Katie & Gary ~ it's not enough to stare up the stairs, we must step up the stairs

Csüt. Júl. 01, 2021 12:01 am

Katie & Gary

372 szó ● a lépcsőkre és tovább!

− Katie! Katie! – szaladtam oda a barátomhoz, aki épp az alagsori folyosón vágott át. Már mindenütt kerestem, és végre megleltem őt!
Az arcom tutira kipirosodott, mire elértem a lányt, és kicsit lihegve támaszkodtam a térdeimre, de nem akartam elszalasztani őt, hiszen olyan, de olyan zseniális tervvel álltam elő, amelyet neki is látnia kellett. Már csak azért is, mert a menő kamerájával lőhetett volna néhány képet, meg aztán szerintem jót nevetett volna alapból az egészen.
− Annyira agyrobbantóan király ötletem van! De szükségem van rád is, szóval gyere velem! – ragadtam meg a csuklóját, és ha ellenkezett volna, akkor addig rágtam volna a fülét (persze csak képletesen), amíg be nem adta volna a derekát.
Izgatottan a földszint felé vezető lépcsősorok felé tereltem őt, miközben úgy ugráltam körülötte, mint egy kis kecske. Anyu így szokott hívni, amikor túlságosan is belelovalltam magam valamibe, és túlzottan energikussá váltam.
− Na, figyelj! A terv a következő: Én kézen állva elindulok innen, és végig megyek a nagylépcsőházon, te pedig ehhez asszisztálsz, okés? Okés – fogtam bele a magyarázatba, közben pedig a zsebemből előrángattam egy rózsaszín valamit. Igazából, az a valami Glenys gumis hajpántja volt, amit korábban elcsentem, hiszen elég hosszú hajam volt ahhoz, hogy ha fejjel lefelé vagyok, akkor szemembe lógjon.
A rózsaszín pántot hát egy nagy csattanással a homlokomra illesztettem, és úgy nézhettem ki, mint valami bennszülött, de ez cseppet sem izgatott. Sose érdekelt az, hogy mások mit gondoltak rólam, az viszont annál inkább, hogy nem ártott volna egy kis bemelegítés.
Így ledobtam a földre a tatyómat, és heves váll- és karkörzésekbe kezdtem. Nyújtottam is egy kicsit, mert tudom, nem szabad bemelegítés nélkül ilyenekbe belefogni. Ugráltam is egy-kettőt, majd Katie-re vigyorogtam.
− Akkor lősz rólam egy-két képet? Történelmi pillanatok fognak következni, és nem árt, ha van felvétel róla – izgatott voltam. Szörnyen izgatott, és amint Katie is készen állt, már lendítettem is a kezeimet. A lábaim a magasba kerültek, és elsőre egy kicsit talán megremegtem, de tartottam magam. A felsőm egy kicsit felcsúszott, de nem mutatott semmi kompromittálót.
− Na? Menő, mi? – Szinte levakarhatatlan volt a mosoly a képemről, és egy pöppet meginogva, de felléptem az első lépcsőfokra.
− Már csak 141 lépcsősor van hátra – jegyeztem meg, aztán a fokokra szegeztem a tekintetemet, és megindultam felfelé.

Szomb. Júl. 03, 2021 9:04 pm

Gary & Katie

G

ary, Gary, Gary. - válaszolok vissza a srácnak, ahogy szokásom vált ilyen esetekben. Fordulok felé még mielőtt a nyakamba ugrana. A fényképezőgéppel éppen a szerkesztőségbe indulnék, hogy a ma készült képeket előhívjam, de Garyre mindig szakítok időt, még akkor is ha kicsit későbbre kell néhány jóval fontosabbnak tűnő és halaszthatóan dolgot tennem. A barátaimra tényleg mindig szánok időt és ő már régóta a barátom volt, ahhoz hogy azokkal a portrékkal foglalkozzam, amik a gépben rejtőznek.
Boldogan néztem a fiúra, mert most éppen jó hangulatom talált. Pislogtam egy jó nagyot. Kíváncsian felhúztam a szemöldökeimet, a lelkesedését átragasztotta lassan rám is.
-Jó-jó megyek. - vele együtt hagyom el az alagsort, hogy magával húzzon egy újabb útra valahova Roxfort eddig ismeretlen termeibe. Amikor megállok vagyis Gary megálljt parancsol rám, akkor az első lépcsőfoknál tartok. Már úgy gondolom, hogy valami titkos és rejtett átjáróra bukkant, de hagyom, hogy ő beszéljen helyettem.
- Ne már, Gary ez most komoly? - Hüledezek egy kissé, közben magamhoz szorítottam a fényképező gépemet, de még mielőtt a kedvét szegtem volna a mókának elkezdtem észbontóan jó ötletnek tartani a felvetését - Szerintem te leszel az első az iskola történetében, aki így akarja meghódítani az iskola lépcsőit. Igen. Ki nem hagynám, hogy az első és egyetlen segítőd legyek ezen a meredek úton. Az ott nem tesódé? - kérdeztem rá arra a hajpántra, amit magával hozott és végül fején kötött ki.
Közismert volt számomra, hogy szeszélyesek a lépcsők az iskolában, ahogy terjengett egy olyan iskolaipletyka is a lépcsőkkel kapcsolatban, hogy aki meghódítja őket a járásával azt tisztelni fogják egy életen keresztül. Elkezdtem számolgatni a lépcsőfokokat, hogy akkor mennyit is kell pontosan megtennie, hogy elérjen a legfelső szintig. Ez több, mint száz lépcső fok lesz. Szerettem volna hinni Garynek, hogy sikerül, de mégis ha fogadást kellett volna kötnöm, ellen fogadtam volna.
- Na akkor lássuk. Ja igen fontos a bemelegítés. - Leülök a lépcsőre és figyelem, ahogy ugrálgat és bemelegít. A retinámba beleég Glenys hajpántját viselő Gary alakja. Kezeimbe temetem az arcom és halkan sóhajtok. Merlinre! Mi lesz ebből?
A nyakamba logó fényképezőgépet két kezem közé veszem, azért nem felejtem el ledokumentálni a próbálkozást és az első szárnypróbálgatást, mert ismerem már annyira, ha ma nem holnap vagy akár jövőre újra próbálja. Talán Gary is olyan aranyosan fog próbálkozni feljutni a lépcsőkön, mint anya kis szamojéd kutya kölykei. El sem mertem képzelni, hogy fog felfelé kézen állva lépkedni lépcső fokról lépcső fokra.
- Igen persze, Gary. Itt repül a kismadár és még egy az iskolaújságnak. - állok fel és állítom be a fényviszonyokhoz mérten a gépet. 1/60 zár-idő és 4-es blende beállítás után még az ISOn állítok a két kattintás között. Kissé ingatag lábakon vagyis kezeken állt barátom elindul. Csak ne guruljon le a lépcsőn, tekintek a felettünk mozgó lépcsökre.
- Igen menő, de hogy lépsz fel a lépcsőn? -kérdezem meg, de már látom is az első lépcsőfokot meghódította. -ÁÁáh vagyis így. Miben tudok segíteni Gary? kérdezem meg őt. Csináljak rámpát, párnáztam ki a lépcsőfokokat, hozzak vizet és minden lépcső fordulónál kínáljam meg őt. Fél tucat ötlet merült fel bennem, ha már itt kell asszisztálnom mellette, akkor tényleg segítségére legyek.
- Á ne beszél! Még sok lépcső fok van a célig. Most tartunk a másodiknál.- számolom a lépcső fokokat. Majd némán kissé feljebb szaladok.
- Itt vagyok, Gary.- szólok kicsit fentebbről hozzá. - Csak innen is lövök egy képeket rólad. Folytasd csak a lépegetést. Ügyesen!
A közelben a falon lógó képekhez szólok halkan.
- Ha ide ér a srác mondanának pár bátorító szót neki. - egyik másik csak némán bólint én, pedig visszatérek a barátomhoz, aki egy újabb fokkal küzd.
- Csodás ez az ötödik... vagy hetedik lépcsőfok. A hetedik ugye?- kérdezek rá, de rögtön csitítom is el a srácot. - Na nem kell beszélned, mert megterhelő lehet kézen állva velem beszélgetni. Szörnyű segéded vagyok, de hidd el mindjárt kitalálom neked hogy mi kell. Ez a Nyoooolcadik. Már csak 134 van hátra.
Én már az első fokon elbuktam volna. Talán Garrethnek tényleg sikerülhet feljutni a legfelső emeletre. Egy kis a kitartás és némi hittel meg lesz az a 133 lépcső. Nem remeghetnek meg a karjai. Talán érdemes lenne kipárnáznom a lépcső fokokat. Bárcsak tudnék én is rendesen kézen állva járni, akkor tudnám mire van, így csak tippelgetni tudok, hogy mivel segítsem az útját. Rápillantok a rózsaszín hajpántra lehet, hogy elég ha csak itt állok és lelkileg támogatom őt.
- Jól vagy? - kérdezek meg egy újabb lépcső foknál, aggódva hogy kissé túl gyorsan és nagy lendülettel lépet tovább.

Vas. Júl. 04, 2021 12:51 pm

Katie & Gary

573 szó ● a lépcsőkre és tovább!

Szélesen elvigyorodok, ahogy Katie válaszol nekem, és még hangosabban kiabálom a nevét, immár lefékezve előtte: − Katie, Katie, Katie!
Persze, csak bolondozok, de imádom, hogy benne van minden butaságban, ezért is van szükségem rá, hogy asszisztáljon nekem.
− Gyere is, mert nem mindenki tudja ezt a trükköt! – A hajam annyira hosszú, ahogy pattogok előre, úgy folyton-folyvást a szemembe lóg, de csak félrefújom, és már megyek is tovább, amíg el nem érem az első lépcsősort.
− Ez, kérlek, szépen, halálosan komoly! Nem annyira, mint a Véres Báró, talán egy furkásznyival komolytalanabb, de tuti, hogy senki nem csinálta még ezt! Katie, bevonulunk a Roxfort történetébe ezzel! – lelkendezek, miközben már a zsebemben turkálok. Kár, hogy tele van minden vacakkal, így eltart egy darabig, mire megtalálom. De amikor megvan, utána olyan diadalmasan lengetem meg a levegőben, mint ahogy a foci meccseken a szurkolók a zászlóikat rázogatják.
− Látod? Most már kezded kapisgálni – mosolygok rá, aztán kibukik belőlem a nevetés. – Ugye milyen jó, ha az embernek van egy lánytesója? Csak el ne áruld neki, mert akkor bokán rúg! – kacagok, bár biztosra veszem, hogy Glenys nem értékeli, amikor kérdés nélkül nyúlom le a cuccait. De hát, tesók vagyunk, megtehetem, ő meg mindig lenyúlja előlem az utolsó csokis sütit, szóval kvittek vagyunk.
Bemelegítés közben – ami részemről az ugrálást, egyéb testkörzéseket és ujjropogtatást jelent −, magyarázok tovább Katie-nek.
− Múlt héten kutatómunkát végeztem. Pontosan tudom már, hogy melyik lépcsőfok trükkös, melyik tűnik el, és mikkel kell vigyázni. Szerintem felkészült vagyok – fejezem be az ugrálást, majd mielőtt az első fokhoz érnék, a fejemhez kapok, és ismét a zsebembe túrok.
− Erre vigyázz, légyszi! – nyújtom Katie felé a Nefeleddgömbömet, ami kivételesen most éppen nem piros.
Amikor a gépet kezdi állítgatni, akkor olyan telifogsoros vigyort villantok, mint még soha. Teljesen magam előtt látom, ahogy igazi hősként ünnepelnek majd, ha feljutok a Nagylépcsőház tetejére.
A kérdésére cselekedettel adom meg a választ, és bár látszik a fejemen az erőlködés, mégis válaszolok neki.
− Gyakoroltam – mondom először még minden probléma nélkül, hiszen csak egy kicsit remegnek a kezeim. Annyira nem vészes, majd megszokom az egészet. – Csak… Doku-men-tálj – szuszogom, miközben a következő lépcsőfokra koncentrálok. A fejemben ilyen epikus zene szól, ami csak a kalandfilmekben hallható, ahogy meghódítom a lépcsőfokokat.
Katie intésére nem is beszélek, csupán imbolyogva feltornászom magam a következő fokra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a rivaldafényt, és amikor Katie kicsit feljebbről lő egy képet rólam, akkor megpróbálom arra fordítani a fejemet. Ami amúgy már tök vörös lehet, mert a fene se gondolta volna, hogy átlépegetni a fokokon ennyire nehéz lesz.
− Tudja, a fene. Nem… számolom – lihegem, és talán tényleg jobb lenne, ha csendben maradnék, csakhogy ne legyen Garreth Pritchard a nevem, ha én ismerem a csend fogalmát. Az se segít rajtam, hogy Katie számolja a hátralévő fokokat, de erre nem teszek megjegyzést. Elszántan megyek felfelé, bár a hátamon és a homlokomon már most csorog az izzadtság, és a kezeim is egyre sűrűbben megremegnek a súlyom alatt, nem érdekel. Nem adhatom fel.
Egy pillanatra a következő foknál el is vesztem az egyensúlyomat, de a lábaimmal kalimpálva sikerül megtartanom magam, utána pedig néhány másodpercnyi néha imádkozás után meg is találom az egyensúlyomat, és nem vágódok el a földön.
− Aha. Megvagyok – szuszogok, bár lehet, hogy fizikailag még nem vagyok felkészülve erre a mutatványra, de akkor is tudnom kell, hogy mennyit bírok, így egy kis pihenő után már emelem is a kezemet, hogy folytassam az utamat felfelé.