Riley & Theo

Feladtam. A nyomozásom Alex hódolója után, kudarcot vallott. Már mindenhol is próbálkoztam a nyomozással, de semmi. Persze szobatársam tudta nélkül kellett végrehajtanom mindig a dolgokat, meg az ígéret szép szó… Csak a betartása maradt el. Mondjuk gonosz volt velem, így aztán ne csodálkozzon, hogy a kíváncsiságom eluralkodott rajtam. Pedig én igazán visszafogtam magam, de tényleg! A nyomozás sikertelensége miatt viszont rájöttem, hogy az aurori pálya nem nekem lesz kikövezve majd. Vagyis a nyomozati osztály biztos nem, mert írtó pocsék voltam belőle.
– Mi a…? –A hirtelen nyakátkarolás miatt majdnem fel is borultam. Az ember nem számít olyasmikre, hogy letámadják Roxmorts utcáin, mikor békésen sétálgatott az egyiken, miután elhagyta a Három Seprűt. Egy jó vajsörért mindig bementem, ahányszor lejöttem. Az idegennek koránt sem mondható hang tulajdonosa azonban meglepett.
– Hello és nem, köszi. –Kedvesen visszautasítottam az édességet. Kibújtam a karja alól, mert most nekem itt ne vigyorogjon meg jó pofizgasson itt a múltkori miatt. Már készültem is lehordani, mire felhozta a témát. Jackpot. Legalább nem kellett megtenni, de azért ez mi már, hogy én tűntem el? Én? ÉÉÉÉÉN????
– Hogy jól eltűntem??? Én??? ÉÉÉÉN???? Megsütött a nap vagy mi bajod van? Te szívódtál fel az első öt perc után és állhattam a pultnál egyedül, mint kielégítetlen álló fasz! –Öhm, ez fejben valahogy jobban hangzott, de most már mindegy. A fejéhez vágtam a dolgot, aztán kezdjen vele azt, amit akart. Haragszom Theora a buli miatt, mert nem gondoltam volna, hogy ott fog hagyni egyedül. Gondoltam, hogy majd a buli közepe vagy vége fele egy kicsit igen, de nem az első pillanattól fogva. Rém ciki volt. Szerencse, hogy jött az a srác és nem volt unalmas annyira a buli, mint amire számítottam.
– Minek? Hogy ott is egyedül hagyj? –Felfújt pofival néztem rá, mellkasom előtt összefonott karokkal. Nem akartam én oda menni azért, hogy megint egyedül hagyjon. De persze a kíváncsiságom mindig is nagyobb volt az elhatározásaimnál, szóval követtem, ha megindult… Még mindig volt alkalmam visszafordulni, ha értelmetlen magyarázatot kaptam arra, hogy miért akart a Szellemszállásra menni.

Pff. Micsoda dráma király lett hirtelen Theo. Pedig kedvesen utasítottam vissza az édességet ahelyett, hogy instant felgyújtottam volna a zacskóval együtt az egészet.
– Te szegény pára. Hívjak hozzád gyógyítót? Nehogy szívinfarktust kapj itt nekem. –Megforgattam a szemeim, ahogy szívéhez kapott az elutasításomat követően. Behalás, ahogy túldramatizálta az egészet. Jó, poén az egész szitu, ezért is mosolyogtam el a végét, hogy nem gondoltam véresen komolyan a dolgot, de azért tényleg jobb lenne, ha nem kapkodna a szívéhez ilyen könnyedén. Még a végén tényleg azt hiszem baj van.
– Az is volt, elhiheted –horkantottam fel. – Igen, mert tök jó dolog vadidegenek között elveszettnek lenni. De ne aggódj, volt társaságom az estén és tök jól éreztem magam vele. –Ráöltöttem a nyelvem is, érezze csak a törődést és valami bűntudat szerű dolgot. Nem mintha olyannak látszódna Theo, aki képes volt ilyesmire, de azért bizakodtam benne, hogy szarul esett neki, hogy külön buliztam tőle… Mondjuk, ha velem akart volna, nem hagyott volna ott. Ajj, ez mindenhogy rossz, ejtsük is inkább a témát, mert csak felkúrom magam rajta.
– Azt csinálok, amit akarok. Kamasz lázadó vagyok, meg amúgy se parancsolgass. Nem vagy az apám. Mondjuk ő se parancsolgat nekem, mert egy kretén és nem is részese az életemnek. Meg amúgy sem hallgatnék rá, mert minek. Azt a valamit meg itt nem tudod megmutatni? Az előző buli is úgy indult, hogy nem hagysz ott, mégis megtetted. –Igen, olyan jó érzés mindig a fejéhez vágni ezt és emlékeztetni arra Theo, hogy mekkora pöcs dolgot tett velem. Írom ám a számlájára, ami már két tekercsnyi pergamennél tart. Jó, az elsőt elhagytam, azért kettő, de ezt neki nem kellett tudnia.
– Kezdheted azzal, hogy fejen állsz. –Természetesen az nem lesz majd elég, de hirtelen ez jutott az eszembe, amit megtehetett a kedvemért. – Inkább ne tedd. Elég ha a hajad vörös, nem kell még az arcodnak is annak lennie, ha beleszáll a fejedbe az összes véred. –Akármennyire is haragudtam rá, azért nem akartam azt, hogy baja essen. Az estére, amit felhozott, halkan fújtam egyet. Jobban örültem volna, ha elfelejtődik az egész, de nem. Neki muszáj felhoznia minden olyan napot, aminek az lett a kimenetele, hogy felbaszott agyilag.
– Hogyne emlékeznék és ne aggódj. Meg is kapod majd a büntetésed érte. –Csak azt nem tudtam még, hogy mit. Talán a Szellemszálláson ráijesztek majd. Igen, valószínű, hogy az lesz.

Maradjon is meg nekem, mert úgy legalább tudtam még húzni az agyát és megkeseríteni a mindennapjait. Igaz, cserediák… Ez volt az egyetlen baj, mert nem tudtam, hogy meddig fog a Roxfortban maradni: a tanév végéig vagy még a következőben is rontani fogja a levegőt a suliban. Még a címét se tudtam, hogy esetleg baglyot küldjek neki. Franciahon meg elég nagy. Na majd talán kérek a fatertól segítséget ebben… Legalább valami haszna legyen.
– Talán igen, talán nem. Jó volt, de azért jobban örültem volna, ha a te fejedet bámulom a buliban… Elvégre együtt mentünk oda és csak a te társaságod miatt mentem bele abba, hogy elrángass. –Hupsz, azt hiszem ezt nem igazán kellett volna kimondanom, de már mindegy is volt. Túl szószátyár vagyok Theo közelében, meg máséban is persze. A vörös eléggé kihozza belőlem azt, hogy ami a szívemen az a számon alapon kommunikáljak vele… Ez is az Ő hibája volt! Kell neki annyira rejtélyesnek lennie…
– Szeretnéd, mi? –Inkább vegyen mást a szájába és azt harapdálja finoman. Mondjuk egy csokit a zacskójából és ne az én nyelvemmel akarjon szórakozni. Fura is lenne, ha az utcán közelítene meg a szájával. Vagy instant lefagynék a tettétől, majd mérhetetlen düh uralkodna el rajtam és kapna egy ütést a gyomrába vagy rosszabb esetben a képességem intézné el. Ezt viszont nem akartam megtapasztalni, mert azért bírtam Theo fejét, bármennyire is egy pöcs. Ezért is húztam vissza a nyelvemet és milyen jól is tettem. A hirtelen megállása miatt szépen neki is ütköztem. Zavartan léptem is hátra egyet, a csokira viszont nem számítottam. Ne nyúlkáljon a szám közelébe, he!!! Hát milyen dolog ez!
– Eszem ágában sincs híresztelni a dolgokat. Senkinek semmi köze semmihez se. Honnan tudjam, hogy mit akarsz mutatni? Ezért kérdeztem rá. Elfogadom én a válaszokat, ha azok értelmesek. –Senki nem mondta azt, hogy már csak azért is mutassa meg itt az utcán mindenki előtt. Na nem, nem azt ti perverzek. Mondjuk tényleg nem tudtam, hogy mit akart mutatni, bármi benne lehetett a pakliban… Húzza itt az idegeimet és a kíváncsiságomat. A csokit közben már szétrágtam és le is nyeltem, egy másikat meg loptam tőle. A fejen állós dologra csak megforgattam a szemeimet. Képletesen értettem, erre szó szerint vette a dolgot. Inkább nem is foglalkoztam vele, ahogyan a hűvösebb hangnemével sem. Ha az előző dolgot nem értette, ne csodálkozzak azok, hogy a vöröses hajas dolgot sem. S mivel azt kérte maradjak csendben, ezért eszem ágában sem volt megmagyarázni a dolgokat.
– Te sem vagy olyan menő, mint amilyennek hiszed magad! –Gyerekes visszavágás… de hát gyerek vagyok. Jó, kamasz, de akkor is. Még nem vagyok felnőtt, addig nem kellett úgy viselkednem, nem igaz?
– Ne haragudj, nem hiszek a jóslástanban. Ködös és felettébb butaságnak tartom. –Tenyérjóslást megtehette volna az utcán is, kivéve akkor, ha megáldotta a sors a ritkasággal, ami a jövőbelátás. Nem mintha abban is hinnék meg ilyenek. Számomra tényleg hülyeség volt az a tantárgy, nem véletlen, hogy nem vettem fel. De persze a kíváncsiság fúrta az oldalam, ezért nyújtottam felé a kezem, várva a nagy csodát.

Hogy el akartam-e menni vele ezek után bulizni? Fogalmam sem volt, hogy mit is kellett volna mondanom a kérdő tekintetére. Kihagynám azt a részt, hogy megint lelép a kellős közepén. Ráadásul az sem biztos, hogy a srác, aki a múltkor ott volt, megint eljön.
– Majd egy alkalmasabb pillanatban kérdezd meg, mert a mostani válaszom kapásból az, hogy nem és nem és nem. Akkor akartam élvezni a társaságod, nem csak most, de ha érdekeset mutatsz, talán megbocsájtok neked. –Ezen a témán fogok lovagolni egész sokáig. Mindaddig, ameddig nem találok egy másik, érdekesebb okot arra, hogy berágjak Theo-ra. Rosszul esett az, hogy ott hagyott és ezt némi csokival, meg azzal, hogy most velem lógott, nem tudja semmissé tenni… Ajj, el kellett volna kérnem attól a sráctól a címét, hogy baglyot küldjek neki a következő buliról. Legalább bemutathattam volna Theonak is, hogy lássa, kivel mulattam el az időt, ameddig ő… nem is akartam tudni mit csinált.
– Ez tök átlagos mennyiségű pofázás. Ennél sokkal többet szoktam –vontam meg aprón a vállam. Alex tudna róla mesélni, hogy mennyit beszélek. Csodálom azt, hogy még kergettem az őrületbe a pofázásommal. Én tuti biztosan szórtam volna már magamra valami némító bűbájt mások helyében, de örülök annak, hogy még senki nem tette meg. Vagy igen, csak én nem vettem észre. Nem is lepődnék meg rajta, ha megtörtént volna. Az észlelésem kb a nullával egyenlő, ha arról volt szó.
– Hát én egyke vagyok, vagyis anyu oldaláról nincs rokon. Az meg, hogy a tesód menőbb nálad, nem olyan biztos ám. Te csak azt látod, mert az árnyékában vagy, de szerintem a magad módján te is egész jó arc vagy. –Uhm, ki kellene hagynom az egosimogatást a repertoáromból. Pláne úgy, hogy az előbb antimenőnek tituláltam, most meg ellent mondtam saját magamnak. Ezt is Theo számlájára írtam, mert folyamat összezavar mindennel IS. Hülye francia, minek kellett idejönnie felborítani a csodás kis nyugodt életemet? Lehet, hogy véla? Azért viselkedtem így a közelében? Azok szoktak olyan sármosak lenni, nem? És most azt akarja megmutatni nekem, hogyan tud még jobban csábítani? Nem akarooooooom, neeeeeeeeem!
– Most jön az, hogy lesz egy feleségem, két gyerekem, nagy házam meg boldog életem, vagy mi? –Hangosan fel is nevettem a végén, ha már a jóslástanná tartottunk. Melegen ajánlottam neki, hogy valóban ne ez legyen, mert le fogom csapni, mint másnapos kölyök a reggeli vekkert. Legnagyobb megdöbbenésemre nem ez történt. Az már kellően zavarba hozott, hogy a szemeimbe nézett, de mikor tenyeremen éreztem a tűz melegségét, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
– Ez… mégis… te… –Nem találtam meg a szavakat, amiket mondani akartam. Elrántottam a kezemet, ökölbe is szorítottam azt. Remegni kezdtem, éreztem magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam. Miért nem tudta ezt akkor és ott elmondani? Miért kellett titkolóznia? Legszívesebben felgyújtanám, de az információ tudatában már felesleges lenne, mert nem hatna rá. Éreztem, hogy ökölbe szorított kezem körül apró lángok keletkeztek, ezért inkább félrelökve az útból a másikat, beljebb rohantam. Muszáj volt kinyitnom egy ablakot, mert így legalább levegőt kaptam és megnyugodhattam. Szerencsére még volt ennyi lélekjelenlétem, de kimenni nem akartam… Az durva dolgokat szülhetne és… elég, ha csak a Szellemszállást teszem tönkre, ha úgy van. Bár itt volt Theo, majd helyrehoz mindent, mint a múltkor…

Biztos én voltam a hülye, amiért nem értettem meg a kapcsolatát a testvérével. Sosem jó más árnyékában élni, vagy igen? Oké, nekem ez magas, mert se tesóm se apám, akiknek az árnyéka rám vetült volna, szóval totál nem értettem a témához. Meg is vontam a vállam az egész miatt, aztán mentünk szépen a Szellemszállásrá. Oda, ahol megtörtént a leleplező dolog. Szerintem nem éppen arra a reakcióra várt, amit leprodukáltam. A saját erőm, ahogyan ilyen állapotomban szokott, kezdett eluralkodni rajtam. Muszáj volt levegőhöz jutnom, hogy lenyugodjak, mert, ha nem tettem, nos… Olyankor jöttek azok a dolgok, hogy nem emlékeztem semmire sem.
Arra viszont nem számítottam, hogy utánam fog jönni. Az érintése is ugyanúgy meglepett, de amilyen hirtelen jött, a düh, amit éreztem, kezdett csillapodni. Nem értettem miért, de a tűz, mely körbe vonta az öklöm, kezdett halványodni. Majd el is illant. A remegés viszont nem hagyott alább.
– Miért? Miért most? Miért nem tudtad ezt akkor elmondani nekem? Miért titkoltad ezt ennyi ideig, ha? Össze-vissza kerestelek, hogy megtudjam, hogyan tetted azt, amit! Erre tessék… A nagy semmi közepén mutatod meg az erődet, ahelyett, hogy akkor és ott megtetted volna. Egy mocsok vagy! –Csaptam mellkason, mert időközben megfordultam már, hogy vele szemben legyek és a szemébe nézhessek. Azokba, amik valami csoda miatt folyamatosan nyomta el a dühöm és szavaim súlyosságától függetlenül kezdtem nyugodt lenni.
– Egy cseppet sem zavar… Az zavar, hogy nem tudtam eddig és az, hogy neked olyan könnyedén megy az irányítása, mintha vizet töltenél egy pohárba. De neked biztos könnyebb volt, mert volt tanárod. Lefogadom, hogy a tesód tanított… Én meg szopok, mint a torkosborz, mert a legkisebb kirohanásom miatt is épületek gyulladnak ki és azt sem tudom, hogy valójában én tettem-e vagy egy sötétebb énem, akit nem ismerek… –Időközben elléptem az ablaktól és Theotól is. A szobában lévő ágyra dőltem hanyatt, kiterülve, miután egy pálcaintéssel elintéztem azt, hogy tiszta legyen. Akkora kupi és por volt rajta, hogyha arra dőltem volna rá, minden bizonnyal az egész szobát ellepte volna a felszálló por. Nem füstfelhő, hanem porfelhő telepedett volna közénk. Bár vörös feje abban is minden bizonnyal kitűnt volna.
– Mióta tudsz a képességedről és mióta tudod uralni? Minden részletet tudni akarok és ha megkaptam, akkor a következő buli belépőjét én állom. Viszont, ha le mersz onnan lépni, esküszöm leégetem rólad az összes ruhádat és addig kergetlek a suli folyosóján, ameddig minden diák ki nem röhögte magát a pucér hátsódon. –Igen, kicsit gyorsabb módszer lenne leszedni róla így a ruhákat. Khm… szóval válaszoljon inkább, mert rohadtul IS, de kíváncsi vagyok.

A kirohanásomra nem úgy reagált Theo, ahogyan én azt a fejemben összeraktam. Tök természetes volt, hogy nem tetszett neki és valahol érthető is. Valahol éreztem azt, hogy megsértettem és megbántottam a szavakkal, amiket hozzávágtam, de visszaszívni már nem tudtam őket. Már én is bántam az egészet, de hiába. Hamarabb mondom ki azt, ami a számra jön, minthogy átgondoljam azok lehetséges következményeit. Most meg is lett, mert Theo szépen elmondta a magáét és menni készült. Nem akartam, hogy itt hagyjon! Utána akartam nyúlni, de erőt vettem magamon és nem tettem.
– Sajnálom… –Csak ennyit tudtam neki mondani, mielőtt kilépett volna a szobának nevezett helyről. Valahol nagyon is igaza volt mindenben, amit elmondott. Meg kellett volna értenem és inkább értékelnem azt, hogy megmutatta nekem a képességét. Tudnom kellett volna, hogy miért nem mondta el akkor, de annyira el voltam foglalva a megtalálásával, hogy elfelejtettem valamit. Mégpedig azt, hogy Theo helyében én sem mondtam volna el azonnal az igazságot. Ráadásul én rosszabb helyzetben is voltam, mert nem tudtam kezelni az egészet… És szükségem lenne rá, ehelyett elüldöztem. De talán… talán… még nem olyan késő. Hirtelen pattantam fel a helyemről és rohantam utána. Reméltem azt, hogy vörös haját kiszúrhattam még a tömegben, s ha úgy volt, odarohantam hozzá. Hátulról ragadtam meg, kicsit ragaszkodóan. Arcomat hátába fúrtam és elcsukló hangon szóltam hozzá.
– Sajnálom Theo, tényleg sajnálom… Nem akartalak megbántani és megsérteni sem. Fogalmam sincs hogy kell ezt az egészet kezelnem és tudnom kellett volna, hogy miért is rejtegetted az egészet… De szükségem van rád… szükségem lenne a segítségedre, hogy taníts… kérlek… könyörgök… –Persze, ezeket halkan mondtam, hogy az esetlegesen arra járó csőcselék semmit ne értsen meg. Nem kellene, hogy összerakják a képet. Sok mindenben nem reménykedtem, de talán abban igen, hogy nem taszít majd el magától.
Abban az esetben, ha nem találtam meg, akkor visszaindultam a suliba , hogy eltemessem magam jó mélyre.

Hatalmas nagy szerencsém volt, hogy még megtaláltam a Szellemszállás előtt. Pedig óráknak tűnt az elmúló idő a szavak után és a kilépése után. Fejemben még ott csengett a mondat, amit lelépése előtt mondott. Hogy emiatt rohantam utána ténylegesen, vagy más miatt, magam sem tudtam megmondani. Utána mentem és nagyon is jól tettem. Rakétaként csapódtam a másik hátának és szorosan öleltem magamhoz derekánál fogva. Vigyáztam persze, hogy ne okozzak neki fájdalmat, mert azt nem akartam. Már eleget bántottam a szavakkal, amiket hozzávágta… bőven eleget.
– Tudom, és tényleg sajnálom… –Azt már nem mertem hozzátenni, hogy most sem várom el, hogy megbízzon bennem. Már mint jobban, mint ahogyan kellene. Az erejét megmutatta, de úgy éreztem, hogy egy kicsit elárultam a reakciómmal. Hagytam, hogy megforduljon, de az ölelésből nem engedtem. Fejem mellkasához nyomtam, úgy hallgattam a szavait. Testem kicsit remegett a félelemtől, hogy elutasít majd, de ölelése védelmet és nyugalmat adtak. Fogalmam sem volt, hogy miért váltott ki belőlem ilyen hatást, de kellemesen jó volt, az egyszer biztos.
– Sokan mondták már, hogy be kéne ragasztanom a pofámat és inkább meg sem szólalni, mert szófosásom van. Ami nem lenne gond, ha nem mondanék ki mindent azonnal, ami a számra jön, hanem átgondolnám a mondandómat. S nem akartalak megbántani. Legszívesebben visszamennék az időbe és elátkoznám magam, mielőtt megszólalnék. –Ez is azt bizonyította, hogy megint csak pofáztam és pofáztam, mintha muszáj lett volna. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy belement a tanításomba. Elengedett, én pedig szememet megtörölve, mosolyra húztam a szám. Igen, elejtettem volna egy könnycseppet is, ha elutasít… nem kell kérdezni, hogy miért. Még magam sem tudtam.
– Már az is éppen nagy segítség, hogy le tudsz állítani, ha tombolni kezdek. Bent is valahogy hatással voltám rám, nem tudom miért. Talán a képességed miatt vagy nem tudom. S köszönöm, hogy megpróbálod. –Felé nyújtottam jobbomat, hogy megpecsételjük és lehetőleg lezárjuk ezt a napot. Azonban, amint megfogta a kezem, vigyorogva kezdtem el húzni… mondjuk a Három Seprű fele, ha benne volt. Vagy csak úgy valamerre, bárhova, csak mulassuk el az időt és este dőlhessek ki fáradtan, mint egy krumpliszsák.

//Szerintem ez megfelel egy zárónak, köszöntem nagyon <3 //