I will speak no more of my feelings beneath

down in a hole

Ó, mielőtt elfelejteném: az utolsó négy üveg sör, műanyag palackba áttöltve, hűtőbűbáj, egy doboz cigi.
Mi is kell még?
Tisztára, mint egy elbaszott bevásárlólista. Az elmúlt hónapok ráébresztettek arra, hogy attól, hogy már nem élek semmiféle droggal – mármint olyannal, ami illegális lenne – attól egy Madden még mindig Madden marad. Történhet bármi, akár Merlin kenguruháton hátrafelé nyilazva szállhat alá, a vér nem válik speeddé. Akarom mondani, vízzé. Mert a tudat, hogy nem jutottam Florával egyről a kettőre, még csak-csak megemészthetőnek tűnt, de az, hogy ő meg Marco… és pont ő. Még azt is szívesebben végig néztem volna, hogy ő, meg Wood. Bökjön bele valaki egy rozsdás szöget a mellkasomba, de még segítettem is volna neki. Az nem túlzás, hogy ideges vagyok. Az sem túlzás, hogy egy kicsit reményvesztett, hiszen nem alakult annyira szarul a szénám. Csak azt gondoltam, hogy ennyi változás már éppen elég ahhoz, hogy valamiféle eredménye legyen. Nos, tessék csak rám nézni.
Az elmúlt két hétben, mióta tudomást szereztem erről az egész ügyről, csak hálni jár belém a lélek. Előbb turkálnék egy kígyókkal teli tégelyben, mintsem hogy találkoznom kelljen Flora Traversszel a folyosón, a klubhelyiségben, a nagyteremben, meg úgy bárhol, ahol úgy érzem, hogy nekem ez fáj. És jogosan érzem úgy, hogy mintha forgatnák a kést bennem, állandóan.
Nagy sóhaj.
Ezekkel lépek ki a klubhelyiség ajtaján, hogy észrevétlenül osonva a folyosókon a Szükség Szobája felé vegyem az irányt. Csak egy olyan helyet akarok, ahol egész nyugodtan magam mögött hagyhatom a gondjaimat. Csak egy olyan helyet akarok, ahol egész nyugodtan magam mögött hagyhatom a gondjaimat. Csak egy olyan helyet akarok, ahol egész nyugodtan magam mögött hagyhatom a gondjaimat. Csak egy olyan helye… Mire felpillantok, a kilincs már látható, én pedig lenyomom, hogy belépjek.
Talán nem ilyesmire számítottam, de ott van egy gitár a szoba egyik sarkában, meg valami olyasmi dolog, amit a jóízlés írmagjával sem lehet bárpultnak nevezni, de legalább van rajta pia. Még akkor is, ha valami olcsó szar sör egyébként. Mindegy, ha valamiért, hát majd ezért hiányozni fog ez a lepratelep. Mert az egyetlen ember, aki miatt szívesen gondolok vissza erre a helyre, most éppen ki tudja hogy hol van, és hogy mit csinál éppen Marcoval. Leülök a gitár mellé. Ebben a lelki állapotban csak a zene segítene, de hetek óta rá sem tudtam nézni sem a gitárra, sem semmi olyanra, ami a Blackbirdshöz, Florához, köt, vagy éppen rá emlékeztet.
Bassza meg mindenki. Kell egy csík kóla.
Aztán a hirtelen felindulásnak véget vet az, amit talán lelkiismeretnek, vagy éppen józan észnek hívnak. Bassza meg mindenki.
Csukódik az ajtó, én pedig egyelőre nem tudom kivenni, hogy ki az.
- Igen, lebuktam. Jaj, remélem a gonosz és rendkívül csúnya Bagman vagy és végre elintézed, hogy soha többet ne kelljen a lábam ebbe a koszfészekbe tenni. – még egy kortyot sem ittam, így maximum a szarkazmus árad belőlem és nem a piaszag. Kár. - Ja, te vagy az Saxa? – szalad fel a szemöldököm. - Bocs, azt hittem már valaki lefülelt. – vonom meg egykedvűen a vállam. - Sört? Vagy találsz ebben a nem is tudom én micsodában valami olcsó bor is. Úgy tűnik az iskola nem felejtette el, hogy valaha rejtettünk ide elég italt. – szórakozottan játszom az öngyújtóval, de egyelőre nem gyújtok rá. Valahogy most még ahhoz sincs kedvem. A sörök ugyanúgy bontatlanul állnak mellettem. Ez depresszió, vagy csak hisztis tinédzser vagyok? De hát tinédzser is alig vagyok már. Akkor inkább csak hisztis.

down in a hole

Nem gondoltam volna, hogy ma egyébként társaságom lesz. Az esetek nagy többségében én kifejezetten nagy társasági embernek mondanám magam, azonban a mai nap teljesen más. Igazából még magam sem tudom, hogy mit mondjak a belépő embernek. Akiből a kezdeti sziluettek után is ki tudom venni, hogy egy lány az. Valószínűleg a diáktársam, mert ha egy tanár lenne, vagy éppen Yablokova, azt bizony messziről kiszagolnám. Plusz már csörtetne oda hozzám, hogy mit képzelek én, hogy éjnek évadján itt ülök a szükség szobájában, ami ráadásul piával van tele. Nem biztos, hogy a legjobb ajánlólevél lenne, mert gyorsabban repülnék, mint akkor, mikor életemben először kokaint szívtam. Ó, egek, az micsoda élmény volt.
Saxa az, akivel az órákon kívül ugyan nem sokat beszéltem, mégis amikor megtörtént, akkor sem volt egyáltalán rossz élmény. Azon kevés emberek egyike, akivel igazán csak akkor beszélgettem, amikor jobb napom volt, vagy miután már kigyógyultam a függőségemből. Talán utána sokkal jobb volt, mert valljuk be, azért kevésbé vagyok pöcs akkor, ha nincs bennem semmilyen anyag egy idő után. Talán egész normális témákról is lehet velem beszélgetni. - Talán pár hónapot már fél lábbal is kibírok, aztán már itt sem vagyok. Wooho! Éljen! – azért megpróbálom moderálni magam, hogy hangomból valahogy tűnjön el a szűnni nem akaró szarkazmus, elvégre nem ő tehet arról, hogy nekem mostanában szarul mennek a dolgaim, így meg kéne igazán emberelni magam, hogy valami értékelhető dolog is elhagyja a számat, ne csak a szar folyjon belőle. - Sötétben elég szar a szemem, de szellem nem vagy, mert nem ragyogsz. Vámpír sem, mert nem csillogsz. Zombi sem, mert nem vagy büdös. Valódinak látszol. Remek, annál jobb. Valójában hiába jártatnám a számat, hogy egyedül akarok lenni, egész nap egyedül voltam. Úgy most elég szar. – ezt már sokkal inkább normálisabb hanglejtéssel mondom el. Ahogy a fények megvilágítják arcunkat önkéntelenül is Saxa szemeibe pillantok, szemeim pedig ott is maradnak egy darabig. Nem tudom, mostanában kevésbé szeretek emberek szemébe nézni, ez most mégis más egy kicsit. A sajátjaimban egyelőre nem igazán lehet látni az ürességen kívül bármit is, maximum szomorúságot, de gyanítom, hogy ez nemsokára meg fog változni. Ha iszom, mindig olyan másak lesznek a szemeim. Talán akkor egy kicsit felszabadultabb és jobb arc vagyok egyébként. - Legyen. Amúgy is azt terveztem, hogy jól lerészegedek ma este. – odébb is csusszanok egy kicsit, hogy több helye legyen mellettem a Hollóhátas lánynak. Önkéntelenül is előbb két sörért nyúlok. - Ha mást kérsz, nyugodtan szólj, keresünk akkor valamit. Talán még vodka is van valamerre, meg keverő is. De talán dugtam el egy üveg gint és tonicot is valahova. – ahogy egyre többet beszélek, úgy lesz egyre közvetlenebb a modorom is. Bár ajkam még nem mosolyognak, a szememből lassan eltűnik a közöny és valamivel boldogabban kezd csillogni. Ha esetleg más italt kér, akkor elhozom neki, aztán ülök vissza és veszem kezembe a gitárt, ha pedig nem kér mást és jó neki a sör, akkor ülve maradok és pár akkordot halkan pengetek, meg fütyörészek kicsit, mielőtt kibontanám a sört és felé emelném. - Egészségedre! – húzódik apróbb mosolyra ajkam, talán most először és egy nagyobb kortyot iszom a sörből. Talán nem is volt akkora hülyeség most eljönni.

down in a hole

- Igazából sokat már nem kell várni, és végre itt a szabadság! – emelem az öklömet színlelt diadalittassággal a magasba. Nem értem, hogy milyen démon szállt meg engem, mikor úgy határoztam, hogy a Roxfort után a Docendora fogok járni – és ezt még nem is mondtam senkinek! – de valami normálisabb dolgot is elképzelhetett volna magamnak. Ha már elvileg az én fejemben van, én vagyok tőle ekkora barom, akkor hadd legyek már magamra befolyással. Úgy néz ki nem vagyok és remélem, hogy nem adtam a szarnak és az ördögnek egy hatalmas nagy pofont, hogy így döntöttem. Vagy különben én kapok tőle egy nagy pofont.
- Határozottan jobb illatod van, mint a legtöbb embernek, akivel az időm mulatom, szóval ha prefektus lennék, mondanám, hogy tíz pont a Hollóhátnak, de hát engem hírből se engedtek oda. Bukott diáknak nem való rivaldafény. – húzom el keserűen az ajkaimat, aztán igazából már valami szánalmas nevetés is kicsúszik közülük. Csak magamnak köszönhetem, hogy idáig süllyedtem, hogy még mindig itt dekkolok. Bár egy életre megtanultam a leckét. Nem gondoltam egy hatalmas pálfordulásnak az életemet, amióta nem veszek magamhoz semmi narkotikumot, inkább csak úgy kezelem saját magam, mint egy hatástalanított időzített bomba. Valahol megállt a 00:01-nél, aztán ha egyszer bekötöm újra, akkor csak BUMM, és… Itt a vége. - Nem is gondoltam, hogy szarabb lenne, nem úgy gondolom, hogy el tudnál rontani bármit is. Elvégre, nem hívnak Flora Traversnek. Szóval a legjobb társaságom van ma. Vagy mi a szösz, mindig is örültem annak, hogyha semleges, mégis szimpatikus emberek vesznek körül. – rántom meg a vállam. Elvégre is, tényleg Saxa számomra egy tökéletesen szimpatikus ember, aki amúgy semleges, mert nem beszéltünk sosem sokat, maximum ha pár szót. Így nincs meg az a lehetőség, hogy kiöntsem neki a lelkem a nőügyeimről, vagy tanácsot kérek. Csak egy társ kell ahhoz, hogy leigyam magam a sárga föld közepéig és köszönöm szépen, akkor a létezésem ma is teljessé válhatott.
- Sejtettem, hogy a világ legkirályabb italának nem lehet ellenállni. – aki nem szereti a gin tonicot, az vagy egy hatalmas idióta, vagy pedig nincsen ízlése. Vagy mindkettő egyszerre, mert az az egyetlen olyan ital, amelyet napszaktól függetlenül tudok inni. Akármennyit belőle, akármilyen keverésben – ha nap közben van, akkor csak egy leheletnyi gin és annál több tonic, ha délután van, akkor már két cent gin és öt deci tonic, ha pedig este, akkor nyolc cent gin és öt deci tonic. Mindenre megvan a megfelelő variáns, olyan ez, mint a kanalazás. Sosem megy ki a gyakorlatból. Már ugrom is, hogy kisebb csörömpölés után hozzak egy üveg Bombayt, meg hozzá számtalan üveg tonicot. Valahonnan vadászok két üvegpoharat is, két pálcaintésre aztán mindkettő varázslatosan tiszta, én pedig már keverem is az italt és az egyiket Saxa felé nyújtom, majd pedig koccintásra emelem a poharam. - Nincsenek is barátaim Saxa, maximum csak emberek, akik megtűrnek maguk mellett. – talán már őszintébb az a keserű félmosoly. - És ezekből az emberekből szerintem most senki nem kíváncsi rám. Mondjuk ez kurvára lényegtelen. Te hogyhogy erre kószálsz? Neked azért vannak barátaid. – a féltékenység teljes hiányával, szinte már közömbösen kérdezem tőle, amit kérdezek. Belekortyolok egyet az italba és egy cigarettára gyújtok, amíg a válaszát várom és hallgatom.