Victoire J. Weasley

"Some people care too much. I think it's called love."

Nem: nő

Kor: 19 év

Vér: félvér

Születési hely: London, Nagy-Britannia

Iskola: Auror - Docendo Discimus Mágusakadémia (jelenleg passzív)

Roxforti ház: Griffendél

Munka: életművész, alkalmi munkákat vállal ahol érik

Családi állapot: hajadon

Patrónus: szentjánosbogár

Pálca: 11 hüvelyk, főnixtoll, ciprus

Mindent rólam

Vic úgy definiálható, akár a kergemarha-kór. Nincs pontos meghatározása, mert nem szerepel a könyvekben. Ha valakit megkérsz, hogy írja le őt, az legelő-ször külső leírással szolgál, a szemmel látható, megfogható ismertetőjegyei kerülnek előtérbe. Utána kerül csak terítékre, hogy mit rejt belül, vér és személyiség, kondérban fő a feje lágya az összes szándékával.
Vicky olyan, mint...
A suhanó árny, akit a pályán miután felszállt sosem találsz. A gyermekként ragyogó virágágyás, akinek megint pipitér gabalyodott a szőke loboncába. A keringő csészealj, aki rikító göncökben sasszézik, különc fülbevalói vígan izegnek ide-oda, akárcsak ő maga a régi hintában. A kecsesen szökellő, legtöbbször kellem és báj, de ha fázik hatalmas pulcsikba bújik, amiket fiúk aggattak rá valaha ámultan. A sziporkázó, aki már megint felsorolja az összes szót, amit ismer kifulladásig, viszont legalább nagykorúságának virágára megtanulta a csendet, ahogy a fákat, és azokat megmászni gyerekként; a tornacipő ma is csikorog a törzsön, a lábai ma is himbálóznak a magasban, vagy rendezi őket törökülésbe a kerti faházban, ahol szünetekben gyakran burkolózik magányba, azt mondja, menekül a gyerekhad elől, pedig valójában sosem tenné. A minden lében száz kanál, akit az izgat a legjobban, mi az a varázsige, ami mindentudóvá teszi, aki abba is beleüti az orrát és ott is megpróbál segíteni ahol és amihez semmi köze, így legtöbbször elutasításra talál. A gondoskodó állatbarát, akit a sárkányok és a hipogriffek igen lázba hoznak, de az emberekre sanda szemmel néz, nem tudja miért ezt kell viszonozza. Az illanó virágillat, akinek hajában újabb fonott koszorú kókadozik, ha elhervadt is már, ha dér csípi, ha harmat öntözi, nem zavarja, az még mindig olyan gyönyörű, mint amikor egybeszőtték. Az okos, aki szerint az ebcsont beforr, a rossz pénz pedig nem vész el - csak átalakul, ez mind saját tapasztalatán alapul, viszont nem tudható érti-e magára bármelyiket, vagy a terebélyes rokonságában akadt precedens példa. A prefektus, aki nem lehet tekintettel az indítékaid és tetteid ok-okozatjára, és könyörtelenül le kell vonnia azokat a pontokat - bármennyire is nem szeretné. A seprűlovas, aki a kviddicset csak játszani tudja, nézni képtelen, ahogy arra a Brazília-Bulgária meccs nemrégiben rá is világított, ennek okán kommentátor például sosem lesz, nem tudna elülni a fenekén. Az olykor buzgómócsing, aki lelkiismeretesen körmöli a beadandót éjbe nyúlóan és nem mindig ügyel arra, hogy másnap is éber legyen, úgyhogy maszkot kellene húznia, vagy fogpiszkálóval kitámasztania a szemhéjait, hogy az ebédet jóízűen tudja lapátolni és ne zuhanjon a feje a teli tányérba. Az elfoglalt, akinek nem lehet tudni önmagán és hobbijain kívül van-e élete, emiatt igaz barátja alig, sőt, szinte nem is akad. A barát, akit lányok ritkán tűrnek meg maguk mellett, az évek során mindig elkoptak a közeléből, így talán édesanyja képe miatt őrizhette meg egyedül nőiességét, hiszen a barátnőket fiúk pótolták, a BFF kitüntető cím birtokosa pedig a mai napig a most világutazó Teddy Lupin, vagy ma már talán több is. Az elkötelezett, aki a világ lustája szeretett volna lenni, de valahogy más mindig jobban érdekli, például a könyvtárban kajtatás, ahol jobbára mindig akadnak új könyvek a kezébe, amiket a nagy rohanásban nem lenne ideje végigolvasni, de ő addig küzd, mindegyikbe belevág, míg az anyókás, de visítani még mindig hangosan tudó Irma Cvikker meg nem inti, amiért még nem ért vissza a Himalájányi kötet, amit a legutóbb magával vitt, máskor ugyanennyi kerül vissza a polcokra másnapra. A törekvő, aki rosszul viseli a kritikát, és aki szeretne teljesen élni, és legalább mindent (is) tudni. Az éber, akiről az hírlik, titkon csodalöttyöket gyárt boszorkányos laborjában, hogy sose aludjon el és elkerülje a fáradtság szele - ami ha olykor mégis megtalálja, minden bizonnyal a gyengélkedőn köt ki, vagy különböző eldugott helyeken szunyókál, ahol sosem keresnék. A nyughatatlan, akiben a lekesedés, a válaszkeresés nem csillapodik, amíg meg nem találja, olyankor szinte csőlátásban szenved, egyedül a probléma izgatja. A maximalista, aki mindenből kiválót, vagy várakozáson felülit szeretne, legalább a testvérei miatt, de aki néha prüszköl és szipog gyógynövénytanon, mert allergiás a furunkulára, aki néha elfelejti egy manófelkelés dátumát, ha álmából ébresztik, viszont kitűnően idézi meg a patrónusát. Az olykor mélázó örök ellentmondás, aki valójában a gyors megoldások híve. A türelmetlen, aki akkor is elsőnek akarta kinyitni a karácsonyi ajándékát, amikor már testvérei voltak. A kíváncsi, aki gyerekként, mindig faggatózott, s ha nem kapott kedvére való és elegendő információt, maga kezdett kutakodásba Weasley-ék háza táján. Az álmodozó, aki gyerekes kedvtelésből ma is elfújja a pitypangokat, s olykor kíván, ha hullócsillagot lát, s nem foglalkozik a cinizmussal, ami azt mondatja vele: "Úgyse válik valóra." A lány, akiről úgy vélik kész nő, éretten gondolkodik, persze, akik ezt állítják nem látták a csak félig lakkos, pattogzó festésű körmöket, amikkel a pálcáját ugyanolyan erősen, félelemérzet nélkül, magabiztosan tartja, akár a békákat fogta a kezei között, az elmosódott szemfestéket - az egyetlent, amit néha használ -, ami a bután elvesztett fiúkat ugyanúgy elsiratta az egyik sarokban, mint a csigákat, amikre véletlenül ráugrott az esőben, és nem látják a lányt, aki mindez volt és emlékezik. A mogorva, aki gyűlöli a születésnapját, mert arra emlékezteti hányan haltak meg azért, hogy ő megszülethessen, s ha emiatt felvered fél szemmel sandít csak rád, amiben több az indulat, mint a tűz, ami kijöhet egy megtermett sárkányból. Victoire, akinek a neve hiába jelent győzelmet, örökkévalóig emlékezteti majd az árra is, hogy hányan haltak meg öregen, vagy fiatalon, de idő előtt, hogy mit követelt, a félelmet és rettegést, az elaljasulást, mikor az ember, az evolúció csúcsa, Isten remekműve önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, ezzel elhozva saját fejére a vészt, ami... Összeszámolnád hány csonka családot, megtört testet és szívet hagyott maga után, hány hullát, meg sem születettet és hogy hány árvát?
Victoire a legidősebb Weasley ivadék, akiről ugyan sosem tartották, hogy a legvagányabb mind közül, de aki szemrebbenés nélkül mindenkiért egyenként ezerszer állná ki a kínok kínját, az összes tiltott átkot sorban, és küzdene meg a leigázott sötét Nagyúrral. A Weasley, akinek a haja ugyan szőke, de akit szeplők sokasága borít. Az anyja és apja lánya, aki az apjától elhivatott szilárdságot, az anyjától jómodort és tartást, kettőjüktől pedig bátorságot és összetartást tanult. A Weasley és a Delacour, akinek megnyilvánulásaiban mindig fellelheted valamelyik szülő, vagy ős vonását, ösztönösen, jellegzetes megnyilvánulásait, vagy éppen azt, ami fel sem tűnik, a mozdulatot, amivel egy kósza tincset a haja mögé rendez, hogy a nyelvét kinyújtva koncentráljon, a fintort, amit akkor vág, amikor citromba harapott, vagy érvényesülhetnek az ízlelőbimbói, vagy rájött mennyire elszúrt valamit, megismered őket a finom mimikában, az arcán átsuhanó játékos mosolyban. A félig Weasley, akiről úgy szól a fáma, hasonlít a nagyijára, Mollya, aki olykor olyan kemény és könyörtelen, akár a szikla, máskor olyan omlós és lágy, akár a vaj, amit kenyérre ken a kellő indulattal és gyengédséggel megragadott kés. A falánk, aki az apjához hasonlóan úgy tünteti el a mugli kajáldában szerzett zsírban tocsogó csirkecombokat, mintha ott se lettek volna - ezen falatok elfeledett kalóriái pedig ugyanúgy szaladnak le róla, kivéve, amikor jóllakottan hagy időt magának az elheverészésre, megjegyzendően ez igen ritka, tudniillik, mindig rohan tovább valahova. A félig Delacour, aki júliusban mindig kicsit megtanul franciául, amikor a nagyszüleiknél töltik az időt, de mindig elfelejt, bárhogy próbálná őrizni. A jelenség, aki ha belép valahova nem lehet nem észre venni - mégis ez számára kellemetlen figyelem, hiszen tudja, nem önmagáért érdemelte ki -, köszönhetően az édesanyja ágáról örökölt véla géneknek, sajnos nem a magabiztos jármódjának, amit elsajátított tőle. A nyolcadvéla, akinek a bőre a sminktől olyan lesz, mint a pattogatott kukorica, ami jó, mert reggelenként nincs is ideje vakolatkenésre, esténként pedig annak lemosására. A szófogadó, aki sosem volt lázadó alkat, csupán amikor kijelentette: nem akar a Beauxbatons-ba menni. A nővér, akinek öccse és húga is van, pedig ő csak egy kismacskát szeretett volna, vagy egy kaméleont, esetleg egy pingvint, de házikedvenc helyett őket kapta. A felelősségteljes nővér, aki a szülei kérésének eleget téve igyekszik vigyázni a két fiatalabbra, rajtuk tartja a szemét, amíg azok el nem tűnnek a látószögéből, beépített ember, akinek ezen egy feladat jutott osztályrészül, s sokszor hiába kapkodja a fejét, a következő pillanatban már az orrnyergét masszírozza: "Mit csináltak már megint?", majd azonnal kattog is az agya, miként terelje ismét helyes útra őket. A segítőkész nővér, aki a korholó megjegyzések után végül mégiscsak megcsinálja az öccse háziját egy nagy lehűtő sóhajtás után. Az előrelátó nővér, aki próbálja megregulázni a húgát, megnyessegetni annak vadhajtásait - sikertelenül. A jó hallgatóság, a nővér, aki csendben és higgadtan tűri, ahogy az öccse beavatja éppen aktuális elképzeléseibe, világképébe, csínyeibe, minden apró-cseprő ügyébe és ezeket a köröket sorban újból és újból lerója, újből és újból végigmondja, majd magában mindig kijelenti: "Ma is jó nővér voltam, de ennél én jobb vagyok és jobb akarok lenni.", ezért igyekszik hatni a psyché-jére, a fejére beszélni, az értelmére hatni, hátha van egy kicsi ebben a nagy kamaszkorban, olykor ezt dacosan teszi, máskor idegesen, mindenesetre Louis tudja nővéréről milyen markáns, ha el akar érni valamit, az más kérdés, hogy hallgat-e rá. Az igyekvő nővér, aki a húgáról sem feledkezik meg, aki mindent máshogy csinál, mint ő, de a nagy egészen túl, a kis dolgok, a kis hibák ugyanazok, viszont teljesen meg akarja fejteni őt, hogy megértse mit miért tesz, segíthessen, ezzel azonban hadilábon áll, azonban mindmáig harcol, az emberek számára örök rejtély. A példátlan nővér, aki úgy él, hogy minden percben próbál tökéletes, követendő minta lenni - több-kevesebb sikerrel, annál nagyobb megfeszüléssel. Victoire, aki mindenkit meglepett, amikor bejelentette auror vagy az apja meséi után megkattanva átoktörő szeretne lenni, ám minden ellenző szó ellenére mégis tartja magát az elképzeléséhez, nagy benne az eltökéltség és az elhivatottság, küzdeni akar, hogy ami megtörtént, ne ismétlődhessen meg, viszont a politikát gyűlöli, azt a terepet meghagyja Hermione néninek.
- Ez mind vagyok - mondja ő -, ezerszín, millió és egyféle, s mégis egyetlen.

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,

idén lett csak készen, idén sem egészen.

Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe, minden lába ríme.

- Ha megnövök, akkor apa lesz a férjem - jelentette ki kerek perec egy szőke, szeplős ötéves, ahogy a copfba tuszkolt vöröshajú férfit nézte, aki az öccsét lovagoltatta a térdén.
Édesanyja, Fleur, letette a kést, félbehagyta addigi munkáját, a kislányra nézett, és hogy leplezze szórakozottságát, ujjait az ajkához emelte, hogy elrejtse a kibuggyanó mosolyát, mielőtt megszólalna.
- Victoire, d'hágám, ápád nem léhet a fé'jed - ellenkezett hangjában gyengéd szeretettel.
- Miért nem? - kérdezett vissza rögtön az alig a nő öléig érő apróság és hatalmas szemeit az anyjára, a mindentudóra meresztette.
Édesanyja újra csak elmosolyodott, majd mélyet sóhajtott, hogy válaszolhasson elsőszülöttének, viszont mire levegőt vett...
- Akkor Teddy lesz - vetette fel határozottan, majd kissé elbizonytalanodott. - A bátyám lehet a férjem?
Erre Mrs. Weasley már tényleg nem tudott mit felelni.

- Mon dieu! Ma fille, Victoire, nem viheted á húgodát a sáh'bá... - vonszolta ki a barnára mázolt csemetéket, azaz minket, anya. A húgom prüszkölt, s bár nem látható, csak később árulta el, hogy a sárpakolás alatt paradicsommá vörösödött. Életre szóló traumát okoztam. Pedig csak azt akartam, hogy kacagjon, hogy dagonyázzon, hogy szétcsúszó várkastélyt építsünk, hogy táncoljunk, szaladjunk az esőben, pocsolyába ugorjunk.
Mert Victoire Weasley aznap még nem követte olyan tűpontosan a szabálykönyvet. Vigyázó, példás testvér csak később vált belőle, amikor Dominique duzzogott játékossága okán, vagy amikor egyre több Potter és Weasley gyerkőcért feleltek, mert ők voltak a legidősebbek, vagy amikor az iskola falai között találta magát.

Lily rakta ki a képet, mikor pirinyó Pöttöm Panna volt. Megfejtett minket. Azt mondta nem vagyok Elzás, azt mondta a szőke hajam - mely akkor pontosan ugyanolyan fonatban omlott a vállamra, mint az övé - ellenére is olyan vagyok, mint Anna, nem érdekelték az érveim - emellett az sem, hogy a mi szüleink még élnek. A kisöcsénk, Louis, szükségszerűen Olaf kell legyen, bármennyire ágál is olykor az ellen, hogy puszilgassuk, ölelgessük. Pár évvel később kijelentette, hogy Dominique kiköpött Elsa. És akkor azt gondoltam megkérdezem, mi van a többiekkel, így hát finoman pedzegetni kezdtem a témát, feltörni, mint a macaront és a szerencsesütit. Ekkor közölte velem, hogy Sven kizárólag James lehet, mert ő - mármint Lily - nagyon szeretne szintén rénszarvas lenni, hogy segíthessen a Mikulásnak, mindenki más pedig troll... Teddy pedig végső soron, ki kell mondania kerek perec, hogy ő Kristoff, az alkati különbségek ellenére is, ezek sosem érdekelték, csak az emberek, amiket érzett és látott belőlünk, a látszat mögött. Beszélhetett neki az ember Pán Péterről és az árnyékáról. Elöntötte a pír az arcomat.
Lily kézenragadott, és húzott maga után: pofon kell csapni Hanst. De ki az a Hans?

Louis-szal bunkert építettünk. Takarókat feszítettünk ki, támasztottunk meg, párnákat dobáltunk be, a fényfüzérem húztuk végig a kis rejtekhelyünkön, hogy bevilágítsa. Plüssállatok katonás rendben ültek körülöttünk, mi elfeküdtünk. Egymást csiklandoztuk. Visítottunk és nevettünk. Akkor még nem én csináltam a háziját. Akkor még csak a nővére voltam, nem a pesztrája. Csínyt terveztünk a felnőttek ellen, az ő javaslatára. Eszement ötlet volt George és Ron bácsi saját találmányát használni ellenük, de akkor nem foglalkoztunk a lebukással, csak el akartuk képzelni mi történik akkor, ha nem leplezik le őket mindjárt az első pillanatban. Képtelen történeteket meséltünk, képtelen ötleteink voltak, képtelenek voltunk, hihetetlenek, néha szemtelenek.

James hangja szűrődött be, ahogy átkozódott, amiért ő a hunyó. Ahogy a kisöccsémet, Louis-t ismerem, már biztosan megnézett minket a szekrények alatt is, és a kulcslyukakban, feltételezve, hátha bogárrá zsugorodtunk, mert csalunk, halljuk az asztalláb nyikordulását, vélhetően most mászott ki alóla. Lily sipákolása, visongása, berobban a térbe, amikor azt kiáltozza, hogy ipiapacs, kapják el, mert csak akkor ér. Lábdobogások zaja utána. Lucy és Albus beszéde morajszerűen hallatszódott be, csöndesen találgatták a rejtekhelyünket. Rox és Fred a túloldalt megint egymást nyüstölték játékosan, nevettek, csakúgy, ahogy Rose és Hugo, így találtak rájuk, hallottuk mi is, amint egymást ugratták. Minnie okos egy jó rejtekhelyhez, de hamar ráun arra, hogy rejtőzködjék, saját maga jön elő. Molly pedig bevállalja a vagány és kifordult pózokat, illetve azokat a területeket, ahova senki más nem merészkedne. Őt a legnehezebb megtalálni. Olyan, mint egy kaméleon.
Mély levegőt vettem, szám sarkaiban mosoly bujkált, mely mindenmásodperces kitörésre készült. Teddy mutatóujjával jelezve próbált csitítani. Majd amikor kuncogni kezdtem, az ajkaimra tapasztotta a kezét, döbbenten bámultam a szemeibe, és elfelejtettem levegőt venni.

- Avery egy tündér - jelentette ki, mikor unokaöccse, James, azon méltatlankodott, hogy a mágiatörténet a világ legunalmasabb és leghaszontalanabb tárgya, és egyébként is, minek kell ezt neki megtanulnia, semmi értelme, a koboldok is minek lázadtak, semmi nem változik, csak őt nyomorítják azzal, hogy meg kell tanulnia a neveiket és az évszámokat, és kizárólag elmebeteg, vagy súlyosan elvarázsolt alak lehet az (persze utóbbi kifejtésére kevésbé választékos és tintatűrő kifejezéseket használt, vagy éppen ez a választékosság negatívan értendő és értékelhető), aki azt képzeli, hogy ezt a sok évszámot be fogja seggelni az ő örömére. Ez képtelenség. Victoire pedig igazán hitt benne, hogy ezek fontos dolgok, ezzel támasztotta alá vonzalmát és hivatástudatát az aurori pálya iránt, mert mindig vannak gyengébbek, akik védelemre, támogatásra szorulnak.

- Teddy - szólította meg tétován a fiút. - Ugye te nem csak azért vagy velem, mert egy kicsit véla vagyok? - tette fel a kérdést legjobb barátjának és komolysággal, feszülten nézett a szemeibe. Serdülőkora kezdetén, aminek mára a derekára, lassacskán pedig a végére ér, ez a kérdés létfontosságúvá vált. Hiszen ahogy a lányokat taszította, úgy a fiúkat vonzotta maga mellé, a kósza románcokat olykor Teddy kergette szét, ha megérettek rá, vagy még annál is előbb, a csalódás így is megvolt, a kisírt szemek, viszont ő állandó volt, a mindig barát. - Milyen színű a szemed igazából?

Egy időben azt rebesgették, hogy ő Lestrange kedvence. A feltételezést számos érvvel támasztották alá. Miszerint, és főleg a hollóhátas lányok szerint, túl jól értékeli a dolgozatait és az órai teljesítményét, emellett a párbajszakkörön nyújtott érdemei sem igazán kiemelkedőek, teljességgel átlagosnak mondható entitás, nem is tudják értelmezni, biztosan Rodney Lestrange kivételez vele, akinek Richard Avery beszélte tele a fejét Victoire nemlétező tehetségével, mert ő volt az egyetlen, aki kiváló RBF minősítést kapott Mágiatörténetből. Persze Avery azt nem is sejti, jegyzik meg rosszmájúan, hogy Rodney a különböző korrepetálások alkalmával - melyekre a lánynak az aurorfelvételi miatt volt szüksége, és gyakran osztotta meg akkori kétségeit, aggályait is tanárával -, máshogy is kapcsolatot létesített vele, állítják ők, a sekélyes mardekáros és hollóhátas lányok. A fiúk mást mondanak, közülük néhányan nagyon kajánul állítják, hogy ők bizony kihasználnák azt a lehetőséget, amit Rodney Lestrange nem, de sokan elismerik: Victoire tényleg tehetséges, az SVK-ban és a párbajokban úgy, ahogy a kviddicsben, gyorsan és jól reagált, viszont hozzáteszik, nem is látták máshogy, csak tanulni, nem tudták barátait sem megnevezni. Azonban annak, hogy valóban Rodney Lestrange kedvence és kegyeljte lett volna, máig nem derült ki van-e bármiféle realitása.

- Teddy Victoire-ral smárol! - kürtölte szét az állomáson tartózkodó minden rokonának James Potter. Ébrenlétében, döbbenetében érték a kimondott szavak. Tényleg ez történik. Nem álmodja. Ez a bizonyosság megijesztette. Mert a kimondásuk megfogható valósággá, megtörtént múlttá és jelenné tették. Victoire Weasley a King's Cross forgatagában állva, s azon kívül is, teljesen elbizonytalanodott, abban jó-e ez így. Hirtelen elszégyellte magát, ahelyett, hogy örült volna, ahogy James-t és őt leszámítva mindenki más. Felkavarta az elmúlt néhány perc. Nem tudta mit kezdjen a helyzettel. Hogyan illene, hogyan kellene reagálnia, helyes-e mindez. Hiszen Teddy mégiscsak a legjobb barátja.
Amikor ajkaik elváltak egymástól íriszeiben sokféle érzés kavargott: halvány öröm, sokk, zavarodottság, ijedtség, s főleg az, rémület, értetlenség. Zavarban volt. A fiúra nézett, majd a távolba, ismét rá, majd lesütötte szemeit, tekintete cikázott, majd felemelte állát, hogy újra találkozhasson pillantásuk. Szíve hevesen kalapált. Arca kipirult. Mit mondjon most? Mit kell ilyenkor mondani? És neki? Neki mit kellene mondania, ha nem azt mondja, amit mindenki másnak kellene mondania?
- Vic?
- Igen?
- Én...
- Te...
- Menned kéne... Lekésed a vonatot.
- Mennem kéne... Teddy!
- Igen?
- Vigyázz magadra!
- Te is.
Később úgy bélyegezte, hogy ez az évezred legkínosabb párbeszéde volt, annak ellenére, hogy két évtized nem telt még el ebből az ezer évből. És ha ezzel színházban találkozna, bizonyára értetlenül pislogna értelmetlenségén, s a dramaturg pályaalkalmasnak találásán.  Úgy akart minderre gondolni, mintha meg sem történt volna. Leveleiben nem tett említést róla. Olykor eszébe jutott, akkor zavarba jött, őrlődött, majd elhessegette. Nem akarta, hogy így legyen. A karácsony és a húsvét különösebb volt, mint máskor. A nyár is. Aztán elment. Valahova. Merlin tudja merre jár.

Álmosan dörzsölte a szemét, mezítlábasan vette a lépcsőfokokat, a talpa hozzátapadt a parkettához, ahogy leért, hallani lehetett valamiféle cuppogást, biztosan ezért nézte rögtön mindenki őt, amikor álmatagon nyújtózkodott a levegőbe emelve ökölbe szorított karjait, hatalmas légyfogónyit ásítva, ahogy megállt a konyhapult és a szekrények előtt, hogy müzlistálat, kanalat, kinyitva a hűtő- tejet, majd a szépen ívelt tölgyfajtót müzlit vegyen elő a polcról. Előbb a színes karikák kerültek a tálba, azt öntötte fel tejjel. A család többi tagja még mindig feszülten figyelte. Neki ez azonban csak akkor tűnt fel, amikor egy nyelésnyi adagot vett a szájába a reggelijéből a kanál segítségével, s az evőeszköz a szájából kikandikálva állt meg a levegőben, ahogy elengedte azt addig tartó kezével. Egy röpke pillanat múlva akarta csak megkérdezni, hogy miért bámulják. Addig elfelejtett rágni is, nyelni is. A tej kicsoroghatott volna, a müzli megszívva magát kiömölhetett volna, a kanál kieshetett volna a szájából, s a földön landolhatott volna mind. Helyette azonban foga alatt megroppantak ugyan a müzlidarabok, ám mégis rágás nélkül, egyben akarta lenyelni őket. Victoire természetesen köhögni kezdett és prüszkölni, arca elvörösödött az átmeneti oxigénhiánytól. Még szerencse, hogy a tálkát keze nem eresztette el, s ezen akcióra, ahogy lenézett észre is vette, hogy tartogatja, s biztonságba helyezte a pulton. Menet közben bohókás, mesés mintájú pizsamájának ujjával megtörölte a száját, és a bagolyhoz sietett, akinek csőréből elvette a levelet, és szemérmetlenül széttépve kezdte bontani, türelmetlenül. Családja továbbra is feszülten figyelt, ám ekkor már köréje gyűltek. Dominique illedelmesen állt meg mellette. Louis a nővére elé akart furakodni, hogy ő láthassa először a levelet, és kibetűzhesse, kiszótagolhassa, értelmezhesse a tintával ráírt szavakat.
- Louis, nem káp levehgőt - szólt rá Fleur kópé kisfiára, majd tekintete ismét legnagyobb lánya keze ügyére siklott, és várt, csendesen, reményekkel tele, mosollyal az arcán.
Bill tőle szokatlan módon próbált nem feszengeni, hiszen sejtette, dehogy sejtette, tudta (!), ismerte a lányát.
Victoire közben szétkapta a pecsétet, s kihajtogatta a pergamenlapokat, s az első lapon lévő címzést átugorva kezdte olvasni családjának a levél érdemi tartalmát:
- "Kedves Ms. Weasley,
Örömmel értesítjük..."

A pulcsit, melyet gondosan összehajtva tartott a kezében, és amelyen egy nagy V betű volt, a poggyászba tette, azaz jobban mondva: gyűrte. Csakúgy, ahogy az édesanyjától kapott naplóját, az apjától való hibás pénzérmékből álló gyűjteményt, a Dominique-tól szármízó parfümöt és egy virágos szalagot, melyeket annyira megszeretett, Louis megunt és kinőtt játékát, melyet áthajított hozzá, tagadhatatlanul az öccse illata telepedett meg rajta, nagyszüleitől kapott foltozott párnáját, másik nagyszüleitől származó párnáját, a szép ruháját, ami szerinte is az volt, s amelyet Gabriella néni vett neki, Charlie bácsitól a bébisárkánytejfog-karkötőt, kéretlen ám talán majd hasznos jótanácsokat Percy bácsitól, George és Ron bácsitól telefül, dodorlohasztót és persze Ijesztő viszketőt, arra az esetre, ha valaki kekeckedne vele, Hermione néni könyvét, egy cikeszt Ginny nénitől és Harry bácsitól, homlokcsókot Andromedától, sok meleg ölelést a család minden más tagjától és az összes emlékét. Nem pakolhatott több mindent, a tágítőbűbáj ellenére is félő volt, nem bírná el, s tartalma elkavarodna. Ezen a ponton összezárta a táskát. Mélyet sóhajtott, majd felnézett. Tekintetét végigvezette szobáján. Elidőzött a fényfüzér világította fényképeken, vizsgaeredményein, prefektusi jelvényén, iskolaelsőségéért kapott kitüntetésén, az első elkapott cikeszén, felvételi levelén, könyvein, préselt virágokon, illatgyertyákon, leveleken, születésnapi köszöntőkön, mert az összeset elrakta, ahogy a csomagolópapírokat, a fiókjában lapult néhány aszfaltkréta is, melyekkel ugróiskolát rajzolt annak idején, megemlékezett addig kidolgozott tételeiről is az ágy alatt. Legszívesebben mindent és mindenkit elcsomagolt volna, beleszuszakolta volna az egész életét csomagja apró réseibe, mindazt, amitől most meg kell válnia erre az útra készülve, ám nem tehette. Egy pillanatra elbizonytalanodott egészen biztosan jó döntést hozott-e, s a másodperc tört részével később már érezte, hogy ennél nem is lehetne biztosabb semmiben. Az ajtó felé nézett, haját kontyba csavarta, mely pillanatokon belül lófarokba bomlott. Nem engedelmeskedett senki szándékának, és akaratának.

Molly nagyi füle jelent meg a kijelzőn.
- Csak tedd le az asztalra nagyi, csak... Csak döntsd a vázának!
- Ezek a muglik... Micsoda találmány! Eszem azt a csöppnyi kis eszüket! - lelkendezett a háttérben Arthur nagypapa a beszélő, képet közvetítő szerkezetet figyelve.
Már rossz ötletnek tartotta, hogy egy muglivívmánnyal tartsa fent a kommunikációt nagyszüleivel. Nevetséges volt azt gondolnia, hogy ez egyszerű feladat lesz.
- Nagyi, így csak a füledet látom - húzódik mosolyra Victoire szája sok-sok mérföld messzeségben. Majd megjelent a plafon, ahogy vélhetően az asztalra került a készülék.
- Hajoljatok fölé - kuncogott.
- Így? - Ezúttal orrlyukakat látott. Ekkor már kacagni kezdett.
- Mondtam, csak döntsétek a vázának - kezdte újból kedvesen, tőle szokatlan türelemmel. Majd mikor végre megtették, még mindig túl közel voltak. Eltöprengett egy pillanatra, de ilyenkor biztosan ki kell hangosítsa a kütyü. - Oké, csak hajoljatok hátra! Tádáámm. - Jazzkezek. - Láttok?
- Kis drágám, hogy kerültél bele ebbe a micsodába?
- Telefon, nagyi.
- Tele... fonal?
- Az - talán nem kellene tovább magyarázkodnia. - És sehogy, ez csak olyan, mint a képek a Reggeli Prófétában. Csak nekem hangom is van.
- Mi a nyavalyáért kellett ennek a fiúnak olyan messzire mennie? - kezdte nagyi elfáradva a modern muglitechnika beüzemelésében, amit a hiányom okozott. Valamiért mindenki teljesen biztos volt abban, hogy miatta indultam el én is.
- Nem tudom, nagyi.
- Biztosan megvolt az oka rá, nem? - kérdezett bele energiájából mit sem veszítve Arthur nagypapa.
- Biztosan. - Az ajkaimat rágom.

Az első évében találta ki. Az Akadémián eltöltött első évében, amire évek fáradtságos munkával, éjével és nappalával készült. A felvételire, az ottlétre, az auror hivatás későbbi végzésére. Képtelen volt figyelni az óráin. Képtelen volt bárhol máshol bármire figyelni. Sokkal többször járt az a fejében, hogy ő volt, hogy világgá kergette Teddy Lupint, hogy nem bírta azt mondani, hogy maradjon. Először cserediák akart lenni, otthon Kagylólak tengerpartján elheverve az eget bámulva hűvöskés, szeles tavaszban. De ahhoz akkor már elkésett, itt szigorúbban vették a határidőket, amelyeket első alkalommal nyújtott volna tovább. Szüleinek így adagolta a passzív félévei történetét. Valóban mozgatja a világ sok szeletének megismerése, de sokkal inkább az érzés mozgatja, ami elhatalmasodott rajta, mert úgy érezte, hogy meg kell tennie. Valójában szó sem volt cserediákságról, ez sokkal inkább a határainak feszegetése. Elindul reggel, s nem tudja hol köt ki estére. Néha emberekhez verődik, máskor egyedül van. Nem tudni hol alszik, mikor mit csinál, hogy pénze legyen, vagy mit eszik. Édesanyja vélhetően szívrohamot kapna, ha mindent tudna, ám Victoire egy ideje nem jön zavarba. Egészen pontosan azóta nem jön a kelleténél jobban zavarba, hogy Teddy-t utoljára látta. Talán el kéne felejtenie. Talán tovább kellene lépnie. Talán újra kellene terveznie az életét neki is.

Családom

William Arthur Weasley
A farkasszerű erős férfialak, akinek láttán fiúk tettetett magabiztossága inába szállna mellettem állva. A nagyétkű, akitől eltanultam mindezt. Minden csodálatom és áhítatom tárgya, aki a nyakában velem tett meg súlyos kilómétereket kirándulások alkalmával, vagy vitt a karjaiban, miközben én békésen szunyókáltam. Aki a maga férfias csöndjében képes megérteni, abban a jelentősben, amikor megfeszülsz, hogy láthatatlanná légy visszafojtva a levegőt, tudja mit jelent az, hogy el kell mennem, átérzi, talán irigy is, elsimítja anya könnyeit, de elenged, hisz bennem, tudja, hogy úgyis hazatalálok.

Fleur Isabelle Weasley (née Delacour)
A kellem és báj, a tartás és megtestesült szeretet. A kecses őzgida, aki asszonyállattá, anyamedvévé vedlik, amint a szeretteit fenyegetik, a szélsőségekkor olyan ő, mint Molly nagyi - aki mégis tagad bármi hasonlóságot -, hiszen máskoron húzódik köztük ég és föld végeláthatatlan határa. A finom hölgy, ki gyermekként mégis cipelve, fogódzva a karjára vett, ki lágysággal fésüli ki a gubancokat a hajamból, ki ősszel a sárdagonya széléről gyengéden szólongatott, télen a hóemberre azonban kalapot és sálat kerített, akinek franciás angolságát mások megmosolyogják, mi magunkénak valljuk, s könnyedén szalad ki a szánkon, aki homlokon csókolt akkor, amikor a Roxfortba mentem, s Teddy lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám, aki szelíden homlokon csókolt akkor is, amikor a nyakamba vettem a világot, s nem szegte a kismadár szárnyait.

Dominique Weasley
Louis Weasley

Volt-nincs szekrény legmélyén egy ködös emlékkép.

Apróságok

Rózsa, eső, föld, gránátalma, pillecukor, mézeskalács, régi könyvek, egy dohos szekrény szaga és egy ismeretlen, ám mégis ismerős illat, amelynek a nevét nem tudom, sem eredetét, de megynyugszom tőle, elsimítja minden égnek meredő idegszálam.

Régen talán azt gondoltam, hogy a családom bennem csalódó arcai. Ma már valami sokkal ijesztőbb: holttesthalmok, amelyek közül néhányuk arcát vizsgálva jól ismert vonásokkal találkozom.

Nagy, hangos-zajos, izgő-mozgó család képe sejlik fel. Maszatos ujjak nyoma az asztalon, felborult váza, belőle szívárgó víz, foltos abroszon elfekvő virágcsokor, egy nagy nyitott üvegajtó, melynek résébe kifújja a szellő a leheletnyi finom függönyt, rajta keresztül pedig behalatszódik a gyerekzsivaly, -zsibongás, kutyacsaholás, kerek, gördülő kacagás.

Könyvekkel molyolás, színházba-, moziba járás, túrázás, világjárás, varázsigékkel szöszölés, a süteményes tál patikatisztára nyalása.

Örülni az apró dolgoknak.
Előbb kérdezni, azután cselekedni (ám ennek gyakorlati megvalósításában olykor kudarcot vallok).
Sosem belenyugodni semmibe.
Elfogadni mindent és mindenkit.

Pálcát szegezek a szeretteimre.

A pletyka, mások szidása oktalanul, a "Miért nincs kész? Miért nem álltál még neki? Mi lesz így belőled?" és egyéb kérdések...

A családom, a maguk káoszának kellős közepén.

A porcicók az ágyam alatt.

Az önállóságomra.

Eltüntetném a csomagjait, hagynám, hogy lábuk kéljen, majd pofon csapnám, megcsókolnám Teddy Lupint.

Kezdő, majd elismert aurorként, ez persze némi ellentmondásban fonódik össze azzal, amit Edevis tükrében látni vélnék.

Egynyolcad véla vagyok.