409 szó ● ha idézek Gyűrűk Urát, akkor meg tetszik bocsájtani?
Láttam, ahogy a könyvtáros néni a hóna alá kapta a kutyusát, és elment valahová. Eljött az én időm! Olyan hirtelen pattantam fel az asztaltól, hogy majdnem feldöntöttem azt. Annyira kapkodtam, még a Bogar bárd meséit is ott felejtettem. Sebaj, felkaptam a táskámat, és a mágikus látcsövem társaságában hátraszaladtam. A rácsoknál megálltam, egy pillanatra a szememhez emeltem a látcsövet csak és kizárólag olyan okból, hogy lássam, valaki van-e a közelben. Azonban sem a falakon túl, sem pedig a könyvespolcok mögött nem láttam emberi formákat, így a bácsikámtól kapott ajándék a táskámban helyet cserélt a pálcámmal. Nem is tudom már kitől hallottam, hogy a zárolt részlegben bőven akadt még információ az animágusokról, de nem is volt fontos, hogy honnan származott az infó. Az volt a lényeg, hogy igaz legyen. Márpedig én addig nem adtam fel, amíg mindent el nem olvastam róluk, mert egy szép napon én is az leszek! Ha ehhez pedig be kellett törnöm a zárolt részlegre, akkor ismét megkockáztattam azt, hogy büntiben leszek. Megérte. Az animágiával kapcsolatban minden megérte, akár fejjel lefelé is fellógathatnának egy kviddicspóznára, ha utána tanulhattam róluk. Az ujjaimat a rácsok köré fontam, de hiába próbáltam utat nyitni magamnak, nem mozdult az egész. − A fenébe már! – morogtam, bár valahogy gondolhattam volna, hogy nem lesz ennyire egyszerű a dolgom. Mégis szép dolog a remény, én pedig igyekeztem mindig optimista lenni. A pálcámmal megvakartam az államat. Hogy is volt az a zárnyitó bűbáj? Persze, hogy megint elfelejtettem! Bezzeg, Glenys tudta volna, de ő nincs itt, hogy segítsen. Talán még el is akarna rángatni innen, ha tudná miben sántikálok… A pálcám szikrákat hányt a türelmetlenségtől, de már megszoktam, azóta ezt csinálja, mióta Ollivanderéknél a kezembe került. − Á, megvan! – kiáltottam fel lelkesen, amikor végre eszembe jutott. Miért tartott ennyi ideig rájönnöm arra, hogy az Alohomorát keresem? Na, mindegy is. Kicsit megütögettem a pálcámat, hogy abbahagyja a szikraszórást, aztán felgyűrtem a talárom ujját, mintha valami nagyon komoly varázslatra készültem volna. Már készültem ráolvasni a varázsigét a rácsokra, amikor a könyvtár csendjét egy éles hang szelte ketté. Megijedtem, és olyan gyorsan pördültem meg a tengelyem körül, hogy elejtettem a pálcámat. Az a gyönyörű som pálca pedig olyan galád módon hagyott magamra, mint a Hatalom Gyűrűje Gollamot. − Hoppá… − pillantottam a könyvtáros néni fenyegető alakjára, aztán a tekintetem a zárolt részlegen belüli pálcára siklott. Hasra vágódtam, és Miss Yablokova szavait figyelmen kívül hagyva megpróbáltam átnyúlni a rácsok között, hogy legalább a varázspálcámat visszaszerezzem, ha már elfutni nem tudtam. Ebből megint büntetés lesz, ugye?
Vendég
Vas. Júl. 04, 2021 10:29 pm
here is the house
Engem élénkít a zsivaly. Amikor legalább egyszerre ötven gyerek csacsogását hallgatom a könyvtárban. Fenébe a szabályokkal, Madam Cvikkerrel, aki dobott egy hátast, mikor átvettem tőle a könyvtárat és azzal, hogy itt csendben kell lenni és a légy zümmögése sem ajánlott, ha hallatszik. A fenébe is vele, de komolyan. Sokkal jobban tetszik az, ha egy könyvtár él és lélegzik is. Ezért vannak az újonnan átalakított olvasószobák is a még újabban kialakított galériában. Ott egy olyan bűbáj van, hogy a zaj nem hallatszik be, így a kölykök tudnak elvonultan és nyugodtan tanulni. Mindig felfedez valami újat az ember lánya, főként ha ellátogat a mugli könyvtárakba. Ja és pennák kitiltva, milyen ostoba dolog ez! - Jaj édesem, mi a baj? – fordulok a kutyus irányába, mikor nem a boldog ugatását hallom meg, hanem a szomorút. Még gügyögök is hozzá, felveszem az ölembe, hogy megcsókolgassam a buksiját. - Jó, na gyere, akkor megyünk sétálni egyet. – már ölembe is veszem Aragornt, hogy menjünk. Dúdolva intek oda a hatodéveseknek és egy ’majd jövööök’ kíséretében már ki is léptem a könyvtár ajtaján, hogy vakkantások kíséretében vigyem pisilni a kutyámat. Az udvarra érve leültem és elővettem a Gyűrű Szövetségét, már ki tudja hányadik alkalommal, hogy elkezdjem elölről. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy mikor felnéztem, ez a szabadságmániás kutyus sehol nem volt. - Hé, Aragorn! – még fütyültem is, úgy ahogy Gandalftól láttam a filmekben. - Hé, ARAGORN! – engedtem ki a hangomat jobban, mikor megláttam, hogy az én barna-fehér kutyusom tiszta fekete, mert valami trutymóba fetrengett az elmúlt húsz percben. Remek. Halk sóhaj, majd feltápászkodom, becsukom a könyvet és elindulok a kutyám után. - Nem, édesem, most biztos hogy nem veszlek fel. Merlin térdkalácsára, hát hogy tudsz te állandóan ilyen… retkes lenni? – húzom fintorra ajkaimat, mikor már visszafelé megyünk a kastélyban. A könyvtár előtt megállok, pálcámmal a kutyára bökök majd egy Suvickus után már tisztán lép be utánam a könyvtárba, hogy a pult mellett a kis kosárkában elfoglalja helyét és folytassa egész napi tevékenységét: az alvást. Hihetetlen, egész nap mást sem csinál, csak eszik és alszik. Lennék néha a helyében, mert akkor legalább nem kellene foglalkoznom olyan dolgokkal, mint a bájitalom, a lejáró kölcsönzések, a kallódó könyvek, meg a bármi. Rápillantok a pultra, egyetlen olyan könyv sincs a visszatevő-kosárban, amit annak vissza kéne vinnie, úgyhogy elindulhatok a szokásos sétámra körbe. Először az asztalok, majd a padok, végül pedig a zárolt részleg felé veszem az irányt, hogy megnézzem ma még senkinek nem jutott-e eszébe belépni oda. Körülbelül öt perce állhatok ott és nézem Gary Pritchard szerencsétlenkedését. Esküszöm eszembe jut, hogy azt mondom neki: segítek bemenni drágám, csak hagyd már abba ezt a merlinverte bénázást. Komolyan. - Már elnézést, Mr. Pritchard… – kúszik gonosz mosolyra ajkam, ahogy dobbantok egyet a lábammal is nyomatékosítva a lebukást. - Hoppá, bizony. – egy pillanatra teátrális arckifejezést vágok és még kezemet a szám elé is teszem. - Megtudhatnám, hogy minek hatására veszítette el az amúgy bizonyára régen megszerzett olvasóképességét? – bökök ujjammal a „BELÉPNI TILOS, HA JÓT AKARSZ MAGADNAK! CSAK TANÁRI VAGY KÖNYVTÁROSI ENGEDÉLLYEL!” feliratra. Le is guggolok hozzá, hogy közelebb legyek hozzá. Talán ha most ráijesztek egy kicsit, akkor legközelebb nem jut eszébe engedély nélkül belépni. Amit megjegyzek, tőlem is kérhet. - De semmi baj, remélem hallott arról, hogy mi történt azokkal, akik megpróbáltak bejutni. Remélem felkészült arra, hogy a következő két órát befőttesüvegben tölti, miközben hallgathatja a Gyűrűk Ura felolvasásomat, Mr. Pritchard. – még gonosz vigyorra is kúszna ajkam, de helyette angyalian elmosolyodok. Valahogy fent kell tartani a látszatot, azért mindent nem csinálhatnak meg büntetlenül, még a könyvtárban sem, kérem!
lustavagyokszámolni ● ha idézek Gyűrűk Urát, akkor meg tetszik bocsájtani?
Eddig még semmi nem tudott rávenni arra, hogy be akarjak törni a zárolt részlegre, pedig egyébként az is hatalmas kihívásnak számítana. A mai napig viszont egyetlen alkalommal se próbáltam meg kamatoztatni a kommandózós-betörői képességeimet, pedig Merlin göndör szakállára mondom, a kommandózást már tökélyre fejlesztettem. Ezért se tűnik fel senkinek eleinte, hogy a zárolt részlegnél lebzselek, vagy csak senki nem olyan dilinyós, hogy kísérletezzen a betöréssel. Jótékonyan figyelmen kívül hagyom a táblát is, amin az áll, hogy a zárolt részlegbe csakis engedéllyel lehet belépni. És? A bácsikám is több alkalommal belógott a naplója szerint, akkor pont én lennék az, aki hallgat egy intelemre? Persze, hogy nem! Így amint Miss Yablokova (vagy Mrs Yablokova? Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy Miss vagy Mrs, de én mindig Missnek hívom, mert olyan fiatalnak tűnik), tehát amint Miss Yablokova távozik Aragornnal, én kapok az alkalmon, és pillanatokkal később már azon ügyködök, hogy miként jussak át a rácsokon. Kár, hogy én nem vagyok kísértet, mint a Pufók Fráter, mert ha olyan lennék, akkor simán átlebegnék a falakon. Ráadásul, ha még olyan képességeim lennének, mint Myrtle-nek, aki képes a vécétartályon üldögélni, ergo valamilyen szinten hozzáérni a szilárd tárgyakhoz, akkor nagyon boldog lennék. De én csak egy kölyök vagyok elbájolt távcsővel, ezernyi kérdéssel és még több megfejtendő titokkal. Viszont láthatóan rosszul mérem fel a terepet, ugyanis a „Már elnézést, Mr Pritchard” megszólalása összerándulok, és azon nyomban megpördülök, mint akit tetten értek. Vagyis… Pont, hogy lebuktam. Ezt még jobban tetőzi az, hogy félelmem a pálcám begurult a zárolt részlegre, különben rég elfutottam volna. Nem hiába mondják azt, hogy szégyen a futás, de hasznos. Én pedig remek futó vagyok, ha arról van szó, hogy bármilyen prefektus, roxforti tanár, vagy alkalmazott, esetleg nagyobb diákok elől kell menekülni. Olyankor olyan vagyok, mint az izé… Jaj, hogy is hívják? Tudjátok, az a nagy madár a rajzből, aki annyira gyorsan szalad, hogy felkavarja maga körül a port. Na, pont úgy. Vagy ha éppen úgy tartja kedvem, akkor Narutósan futok végig a folyosón, mert nyaranta irtó sok animét nézek, és szerintem úgy szaladgálni, mint Naruto irtó vicces. Akartalanul is a rácsnak hátrálok, ahogy dobbant egyet a lábával. Eddig senki nem mondta, hogy Miss Yablokova ennyire a frászt tudja hozni az emberre! Azt hiszem, ha hasra vágom magam, akkor még pont elérném a pálcámat, szóval hamarosan a földön kötök ki, és a varázspálcámért nyújtózkodok. Kicsit nehéz úgy, hogy a rácsok a vállamat nyomják, de sebaj. Angyali fejet vágva pillantok fel a könyvtáros nénire, amikor számon kér a táblával kapcsolatban. − Kérem szépen, akkor, amikor a szomszéd lány rá akart venni arra, hogy Alkonyatot olvassak – magyarázkodok neki, hiszen tudom jól, hogy a könyvek a gyengéi, én pedig olyan környezetben nőttem fel, ahol nem vetjük meg a mugli dolgokat. A szomszéd lány pedig egyszer tényleg rá akart venni arra, hogy elolvassam azt a szériát, merthogy tíz évvel ezelőtt még milyen menő volt, és mennyire érdekesen ábrázolják benne a vámpírokat. Nagyot nyelek, amikor leguggol hozzám, és már-már az arcomba mászik. Ha lehet, akkor még kétségbeesettebben tapogatózok azután az átkozott fadarab, − akarom mondani csodálatos varázspálcám −, után, de ezzel csak azt érem el, hogy még beljebb lököm, mert nem tudom megfogni. Nagyot sóhajtva koppintok a fejemet a padlódeszkához, és igyekszem nem felpillantani Miss Yablokovára, aki épp azt ecseteli, hogy milyen sors vár rám az elkövetkezendő két órában. − Kérem szépen… − kezdek bele immár másodjára ugyanezzel a szókapcsolattal a mondókámba. – „Keresd a Kettétört Kardot, Imladrisban leled; Jó tanáccsal lebírod A Morgul-bűvöletet, Jelet kell fölmutatnod, Hogy a végzet közel, Mert Isildur Átkát szítod, S a Félszerzet nem tűnik el.” Idézem fejből az egyik versikét, ami éppen eszembe jut, és meglepő módon most minden sorára tisztán emlékszem. − Egy olyan hobbitnak, mint amilyen én vagyok, nem tudna újat mutatni – húzom ki a kezemet a rácsok közül, és pillantok fel a nőre. Ismerem a könyveket, hogyne ismerném, hiszen az az ember egy valóságos zseni, és ha nem japánul tanulnék, akkor a tündék nyelvét akarnám elsajátítani. De sajnos, minden energiámat leköti a japántanulás nyaranta, így egyelőre nincs több kapacitásom ilyenekre. − A pálcámat azért visszakaphatom, mielőtt egy befőttesüvegbe tetszik tenni? – veszem elő a legkönyörgőbb arckifejezésemet, miközben feltápászkodok a földről. Elég ciki lenne anyáéknak levelet írni ezzel kapcsolatban. Mármint, mégis hogy hangzana ez? „Kedves Anya! Képzeld, múltkor elvesztettem a pálcámat a könyvtárban. Kaphatnék egy újat? Puszil és szeret egyetlen fiad: Gary” Na, elég sokat kellene magyarázkodnom, szóval remélem, hogy Miss Yablokova a befőttesüveges tervei előtt hajlandó segíteni nekem.
Vendég
Kedd Júl. 13, 2021 11:41 pm
here is the house
A Durmstrangban nem volt zárolt részleg a könyvtárban, mindenki ahhoz juthatott hozzá, amihez csak akart, nagyon megkötés sem volt, hogy mit vihettél ki onnan. Igazából csak a mugli irodalmat nem tűrték meg az iskolában sem, pedig ha tudnák ezek a maradi varázslók, hogy miről maradnak le. Nem győzöm pislogni, amikor kezembe veszek egy-egy könyvet és olyan intenzív érzéseket vált ki belőlem, amire nem hogy egy férfi, talán még öt sem lenne képes egyszerre. Mert nekem ne mondja senki, hogy nincs kalandvágy az emberekben – főleg a varázslókban – hogy mugli irodalmat olvassanak. Vagy éppen megpróbáljanak betörni a zárolt részlegbe, ami valljuk be: nem csak hogy kevés észre utal, elég botor próbálkozás is. Nem hiába nem szabad oda bemenni – bár jogosan tenné fel a kérdést az egyszeri diák, mint ahogy Mr. Lazarov nekem a múltkor is: akkor minek ide ez? Egyet kell értsek önnel Mr. Lazarov, de nem én írom a szabályokat. Akkor maga már régen megtanulta volna a leckét. - Ez igen rossz kifogás Mr. Pritchard, bár lehet, hogy azért már nagyobb büntetést érdemelt volna, hogy Alkonyatot olvasott. – szűkítem össze egészen apróra a szemeimet és villannak ki fogaim ajkaim mögül. Ez egy célzás akar lenni Gary, hogy bizony rossz embernek mondtad az alkonyatot. Száműztem az összes létező példányt a körzetemből. Talán az az egyetlen olyan mugli könyvsorozat, amely nem található meg az iskola könyvtárában. - Talán jobban meg kéne válogatnia, hogy kivel áll szóba, ha a muglik irodalmáról van szó, nem gondolja? – kúszik pimasz mosolyra ajkam, bár ezzel ellenétben szemeim boldogan csillognak és semmilyen kellemetlen dolog nincsen pillantásomban. Testbeszédem is arról árulkodik a guggolásom előtt, hogy igazából nagyon is szimpatikus nekem a kissrác, azonban meg kell tanulnia azt, hogy nem mászkálhat be csak úgy olyan helyekre, ahova kedve tartja. A könyvtár zárolt részlege márpedig egy ilyen hely és hiába nem értek néha egyet ezzel a dologgal, azért vannak olyan könyvek ott, amelyek okkal kerültek oda, elzárva a diákok szemei elől. Felnevetek halkan és kevés ideig, mikor beljebb löki csak a pálcáját. Szóval a kellő hatást elértem nála, megijedt tőlem. Akkor most szépen elmagyarázhatom neki, hogy miért is nem illik csak úgy bemenni a zárolt részlegbe. A versrészletre hatalmas mosoly kúszik ajkaimra, szemeim csillogni kezdenek és Merlin kiműtött balheréjére mondom, még meg is ölelném a srácot, de tinédzser, én pedig jól nézek ki és mind tudjuk, hogy a hormonok ebben az időben milyen rakoncátlanok tudnak lenni, ezért inkább csak egy széles mosolyt villantok rá. De azért egy hosszúra nyújtott ’awww’-t megengedek magamnak. Szeretem az okos és rafinált kölyöket, akik megjegyeznek dolgokat.- Van, mi arany, bár nem fénylik, van, ki vándor, s hazaér; régi erő nem enyészik, fagyot kibír mély gyökér. Lángját a tűz visszakapja, árnyékból a fény kiszáll; összeforr a törött szablya, s koronás lesz a király. – tudom magamról, hogy mennyire imádom Tolkien műveit, így egyértelmű plusz pont lett nálam, hogy elmondta ezt a verset. - Mindig van mint mutatni egy ifjú hobbitnak, Zsákos uram. Csak az a kérdés, hogy mennyire vevő rá a félszerzet? – talán még egy kacsintásnak is látszó pislogást is megeresztek, viszont gyorsan elillan ez arcomról és őszintén felnevetek. Egek, tényleg azt hiszi, hogy át fogom változtatni amúgy valami bogárrá? - Persze, miért ne kapnád vissza? – egy invitoval magamhoz is hívom a pálcát, majd mosolyogva átnyújtom neki és az egyik szék felé mutatok. A polcról azért leemelem a pálcámmal a befőttesüveget és mutatóba kirakom az asztalra, majd szúrós tekintettel Garyt és a befőttesüveget, majd pedig az asztalt kezdem nézni. Ha nem esik le neki, hát akkor meg is szólalok. - Azt ajánlom Mr. Pritchard, hogy foglaljon helyet. – angyali mosolyom mögött fenyegető pillantás rejtőzik. Ha így tett, akkor le is ülök, vele szemben, megtámasztom államat a kezemen és köröket rajzolok az asztalra. - Árulja el nekem Mr. Pritchard, miért volt olyan égetően fontos bejutni a zárolt részlegbe? – halk, majd egyre erősödő kocogó hang a padlóról, mikor megérkezik Aragorn és az asztalra felugorva Gary kezét kezdi el piszkálni, hogy simogassa. Szórakozottan figyelem a kutyusomat és a kissrácot, majd a pultról idelebegtetve a sütis tálat kettőnk közé teszem le. - Egyen egy kekszet, Mr. Pritchard. –
Vendég
Szer. Júl. 14, 2021 12:49 am
Myra & Gary
760 talán de aranyhal vagyok ● ha idézek Gyűrűk Urát, akkor meg tetszik bocsájtani?
Én anyám kedvenc süteményére mondom, hogy próbálom menteni a menthetőt, vagy hogy pontosabb legyek a saját irhámat, mert azért mégsem szeretnék egy befőttesüvegben ücsörögni, és annak a falát kocogtatni, hogy az ikertestvérem észre vegyen. Azért az elég ciki lenne, mert a végén magyarázkodhatnék neki, hogy mégis mi a jó édes Merlint keresek ott. − Higgye el, hogy nem állt szándékomban! Az első fejezet után visszaadtam a szomszédunknak, hogy ne az én fejemet tömje ilyenekkel! – szabadkozok, hiszen szabályosan a hányinger kerülgetett attól a történettől még akkor is, hogy alig olvastam belőle. Nagy bánatomra, ezt egy közös mozizással be is pótoltatta velem, így sajnos tudom, hogy csillogó vámpírokról és bolond tinilányokról szól az egész történet. A következő kérdésre megvonom a vállamat. − Nem én választom ki, hogy ki vigyázzon ránk, amikor a szüleink színházba mennek. Egyébként pedig nem ismeri a varázsvilágot, irodalmat tanul egy mugli egyetemen – teszem hozzá, mert nekem aztán tényleg semmi közöm ahhoz, hogy anyu kit kér meg arra, hogy tartson szemmel minket – legfőképpen engem −, mert attól félnek, hogy berobbantanám a lakást. Pedig annyira nem is vagyok veszélyes, inkább csak hajnalig fent lennék, ha Glenys nem rugdosna el aludni. Még mindig nagyon nyújtózom, hogy elérjem a pálcámat, de már-már kezdem feladni az egészet. Hihetetlen, hogy néha mennyire nyomi tudok lenni. De azért valljuk be, hogy Miss Yablokova gonosz mosolya, vagy a pillantása is épp elég ahhoz, hogy belém álljon a… Hagyjuk is. A homlokom hangosan koppan a padlón, amikor a varázspálcám elérhetetlen távolságba kerül, ráadásul ez az egész szituáció kezd naaaagyon zavarba ejtő lenni. Annyira viszont még nincs káosz a fejemben, hogy ne tudjak a kedvenc könyvéből időzni, hiszen a dadusunknak köszönhetően megtanultam az összes verset a Gyűrűk Ura-trilógiából, és a végtelenségig gyakoroltatta velem, amíg nem lett tökéletes a hangsúlyozásom. Mondtam már, hogy a szomszéd lány egy kicsit, de csak egy egészen picikét szadista? De tényleg. Most viszont képzeletben már szobrot is állítok neki azért, mert nem hittem volna, hogy a tanításainak egyszer hasznát veszem. Mégis, Miss Yablokova arcát elnézve sikerül őt egy picit megenyhíteni az idézettel. − Ha a kutyusa Aragorn, akkor mi Gondor? – kérdezem utalva az általa idézett részre. Miközben összeszedem magam, ismét eszembe jut valami irtózatos butaság. – Tetszik tudni, a városunkban van egy bácsi, aki előszeretettel kovácsol dolgokat, egyszer nála láttam egy egész hiteles Narsil hasonmást! Mondjuk, ő is nagy rajongója lehet az ilyeneknek, mert a Fullánkot is megcsinálta. Gondoltam rá, hogy egyszer, ha nem leszek kiskorú, akkor elvarázsolom neki, hogy kéken világítson, mintha orkok lennének a sötétben. Sőt, az interneten is ezernyi videót találtam arról, hogy miként kovácsolnak kardokat, pengéket, egyéb fegyvereket híres könyvekből, vagy éppen filmekből. Bár én tudnék olyat csinálni! Viszont azt megfogadtam magamnak, hogy az összekuporgatott zsebpénzemből csináltatok majd valami irtó menőt azzal a bácsival! Olyat, ami senki másnak nem lenne csakis nekem, és akkor mutogathatnám mindenkinek, hogy milyen menő már. − Nem lehetnék inkább Tuk, vagy Csavardi, vagy Borbak? – húzom el a számat a Zsákos szó hallatán, mert hát Frodó nem éppen a szívem csücske. A másik három hobbitot sokkal szeretnivalóbbnak tartom, mint Frodó úrfit. – Egyébként meg minden szívesen tanulok újat, ha arról van szó – húzom ki magamat, s máris kicsit magasabbá válok, mint Miss Yablokova. Hálásan elmosolyodok, amikor visszakapom tőle a pálcámat, és nem győzök köszönetet mondani érte. Mondjuk, amikor ismét előveszi az a szigorú nézését akkor megint megfagy az ereimben a vér. Miért ennyire ijesztő? Komolyan, még az öreg McGonagallnál is jobban a frászt hozza rám ilyenkor, pedig az nagy szó! Szóval, a pálcámat szorongatva azonnal helyet foglalok, és fegyelmezettséget színlelve nézek pillantok fel rá. A tekintetemben még mindig ott tükröződik a „Most mi lesz?” kérdés, amelyet inkább nem ejtek ki a számon, mert a végén tényleg befőttet csinál belőlem. − Háááááááát – vakarom meg a homlokomat a pálcámmal, mire az elégedetlenül szikrákat kezd szórni, így hamar abbahagyom. – Szeretnék mindent tudni az animágiáról, mert meg akarom tanulni, és az egyik diák azt mondta, hogy a zárolt részlegben még vannak ezzel foglalkozó könyvek. Amit pedig ki lehet kölcsönözni azt már mind olvastam, és tényleg minden vágyam animágusnak lenni, szóval úgy voltam vele, hogy megéri… − elharapom a mondatot, sőt még a „megéri” szócskát is félve ejtem ki a számon. Csak Aragorn felbukkanása nyugtat meg, és csalt mosolyt az arcomra, mert amint megérzem, hogy a kezemet kezdi piszkálni, egyből megsimogatom a duci fejét. A sütis tálra viszont már kétkedve pillantok. − Ugye nem tetszett elbájolni azt a süteményt, és nem leszek tőle bogár, vagy ilyesmi? – Még mindig a kutyával szórakozok, valahogy nem merem megkóstolni az édességet, pedig… A fene essen belé, imádom a süteményeket!
