Lilia & Max ~ An introvert person is like a mystery

Elég korán érkeztem a szerkesztőségbe, hiszen bár volt egy olyan érzésem, hogy Liliát ott találom majd, valahogy mégis csak kénytelen voltam becsempészni a legújabb novellámat a cikkek és egyéb írások közé. Igazam is lett. Lassan nyitottam be a helyiségbe, és halványan elmosolyodtam, ahogy a tekintetem az alvó lányra siklott. Ilyenkor mennyivel békésebb volt!
Szívesen felkeltettem volna, hiszen mostanában túlhajszolta magát, legalább is, én így vélekedtem, de nem ismertem annyira a tűrőképességét. Óvatosan közelebb lopakodtam, és elrejtettem az összetűzött novellámat a lapok között. Ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt, mert azzal lebuktathattam volna magamat, azt pedig egyáltalán nem akartam, mert letépte volna a fejemet, amiért egy ilyen fontos információt eltitkoltam előle.
Az életemmel játszottam, mégsem akartam beismerni előtte, hogy én voltam Parzifal. Ezt a titkot a sírba vittem volna. Azonban nem volt szívem magára hagyni őt, így elindultam a büfé irányába, és reméltem, hogy sikerül majd meglepnem őt egy kis reggeli finomsággal.
Nem tudtam milyen szendvicset szeret, így a legegyszerűbbet választottam, gondolván, hogy azzal nem lőhetek mellé, azonban a kávéval kapcsolatos igényeit jól ismertem. A reggelivel a kezemben tértem vissza hozzá, és meglepetten állapítottam meg, hogy azóta felébredt, sőt meg is találta az írásomat.
− Neked is szép reggelt, Lilia – köszöntöttem őt, ahogy belöktem magam után az ajtót, és elindultam az asztala felé, hogy átnyújtsam neki a kávét és a szendvicset. Persze, ő megelőzött, és azelőtt kapta ki a kezemből az ételt, mielőtt még letehettem volna. Nem tűnt jó kedvűnek.
− Végül is, lehet, hogy magamnak vettem, de most már mindegy – vigyorodtam el, miközben leraktam a kávéspoharat az asztal egy apró, mégis szabad felületére, majd megragadtam az egyik széket, és odahúztam Lilia mellé. Fordítva helyet foglaltam, rákönyököltem a támlára, és a fejemet a karomra hajtottam, amíg Lilia enni kezdett.
− Miért akarod ennyire megtalálni szerencsétlent? Nyilvánvalóan nem akarja, hogy tudják ki ő. Arról nem is beszélve, hogy semmi nyomod nincs vele kapcsolatban, vagy tévedek? – szólaltam meg puhatolózva, hiszen kíváncsivá tett, hogy tudott-e valamit rólam, vagy teljesen a sötétben tapogatózott-e.
− Egyáltalán jól ír? – nyújtottam ki a kezemet az általam gondosan összetűzött papírok felé, úgy téve, mintha teljesen ismeretlen lenne számomra az a kézírás.