Cassandra & Franklin ~ Life is better with ice cream

Alig várom a találkozót Cassie-vel, így már órákkal az érkezése előtt fel-alá járkálok a szobámban, mert képtelen vagyok megülni a seggemen. A lakás többi részébe nem megyek, hiszen ki tudja, hogy éppen kibe futok bele, és már baromira jól berendezkedtem a saját szobámba. Ha úgy van, az ágyam alatt még túlélő csomagot is elrejtettem, ha anya felhúzna, és úgy döntenék, hogy egy darabig ki sem dugom az orromat az ajtón túlra.
Végül, ahogy közeledik az idő, a pólómra húzok egy kockás inget, legalább feldobja valahogy a megjelenésemet. Aztán vagy háromszor igazítom meg a hajamat, mire végre úgy áll, ahogyan én szeretném. És nem, ez nem a találkozó miatt van, hanem annak a gyerekkori traumának tudható be, hogy ha a megjelenésem nem volt megfelelő anya számára, akkor a barátaim előtt is képes volt elcsípni csak ezért. Tök ciki volt.
A zsebembe csúsztatom a pénztárcámat, aztán kinyitom az ablakot, és lemászok az ereszen. Fogalmam sincs, hogy éppen van-e vendégünk, vagy lesz, de nem akarok semmi olyanba belegyalogolni, így a kényelmesebb megoldást választom. Nem is tudom, hogy egyáltalán tudják-e a szüleim, hogy ezt a megoldást választom egy ideje, ha el akarok tűnni előlük.
Lehuppanok a macskakövekre, a cipőm talpa hangosan csattan, de nem érdekel különösebben. Ezen a környéken nőttem fel, ismer mindenki, így nincs miért magyarázkodnom. Vagyis, talán Cassie rákérdez majd, hogy mégis mi a jó édes Merlinért festettem szőkére a hajamat, de arra is megvan a válaszom.
Elindulok a megbeszélt találkapontra. Bevallom, most már kezdek kicsit izgatott lenni, legalább is, nem érzem azt, hogy hashajtót akarnék keverni a Foltozott Üst vendégeinek a kajájába. Ez pedig jelentős javulást eredményez a részemről.
Lefékezek a Czikornyai és Patza mellett, majd nekitámaszkodok a falnak, és várok, amíg Cassie felbukkan. Őt keresem a tekintetemmel miközben a tömeget fürkészem. Elmosolyodok, amikor megpillantom őt, majd a kezemet a magasba emelve intek neki.
− Hé Cassie! Itt vagyok – kiáltok oda neki, miközben ellököm magam a faltól, és elindulok az irányába.
− Köszi, hogy eljöttél. Azt hiszem, most szükségem lenne arra, hogy kicsit kimozduljak otthonról. Kész őrültek háza, ami körülvesz – szólalok meg, miközben alaposan szemügyre veszem, hátha változott valami vele kapcsolatban.
− Jól nézel ki – dicsérem meg udvariasságból, majd a farzsebeimbe süllyesztem a kezeimet, és előre-hátra kezdek hintázni a sarkaimon.
− És mit szeretnél csinálni? Nézzük meg az új seprűkínálatot, vagy üljünk be valahová? Ha elég rátermettnek érzed magad, akkor megpróbálhatjuk kirabolhatni a Gringotts-ot is – ejtjek el egy irtóra gyenge poént. Ennél többre sajna nem futja tőlem.

Ugyan csak két hét telt el, de mégis úgy érzem, mintha egy örökkévalóság lett volna. Legalább is, az itthoni helyzetnek köszönhetően minden nap keserű lassúsággal telt el, amely javarészt kimerült abban, hogy összevesztem valamelyik szülőmmel. Ezért is örülök, amikor megpillantom Cassie-t, és pillanatok alatt képes vagyok félretenni a negatív gondolataimat.
Amikor a nyakamba ugrik, elmosolyodok, és gyengéden átölelem őt. Számomra mindez nem zavaró, hiszen elég szoros barátságnak nevezhető a miénk, így nincs értelme bármi miatt is kellemetlenül éreznem magam. Néhány pillanatig magamhoz ölelve tartom, mélyen magamba szívom az illatát. El sem hiszem, hogy itt van. Máris jobbnak érződik a napom.
Amikor elhúzódunk egymástól, viszonzom a mosolyát. A válás óta nagyon kevesen maradtak, akiket ennyire közeltartottam magamhoz, de Cassie azon kevesek egyike volt, aki tudta mi járt a fejemben. Sőt, voltak olyan dolgok, amikről még James sem tudott, csakis ő.
− Köszönöm, és remélem tudod, hogy ez fordítva is igaz – bólintok, bár szerintem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy még a saját nyomoromat is félretéve tűzbe tenném a kezem érte.
A kérdésére számítottam, mégis a megfogalmazás miatt halk nevetés szakad ki belőlem.
− Gondoltam, változtatok egy kicsit. Nem akarok az öregemre hasonlítani – vonom meg a vállamat egykedvűen, de azért gyorsan hozzáteszem: − Miért? Ennyire borzasztó?
Engem az se zavarna, ha hozzám érne, azonban nem értem, hogy miért reagál mindenki így a velem kapcsolatos változásra. Mármint, szerintem nem olyan szörnyű ez az új hajszín, aztán ki tudja, ha minél többen mondják azt, hogy borzasztó, annál hamarabb fogom visszaváltoztatni. Egyelőre azonban remekül érzem magam így, és ez is egyfajta eszköz a lázadásnak.
− Nekem tökéletes. Akkor menjünk Fortescue-hoz, még mindig náluk lehet kapni a legjobb fagylaltot – vigyorodok el, és intek Cassie-nek, hogy kövessen. Lassan elindulok az Abszol úton, amely most is elég forgalmasnak számít, így igyekszem közel maradni a lányhoz.
− És, hogy teltek a napjaid? Van valami, amit esetleg nem említettél a leveleidben? – érdeklődök iránta, elvégre én sem mondtam neki a hajfestési akciómat. Közben lassan odaérünk a fagylaltozóhoz, ahol megragadom a kilincset, és az ajtót kinyitva előre engedem a lányt.

Az idei évben talán sokkal frusztráltabb vagyok, mint valaha. Eleinte is fel lehetett bosszantani, de egész könnyedén lecsillapodtam. Manapság viszont egyre robbanékonyabb vagyok, nehezebben kezelem az indulataimat, és ezt mások is észreveszik rajtam. Mégis, Cassie jelenléte jótékonyan hat rám. Üdítő érzés ismét látni őt, mert ha ő itt van, akkor már csak azért is félreteszem a rosszkedvemet, hogy ne húzzam le őt is magammal. Neki is megvan a maga problémája.
− Soha nem hagylak cserben – karolom át oldalról a vállánál, ha engedi nekem. Ez pedig egy olyan ígért a részemről, amit be is fogok tartani, mert a szüleimmel ellentétben, ha én megígérek valamit, az úgy is lesz. Mindenesetre elhessegetem a rossz gondolataimat, hiszen most az a lényeg, hogy a lány itt van, és végre tölthetünk együtt egy kis időt.
A véleménye viszont egy pillanatra lefagyaszt, és összeráncolt homlokkal keresem a tekintetét.
− Önmagam? De hát Cassie, ne butáskodj, ugyanaz a személy vagyok – rázom meg a fejemet szórakozottan, hiszen attól, hogy más a hajszínem, nem válik belőlem másik ember. De megfordulok, és a közeli kirakatüvegbe bámulok. Való igaz, furcsán hat az összkép. Vajon tényleg ezt akarom?
A következő megszólalásra viszont kaján vigyorral fordulok Cassie irányába. Szinte látom magam előtt mennyire kibuknának a szüleim, ha szétvarrt karokkal állítanék haza.
− Mi lenne, ha keresnénk egy tetoválószalont? Akár közös tetkónk is lehetne. Na, mit szólsz? – Persze, csak hülyéskedek, azt se tudom mit akarnék igazán. Meggondolatlanságból pedig nem akarok tű alá kerülni, bár biztosra veszem, ha most James lenne itt, ő már ráncigálna is magával. Szerencsére, Cassie visszafogottabb, és mellette kevésbé vagyok hajlamos belemenni ilyenekbe.
Arra, hogy vezessem, máris a kezembe veszem az irányítást, hiszen mégis csak kényelmesebb lenne a fagylaltozóban ülve beszélgetni, mint az utca kellős közepén, ahol akármikor fellökhetnek. Így előreengedem őt az ajtóban, és értetlenül meredek rá, ahogy belekezd a mesélésbe. Nem szólok közbe, hagyom, hogy kibökje magától. Mondanom se kell, hogy a kilincset automatikusan eleresztettem, így az ajtó halkan becsapódott mögöttem.
− Ó – Először nem is találom a szavakat, csak nézek rá, és próbálok rájönni arra, hogy mi járhat a fejében. Annyira érzelem kavaroghat benne, hogy nem tudom megállapítani pontosan mennyire lehet feszült a találkozó miatt.
− Szeretnéd, hogy… − kezdek bele zavartan, miközben az egyik asztal felé terelem magunkat. Beletúrok a hajamba, közben kihúzom az egyik széket Cassie-nek. – Szóval, szeretnéd, hogy elkísérjelek, és megvárjalak?
Ajánlom fel a támogatásomat, hiszen nem lesz egy könnyű menet, és talán jobb lenne neki, ha valaki megvárná őt. Én pedig tulajdonképpen ráérek, nincs semmi dolgom, és nem akarom, hogy egyedül nézzen szembe ezzel a szituációval. Túl jó barátom. Túl fontos ő nekem ahhoz, hogy elengedjem egyedül.
Várok még egy-két percet, aztán megköszörülöm a torkomat, és az egyik étlapot felé nyújtom, hogy le tudjuk adni a rendelést, és utána nyugodtan folytathassuk ezt a beszélgetést.

Cassie egyike azon embereknek, akik közel állnak hozzám, így talán nem is olyan meglepő, hogy ténylegesen mindent megtennék érte. Egyszer lássam csak őt szomorúnak, addig nem fogok tágítani mellőle, amíg nem látom őt ismét mosolyogni. Ugyan még csak kevés ideje volt a Roxfort tanulója, mégis annyi időt töltünk együtt, mintha valójában ezer éve ismernénk egymást.
− Ugyan, nem kell hálálkodnod – felelem csendesen, suttogom a hajába, miközben átkarolom őt. Az érintése jól esik, elvégre tényleg fontos a számomra. A fene se gondolta volna, hogy egy egyszerű találkozásból milyen szoros barátság fűződik majd. Mosolyogva engedem el őt, a fejem tele van különböző gondolatokkal a megismerkedésünkkel kapcsolatban. Visszagondolva, tényleg elég sok mindenen keresztülmentünk. Jó és rossz dolgokon, ezért pedig én lehetek hálás, mert Cassie végig kitartott mellettem.
− Nem hinném, hogy meg tudnám változtatni azt, aki bennem lakik egy egyszerű hajfestéssel – vándorol a tekintetem a tükörképemről Cassie arcára, miközben halványan elmosolyodok. Be kell látnom, hiába lázadok a sorsom ellen, akkor sem fogok tudni gyökeresen változtatni önmagamon.
Szórakozottan lépdelek Cassie mellett, hiszen annyi, de annyi gondolat kavarog a fejemben a kettőnk barátságáról, amelyeket nem lehetne összegezni. Mégis, nem is lehetnék boldogabb, hiszen őt a barátomnak tudhatom, sőt egy olyan személy az életemben, akihez bármikor fordulhatok mindenféle szégyenérzet nélkül.
Kinevetem őt. Milyen aranyos az arca, amikor enyhe rémület ül ki rá! Sejtem, hogy most azon járhat az esze, hogy a szüleink mennyire ölnek meg bennünket emiatt.
− Dehogyis. Az enyémeket úgyse érdekelné, mert mással vannak elfoglalva. Észre sem vennék – vigyorgok, hiszen még mindig jól szórakozok a barátom reakcióján. – Na, ugyan már, Cassie! Csinálnunk kell egy közös tetkót! – ugratom egy kicsit, bár a hangom teljesen komolyan cseng a témával kapcsolatban, a tekintetemből süt egyfajta pajkos csillogás, amely csakis akkor jelenik meg, ha éppen szórakozok valamivel. Márpedig, mivel ismer, egy kis odafigyeléssel tudhatja, hogy csak heccelem őt.
A fagylaltszalonhoz érve, és immár az egyik asztalnál ülve azonban már én is megkomolyodok. Csendesen hallgatom őt, teljesen megértem, hogy kétségei vannak a helyzettel kapcsolatban, így felajánlok neki még egy alternatívát.
− És mi lenne, ha elkísérnélek, hogy ne legyél egyedül, megvárlak valahol a környéken, és csatlakozom hozzád, ha végeztél? Így nem lennél egymagad, támogathatnálak, és nem is kellene magyarázkodnod, ha megjelennék a házuknál. – Szerintem ez egy járható út lenne, és bevallom, nem szívesen engedném el Cassie-t egymaga, amikor tudom jól, hogy egy ilyen találkozó mennyire megterhelő lehet a számára. Meg aztán, itt az ideje, hogy visszafizessem neki az a sok figyelmet és kedvességet, amelyet tőle kapok.
Ezután hagyok neki időt gondolkozni, addig én is átböngészem a kínálatot, de amikor látom, hogy Cassie nagyon elmerült a saját kis világában, finoman megpróbálom kirángatni onnan.
− Semmi gond – mosolyodok el szelíden, miközben félrerakom az étlapot.
− Hát a Dementor-csók eléggé menőn hangzik, de nem biztos, hogy kipróbálnám, szóval maradok inkább a Leprikón-csodánál. Kicsit keserédes, főként a citrom íze dominál, szóval egész finom egyébként – magyarázom, hiszen én már jó pár dolgot kipróbáltam itt, viszont vannak dolgok, amikben ragaszkodok a megszokottakhoz.
− Azt hiszem, az eper vagy málna főként, de nem emlékszem. Viszont az is jó – biccentek, majd elcsípek el felszolgálót, és leadom a rendelésünket. Amíg pedig várakozunk, ismét Cassie-re pillantok.
− Ezenkívül minden okés? Jól vagy? – faggatózok, mert biztos szeretnék benne lenni, hogy ezen a találkozón kívül semmi nem bántja őt.

− Lehetséges, de néha könnyebb lenni valaki másnak lenni – pillantok ismét a tükörképemre, és azt kívánom, bárcsak másabb élethelyzetben lennék most. A válás, a szüleim új partnerei és a sok-sok felhalmozódó apró dolog nem a legjobbkor érkezett, és jelenleg csak szeretnék egy teljesen másik ember lenni, vagy csak lecserélni a szüleimet újakra, kevésbé problémásakra, akikkel kapcsolatban tényleg azt érzem, hogy számíthatok rájuk.
− Ne haragudj. Nem akarok hangulatromboló lenni – fordulok Cassie felé keserű mosollyal, amikor emlékeztetem magamat, hogy a lány nem azért találkozik velem, hogy az én depis fejemet bámulja. Meg aztán, neki is van elég gondja, nem akarom az én családom szarságaival még jobban leterhelni.
− Pedig! Képzeld csak el, év elején ott menőzhetnél, hogy neked már tetkód van! – ugratom egy kicsit, miközben hagyom, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Nem esek el, azért akkorát nem taszít rajtam, ezért csak vigyorgok rajta.
De amint komolyabb témákat pedzegetünk, úgy az én mosolyom is eltűnt, mert hát ki akarna ilyen helyzetben mosolyogni.
− Persze, ez nem is kérdés – bólintok határozottan. – Nem csupán udvariasságból ajánlottam fel. Veled szeretnék lenni azokban a nehéz percekben – felelem komolyan, mert tudom jól, érzem Cassie szavain, hogy mennyire feszült az egész miatt. Ilyenkor pedig sokkal jobb, ha nem egyedül kell szembenéznie a félelmeivel.
− Elhiszem, hogy félsz, Cassie – torpanok meg, és teszem a kezeimet a vállaira, miközben gyengéden magam felé fordítom őt, hogy a szemeibe nézhessek. – Teljesen természetes, hogy félsz az ismeretlen jövő miatt. De csak akkor nyugszik meg a te lelked is, ha szembe nézel a problémával, ráadásul, biztosra veszem, hogy rendes lesz veled. Csodálatos lány vagy. Miért is akarna bárki is udvariatlan lenni veled? Szerintem, ha egy kicsit is nyitott rád, akkor örülni fog, hogy milyen menő lánya van – mosolyodok el, miközben az álla alá nyúlok, hogy tényleg arra kényszerítsem, hogy rám figyeljen. Bátorítani akarom, ahogy ő is teszi a legsötétebb óráimban, amikor úgy érzem, a világ, amelyben éltem, szabályosan darabokra hullik körülöttem. De mióta ismerem Cassie-t, azóta tudom, hogy még ebben a káoszban is egy biztos pontnak számít.
− Ha szeretnéd, belekóstolhatsz – ajánlom fel neki, hiszen Goldie mellett megtanultam osztozkodni, és egyébként sem tartom magam egy irigy embernek. Szóval, ha arra adná a fejét, hogy esetleg adjon egy esélyt az én fagyikelyhemnek, nem fogok az útjába állni.
− Ó, bocsánat Miss Házattévesztettem – ugratom, ha már ő cukkol azzal, hogy elfelejtettem pontosan milyen ízesítése volt az ő választásának. Megropogtatom az ujjaimat, és kicsit fészkelődök a helyemen, hogy egy kényelmesebb pozícióba helyezzem magam, miközben megérkezik a rendelésünk.
− Köszönjük szépen – szólok a felszolgálónak, majd a kezembe veszem a kanalat. Szeretem ezt a helyet. Emlékszem, hogy a családdal mennyit jártunk ide, és végre ezt az élményt Cassie-vel is megoszthatom.
− Nahát, ez csodás hír! – mosolyodok el, miközben belemélyesztem a kanalat a fagyimba, de a gondolataim kicsit máshol járnak.
− Amúgy megértem. Goldie nélkül én is más ember lennék. Ő valóságos csoda. Nem értem, hogy miként születhetett egy olyan elfuserált családba, mint a miénk – jegyzem meg halkan, mielőtt bekapnám az első citromos falatot.
− De biztos vagyok benne, hogy remek testvér leszel – pillantok fel szelíden Cassie-re, hiszen nem akarom a kedvét szegni.
− Velünk? – kedvetlenül böködöm a fagyimat. Valahogy nincs kedvem belegondolni se abba, ami otthon zajlik. Végül csak mesélni kezdek.
− Nem sok. Apáéknál még zajlik a felújítás, anya pedig vígan éli az életét az új pasijával, ja meg közölte velem, hogy hónapokkal ezelőtt teherbe esett, szóval képzelheted, hogy én mennyire boldog vagyok egy olyan gyerek érkezése miatt, akit senki nem tervezett, nem várt, és a lehető legrosszabb pillanatban fogant meg. Mert ha még egy fél év, egy év múlva közli az én drága jó anyám, hogy babát vár, akkor nem húzom fel magam rajta, így viszont sok mindent megkérdőjelezek vele kapcsolatban. Szóval, őszintén szólva nem tudom, hogy mi a helyzet velünk, csak annyit tudok biztosan, hogy nekem egyáltalán nem tetszik a helyzet. – Legalább is, az idegrendszerem igencsak megviseltté vált az elmúlt időszakban. Már arra is gondoltam, hogy mivel sokat járok be a nagyszüleimhez a Szent Mungóba, talán fel kellene keresnem egy pszichomedimágust, vagy valamit, de ha kitudódna, akkor engem a többiek kiröhögnének, így úgy döntöttem, egy magam nézek szembe ezzel a problémával.

− Lehetséges, de unom már, hogy az elmúlt évben minden ilyen rohadtul nehéz. És mi lesz még jövőre, amikor a RAVASZ-okra is készülni kell… − sóhajtok fel halkan, hiszen néha tényleg úgy érzem, mintha az egész világ a nyakamba szakadt volna. A válás, a gyerek, a költözés, a szüleim hülye viselkedése, hogy tök egyedül érzem magam, a jövőm kilátástalansága... Nagyon hosszú listát vezetek arról, hogy jelenleg miért is utálok élni meg úgy miért akarnám az összes élő, lélegző, a közelemben élő felnőttekre rávágni az ajtót.
− De nem panaszkodok, neked sem lehet könnyű – pillantok rá fanyar mosollyal, hiszen tudom jól, hogy az ő élete sem éppen problémáktól mentes. Egy másodperce eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha megszöknénk, de nem hiszem, hogy annyira jó ötlet lenne állandóan menekülésben élni, és bármennyire is haragszom a szüleimre, nem akarnám elhagyni őket. Még akkor se, ha igazán megérdemelnék, hogy valaki észhez térítse őket.
Cassie következő szavaira viszont egy őszinte mosoly kúszik az arcomra, és a vállát átkarolva húzom magamhoz. Ha nem bontakozik ki az ölelésemből, akkor képes vagyok vele így elsétálni a fagylaltszalonig.
− Néha nem tudom, hogy mit csinálnék nélküled. Ebben az egész elcseszett évben te vagy a legjobb dolog az életemben – mosolygok rá, miközben gyengén megszorítom a vállainál, és még közelebb húzom magamhoz. Valóban nem tudom mit tennék nélküle, hiszen ő az egyetlen, aki segít megőrizni a józan eszemet, és aki miatt nem tombolok állandóan. Ha nem lenne, talán már rég szétvertem volna pár embert. Az idegesítő személyekről is listát vezetek, de az egész tetején toronymagasan Yates-Newman csücsül, akit az idei év során egyszer tényleg megrángattam egy kicsit, amiért nem akadt le Floráról.
Egy pillanatra lefagyok, amikor azt mondja, hogy nem kapta meg az engedélyét. A torkomat elfogja egy szorongató érzés, ahogy belegondolok abba, hogy esetleg Cassie nélkül töltöm majd a következő évet.
− Remélem, csak valami adminisztrációs hiba, ha pedig nem kapod meg az engedélyed, akkor majd becsempészlek a suliba, ne aggódj – felelem határozottan, hiszen én szeretném az utolsó évünket közösen tölteni. Halkan felnevetek, amikor a csapat szóba kerül. – Mintha nem lennénk most is azok.
Mondjuk, az egész csapatfelállás elég menő volt, és az évek során egész jól összeszoktunk már. Cassie pedig tökéletesen beilleszkedett a mi kis társaságunkba, szóval tényleg szomorú lennék, ha vissza kellene mennie.
A beszélgetésünk azonban sokat komolyabbra vált, és biztosítani akarom Cassie-t afelől, hogy bármi is történjen, nem fogom magára hagyni.
− Lehetséges, hogy csak megijedt, vagy nem volt választása. Lehet, hogy megbánta, ne add fel a reményt – pillantok rá, miközben kinyújtom a kezemet, hogy ismét ölelésre invitáljam őt. Ha Cassandra engedi, akkor ismét a karjaimba zárom, és végigsimítok a hátán. – Ha pedig nem úgy alakulnának a dolgok, akkor pedig bánthatja, hogy nem nyitott egy csodálatos lányra. Mert Cassie, hidd el nekem, hogy az vagy. És aki ezt nem hajlandó meglátni, elmehet a pokolba – suttogom a hajába, mert továbbra sem tudom felfogni, hogy az édesanyja miért taszította el magától. Mármint megértem, hogy valakinek a mi világunk ijesztő lehet, de ha nekem születne gyerekem a jövőben, akkor ő lesz a mindenem. Továbbá nem leszek olyan, mint amilyenek a szüleim.
− Akkor szólj nekem, hogy mikor és hol találkozzunk. Elmegyek veled, és ott várok majd rád – bontakozok ki az ölelésből, miközben komolyan rápillantok. Számomra nem kérdés, hogy ott leszek neki, hiszen az elmúlt hónapokban ő is mindig meghallgatott és lecsillapított. Ez a legkevesebb, amivel visszaadom azt a sok kedvességet, amit kaptam tőle. Ráadásul, az én lelkem is nyugodtabb lenne, ha tudnám, hogy sikerült a találkozó.
A fagylaltozóban ülve valamelyest oldódik a hangulat, és Cassie habozása mosolygásra késztet. Engem nem zavar, ha megosztom vele a fagylaltomat, ha szeretné, akár az egészet neki adnám. Goldie miatt úgyis megszoktam már, hogy osztozkodok másokkal.
− Igazán? Pedig azt hittem, hogy lélekben a Hollóháthoz tartozol – nevetek fel, majd biccentve megköszönöm a felszolgálóhoz a kiérkező fagylaltot. Elképesztő, hogy órákkal ezelőtt még szétvertem volna valamit, most pedig olyan nyugodtnak érzem magam Cassie közelében.
Kicsit közelebb tolom a kelyhemet, hogy Cassie könnyebben tudjon venni az én fagyimból. Nem szeretném, ha lecsöpögne az asztalra, mert előtörne a rendmániám. Márpedig azt nem akarnám, hogy mániákusan törölgetni kezdjem az asztalt. Én nem lopok az övéből, csupán az arcát fürkészve szemlélem, és próbálok rájönni, hogy ízlik-e neki a választásom.
− Hidd el, sajnos az – sóhajtok fel halkan, miközben szóba kerül az én családom. Egyikük sem egy könnyű eset, apám néha úgy viselkedik, mint egy cringe boomer, anyámról meg jelenleg nem is tudom, hogy mit gondoljak. Egyiküknek sem tudom követni a szerelmi életét.
Meg is jegyzem neki, hogy szerintem nem teljesen oké, hogy anyám a válás után szinte azonnal teherbe esik, bár nem ismerem a pontos időrendet, mert nem vagyok hajlandó meghallgatni őket. Ettől függetlenül, ha anya helyében lennék, akkor tizenhat-tizenhétévnyi házasság után nem esnék azonnal teherbe egy másik férfinak. Ebből nekem az jön le, hogy igazán sose szerette apát. Utána meg csodálkozik, hogy haragszom rá.
Nem is meglepő, hogy kissé sértett éle van a hangomnak. Mogorván eszegetem a fagylaltomat, miközben Cassie-t hallgatom. Van igazság a szavaiban, ettől független a harag és a keserűség eléggé elvakít engem.
− Félre értesz Cassie. Nem is igazán a babára haragszom, hanem a körülményekre. Mert számomra eléggé rosszul esik, hogy a válás után anyámról kiderül, hogy egy másik férfitól gyereket vár. Ezek után nem tudom, hogy mit higgyek róla, vagy hogyan álljak hozzá. De hidd el nekem, az a gyerek sose lesz igazán a testvérem. Nem fog olyan közelállni hozzám, mint Goldie. Amúgy is, mire felnő, addigra nekem saját családom lesz – szúrom a kanalamat dühösen az olvadozó fagylaltomba. Egyszerűen ezt nem tudom elfogadni, sem pedig elhinni. Nem értem, hogy mire jó ez. Halkan morgok az orrom alatt, hiszen továbbra sem tudom lezárni magamban ezt a témát. – Ha egy évvel később közlik velem, hogy anya gyereket vár, és adnak nekem időt mindezt feldolgozni, hidd el, nem reagálnék ilyen hevesen. Jelenleg viszont csak azt érzem, hogy sodródok az árral, és nem tudok semmit tenni az egész ellen.
Utálom a tehetetlenséget. Márpedig úgy érzem, hogy a szüleim beledobtak engem egy eléggé kezelhetetlen helyzetbe, amelyből nem igazán láttam kiutat.
Felsóhajtok. Egy pár percre elcsendesek, hiszen teljesen elmélyedek a gondolataimban. Automatikusan kanalazom magamba a fagylaltomat, viszont félek attól, hogy most bármit is mondok, eléggé ellentétes érzéseket fog kiváltani kettőnkből.

− A nagymamád igen bölcs – mosolyodok el, bár némi szomorúság vegyül a hangomba, hiszen akaratlanul is eszembe jutnak apa szülei, akik évtizedek óta a Szent Mungóban szorultak kezelésre. Annyi mindent mondtam volna nekik, annyi mindenre lettem volna kíváncsi! Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy vajon apa, vagy a mi életünk mennyivel lenne másabb, ha ők a részesei lehettek volna a mindennapjainknak. Amikor csak tehetem, mindig meglátogatom őket. Friss virágot viszek a nagyinak, órákig a közelükben sertepertélek, beszélek hozzájuk, néha fényképeket mutogatok a családunkról… Ha egyszer lejár az ő idejük, akkor nem szeretném, ha nem tettem volna meg mindent azért, hogy csak egy kicsit közel érezzem őket magamhoz. Ez a tragédia rányomta a bélyegét a családunkra. Nemcsak apa sínyli meg, hanem Goldie-val mi is, hiszen minden alkalommal elszorul a torkom, amikor belépek a kórtermükbe. Mégis, ha nem tenném meg, ha nem látogatnám meg őket, akkor szörnyű bűntudatom lenne. Nem ők a hibásak azért, ami történt velük.
Azonban néha tényleg nem vágyom másra, csupán leülni egy csendes helyen, és hagyni, hogy az idő eltompítsa minden fájdalmamat. Csak egy kicsit szeretnék fellélegezni, mert mostanában gyakorta érzem azt, hogy még egy utolsó csepp kerül abba a bizonyos pohárba, és nem fogom tovább bírni. Az egyetlen pozitívum ebben az egészben Cassie jelenléte. Merlinre, ha ő nem lenne, már rég megbolondultam volna.
− Hát, ez egy nagyon jó kérdés – próbálom hümmögve elütni a helyzet élét, bár jobban belegondolva, senki másnak nem beszélek arról, ami most bennem zajlik. A fiúknak azért nem, mert tudom, hogy untatnám őket, a lányokat meg nem akarom fárasztani. Igazából, nem is emlékszem Cassie miként érte el, hogy ennyire megnyíljak előtte, de nem bánom felvállalni előtte a sebezhetőségemet.
− Ugyan. Lassan tizenhét éve halálra idegesítem, meg aztán az idegrendszere a legutóbbi barátnői óta igencsak megedződött. Szerintem még örülne is annak, ha én bosszantanám, és nem az a lánysereg, ami néha utána koslat – viszonzom a mosolyát, bár szívesen hozzátenném még, hogy amúgy James igenis megérdemli, hogy pokollá tegyem az életét, mert még mindig nem tettem túl magam a hülye békás megmozdulásán. Pedig mikor volt már az…
Szorosan magamhoz ölelem őt, már csak azért is, mert a következő szavai egy pillanatra kételyt ébresztenek bennem. Nem akarom, hogy visszamenjen az Ilvermornyba. Már megszoktam a jelenlétét az iskolában, és szörnyen furcsa lenne, ha nem kereshetném a társaságát, amikor éppen beszélgetni támad kedvem, hanem napokat kellene várnom egy válaszlevélre.
− Szerintem csak eltévedt a bagoly. Megkérdezném apát, hogy kérdezze meg Wilkinson professzort, elvégre ő felel a cserediákokért, de… Jelenleg egyikükkel se nagyon beszélek – húzom el a számat, hiszen mennyivel könnyebb lenne, ha ők ketten nem kezdtek volna járni egymással, és nem kavarnak be az én kapcsolataimba is. De hát, most már tök mindegy. Az egész családomat úgy elbarmolta mindenki, ahogy van.
− Ugyan, ismerek egy-két embert, akik jó bájitaltanból, és képesek lennének Százfűléfőzetet készíteni. Pikk-pakk megoldanám, ne aggódj – nevetem el magam halkan, hiszen időnként elég őrült ötleteim támadtak, és a legszörnyűbb az egészben, hogy tényleg tudom mikor kit kell keresnem, ha érdekel valami. Túlságosan is aktívan részt veszek az iskolai életben, ezért nagyon sok mindenkinek a képességeivel is tisztában vagyok. Nem csoda, hogy Lestrange profnak elég sokat tudok mesélni a többi diákról.
A beszélgetésünk teljesen más fordulatot vesz. Némileg komolyabb hangot ütök meg, amikor Cassie az édesanyjáról kezd el beszélni. Megértem, hogy fél és szorong. Ezért is akarok mellette lenni. Mert neki is szüksége van egy támaszra.
− Nem ismerem, tehát nem ítélkezem, csupán bízok a legjobbakban – simítok végig gyengéden a haján. Bárcsak mondhatnék neki valami megnyugtatót, vagy tudnám mi lesz a találkozó végkimenetele, de sajnos bármennyire is próbálkozok Jóslástanon, csupán James teáscsészéjében lévő Zorrónak keresztelt Zordókat tudom megtalálni. Az viszont nagyon jól megy, hogy előrevetítsem az ő nyomorúságát.
− Várni fogom – mosolygok le rá biztatóan, és már most tudom, hogy bármennyire is leszek fáradt a nap végén, addig az ablakomban fogok ücsörögni, amíg meg nem kapom a levelét.
Csak nevetni tudok, amikor a fagyizóban ülve kinyújtja rám a nyelvét. A közelében mindig olyan felszabadult vagyok, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Hálásan pillantok rá, ahogy az asztal túl oldalán ülve belemélyeszti a kanalát a fagylaltba.
− Még szerencse. A végén még felennéd az enyémet – ugratom egy kicsit, mielőtt még kicsit kifakadnék a családomra.
− Hát, legalább az Addams család rendelkezik egy jó főcímdallal, nekünk még az sincs – morgom az orrom alatt, mielőtt ennék a fagylaltomból. Szeretném, hogy igaza legyen, és hogy idővel másképp látom majd a dolgokat, de jelenleg nem tudom elfogadni egyiküknek sem a döntéseit. Oké, nem működött a kapcsolatuk, legyen vége. De egyből fejest ugrani az életbe, mintha mi sem történt volna, és olyan gyorsan kettőt lapozni, hogy se Goldie-nak, se nekem ne legyen időm túllendülni rajta, azért kicsit gáz. Kicsit nagyon gáz. Csak a húgommal ellentétben én ki merem mondani a véleményemet, és nyugodt szívvel vágom rájuk az ajtómat, ha olyan hangulatom van.
− De ekkorát Cassie? – fakadok ki, bár még mindig nem húzom el a kezemet az övétől. – Negyven éves lassan. Ilyenkor akar gyereket vállalni? Nem kell sem biológusnak, sem észlénynek lennem ahhoz, hogy tudjam milyen kockázattal jár ez. Mert manapság mindenhonnan az folyik, hogy a nők negyven év felett ne nagyon vállaljanak gyereket. – Türelemre intem magam, nem lenne szabad jelenetet rendeznem a fagyizóban, ráadásul Cassie napját sem akarom a pampogásommal elrontani.
Nem is felelek arra, hogy az a gyerek az életem része lesz, ugyanis nem akarom, hogy az legyen. És ha azt hiszik, hogy majd én fogom felnevelni, akkor nagyon is tégednek. Semmi közöm hozzá.
Ellenben hamar rájövök arra, hogy a dühömet nem éppen most kellene szabadjára engednem, így Cassie keze után nyúlok, és a hüvelykujjammal végigsimítok a kézfején. Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, de mire eljutnék odáig, hogy megtegyem, ő ismét megszólal.
Kíváncsian pillantok rá. Mintha egy szempillantás alatt szertefoszlott volna az összes haragom. Hiszen miként is fortyoghattam volna magamban, amikor ő itt van mellettem?
− Cass… Igazán nem kellett volna, köszönöm – mosolyodok el halványan, miközben kíváncsian a doboz felé nyúlok a szabad kezemmel. Érdeklődően nyitom fel a tetejét, de egy pillanatra sem vagyok hajlandó elengedni őt.

Elmosolyodtam azokon a szavakon, amikkel Cassie megemlékezett a nagymamájáról. Valóban csodálatos ember lehetett, ha ilyen remek unokája volt, akinek átadhatta a tudását. Borzasztóan nehéz lehetett neki nélküle, mégis erős és kitartó lány volt, aki még engem is képes volt összekaparni a padlóról, amikor mindent borúsan láttam.
Minél tovább fürkésztem az arcát, annál jobban mosolyognom kellett. Ugyan a hangulatomat néha-néha beárnyékolta az otthoni helyzet, de mindezt igyekeztem félretenni, hiszen a mai délutánt Cassie-vel akartam tölteni, és nem a búskomor gondolataimmal.
Cassie pedig minden szempontból különleges volt a számomra, így nem szerettem volna, ha azt érezné, hogy azért jött el, hogy az én panaszáradatomat hallgassa.
− Valóban, néha már én is belezavarodok a listába – nevettem fel halkan, hiszen Cassie-nek meséltem már arról, hogy kénytelen voltam magamban jelzőket aggatni James szerelmeire, másképp nem bírtam megjegyezni őket. Persze, ezt csak neki és Jamesnek meséltem el, ugyanis senkit nem akartam megbántani velük. Ettől függetlenül sose értettem, hogy James miért volt ilyen szerencsétlen a szerelemben. Talán túlságosan nagy vehemenciával vetette bele magát egy-egy kapcsolatba, és nem ismerte meg rendesen a kiszemeltjét, mielőtt bármibe is belefogott volna vele.
− Rendben, de akkor próbálj meg legalább ezen ne idegeskedni, oké? – igyekeztem mosolyt csalni az arcára, hiszen tényleg nem akartam, hogy kellemetlen érzésekkel menjen haza. Így is sokat idegeskedett az anyukájával való találkozó miatt. Még jó, hogy tényleg nem voltam hajlandó őt elengedni egyedül, mert a végén még rosszul lett volna nekem.
− Ugyan már, ha akarnád, akkor az egész fagyimat neked adnám – csóváltam mosolyogva a fejemet, hiszen tudtam jól, hogy csak szórakozott, ahogy ő is tisztában volt azzal, hogy valóban rátukmáltam volna a maradék fagylaltomat, ha szerette volna.
Nem akartam sokat beszélni az otthoni felállásról, így is okoztak nekem elég fejfájást, és bár tudom, hogy Cassie jót akart, mégsem tudtam elfogadni az álláspontját. Szerettem volna, hogy igaza legyen, és az idő majd megold mindent, de egyelőre nem ezt láttam. Sokkal inkább kaotikussá vált minden, én pedig tehetetlenül sodródtam az árral. Cassie volt a horgony, ami enged idekötött, és segített megőrizni az épelmémet. Épp ezért nyúltam a keze után is, hiszen megnyugtatott a közelsége.
A szabad kezemmel kinyitottam a dobozt, és ahogy kiemeltem a kulcstartót akaratlanul is elmosolyodtam. Óvatosan megérintettem mindegyiket, majd Cassie pillantottam.
− Köszönöm szépen. Vigyázni fogok rá – tettem vissza óvatosan a dobozba az ajándékát, majd a torkomat megköszörülve arra a döntésre jutottam, hogy mivel a fagylaltkelyhek is üresek voltak már, talán mehettünk volna mi is valahová.
− Mi lenne, ha járnánk egyet? Szeretnék én is venni neked valamit – szólaltam meg, és ha támogatta az ötletemet, akkor rendeztem a számlát, a zsebembe süllyesztettem az ajándékát, és automatikusan nyújtottam a kezemet felé. Persze, ha szeretett volna maradni, akkor szívesen elücsörögtem vele, de egy idő után nekem mindig mehetnékem volt.

− De így is legyen, mert tudom, hogy mikor kezdesz el aggódni – pillantottam rá komolyan, de mégis csak egy apró mosollyal az arcomon. Az elmúlt egy évben kiismertem már annyira őt, hogy tudjam, mikor volt szomorú, mikor töltötte el boldogság, vagy mikor kezdett el parázni felesleges dolgokon. A legtöbb srác nem fordított ennyi figyelmet másokra, én viszont alapjáraton ilyen voltam.
− Ugyan, kérlek. Nem lenne szíved kisajátítani – vigyorogtam rá kihívóan, miközben kikanalaztam egy darabot a fagylaltomból, és bekaptam. Egyébként tényleg nem zavart volna, ha valami kommandós módjára lefoglalta volna a fagylaltomat, sőt rendeltem volna neki még egyet.
A jókedvem viszont pillanatok alatt átcsapott valami másba, ahogy szóba került anyám meggondolatlansága és az ebből fakadó gyermek. Még mindig nem tudtam megérteni, hogy miért kockáztatta a saját épségét, ahogy azt sem, hogy miként csúszott ennyire félre ez az egész.
Hatalmas mentés volt egyébként Cassie részéről az ajándék, amit hozott nekem. Sikeresen elterelte a figyelmemet a rossz gondolataimról.
− Ugyan, ha tőled van, akkor akár giccses és nyálas is lehet – pillantottam fel a kulcstartóról Cassie felé. Egyébként, tényleg így voltam vele. Adhatott volna bármit, akkor is örültem volna neki, hiszen tőle volt.
− Való igaz. És olyan idegenvezetésben lesz részed, mint még soha – vigyorodtam el, miután elintéztem mindent, hogy indulhassunk. Teljesen természetes volt számomra, ahogy a kezét fogva indultunk el az utcában, közben pedig folyamatosan magyaráztam neki az üzletekről és a tulajdonosaikról, néha megtűzdeltem egy-egy anekdotával is.
− Hát… Nincsenek különösebb terveink azt hiszem. Meg amúgy is egyre több időt tölt a pasijával, és hát… Tudod milyen ez, ilyenkor nem jut idő a tulajdon családodra – vontam meg a vállamat, hiszen egyszer-kétszer ugyan elmentünk moziba, és beszéltük azt is, hogy mi lesz a következő film, de úgy éreztem, hogy került engem.
Ezt az aggályomat azonban nem osztottam meg Cassie-vel, helyette megmutattam neki mindent, és minden üzletbe becibáltam, amíg meg nem találtuk neki a tökéletes ajándékot. Utána pedig hazakísértem, hiszen nem akartam egyedül elengedni. Én mégiscsak jobban ismertem Londont és a környéket, így nyugodtabb voltam akkor, ha tudtam, hogy épségben hazaért.