Azt nem mondanám, hogy nem keltem ki úgy az ágyból, mint egy reumás öregember. „Két sarló alkalmanként öcsi. Plusz kettő, ha nem Londonban akarod.” – vagy az két galleon, plusz két sarló volt? A moszkvai Raszputyin kifehéredett szakálla sem emlékszik rá. De azt tudom, hogy a nehéz ébredésem egyetlen egy embernek köszönhető. A többiek előtt nem illetem névvel, csak úgy hivatkozom rá, hogy az edzőm. A Poppynak írt leveleimben „kattant ruszki picsa” jelző is előfordult már, de az összes közül a legtöbbet ismételt szavam Zofiára a „főnökasszony”. Előtte mondjuk sosem hívnám így, mert két rossz szó, és a barna medve előbújik a téli álomból. Fáj a hátam basszus. De ami még ennél is rosszabb, hogy a mai programomat Vex-szel kicsit át kellett tennem annak érdekében, hogy megint félájultra verjen ez a némber csak azért, mert éppenséggel eggyel elszámoltam a fekvőtámaszt. Mondatom, hogy szép. Mindig tudtam magamról, hogy nem vagyok egészen normális, de a nyáron magam sem gondoltam volna, hogy a hirdetésem – amire egy nő jelentkezett – még sikert is arat. Arra meg főleg nem gondoltam, hogy az első edzés után azt gondoltam, hogy nekem ebből több kell. Milyen hülye is vagyok. A kviddics azonban megköveteli tőlem, hogy a fizikumom rendben legyen, én pedig megkövetelem a csapatom tagjaitól, hogy pontosan hajtsák végig az edzést. Ha én nem tudom megcsinálni, hát akkor hogy várhatom el a többiektől, hogy megcsinálják. Nélkülem. A zuhany alatt indul a délelőtt, aztán amikor kikászálódom és lemászok reggelizni, igyekszem valami egészségeset, ám de laktatót magamba tömni. Mondjuk éppen annyit, hogy ha gyomron ver a halál orosz női rokona, akkor ne okádjam le a cipőjét, mert talán még állba is rúg utána. Nem köszönném meg neki. Roxmorts felé baktatva valamilyen hülye nyári popdallamot fütyülök, de meg nem mondom, hogy mi lehet az, csak hallottam egy mugli kávézóban, amikor Mollyt, a csodás kisegítős lányt fűztem. Nem igazán sok sikerrel, azt hiszem. - Nem is olyan egyszerű ide bejutni… khm… Immobilus! – intek a fúriafűz felé, hogy aztán egy hatalmas gyomorgörccsel lépkedjek végig a szokásos alagúton. Itt aztán végre egy szál cigarettára gyújtok és csak utána lépek be a nagyobb szobába, miután elszívtam. Nem vagyok hülye, hogy előtte dohányozzak. Az anyanyelvünkön szólok hozzá, miután hamar kiderült, hogy valójában azért van bennünk egyetlen egy nagy közös. - Zofia. – biccentek egyet. Nem emlékszem, hogy nem szólíthatom a keresztnevén. Talán nem kapok érte egy pofont. Talán. - Elvégeztem az összes feladatot, amit adtál nekem. – nyújtom át a zsebemből a kis noteszt, amiben az egyedül végzett edzéseimet és a futásaimat vezetem, időeredménnyel, részekre bontva. Kedves mosolyom csak egy pillanatig fut át az ajkaimon, utána tekintetem komolyba vált, ahogy szótlanul állok ott. - Viszont a tampont az orromba otthon hagytam. – igen, néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy varázsló vagyok, de a testedzéshez nem is kell mindig a varázspálca. Hangomba valahogy kúszik egy gúnyos él is, de amint észreveszem, már tudom, hogy ebből nem fogok jól kijönni. Azt hiszem, nem. Azt mondta múltkor, hogy igazi ütni való fejem van. Nem mertem neki feleselni, hogy néha bizony neki is. Talán már nem is lennék életben.
Vendég
Csüt. Jún. 24, 2021 4:16 pm
I let my hands do the talking
Ziggy & Zofia
Here comes the punchline!
A kölyök Roxmortsba hívott. Eleinte fingom se volt arról, hogy hol találom a helyet, vagy éppen milyen módszerrel jutok oda, de megvan a képességem ahhoz, hogy megszerezzem azt az infót, amire szükségem van. Azonban, ahogy betettem a lábamat a faluba, és mélyen magamba szívtam a vidékies levegőt, tudtam, hamar az én territóriumommá alakíthatnám a helyet. Órákig mászkáltam körbe, és fedeztem fel a helyet, csikartam ki információkat a lakosoktól, mire elkeveredtem a Yanovics által emlegetett Szellemszállásig. Ahogy a sporttáskámat átvetettem a kerítésen, vetettem egy pillantást a rozoga épületre. Valóban a kutya sem fog itt keresni bennünket. A pántot megragadva lendítettem a táskát a vállamra, és kényelmes léptekkel indultam el a gazzal benőtt ösvényen a ház irányába. Az ajtónál megtorpantam, és füleltem, de mivel nesz nem szűrődött ki onnan, így megpróbálkoztam a kilinccsel. Engedett nekem. Felvont szemöldökkel sandítottam a bedeszkázott üvegekre, majd egy halk sóhaj kíséretében beljebb léptem. Ha csapda is lett volna, számítottam rá, ráadásul a Ziggy-fiú annyira nyikhaj volt még, hogy egyedül nem ért volna semmit. A múltkori alkalommal is majdnem darabokra törtem a csontjait. A lépteim nyomokat hagytak a vastag porban, bár itt-ott látszódott, hogy akadt némi élet a házban. Talán mások is titkos találkahelynek használták, és ahogy elnéztem a patkányok és az egerek is előszeretettel lebzseltek itt. A pálcámat magam elé tartva fedeztem fel az összes szobát, ugyanis biztosra akartam menni, hogy tiszta a terep. Aztán, amikor megállapítottam, hogy nem fenyegetett veszély, az egyik nagyobb szobában ledobtam a földre a táskámat. Ostoba húzás volt tőlem, mert a felkavart portól percekig köhécseltem. Mire pedig végre leülepedett a por, addigra varázslattal félretoltam a törmelékeket és az egyben maradt, de már korhadó bútorokat. Az edzéshez mindenképpen helyre volt szükségünk, máskülönben hogyan döngöltem volna a parkettára a drága elvtársat? −Á, Yanovich. Késtél – állapítottam meg, amikor meghallottam a hangját. Ezúttal kegyesen figyelmen kívül hagytam, hogy Zofiának hívott, ellenben a kezéből már-már kitéptem a felém nyújtott noteszt. − Nocsak, nocsak. Lehetnének jobbak is az eredményeid, de ha nem kamuzol, akkor nem vagy annyira menthetetlen – pörgettem át a lapokat elsőre, aztán másodjára már valamivel alaposabban néztem át a feljegyzéseit. Hümmögve tanulmányozgattam őket, amikor meghallottam a legújabb kis megjegyzését. − Ó. Azt mondod? Pedig lehet szükséged lett volna rá – csaptam össze a noteszét, és fenyegetően pillantottam rá. Kénytelen voltam félretenni a kedves Zofiát, ugyanis a hangjában érződött él, amely büntetést kívánt maga után. − Nos, Yanovich. Remélem, bemelegítettél, mert ma nem leszek veled kíméletes – hajoltam le a táskámhoz, hogy fáslit rángassak elő belőle, amellyel betekertem az ökleimet. Amúgy is, a kölyöknek meg kellett tanulnia, hogy az életben csak az erősek maradhattak életben, így jobban teszi, ha alkalmazkodik. Bár nem döntöttem el, hogy valóban átugrom-e vele a bemelegítést, vagy csak szívatom egy kicsit, de a jobb öklöm megindult az arca irányába, és azt vártam tőle, hogy ha nem is hárítja, de legalább kitér előle.
Azt hiszem kicsit elhamarkodottan jelentettem ki azt, hogy nekem edzésre van szükségem. Vagyis nem, inkább elhamarkodottan választottam magamnak személyi edzőt. Néha a legtündéribb külső mögött is rejtőzhet maga Voldemort inkarnációja egy enyhe Grindelwaldi szadizmussal nyakon öntve. De ha ez még nem lenne elég, tuti valamelyik kobold szabadságharcos vehemenciájából is kapott Zofia. Az első edzésen sem volt velem kíméletes, így nagyjából tudtam, hogy a másodikon sem számíthatok dicsérő buksisimire, vagy éppen mézesmázos hangon előadott kérésekre. Sőt. De én vállaltam és ha már egyrészt azért választottam őt, mert A) tényleg ő volt az első ember, akit megtaláltam és B) anyanyelven beszélhetek vele, ami azért sokkal könnyebb, mintha valaki egyfolytában angolul dumálna nekem és nekem még ki kéne bogozni a szavak értelmét, ami azért nem mindig megy elsőre, de igyekszem fejlődni. Remélem idetalált egyszerűen, mert elfelejtettem neki mellékelni mindenféle útmutatót a szellemszálláshoz, de Zofia nagylány, nem kell fogni a kezét közben fogni. Plusz amúgyis eltörné az enyémet, ha azon múlna. - Bocsánat, a fúriafúz a bejáratnál makacs egy teremtés. Nem könnyű megzabolázni. Mindenesetre az edzést felvezető futás húzódott el egy kicsit, sajnálom. – a sajnálat tényleg felfedezhető a hangomban, de érzelmeket nem mutat az arcom. Nem azért vagyok itt, hogy azokkal foglalkozzak, igyekszem kizárni őket, hogy ne történhessen semmi baj. Minden érzelem csak meggyengít. Csak olyanná tesz, ami miatt vegzáltak fiatalabb koromban. - Nem szokásom. A futás távját növelhetnénk, érzésre ez eddig nagyon kevés, érzem, hogy van még bennem legalább öt kilométer, ez az öt elég kevés. – teszem fel a javaslatot. És valóban, hiszen az rendben van, hogy az edzés előtti három kilométer tökéletesen megfelel, de a mindennapokon az öt kilométer elég kevés és magam is érzem, hogy jobban tudnék teljesíteni annál. Magyarul nem vagyok elég kimerült és ha marad bennem valami, akkor biztosan tudok többet is végrehajtani. - Valóban, lehet, hogy elég nagy hülyeség volt. – nem szándékozom tovább folytatni ezt a témát és különben is, itt lesz az ideje lassan az edzésre koncentrálni. Zofián is ezt látom. - Be. – biccentek egyet és figyelem, amíg a fáslit köti. Az én kezemen már rajta van, legalább ezzel nem kell az időt húzni. Az igazság az, hogy nem lepődök meg egyébként azon, hogy lendül az ökle felém. Nincs időm hárítani, így csak gyorsan elhajolok. De ha most ezt benyeltem volna, akkor minimum két fogamtól elbúcsúzhatok. Nagy lendülete volt. Gyorsan hátrálok is egy lépést és az alapállást felveszem. Hátha kapok még egyet. Annak mondjuk nem örülnék. Fújtatok egy kicsit, mert az adrenalin szintem a legmagasabbra ugrott. Eszemben nincs visszatámadni. A természetét ismerve egyébként is pépessé verne és akkor biztos a legkevesebb problémáim egyike közé tartozna hogy mivel is egyem a reggeli zabkását. Leginkább semmivel. Egyelőre az alapállásban várom a következő feladatot. Vagy támadást, mert igazából sosem lehet tudni.
Vendég
Vas. Aug. 29, 2021 12:18 am
I let my hands do the talking
Ziggy & Zofia
Here comes the punchline!
Talán neheztelhettem volna a kölyökre, amiért cseszett elmondani, hogy miként találok ide, de talán jobb is volt, hogy magamnak fedeztem fel mindent. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem készültem fel a kelepcére, azonban egy kis plusz pénz mindig jól jött, amikor Ciro nem kötött le eléggé. Mert bizony néha előfordult, hogy akadt némi üresjárat az életemben, amit végül ennek a kölyöknek a trenírozásával töltöttem ki. − Nem érdekel a sajnálkozásod, legközelebb legyél pontos – vetettem oda foghegyről, hiszen a kifogások sem izgattak soha. Én sem kerestem kifogásokat, mentem előre és tettem a dolgokat. Yanovichnak is át kellett volna vennie ezt a jó szokást, különben az életben kurvára el fogják taposni. Na, nem mintha annyira érdekelt volna a létezése és a lénye, csupán arra kellett, hogy ne unatkozzak meg azért, hogy pár csillogó galleont süllyesszek a zsebembe. − Jól van. Akkor holnaptól kezdheted tizenöt kilométerrel – pillantottam rá ridegen. Ha nem érezte magát leterheltnek, akkor ezentúl többet fogok megkövetelni tőle. Sokkal többet. – De aztán nekem ne panaszkodj, ha utána nem fogod bírni – vontam meg a vállamat flegmán. Az én edzéseim olyanok voltak, hogy vagy belepusztultál, vagy pedig megerősödtél alatta. Ezt vele is közöltem az első megbeszélésünk során. Felhívtam a figyelmét arra, hogy nem leszek kíméletes. − Az volt – morogtam, majd elégedett biccentéssel konstatáltam, hogy a hülye gyerek legalább arra képes volt, hogy bemelegítsen. Innentől kezdve, hogy a kezeimre kerültek a fáslik, már készen is álltam arra, hogy bemossak egyet neki. Elhajolt az ütésem elől, számítottam rá, hiszen azért a kitérésben elég jó volt. Csak azt kellett volna megtanulnia, hogy ha már erre képes volt, akkor ne húzza fel a nyúlcipőt, hanem lendüljön is ellentámadásba. Mert ezt nem tudta megcsinálni, mintha lett volna valami visszatartó erő benne, ami belőlem hiányzott. Én ártani akartam neki és az összes mocsoknak ezen a világon. Újabb támadást indítottam ellene, ismét a jobbommal, de közben készen álltam arra, hogy a bal öklöm kövesse az első támadásomat. − Gyerünk Yanovich! Ne legyél ilyen puhány! Vagy egész életedben csak futni akarsz? – ingereltem őt, hiszen ki akartam belőle hozni a legrosszabbat. Azt akartam, hogy hozza elő a rejtett erőtartalékait, ne legyen egy nyomorult, és üssön vissza.
