszen épp elegendő arra, hogy kizökkentsem, és benyomakodjak a lakásba.
A kérdését meg sem hallom, hiszen azonnal rávágom a kamumagyarázatomat, amit olyan szépen mantráztam magamban, miközben idefelé caplattam. Kibújok hát a cipőmből, a tatyómat a földre vágok, és már-már repülök is a hűtő irányába, mert rohadtul éhes vagyok.
− Hát nem emlékszel? Még az utolsó levelemben, amikor még a Roxfortban voltam! – fordulok hátra még hozzá olyan kamus arccal, mintha az igazat, csakis a színtiszta igazat mondanám neki. Mondjuk, lehet, hogy valóban volt egy ilyen levelem úgy három évvel ezelőtt, de kit érdekel az már?
− Szóval jöttem, mert tudom, hogy hiányoztam – nyitom ki a fagyasztó ajtaját, és már át is túrom a tartalmát. Nekem áfonya kell, márpedig Mavis tudja, hogy hol lehet a legdrágább, de legjobb fagyasztott áfonyát kapni.
A fenyegetésre elnevetem magam, és csak azért is kirángatom a fagyasztóból a gyomrom által megkívánt áfonyát.
− Csak nyugodtan. Múltkor megszívattatok már vele, és megettem. Nem volt olyan rossz – vonom meg a vállamat, bár azt már nem teszem hozzá, hogy vagy két órán keresztül ültem utána a vécén, és telenyomtam azt. Alig lehetett letuszkolni, de végül csak megoldottam.
− Szóval, egy kis áfonyát? Mi lenne, ha csinálnánk egy jó kis áfonyaturmixot, és közben elmesélhetnéd, hogy mizu van veled? Úgyis érdekesebb vagy, mint Pippa, aki csak az uncsi világmegváltó terveiről tud beszélni meg arról sápítozik, hogy ne használjuk ugyanazt a körömvágóollót. Nem is értem miért, mintha fertőző lennék, vagy ilyesmi… − hadarom, és közben meglengetem a levegőben az áfonyás zacskót, hogy ha MJ nem akarja, hogy feltúrjam az egész konyhát eszközök után, akkor segítsen nekem megcsinálni azt a turmixot. Persze, nemleges választ nem fogadok el, s mivel már beengedett a lakásba, így erőszakkal nem tudott kitenni innen. Arról nem is beszélve, hogy anyu is tuti itt marasztalna, mert a tetős eset óta nem tuti, hogy látni akar.