Rosemary Rappaport

Robert Rappaport egy évvel azután, hogy Matthew nem volt többé, a dolgozószobájának félhomályában szívta a kubai szivarját, füstfelhőket eregetett, szürke karikákat, amik elporladtak, mielőtt igazán magasra szállhattak volna, mielőtt elérhették volna Őt az ismeretlenben, amit a magnixok mennyországnak neveznek. A pöfékelő sziluett üres poharát az asztalon a szűrt fény megcsillantja ugyan, ahogy akkor, azon a korábbi estén is, mikoron ünnepelték az alkalmat, a szülői büszkeséget, hogy apám 2014-es sikertelen próbálkozása után, ezúttal - 2018-ban - Matthew indul Samuel Quahoggal szemben a választásokon.  Az apám akkor kinyitotta a fényesre lakkozott vitrin üvegajtaját, töményt vett elő tömör üvegben és kristálypoharakat, mert a férfiak keserű konyakkal és whiskyvel öblítenek le nagy híreket, s nyitják meg velük a mély beszélgetések kútját, hogy aztán a csacsogó nők elől elrejtőzve, magukra zárják az ajtót, jelezvén, most úgy beszélgetnek egymással, mint férfi a férfival, hiszen mi köze a politikához a nőnek? Emily Rappaport leszármazottjaként is az ajtón kívül rekedtem, apám szerint Dinca csalárdsága tehet róla.
Ugyanebből kortyolgatott jó negyedórával ezelőtt, s ezúttal bent tartózkodhattam a magas belterű dolgozószobában, amelyet éppen elhagyni készültem, amiként a társaság néhány minutummal ezelőtt.
- A béke jegyében hozzámész a Quahog fiúhoz - az ajtókilincsbe kapaszkodom, így merevedem meg.
- A békejobbhoz nincs szükség az én kezemre - mondok ellent először életemben.
- Én és az anyád engedelmességre neveltünk - dörren a hangja, s kézfején megremeg az az ér. - A bátyád is úgy vélné ez a helyes lépés.
Csakhogy én nem vagyok Matt - tenném hozzá, és mégsem teszem, helyette mélyen és sokatmondóan hallgatok, mintha engem is tűzre vethetne, mint a vásznakat.
- Csak így lehet - mormogja magának a konzervatív értékrendjéhez hű apám, aki szerint a magnixok még mindig veszélyt jelentenek a varázserővel élők számára, s ezt a közelmúlt eseményeiben igazoltnak tekinti, a boszorkányvadászok veszélyes jelenlétében, a bátyám elvesztése, az indiánokban pedig ugyanúgy nincs bizodalma, mert sötét mágiának véli, amit űznek, öröklődő családi elkötelezettség és paranoia kétszázötven évben egy nő által hozott törvény. Talán azt képzeli hathatok Samuelre, talán azt, a családi kapcsolat ürügyén maga szőhet vele közös terveket a zárt ajtajánál. Korábban nem bántott a negligálás, elfogadtam, megbarátkoztam az állapottal, bizonyos pontokon még örömömet is leltem benne, azonban ahogy másodikból elsővé, sőt, egyetlenné léptem elő, olyan elvárásokkal találom szembe magam, amelyek nem várt módon, erőszakosan akarják átalakítani a létezést, mintha én volnék hivatott orvosolni az elmúlt évek bukásait.

Katherine Rappaport (née Sutherland) hollófekete, vékony derekú, alakjára simuló, illően térd alá érő kosztümben állt. Zsebkendőt húzott elő retiküljéből, amivel a szeme sarkából gyengéden és szemérmesen felitatott egy könnycseppet – később többet is. Nem hajtotta az apám vállára a fejét, nem fogta a kezét, s én nem foghattam az övét. Arra a méltóságra okított, amellyel akkor ott állt hűvösen, arra, hogyan kell egyenes háttal a fejemen könyvet s a szavaimban információt és elhallgatást egyensúlyozni, értelmet adni neki, hogyan kell az államat felszegni, a vállamat leengedni, kecsesnyakú hattyúnak, porcelánbabának nevelt, de nem tanított aranyos kalitka és fűző nélkül élni. Az anyám erős nő, rézsútosan azonban egy fél lépéssel mindig a férje mögött áll, a fekete vagy a fehér mezőn a sakktáblán, mindig egyazon színen. Nem ismerem őt, csak a nyájas gesztusait, a színpadiasan megjátszott modorát, és a minden ízében megkonstruált nőt a csoport- és családi portrékon és kópiákon; a hivatalos stílusban írt, jellegtelen leveleket, amelyekkel felköszöntött a születésnapomon, az ugyanezen alkalmakra vett kalapjait, amelyeket sosem hordtam, a karácsonyi brossokat, amelyekre Matt mindig megjegyzéseket tett, az odasziszegett húzdkimagadot és netrappoljt.

A mindig tökéletes bátyámat, Matthew Rappaportot nem sokkal ezelőtt vesztettük el. Az apám, az anyám belerokkanni látszik a nemlétedbe, mert te voltál Rappaporték büszkesége, jövője, a szüleink várakozásai és reményei szerint a MACUSA leendő elnöke, amely posztot azonban már sohasem töltheted be. Megfulladok a hiányodtól, nélküled sosem lehetünk már egészek, mert benned volt minden, ami értékes, és előre mutató ebben a családban, amely csitítja apánk versenyszellemét, s sakkot ad a partiban, amely elsimítja anyánk aggodalmaskodását, s aki nem tűri, hogy irányítsák, te voltál, aki a vállamra tetted a kezed, s helyettem kértél bocsánatot a mellettem karéjban álló társaságtól, amelyben elvegyülni igyekeztem érdektelenül, te pedig felismervén kényszeredett, mélázó mosolyom, tüstént megmentésemre siettél, s kimentettél a kellemetlen helyzetből, amelyben Josie Andrews azt fejtegette vajon ki tartozhat Samuel Quahog, az ifjú elnök ízlésébe, s éppen serényen ecsetelte, hogy tudni véli ki nyerte el a szívét, ugyanis az unokatestvérétől azt hallotta... S minket nem érdekelt, azonban a hölgyeknek elakadt a szavuk jöttödre, mert mindig elbűvölted az embereket, s éppen olyan csodálattal néztek fel rád, ahogy én is, az olvadozó mosolyuktól eltérően az enyémben megbújt némi cinkosság is, hiszen olyasmi volt az enyém belőled, ami az övüké sosem lehetett, úgy ismerhettelek, ahogy ők sosem fognak. Mert én beléd karolhattam, biztonságban érezve magamat titkos álmokat szőhettem, amelyekben támogattál, őszinte véleményt formálhattam, s te kinevethettél, miközben megfejthetetlen maradtál. Elbújhattam mögötted, belesimulhattam az árnyékodba, láthatatlan maradhattam, mert a szempárok rád szegeződtek, mind vártak tőled valamit, meglepőt, elképesztőt, igazit. Titkos szövetség volt a miénk, amibe másnak nem volt bepillantása, ez volt az egyetlen, ami valódi volt ebben a világban.

Samuel Quahog, vagy sokkal inkább az édesanyja húzta az ujjamra a jegygyűrűt, ám a te az enyém, én a tiéd egyezség megpecsételése, a nagy nap, ahogy nevezik, még várat magára, egyik közös feladatunknak tekintem, hogy minél tovább maradjunk is mátkapár. Hiszen úgy élünk együtt, akár két idegen, akik csupán a hálószobában és előkelő partikon igyekeznek úgy tenni, mintha házastársi örömök elé néznének. Alig ismerem őt, ő pedig alig ismer engem. Egy darabig például azt gondoltam a férfiakhoz vonzódik. Mondják: majd a szerelem is megjön idővel, magamban pedig felhorkantok az abszurdon. Mások előtt csendben tűröm, s mosolygok a tökéletes, támogató kirakatmenyasszony szobraként, megalkuszom, mert nem bírnék újból elveszíteni valakit. Terítőt és szalvétát választok, megigazítom a kanalat, a villát, amely csálén került az asztalra, kihasználva az emlékezőtehetséget: vajon hova kerül a desszertvilla? Mindezt azért, hogy a nemzet hőse mellett, szót se fecséreljenek ezen aprócseprő asszonyi feladatokra, amikor Britanniában áldatlan állapotok uralkodnak, megúszva ezzel a kellemetlen tekintetek és megjegyzések körét, ennyivel és a hűségemmel tartozom neki, ha már megmenteni a helyzettől nem tudtam, annak ellenére, hogy ő megtette velem. Elviselhetővé kell tennünk az együttlétet, nincs választásunk. Meglepjük és rácáfolunk a közvélekedésre, vagy sem? Vajon megkeseredünk, vagy még azelőtt elválnak útjaink egymástól? Vagy egyszerre meghittség váltja fel az idegenséget? Vagy valamelyikőnk szívét más rabolja el, és ő követi majd, vagy nem meri? Vagy egymás kezét fogjuk szorítani görcsösen, esetleg bizonyossággal a mozdulat erejében? Bár adhatnék választ legalább magamnak...