Miért van az, hogy ebben a putriban soha nem működnek a dolgok? De komolyan, akárhányszor idevonszolom a hamvas kis seggemet, valami elbaszódik, de olyan szinten, hogy utána három hétig jeget eszek vacsorára, mert a főni azt mondja, hogy én kureltam el. Hogyne, valószínűleg a munkaidőm után bent maradtam ebben az ótvar hentelőben, hogy penészt varázsoljak a fél éves csirkelábra, amit nem tudott eladni, mert ezek a burzsujgeci britek nem vesznek ilyeneket. Nem tudom, honnan vette, hogy majd neki abból profitja lesz, lehet valamelyik lepukkant kelet-európai országból szalasztották, ahol még a kavicsokról is leszopogatják a mohát a csövesek. De ez a vadbarom tényleg elhitte, hogy nekem ilyen hobbim van. Sosem vádolt meg azzal, hogy lopom a jóféle steaket meg darálthúst, ami valós lett volna, de a retek kaparót bepenészelem, nem? S ha a fogát beverem, aszondja gané vagyok. Szóval kellően felment bennem a pumpa, de nem a budis, azt az ő ráncos análrózsájának szántam, de fejjel előre, hogy kifelé jövet a tüdejét is magával szippantsa a vákuum. Úgyhogy tudod, ki fog ma rendesen dolgozni és eltakarítani... Megvártam mindig, amikor nem volt az üzletben vásárló, aztán odamentem a nyitott ablakhoz vagy bagózni, vagy a postabaglyok felé hajigálni a penészes csirkelábakat. Némelyik örült neki és elfogyasztotta, remélem, telibe is fossák azt, akinek éppen valami biztosan kurvafontos levelet visznek. Egy másikat úgy fejbevágtam vele, hogy kezdtem azt érezni, kviddicseznem kellene, mert pofás hajtó válna belőlem. Ő mondjuk nem értékelte és hangosan vijjogva indult meg felém, kár, hogy úgy rávágtam az ablakot, hogy csak úgy csattant rajta. Mondanám, hogy sajnáltam, de elég cudar feje volt a jószágnak ahhoz, hogy ne tudjon érdekelni a bosszúsága. Úgyis hamar lelépett. Éppen a sokadik bagómat szívogattam az ablakpárkányra könyökölve, mellettem a vödörnyi csirkemaradvánnyal, potenciális áldozatra várva, amikor megláttam azt. Már megint ez a tetves galamb vagy karvaly vagy fülemülefaszombele. Ott ült tőlem fél méterre és pislogás nélkül, meredten bámult a pofámba, mintha attól okosabb lenne a tekintete. Nem hiszem el, hogy ez a retek ennyire ideszokott. Biztos eteti valamelyik brunyaszagú öregasszony, aki az üzlet fölötti, minisztériumi kiadású lakások egyikében élt, amit csak azért kapott meg nyolcvan évvel ezelőtt, mert lefialt nyolc kis nyomorultat és megszánták a csinovnyikok. Azok képesek csak erre, aztán persze én vagyok a kapdbefaszom, amikor mondom nekik, hogy száradjon a picsájukra a szaros pelenka. - Mi van, sasfaszom? Már várod azt a vén kurvát, hogy megtömjön rothadt kenyérrel? -Nem válaszolt - nyilván nem, mert egy kicseszett galamb volt, szerintem jobban összefosom magam, ha verset kezd szavalni, mintha a nyakamba fosik. -Húzzál innen, terjeszted itt az ótvarodat! -Kinyúltam felé, hátha megijed és elrepül, de vagy nagyon vakmerő volt, vagy kurvabuta. -Hogy te mekkora selejt vagy... Kiszedtem egy sikamlós, penészes, undorító csirkelábat és felé hajítottam.
A mai napom is épp olyan eseménytelenül telt, mint az összes többi. Legalább is, mostanában, mióta Mr Ollivandert nem láttam, azóta minden ellaposult. Így alig vártam, hogy Gerbera nénit elnyomja az álom, és a kedvenc hobbimnak szentelhessem az időmet. Tudtam, hogy dolgozik. Pontosan tudtam mindent róla, vagy legalább is, mertem állítani, hogy elég sok dolgot kiderítettem vele kapcsolatban, amióta ideköltöztem. Így aztán galambformában kedvem szerint bámulhattam őt. Mindig rácsodálkoztam, hogy mennyire cuki szöszi haja van, és mennyire szeretem a mogorva ábrázatát. Még az sem zavart, hogy cigizett, már hozzászoktam, hogy a legtöbb szerelmemnek valami furcsa oknál fogva a cigaretta egyfajta szenvedély volt. Eleinte a szomszédos üzlet ablakából figyeltem őt ábrándos tekintettel, és azon járt az eszem, hogy mennyire szeretnék hozzáérni a hajához, vagy az arcához, amikor azt vettem észre, hogy dobálózni kezdett. Vagyis, most éppen nem engem, hanem a baglyokat, szegényeket sajnáltam egy picit, de hát lehettek volna annál okosabbak, hogy a közelében repkedjenek. Egyedül én voltam olyan merész, hogy amikor szünetet tartott, áttelepüljek a hentesablakba, de én kivételezett eset voltam. Továbbra is úgy meredtem rá, mintha maga Merlinre, vagy a magnixek által ismert egyik istenre tekintenék áhítattal. Beszélt hozzám, magamban jót kuncogtam azon, hogy még mindig azt hitte, valódi madár voltam, pedig egyáltalán nem próbálkoztam fenntartani az álcámat előtte. Hát nem cuki amúgy? Mármint, elég volt felém fordulnia, és máris éreztem, hogy apró galamblábaim megremegtek. Annyira, de annyira szerettem volna válaszolni neki! Mégis, madárként ez nem volt opció. Azzal sem ijesztett meg, hogy rám förmedt, és kinyúlt felém. Csupán kitártam a szárnyaimat, és akár arra is készen álltam, hogy ráugorjak a karjára, ha nem akart csillapodni. Sose bántanám egyébként, de nem fog olyan könnyedén megszabadulni tőlem! Ő volt az életem értelme, még akkor is, ha éppen nem tudott róla, és nem terveztem elengedni őt. Nem járhattam úgy, hogy a másik negyvenhárom sráccal. Azonban, mivel azt mégsem szerettem volna, hogy megkínáljon egy csirkelábbal, így kénytelen voltam elrugaszkodni a párkánytól. Csapkodtam párat a szárnyaimmal a levegőben, majd odébb reppentem. A hentesüzlet mellett volt egy apró sikátor, ahol jól el tudtam rejtőzni a kukák között, és ott vettem vissza az eredeti alakomat. Szerettem volna beszélgetni vele, hiszen olyan ritkán akadt lehetőségem másokkal időt tölteni! Gerbera néni történetei pedig egy idő mindig unalmassá váltak, de biztosra vettem, hogy Stuart sokkal, de sokkal több mesélnivalóval rendelkezett, mint a néni. Meg aztán sokkal édesebb vonásai is voltak. Így leporoltam a pólómat, immár emberi formában környékeztem meg a szerelmemet. Lulu biztos dühös lett volna rám, amiért ezt csinálnom, de hát amiről nem tudott az nem fájt neki, ezért egy édes mosollyal az ajkaimon léptem a nyitott ablakhoz, és könyököltem a párkányra azon a helyen, ahol az imént még galambként gubbasztottam. − Mit ártott neked az a szegény galamb, amiért le akartad dobni? – kuncogtam, miközben lehajoltam, hogy felvegyem a földről a húsdarabot. − Ugye tudod, hogy másképp is meg lehet szabadulni ezektől? Vagy így vezeted le a feszültséget? Lecsapod az errejárókat? Jó móka amúgy? − zúdítottam rá a kérdéseimet, hiszen látod-látod drága Stuart, tudtam én beszélni, de ezek után szerintem kétszer is hajlandó leszel majd meggondolni, hogy melyik formámban szeretnél találkozni velem.
Vendég
Kedd Júl. 06, 2021 6:59 pm
Hiába hittem azt, hogy a célzótehetségem fenomenális szinteket ért el, amiért tarkón kúrtam azt a postabaglyot, most mégsem sikerült olyan ügyenesen céloznom, a csirkeláb ugyanis elkerülte azt a tetves galambot. Egyáltalán a faszért ül itt, férges és éppen próbálja kifosni őket magából és azt csak a hentesüzlet mellett tudja csinálni? Érted, a hentesüzlet mellett, ahol mindennek tök faszán tisztának kéne lennie. Az már mindegy, hogy amúgy az ÁNTSZ egyetlen pillantás után zokogva kapcsolna le minket, de azért a galamb ne fossa már ide a galandférgeit kéremszépen. - Úgy van, repkedj vissza anyád seggébe te gecimadár! -szóltam utána, miután az a nyomorult felröppent és az út vége felé vette az irányt, vagy tudom is én, merre. Persze épp ekkor kellett egy hatszáz éves múmiának elsétálnia az ablak előtt, amiből én a madárral társalogtam, és nyilvánvalóan úgy is kellett rám néznie, mintha a legmegbotránkoztatóbb dolgot mondtam volna egy állatnak, aminek akkora agya lehetett mint egy fél dió. Majd biztosan zokogva repül a galambtanács elé, hogy elsírja nekik galambbánatát, hogy valaki kurvára meggalambbántotta. -Mit néze’, banya? -Kéretlen dolog bepofázni egy öregasszonynak, aztán felé fújni a cigifüstöt? Nem tudom, miért engem kérdezel, mert ha az, ha nem, én megtettem. Az öreglány arcáról tisztán le lehetett olvasni, mennyire nem értékelte a frappáns megszólalásomat. -Ne bámulj így, mert kiesik a szemed, te aszott reklámszatyor. Nem tudom, mit morgott a vénség a bajsza alatt - mert gecire volt bajsza, haljak meg ha nem -, de gyorsan elbotorkált mind az öt lábán, amiből egyik bot volt, a másik kettő meg pár évszázaddal ezelőtt még női mell lehetett, mára viszont végtagként is használhatta őket. És ebben a pillanatban jelent meg ez a bolond is. Mi a fasz van ma, de komolyan? Ráadásul beszól, amiért hozzá mertem vágni egy csirkelábat a galambhoz. - A jóisten faszára, te már megint itt vagy? -nyögtem fel elgyötörten, amikor megállt a párkánynál. Ösztönösen húzódtam arrébb, mintha nem lettem volna amúgy is kartávolságon kívül. -Komolyan képes voltál azt nézni, ahogy elkergettem azt a pestises sasfaszomot, hogy ne terjessze szét a húsra a lepráit? Na látod, pont ezért, jól jön, ha az embernek van legális munkája. -Csak tudnám, miért válaszoltam ennek az agyhalottnak a kérdéseire. Végignéztem, ahogy felveszi a földről a romlott csirkelábat és már előre rám tört a hányinger és zöldült el az arcom, mert meggyőződésem volt, hogy bele fog harapni. Amilyen kettyós volt, simán kinézem belőle, hogy megteszi… de hála a jó életnek, nem tette meg. - Legalább annyira jó móka, mint téged megdobálni -vágtam rá cenzúrázatlanul, amit gondoltam. -Az az egy baj van, hogy vissza tudnál dobni, azt pedig kurvára nem akarom. -Azért az elszívott cigicsikket felé pöcköltem, de a közelébe sem ért, amikor a macskaköveken landolt. -Neked nincs amúgy valami más dolgod? Csak kérdezem.
Annyi féle srác tetszett már nekem az évek során, hogy már teljesen hozzászoktam az egyediségükhöz. Stuart-ban például az volt a különleges, hogy irtóra csúnyán beszélt, mégis remekült szórakoztam rajta. Én mondjuk képtelen lennék kiejteni azokat a szavakat a számon, és biztosra veszem, hogy ha Gerbera néni ezt hallaná, akkor kipattanna a betegágyából, szappant ragadna, és addig mosná a számat, amíg szép tiszta nem lenne. Sőt, ha Stu átjönne hozzánk vendégségbe, akkor lehet, vele valóban megtenné, pedig Merlinre mondom! A nénit nagyon nehéz mozgatni, hiszen kissé túlsúlyos, de jelen helyzetben nem hiszem, hogy a fizikai korlátok gátolnák őt abból, hogy Stuartból „rendes, brit úriembert” faragjon. Mindenesetre a dobálódzás ráébreszt arra, hogy ha beszélgetni szeretnék vele, akkor bizony nem fogok tudni galambként kommunikálni, pedig nagyon igyekeztem ám agyhullámokkal üzenni neki. Azt hiszem, ezt a nemlétező képességemet még csiszolnom kellene. Vajon hol találok ebben a városban valakit, aki legilimenciára tanítana? Épp elcsípem, ahogy elküld egy öreg nénit melegebb éghajlatra, bár nem tudom, szegény nő mit követett el, de Stu amúgy is harapós kedvében lehetett. Mondjuk, nyilván rossz kedve volt, ha penészes csirkelábakkal dobálja az utcán lévőket. A kifakadására elnevetem magam, ahogy a párkányra könyökölök, pedig Merlin hosszú szakállára esküszöm, hogy teljességgel ártatlan vagyok! Édesen mosolyogva pillantok rá. − Tudod, néha lehetnél egy kicsit kedvesebb is az emberekkel. Ez a mogorva ábrázat nem áll jól neked – döntöm oldalra a fejemet, és automatikusan mozdulok közelebb, ahogy ő hátrálni próbál. − Csupán erre jártam, amikor láttam – vonom meg a vállamat. Nagy, kék szemeimmel továbbra is az arcrezdüléseit vizsgálgatom. – Egyébként az egy galamb, és a galambok nem terjesztenek semmilyen betegséget – kuncogok, és bár szeretném azt hinni, hogy csak a drága húsait akarta védeni, tudom jól, hogy nem így van. − Meg az én munkám is legális. Beteggondozó vagyok, vagy ápolónő. Nevezd, ahogy szeretnéd – vonom meg a vállamat, miközben a párkányra helyezem a húsdarabot. Elég undi, de mégsem kellene szanaszét hagyni, mert a végén valami kóborállat megszerzi magának, és lehet, hogy rosszul lesz tőle. Ahogy zöldülni kezd az arca, én még inkább felnevetek, hiszen nem értem a problémáját. Az előbb még ő fogdosta ezt a csirkelábat. − Mondd Stuart, miért vagy ilyen agresszív? – billentem oldalra a fejemet, hiszen én nagyon szívesen segítenék a cuki fejének, ha hagyná. Nekem aztán tényleg bárki kiöntheti a szívét, szívesen meghallgatom, és tanácsokkal is ellátom az embereket, ha kérik. Ösztönösen húzódok odébb, amikor elpöcköli a cigicsikket, de a mosolyt nem sikerül eltüntetnie az arcomról. – Amúgy lehet, hogy kicsit erősebb vagyok, mint egy galamb, és vissza tudnék dobni, de én nem csinálok ilyeneket. – Ha még hógolyózásról lett volna szó, akkor azt mondom, hogy szívesen megdobálom vele, hiszen az remek móka. De csirkelábak! Ennyire még én sem vagyok őrült, és ha erre járna a felettese, akkor nem hiszem, hogy örülne a látványnak, hogy Stuart húsokat hajigál. A következő kérdésére kicsit lebiggyesztem az ajkaimat, és felegyenesedek. Az előttem lévő kavicsokat kezdem rugdalni. − A néni elaludt. Ilyenkor azt csinálok, amit szeretnék, így elmentem sétálni – igyekszem a lényegre fókuszálni, mert tudom, hogy a legtöbb fiú nem szereti a felesleges fecsegést. De azért csak megtoldom a mondanivalómat egy-egy gondolattal. – És szívesen beszélgetek másokkal, de nem ismerek sok embert – pillantok rá szomorúan, remélve, hogy az ártatlan bociszemeimmel megolvasztom azt a kilométeres vastagságú jeget a szívén. Mert Stu jelenleg pont olyan undoknak akart feltűnni, mint Mr Grincs, de én tudom, én látom, hogy a lelke mélyén jó ember.
Vendég
Vas. Júl. 25, 2021 2:02 pm
Azt hiszem, kicsit túlságosan lefoglalt a vénasszony szapulása, amiért nem volt képes a maga dolgával foglalkozni (inkább ment volna el leborotváltatni a bajszát, amit minden pelyhes állú tinifiú megirigyelne), mert nem vettem észre időben, hogy megjelent mellettem ez a kretén. Ha én ezt tudom, bebaszom az ablaktáblákat, az ablakot, az ajtót is kulcsra zárom és átfordítom a NYITVA feliratot ZÁRVÁ-ra, aztán bekuporodok a sarokba a retkes vödörrel meg a varázspálcámmal, készen állva arra, hogy az életemért harcoljak. - Kedves vagyok én baszod, hát nem látszik? Meg is dobhattam volna azt a mazsolatesű szipirtyót, de nem tettem. Azért, mert kibaszottul kedves vagyok. -Nyilván nem voltam az, de persze minden nézőpont kérdése. Ha én egy gecinek tartom magam, akkor tuti geci vagyok, amúgy is ki merne ellentmondani nekem? A digót leszámítva, az mindig be tud pofázni valamit. Felhorkantam a válaszára, elég hihetetlen volt, hogy képes volt azt a dögöt mentegetni. Egyáltalán miért van nekem ilyen kurva nagy balszerencsém, hogy egy napon belül ez a bolond meg az a redvás tyúk is zaklatnak? - És ezt honnan tudod? Megkérdezted tőle? Csirip csirip dzsuvás vagy-e sasfaszom? -Biztosan nem ez volt a helyzet és még az is lehet, hogy többet tudott rólam az állatokról, talán a galambokról még inkább, de ezt nem feltételeztem róla. Amennyi időt arra fecsérelt, hogy engem tartson rettegésben, biztos nem olvasott könyveket azokról a kurva ablakfosó szörnyekről. - Nem tudom, kit gondozhatsz, de nyomorultat nagyon sajnálom. Biztos a seggébe is felnézel, hátha találsz valami érdekeset. -Hirtelen ingerenciát éreztem rá, hogy leellenőrizzem, nem rejtett-e valamikor éjszaka, álmomban egy kamerát a valagamba, amivel a bélmozgásaimat figyeli. Bolond ez, tuti megfordult a fejében, hogy milyen érdekesen szarhatok. És kurva nagy szerencséje, hogy nem vagyok laktózérzékeny, másképp sirathatná a budimat otthon. Meglepetten néztem a kérdésére, nem számítottam rá, hogy ilyen mélyen szántó, lélekbe markoló kérdést fog nekem feltenni. Miért vagyok agresszív? Vajon miért? Mert másképp nem lehet egy hozzá hasonló kretént lekoptatni, de még ez sem működött igazán. Úgy döntöttem, nem válaszolok neki, csak sértetten morogtam (nem mintha lett volna okom megsértődni, de kötözködjé’ anyáddal) és a következő erre szálló bagoly felé is dobtam egy sikamlós, nyálkás csirkelábat. - Visszadobhatsz, de akkor a fejedet nyomom bele a vödörbe és nyalogathatod körbe a romlott hústaknyot -vágtam rá felháborodva. Mégis milyen ember használja más ellen a saját fegyverét? Felvontam a szemölödököm a válaszára és a bánatos arctekintetére. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire szomorú a kevés társaság miatt, vagy csak azt akarja, hogy megsajnáljam. Ha utóbbi a helyzet, hát sajnos nem megy vele sokra, mert nem szokásom sajnálkozni. Legfeljebb magamat sajnáltatom, ha tudom, hogy azzal elérhetek valamit. - Hát ez szopó -kapta meg tőlem az együttérzés legvalódibb formáját, amit csak adhattam neki. -Ha nem lennél ilyen para, lehet szóba állnának veled többen is.
Mondtam már, hogy Stu a legaranyosabb srác a világon? Ha valaki szeretné megcáfolni a kijelentésemet, akkor nyomatékosan kérem, hogy ne tegye, mert úgyse fogok hinni neki. Ellenben jóízűen felkacagok a reakcióján, mert amikor cuki, amikor így beszél. Ábrándos tekintettel bólogatok a szavaira. − Igen, Stu, valóban nagyon cuki vagy. De nem lehetsz cukibb nálam – felelem olyan mániákus meggyőződéssel, mint aki állandóan lesné minden mozdulatát. Nos, ez valóban így is van, de pszt, erről neki nem kell tudnia. Ettől függetlenül cukkolom egy kicsit, mert biztosra veszem, hogy kikéri majd magának az összehasonlítást. A felhorkantás egy újabb nevetést csalt ki belőlem, és csak mosolyogva ingattam a fejemet a következő, udvariasan megfogalmazott kérdései kapcsán. − Nem beszélek a galambok nyelvén, de YouTube előszeretettel dobálja fel nekem a róluk készült dokumentumfilmeket, én pedig rájuk kattintok, hogy el tudjak aludni – kuncogok fel, és van is benne valami, hiszen tényleg nézegetek videókat a galambok viselkedéséről, hogy még természetesebb legyek én is. – Tudod amúgy, hogy mi az a YouTube? – érdeklődök, majd ismét kíváncsian, kicsit talán izgatottan előre dőlök. − Ha nem, akkor nagyon szívesen megmutatom neked! – Az internet bugyraiban elveszve rengeteg időt töltök elalvás előtt, hacsak nem éppen a legújabb romantikus regényemet olvasom, miközben néha, lopva Stuart sötét ablaka felé pillantok az éjszaka közepén. − Na, ez azért csúnya volt Stuart… De ha annyira érdekel, akkor a veled szemben lakó házban gondozom Mrs Cheeverst. És nincs értelme felnéznem a fenekébe, ha már annyira érdekel… − teszem csípőre a kezeimet, kissé dorgáló tekintettel, mert ez valóban nem volt túlzottan kedves Stu részéről, viszont ennél több kell ahhoz is, hogy a lelki világomba gázoljon. A meglepett nézése és a magában való morgása mind-mind annyira cukinak hatott, hogy szívem szerint körberepkedtem volna, és elárasztottam volna a szeretetemmel, de ma különösen morcinak tűnt. Azért vonom le ezt a következtetést, mert ismét dobálódzni kezd. − Nyugodtan tedd meg, ha szeretnéd – kulcsolom össze az ujjaimat a hátam mögött, mert hiszek a szeretet erejében, és tudom, hogy az agresszív emberek nem tudnak mit kezdeni az én szelíd természetemmel. Még rá is mosolygok, hogy tudja, nem ijedek meg tőle. Hogy is tehetném? Hát annyira édes… Még a morgós medve hangulatában is. Már-már leperegnek rólam a szavai, azonban nem tudok elmenni a tény mellett, hogy parának tart. − Tudod, vannak barátaim, szoktam velük beszélgetni, de ritkán van alkalmam a Zsebpiszok köz környékét. Ezért is… Ezért is gondoltam arra, hogy akár itt is barátkozhatnék. Sőt, ezért is gondoltam arra, hogy szeretnélek elhívni téged az amerikai-angliai kviddicsmeccsre, ugyanis van két jegyem. Két nagyon jó helyre szóló jegyem, amit az egyik játékostól kaptam – miközben magyarázok neki egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezeimet rátámasztottam az ablakpárkányra, és átlendültem a hentesboltba. A hajamat félretűrve, immár Stuval szemben szegezem neki a következő kérdésemet: − Na, mit szólsz? Eljönnél velem?
Vendég
Vas. Aug. 29, 2021 12:43 am
Mondtam már, hogy ez a csak a legcreepybb élőlény, akivel valaha találkoztam? Pedig a Zsebpiszok közben éltem, láttam már csigához jobban hasonlító embereket és egyszer addig faszkodtam egy részeg gyökérrel, hogy nem hiszem el, hogy nyakon tudja fosni magát, amíg pucérra nem vetkőzött és be nem mutatta az utca közepén a jelenetet. Na az is olyan volt, hogy műanyag kanállal akartam kivájni utána a szemem, megmosni egy vödör Domestosban, aztán fordítva visszadugni a helyére, de még az sem traumatizált annyira mint Pixie. - Te, cuki? Te? Tudod, lakik a fölöttem lévő lakásban egy drogos faszi, akinek a macskája egy világi pszichopata, de még az is cukibb nálad, má’ bocs. -Igazából nem sajnáltam, de jólnevelt kölyök voltam én, udvariasnak kellett lennem vele. Ennél többre sajnos ma már nem futotta… meg holnap sem fogja. Borsódzott a hátam a nevetésétől, mintha egy láncfűrésszel állt volna felettem, amire rá van írva filctollal, hogy Avada Kedavra bitch. Egyik rémisztőbb mint a másik, de mindkettőről el tudtam képzelni, hogy használja ellenem egy óvatlan pillanatban. Úgy tett, mintha másért akarna, de a nyakamat tettem volna rá, hogy valójában be akar cserkészni mint egy veszett állat, hogy aztán otthon kibelezzen és megegyen vacsorára. Pedig kurva szar falat lennék, mert nem sok hús volt rajtam. Talán ezt a nyomorult fejével is közölnöm kéne, hátha lekopik rólam. - Ejj, te élettelen, vagy csökkentsd a gyógyszeradagodat, vagy növeld, de valamit csinálj vele, mert ez így egész biztosan nem jó. -Grimaszolva néztem rá, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon ha egyszerre tömné magába a mugli gyógyszereket meg a sarki bájitalfőző (ahol a drága felső szomszéd vérfarkas spanja árulta a szereit, mintha amúgy nem mehetne el modellnek a Michelangelo szobraihoz hasonlatos arcberendezesével) nyugtatólöttyeit, akkor most normálisabb lenne-e. Valószínűleg nem. Tuti nem. -Hogy a faszba ne tudnám, szerinted honnan üvöltetem az ótvar zenét, amikor felkúrnak a retek szomszédok? De az kurvabiztos, hogy ilyeneket nem dob fel nekem, te bolond udvari gondolás. Nem kell nekem semmit megmutatnod, a nemi erőszak még a varázsvilágban is büntetendő. -Ehhez tehetség kell. Kényszeredetten röhögtem fel a következő mondataira. - Nincs értelme? Honnan tudod? Már leellenőrizted, hogy van-e benne kicsi műanyag Rambo vagy mi? -Nem, Stuart, nem fogsz ebbe belegondolni. Nem akarod magad elé képzelni, ahogy ez megtörténik. Hagyd abba. Szívem szerint felé vágtam volna egy nyálkás csirkecombot, hogy egy adag szétrohadt lucskos káposzta cuppanásával tapadjon fel a homloka közepére… de nem tettem meg. Lehet, hogy sokat morgok és megdobálom a csöcseiket járókeretként használó vénasszonyokat, akik a botjaikat lóbálják felém, de ez a nyomorult még a végén teljes agykárosodást szenvedne. Oszt kell a fasznak egy maréknyi auror, hogy itt nyomuljanak rám, a digó még rám gyújtaná a lelkemet is. Úgyhogy nem dobtam neki semmit, de ezt a döntésemet elég hamar megbántam. Már nyitottam a számat válaszra, hogy közöljem vele, mennyire gyűlölöm a kviddicset (kamu, de vele nem megyek sehová, a tömegben is lehet szexuálisan zaklatni embereket), amikor úgy lendült át az ablakpárkányon, mintha olimpiai aranyérmes lenne lólengésből. Olyan pánikkal ugrottam hátrébb, hogy még a vödröt is levertem, szétfolyatva kettőnk között a padlón a takonyban úszó rothadt húst. Eskü nem védekezésnek szántam, de még annak is jó lehetett. - Mennyinnengeci! -mutogattam rá, egyenletesen hátrálva. -Hentesüzletben vagyunk, van itt kés nem kevés. Megszurkállak nemhiszedel! -Bassza meg a kés, hogy nem karnyújtásnyira van tőlem, hanem ki tudja, hol a bánatban hagytam már megint. Itt fogok meghalni.
A Stu iránti rajongásom olyannyira töretlen, hogy ennyi idő távlatából sem akar szűnni ez az érzés. Ráadásul, biztosra veszem, hogy Stuart csak azért ilyen ellenséges, mert fél szeretni. Szeretni önmagát, szeretni másokat. Én csak meg akarom tanítani őt arra, hogy sokkal, de sokkal boldogabb életet is élhetne, ha bizony félretenné a negatív érzéseit, és utat engedne a szeretetnek. Például, ha hagyná, akkor a világ legboldogabb emberévé tenném őt. De sebaj, szeretem a kihívásokat, épp annyira, mint őt magát, így csak kacarászok azon, amilyen hasonlatokat fűz hozzám. − Igen, határozottan az vagyok – bólogatok széles mosollyal még arra a részre, hogy bizony cuki vagyok. Még akkor is, ha ő erőteljesen lázad a feltevés ellen. Azonban tényleg nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam Mr Ollivanderen és a macskáján. – Mr Ollivander egy ideje nem tartózkodik otthon, és ha jól tudom, akkor Kormira pedig más vigyáz. Tudnád, ha feltűnt volna, hogy mostanában nem pakolt macskakakit az ajtód elé, kedves – billenek egyik lábamról a másikra, hiszen Mr Ollivander nélkül az a ház valóban üressé és unalmassá vált. Az egyetlen személy, akit így figyelni tudok, az Stuart, bár mostanában ő is inkább elhúzva tartja a függönyét. Nem is értem miért… Talán ennyire zavarba jött volna, amikor múltkor félmeztelenül mászkált a lakásban, én pedig galambként elcsíptem azt a csodálatos látványt? Egy pillanatra ugyan elkalandozok, hiszen felidézem magam előtt Stu fedetlen testének minden egyes porcikáját. Talán egy ábrándos sóhaj is elhagyja az ajkaimat, bár ebben már nem vagyok annyira biztos. Csupán arra eszmélek fel, hogy élettelennek nevez, mire cinkos mosollyal rápillantok. − Nem szorulok gyógyszerekre, és kérlek, ne gondold azt, hogy élettelen lennék. Sokkal talpraesettebb vagyok, mint gondolod – ingatom meg az arca előtt a mutatóujjamat, hiszen tényleg többre vagyok képes, mint amit mások hisznek rólam. Nem véletlenül űzöm magasfokon az animágiát, vagy pedig a metamorfmágiát, az teljesen más kérdés, hogy mindezt az aktuális szerelmem megfigyelésére használom ki. − Érdekes ízlésed van, bár a Gucci Gangből én egyedül csak a tigrist szeretem – váltok csevegő hangnemre, hiszen pontosan jól tudom, hogy milyen zenéket szeret. Ehhez még a felhasználói fiókjait se kell feltörnöm – nem is értenék hozzá egyébként −, hogy tudjam, elég csak nyitott füllel és szemmel járnom a világban. Amikor udvari gondolásnak nevez, egy pillanatra homlokráncolva, értetlenül meredek rá. Fogalmam sincs mit jelent az. − Olyannak látszom, mint aki képes ilyenre? – kuncogok, hiszen ennyire még én sem vagyok kétségbeesett. Sőt, ha nagyon akarnám már rég szerelmi bájitalt itattam volna vele, olyan bolondos néha, fel sem tűnt volna neki. Mégis, én jobban örülnék neki, ha önmagamért szeretne engem, ezért nem is élek ilyen eszközökkel. Ettől függetlenül még imádom a humorát, mert tuti, hogy ezekkel csak viccelni akar. − A betegsége nem kötődik hozzá, nem indokolja, hogy ilyen csináljak – vonom meg a vállamat egykedvűen, és különben is, ha Gerbera néninek komolyabb ellátásra lenne szüksége, akkor azonnal elvitetném a Szent Mungóba. Inkább hagyom is a témát, hiszen nem azért vagyok itt, hogy megtárgyaljuk, hogy felnyúltam-e valaha Gerbera néni fenekébe, vagy sem, hanem azért, hogy randira hívjam Stuartot. És ezt sokkal jobban szeretem átbeszélni vele úgy, hogy nem áll közénk az ablakpárkány, így átlendülök rajta, hogy Stuval szemben érjek földet a hentesboltban. A nevetésem betölti az egész hentesüzletet, hiszen annyira, de annyira cuki, amikor megijed! Kicsit hátrébb lépek, amikor a trutyi szétfolyik a padlón, de még mindig jókedvűen nevetgélek Stu reakcióján. − Nyugi! Nem foglak megenni! – teszem a kezemet a szám elé, miközben próbálom elfojtani a kuncogásomat, közben pedig előhúzom a pálcámat, hogy segítsek neki rendet tenni. − Nem gondolod, hogy túl sok macera lenne a testem eltüntetése? – pillantok rá csillogó szemekkel, miközben egy pálcaintéssel eltakarítom a kifolyt levet, és csak a rothadó hús marad a padlón. Átlépek a vödör felett, hogy áthidaljam a kettőnk közötti távolságot. − Ugyan már! Csak egy meccs. Ráadásul a legjobb helyekről. Ne mondd, hogy sose akartál a legkirályabb helyeken ülni! Tudom-tudom, a curlinget jobban szereted, de attól még adhatnál egy esélyt ennek a mérkőzésnek is. – Nem adom fel könnyedén. Szeretném meggyőzni, hogy velem tartson, hiszen a lányokkal nemigen tudok meccsekre járni, Wallace ott kapna szívrohamot, és más fiú barátom nagyon nem volt. Ráadásul, egy kviddicsmeccs inkább egyfajta randi lehetőség, arról nem is beszélve, hogy szeretnék időt tölteni vele úgy, hogy nem kell leskelődnöm utána.
A mai napom is épp olyan eseménytelenül telt, mint az összes többi. Legalább is, mostanában, mióta Mr Ollivandert nem láttam, azóta minden ellaposult. Így alig vártam, hogy Gerbera nénit elnyomja az álom, és a kedvenc hobbimnak szentelhessem az időmet.
